Két vén szülének
A kezdet, anno, nem is lett volna olyan menthetetlenül elhibázott: apja szabó, anyja varrónô, világra jött négy kiló hússzal, méghozzá két évvel a nagy fölkelés után, valahol félúton a Rókus-kórház meg a központi zsinagóga között; elsô németleckék mindjárt az óvodában, privát alapon, mivel anyja hivatalosan csak háztartásbeli, varrónô meg csak feketén, „Tanti néni”, az idôs hölgy, egy itt ragadt emlék Bécsbôl?, Berlinbôl?, „guten Tag”, „komm her”, „bitte schön”; úgy ám, aztán úgy tíz tájától heti két óra német nála szorgosabb egyetemistákkal, évrôl évre egészen az érettségiig („Belôled legyen, ami belôlem nem lehetett, tanulj, fiam”, így becsvágyó apja, anno); a gimnáziumban pedig volt egy diákújság, az aztán stencilben hozta elsô Trakl-ferdítéseit, és ebben még volt valami sejtelmesen izgalmas.
Aztán jött a stúdium, sok-sok dögunalmas elôadással à la „Thomas Mann és a 20. század”, cserébe a nagy-budapesti rémüldözôvel ülhetett egy padban, nemde ô lett az, aki újra meg újra továbblendítette, ellátta élete elsô igazi fordításával, majd a másodikkal is, aztán a nagy Thomas Bernhard kurta novellájával, a „Wetterfleck”-kel. És nem a sors intése volt-e, hogy szabóék fiaként már itt, legelôször szembesülvén Ausztria legirodalmibb szubsztanciájával egy ruhadarab százszázalékos megfelelôje után kutatott hiába? Mikor pedig szoknyák és kabátok, kosztümök és blúzok, zakók és nadrágok között töltötte gyermekkorát, egy muzeális Singer-varrógép jólesôen monoton zümmögésére kelt és feküdt, s legjobb játékszere a nagy doboz volt, telis-tele mindenféle formájú meg színû gombokkal?
Bizony, intés volt ez, s még vihette volna is valamire, ha nem hagyja, hogy saját sorsa reménytelenül nihilista szubjektummá csépelje, puhítsa, kalapálja; míg egy szép napon a dôreség kietlen földjén ébredt, válogatás nélkül adta át magát a leghitványabb férc- meg foltmûvek közvetítésének, ahelyett hogy maradt volna az angol és francia úriszabászat nemes hagyományában.
Mondják, ennyire szigorúnak mégsem kellene lennie önmagához, mert közben-közben akadtak azért mértékutáni munkái is, s olyankor minden öltés életbevágóan fontos volt: a csillogó Eckhart mester meg a drasztikus Paracelsus, a mûvészetakaró Alois Riegl meg az Itália-megszállott Aby Warburg, a Grimm-testvérek, no és persze Bargfeld fényesen ragyogó csillaga, Arno Schmidt; aztán, hogy a legfontosabb ki ne maradjon, a tapasztalatok tapasztalata, Hermann Nitsch és életvallomása, a „Mámorra készen”, szép már csak amiatt is, hogy a „halállal való foglalkozás” antológiájába készült – s akkor itt volna a hely, hogy megneveztessenek mind, akik annyiszor, újra meg újra segítettek rajta: avant toutes choses, atyja-fia-öccse-bátyja, K. G. alias F.; I. az ô komor-súlyos képeivel és oly derék Annájával, aztán W., a frankfurti békesas meg a másik W., az ô szemében Ausztria legnagyobb élô sportújságírója („hogy-hogy csak sport-?”, vágna itt közbe utánozhatatlanul rekedt, a számtalan Casablancától visszavonhatatlanul impregnált basszusbaritonján), innen a Rohrbach menti Marócból; Cserhátszentiván jóságos amatôrasztrológusa; bankdirektorrá avanzsált barátja, még a Kertész utcai ált.-ból és hitvese, már a Ságváriból; na meg az a másik, a vörös tekergô, aki körülvitorlázta a világot, hogy a Kék-hegyek lábánál kössön ki sóskatermesztó gyanánt, úgy ám; aztán a legfôbb ügyész leginkább csak a taoistákat bújó könyvtárosa, az is, szegény, hányszor állt elô kétütemû Wartburgjával, hogy albérletrôl albérletre fuvarozza, ô meg az összes többi – bizony, nagyszerû dolog, ha valaki ilyen hálót érezhet és tudhat maga alatt, mögött és körül, és lám, ez a háló most már szinte magától szövôdik tovább, szemrôl szemre, hurokról hurokra, fonálról fonálra, hisz most is: Egon Friedell, Hans-Peter Duerr meg Ottokar Janetschek után, s már megint, mert a drága rém-üldözônek sok volt, nem utazhatott-e a szembeteg Ransmayrral Straelenbe, nem élhetett-e ott két hónapig a DAAD költségére, s nem volt-e a bíbelôdés az említett szöveggel, a Morbus Kitaharáról van szó, szép, habár fáradságos meló: mondjuk, mint a legjobb londoni mértékutáni szabóságban készült frakk szétbontása, majd újbóli összeöltögetése, csak immár egy egészen más figurára; és ott volt az is, hogy egy remek fiú, Servaas – rendben, elég késôn, de még mindig nem túl késôn – megtanította stickyt sodorni; úgy ám, aztán Ransmayr nyomában még egy kis Werner Koflert is fordíthatott, két rövid, ám annál pompásabb szövegecskét.
Ja. És itt aztán felpörögtek az események, akár egy krimiben, mert történt, hogy az osztrák irodalomtudomárok válogatott hallgatóságának ecsetelhette a Morbus hungaricus szabás-varrása elôtt, közben és után leírt vargabetûket, s lám, nem ott ült mellette az a valaki, akirôl akkor még nem tudta, hogy éppen ô írta azt a szép szöveget Ransmayrnak arról a megszállottan remek korai szövegérôl, a „Ragyogó pusztulás”-ról, s már a hálók hálóján nyomozott utána, amikor lehullt a lepel; és nem sokkal ezután volt, hogy a nagy osztrák festônek, Attersee-nek kiállítása nyílt a Szépmûvészetiben, a megnyitóra egész buszra való sereglet érkezett Bécsbôl, s nemcsak Nitsch meg az ô Ritája ültek abban a buszban, de, mint hamarosan kiderült, említett szöveg elsô kiadója is; és alig telt el néhány hét, amikor Arno Schmidt elsô villámlátogatásra érkezett Budapestre, s most meg egy módfelett rokonszenves hamburgi ügyvéddel ülhetett a sokkal inkább fél-, mint alvilági Hádész asztalánál, s lám, a negyedik vagy ötödik flaska kékoportó után lehullt az utolsó lepel is, mert kiderült, hogy bizony ô az a hamburgi ügyvéd, akihez említett kiadó eligazítása szerint Ransmayr ügyében fordulhat: J. K., egy igazi grandseigneur Istentôl megáldott kedéllyel; s ha most már úgy is volna, amint attól félni lehet, hogy a szerzô a földkerekség semmilyen tájszólásán nem szeretné még egyszer viszontlátni ezt az ô korai szövegét, akkor sem kizárt, hogy még egyszer elmehetne Straelenbe, s ott aztán elôállíthatná az illetô szöveg kétnyelvû kiadásának elsô és utolsó példányát, válthatna egy retúrjegyet az amszterdami gyorsra, az ottani helyiérdekûvel kivitethetné magát a hûs tenger bordás- meg borotvakagylókkal telehintett homokpartjára, s a frissiben elkészült kéziratot, az egyetlent, fölajánlhatná Neptunnak meg a najádoknak – s akkor ez nem volna más, mint egy muzeális Singer-varrógép csöppet sem véletlen találkozása az ottani csapadékmennyiségek ismeretében  korántsem fölösleges esernyôvel egy szófoltózó mûtôasztalán, vagy – ami nagyjából ugyanaz – a mesebeli szabólegény megkésett vándorútja a férctôl az óceánig.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta