Milyen körülmények között érdekli az embert egy szomszédos ország? Ennek rendszerint megvan a maga hosszú története. Hadd kezdjem idôrendben. Mióta gimnazistaként az 50-es évek végétôl Ötztalban síeltem, bizonyos idôközönként mindig jártam Ausztriába. Azt nem állíthatom, hogy valamelyik osztrák tartományt jól megismertem volna, de van valami benyomásom nemcsak Tirolról, de Steiermarkról és Felsô-Ausztriáról is. A legtöbbet persze Bécsben jártam, sokszor meghívtak felolvasásra vagy más kulturális rendezvényekre. Bécsben van a Wespennest címû folyóirat székhelye, amelynek évek óta munkatársa vagyok, néhány bécsi íróval megismerkedtem valamelyest az idôk során.

Bécs és Ausztria oly mértékben, ahogy ezt könyvek olvasása lehetôvé tudja tenni, Arthur Schnitzler, Peter Altenberg, Robert Musil, Heimito von Doderer, Elias Canetti stb. révén mint színterek és irodalmi helyek kerültek közel hozzám. Tanulmányaim során az ún. bécsi gondolkodásmóddal Ludwig Wittgenstein, Rudolf Carnap és Moritz Schlick írásaiban találkoztam. A Wiener Gruppe fellépése és szövegei jelentôsen befolyásolták azt a képet, amit az irodalmi avantgárdról alkottam, jóval azelôtt, hogy a szürrealizmus megjelent volna a láthatáron. Késôbb hozzájött még egy kis foglalkozás az osztrák történelemmel, mind a Habsburg birodalom, mind a két köztársaság történelmével.
Mint sok más újságolvasó, én is messzirôl követtem, hogy mi folyik az osztrák politikában, örültem idônként Kreisky kancellár önfejûségének, és csodálkoztam némely osztrák ellentmondásosságokon, ahogy ezek például Waldheim elnök hivatalban levése idején felszínre kerültek. Josef Haslinger „Az érzelmek politikája” címû esszéjébôl értettem meg néhány számomra addig felfoghatatlan dolgot a háború utáni osztrák politika történetébôl, amely ezek szerint sokkal jobban eltér Nyugat-Németország háború utáni történetétôl, mint ahogy az ember gondolta volna. Michael Scharang és Thomas Rotschild további megvilágító hangsúlyokat adtak szellemes osztrák jegyzeteikkel. A bécsi Hazel Rosenstrauch, aki húsz évig élt Nyugat-Berlinben, mindennapi tapasztalaton világította meg nekem, hogyan különbözhet egyik város életérzése egy másikétól. Ezzel be is fejezem az osztrákokkal és az osztráksággal való találkozásom felsorolását, ami nem más, mint annak kissé körülményesen kifejezésre juttatott beismerése, hogy Ausztriából alapjában véve nem értek semmit.
Erre nem volna érdemes több szót vesztegetni, ha csupán személyes rigolyáról volna szó, de azt tapasztaltam, hogy ebben az értetlenségben számos honfitársammal osztozom, ami ahhoz a feltételezéshez vezetett el, hogy az értetlenség az Ausztriához való német viszony legfôbb jellemzôje. Felelôs pedig ezért, azt hiszem, mindenek elôtt az itt és ott használt német nyelv. Lehet, hogy a németek nem sokat értenek – teszem azt – Olaszországból sem, de mivel meg kell erôltetniük magukat, hogy felfogják, mit mondanak az olaszok a maguk nyelvén, inkább tudatában vannak annak, hogy jobban kell strapálniuk magukat, hogy Olaszországból megértsenek valamit, és ezért inkább belátják, hogy általában nem sokat értenek Olaszországból. Ausztriával szemben ez másként van, éppen mert a németeknek nem kell megerôltetniük magukat, hogy megértsék az Ausztriában beszélt és írott nyelvet. Bár Ausztriában más állami zászlóval találkoznak, más pénzérmékkel és más autójelzéssel, ezeket mégsem veszik külföldi jelekként tudomásul, éppen mert ehhez nem járul a külföldiség legfôbb attribútuma, az idegen nyelv. Következésképpen a német nyelv tehet arról, hogy a németek nem értik az osztrákokat. Bár Karl Kraus megmondta, hogy „a többi nemzettôl való különválás óta Ausztriában  már nem beszélnek németül”.
Ausztria a németek számára valahogy itt van, alapjában véve mégsem tudjuk, milyen minôségében van itt. A németek köztudottan nagyon szeretik Ausztriát, mint olyan országot, ahova az ember üdülni jár, különösen szerette Kohl kancellár, aki elôszeretettel használta Ausztriát kísérleti színhelynek, ahonnan jóbi üzeneteket küldözgethet a hazai adófizetôknek. Onnan valahogy ártalmatlanabbnak tûntek ezek az üzenetek. Úgyhogy mindig alig vártuk, hogy megtudjuk, már megint mit eszelt ki nekünk a kancellár osztrák talajon. A németek, azt hiszem, fôként azért ragaszkodnak a Németország és Ausztria közötti különbséghez, mert kifejezetten ragaszkodnak az üdülés és a hétköznapok különválasztásához. Az élet komolysága a szemükben csak a határ innensô oldalán kezdôdik, visszatérve a német hétköznapokba. Természetesen el kell ismerni, hogy az osztrák turista-folklór sokban hozzájárul ahhoz, hogy kivonja Ausztriából a nehézkedési erôt. Képeikbôl ítélve az ország egy színes léggömbön függ, és az Alpok díszlete elôtt lebeg el a must-vidék lágy lankái felett.
Miért probléma, hogy nem probléma?
Ausztria tehát itt van, de ez voltaképpen nem probléma, és nézetem szerint éppen itt a probléma a németek Ausztriához való viszonyával. A nemproblémának ebbe a problémájába nemrégiben botlottam, persze nagy kerülôvel, és ezért kezdtem egy kicsit érdeklôdni Ausztria iránt.
Hogy tudjanak követni, hadd mondjak néhány szót errôl a kerülôútról, Ausztria akkor kezdett engem mint probléma foglalkoztatni, amikor Németországtól és Ausztriától távol hosszabb idôt töltöttem a frankofon kanadai Quebec tartományban. Ott többször elgondolkodtam, honnan erednek azok a sajátos érzések, amelyeket a tartomány lakóival való érintkezés során veszek észre magamban. Valami itt nem stimmel, gondoltam eleinte sokszor. Az emberek franciául beszélnek, francia könyveket és újságokat olvasnak, de egész máshogy élnek, észak-amerikai módon élnek, tehát valahogy ellentmondva nyelvük szellemének. A származékszavak analógiájára származékfranciáknak tûntek nekem, akik egyszerûen nem hajlandók valódi eredetükkel azonosulni.
Lassacskán, az ottaniakkal szerzett számos tapasztalat nyomán kezdtem rájönni, hogy ami érzésem szerint nem stimmelt, nem a valóság volt, hanem az összevisszaság a saját fejemben. A fejemben ugyanis a nyelv és az ország összekeveredett. Azért alakult ki a fejemben ez a kavarodás, mert benne még egy régi, a romantikus nyelvfelfogásból eredô hagyomány hatása érvényesült. E szerint a felfogás szerint, aki ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazon szellem gyermeke. Vannak aztán törvényes gyermekek, és olyanok is, akiket a nagy közös törzsökös család inkább csak rejtegetne. A frankofon, de egyáltalán nem francia quebeci környezetben fokozatosan kezdett nekem derengeni, hogy a nyelv és a nemzeti szellem, a „génie nationale” azonossága, ahogy ezt a 18. századi Franciaországban hívták, egy alapvetô tévedésbôl fakad.
A tartomány lakóinak többsége valóban franciák leszármazottja, akik a 17-18. században vándoroltak be az akkori Új Franciaországba, de mióta Franciaország vereséget szenvedett a Brit Királyságtól 1759-ben, ennek az elveszített észak-amerikai birtoknak a lakói az egykori anyaországból érkezô szellemi és lakosságbeli utánpótlás nélkül kénytelenek élni. Ettôl kezdve kialakították saját kulturális hagyományaikat, természetesen a francia nyelvük sem maradt érintetlen attól a körülménytôl, hogy az észak-amerikai kontinensen élnek. Találkozni lehet például egy olyan szóval, hogy la drave. A szótárban ez áll: Drave, folyó Ausztriában. De itt nem arra vonatkozik, hanem a fában gazdag Kanadában oly fontos faúsztatásra. A drave szót az angol drive mintájára képezték. Az angol, skót, ír bevándorlók szomszédsága egész sor hasonló szóképzést idézett elô. Az országba látogató franciákból mindez csúfolódást és idegenkedést vált ki. Ez a sarjadék hûtlenül kezelte a nyelvi örökséget, amit rábíztak, valahogy így érzik. Sok francia számára a quebeciek elfajzott, megszökött utódok, akiket idôrôl idôre újra rendre kellene tanítani. Nehezükre esik elismerni, hogy a pórázt elvágták már több, mint 200 évvel ezelôtt, és az egykori kuzinok rég létrehozták saját klánjukat, amely saját szabályait követi. Bár nyaralási úti célként sokra tartják Quebecet, mint a németek Ausztriát, mert a kanadai dollárt nagyon elônyösen tudnak váltani, és a franciáknak ott nem kell az angolt törniük, egymás között élvezettel csúfolódnak a quebecieken, akcentusukon és amerikánus viselkedésükön.
Miután az országot és a lakóit valamivel jobban megismertem, hajlamos voltam az ilyen leereszkedés láttán inkább a quebeciekkel szolidaritást érezni. Egy adott idô után nem eltévelyedett franciákat láttam bennük, hanem egy teljesen észak-amerikai népet, amelynek a többitôl eltérôen két irányban kell tartania magát, egyrészt a nyelvével az anglofon Kanada és az USA nyomasztó túlsúlyával szemben, másrészt a franciákból áradó arroganciával és a roppant befolyással szemben, amit Franciaország a kulturális iparával gyakorol (beleértve a könyvek termelését és a Párizsban felállított normákat). Csak Párizs áldása után számít sokak szemében egy montreali szerzô valóban komolyan veendô írónak.
Ezzel az Atlanti óceán túloldalán szerzett tapasztalattal kissé más szemmel néztem bizonyos viszonyokat Európában, különösen a Németország és Ausztria közötti viszonyt. Bár ez az ország népességének számán kívül semmilyen tekintetben nem hasonlít Quebechez, néhány dolog, ami Ausztria és Németország között megfigyelhetô, ismerôsnek tûnt nekem. Az engem kellemetlenül érintô francia leereszkedésre emlékezve, hirtelen érteni kezdtem, miért reagálnak az osztrákok olyan allergikusan egy bizonyos fajta német hozzáállásra. Be kellett látnom, hogy a Német Szövetségi Köztársaság polgáraként a mindent jobban tudás mások számára terhes szerepébe kényszerülök, ami a társadalom és piacának volumenébôl vezeti le a fölényességhez való jogot.
Ilyen arroganciát látok például a frankfurti kommune címû folyóirat szerkesztôjének, Joscha Schmierernek egy kijelentésében, amelyen Erich Hackl osztrák író szerintem teljes joggal háborodott fel: „Mi mások volnának az osztrákok, mint délnémetek, akik kétségtelenül egy régi európai birodalom öröklött terhét viselik a vállukon. Erre éppen lehet egy nemzetet konstruálni, ha egy nemzet olyannyira meg akar konstruálódni.”
A nemzeti tébolytól megszállott 19. század végkicsengése hallatszik ki ebbôl a megszólalásból. Ráadásul attól tartok, hogy Joscha Schmierer, aki velem egy évjáratba tartozik, aki annak idején nagyon benne volt az internacionalizmusban, mentálisan sosem lépett ki hazája határai közül, és ebben nagyon jól reprezentálja, úgy látom, a statisztikai szempontból eléggé utazáskedvelô németek többségét. Hogy mintegy két tucat olyan ország van, ahol spanyolul beszélnek, anélkül, hogy a lakosok spanyolnak tekintenék magukat, ez nem jutott el az agyukig. Nem fér a „kultúrnemzet”-hez hasonló fogalmakkal teletömött fejükbe, hogy a nyelv, kultúra és nemzet semmiképpen nem függ közvetlenül össze egymással, nem kell, hogy feltétlenül zárt egészet alkossanak. Aki németül beszél és ír, így következtetnek meggyökeresedett identitás-logikájukkal, az a szíve mélyén német, még ha másmilyen útlevél van is a zsebében.
Mióta sikerült a hidegháborúból kikerült két német államot egyesíteni, egyenesen természetellenesnek tûnik a szemükben, ha a nyelvi és a nemzeti hovatartozás nem fedi egymást. A „Nyugat” és a „Kelet” eltûnése óta a németekbôl még inkább kiveszett minden arra való késztetés, hogy a „német”-et többes számban, többfélének gondolja el, ami egyrészt egy meghatározott nyelvet jelöl, másrészt  egy kulturálisan bevésôdött, sajátos mentalitást és harmadrészt egy állami hovatartozást (állampolgárságot). Ennélfogva mindig van egy kis bekebelezô csengése annak, ha a németek differenciálatlanul használják a „kortárs német irodalom” kifejezést, különösen az olyan írók fülében, akik – mint a német Svájcban vagy Ausztriában – a német nyelvet használják, de ezért még nem jogosítottak fel senkit arra, hogy hozzácsapják ôket a német kulturális export volumenéhez.
A nyelv nemcsak összeköt, ahogy az idealista ünnepi szónoklatok szeretnék, de el is választ, és feszültségeket teremt. Egyedül nincs ereje ahhoz, hogy leküzdje azt a gondolkodást, amely a világot centrumokra és perifériákra, eredetikre és utánzatokra osztja. A nyelvekkel ebben a világban nem a hatalmi viszonyoktól függetlenül bánnak. Az Egyesült Államok domináló hatalma például egy nyelvet is létrehozott, amely nyelvészeti szempontból nem is létezik, nevezetesen az „amerikait”. Számtalan Németországban megjelent könyv állítja magáról, hogy az „amerikaiból” fordították, míg valójában angolból fordították ôket, egy olyan angolból, amely nyelvészeti szempontból csak lényegtelen mértékben különbözik a brit angoltól. Egy eredetileg Torontóban megjelent könyvet sosem dobnak piacra azzal a megjegyzéssel, hogy kanadaiból fordították, holott a kanadai angol nem kevésbé különbözik a brittôl, mint az USA-amerikai. De Kanada lakossága végül is csak egy tizede az USA-énak, és nemzetközi hatalmi tényezôként csak marginális szerepe van, és ezért csak a maga kis részére tarthat igényt az angol nyelvbôl. Ha Ausztria ma világhatalom volna, akkor itt-ott a másutt megjelenô Thomas Bernhard vagy Peter Handke könyveken az állna, hogy osztrákból fordították ôket. Így azonban Párizsban például ezt írják „traduit de l’allemand”. A németek pedig ebbôl könnyen hamis következtetéseket vonnak le.
Ausztria szomszédsága a honfitársaimnak éppen azt az óriási lehetôséget kínálhatná, hogy újragondolják a német nyelvhez való viszonyukat, és ráadásul azt is, amit a „német” mint tulajdonság olyan megkérdôjelezetlen magától értetôdôséggel jelenteni látszik nekik.
A viták után, amelyeket a Frankfurti Könyvvásárra Ausztria díszvendégként való szereplése során osztrák és német mibenlétérôl rendeztek, az volt a benyomásom, hogy ezt a lehetôséget nem használják ki eléggé. Mit akarnak ezek az osztrákok, mondta például az egyik pódiumvitában egy értelemszerûen a volt NDK-ból való irodalmár, talán külön gettót akarnak maguknak, mint a fogyatékosok meg a melegek, ahelyett, hogy boldogan fölolvadnának a nagy egészben? A nyilván az egyesülési mámortól magával ragadott, Bismarcknak egy derûsebb pillanatából származó kifejezésével „német kutya harapta” ember, nem fogott fel semmit. Attól tartok, Németországot sok ilyen fafej népesíti be. Ezért az északnyugati szomszédjáért valójában nem érdemes Ausztriát irigyelni, nemcsak a gazdasági túlsúlya miatt nem, amelyet hatalmi erôvel is átterjeszt errefelé, hanem talán még inkább az ottaniak felfogásbeli konoksága miatt.
Ami Ausztriát és Németországot elválasztja, az nem egy határ, hanem a német nyelv, így szól az elején felállított tézisem. Ez így talán nem egészen pontos, mert Karl Kraus szerint a mai német „az nem nyelv, hanem egy üzem, amelyet elôbb, akárcsak az egész berendezkedést, még mûködésbe kell hozni”. De ami a két országot összeköti, azzal se sokkal jobb a helyzet, mivel közelebbrôl nézve a Duna se egy folyó, hanem zsilipekkel megszakított duzzasztótavak láncolata. Így szemlélve abban, ami elválaszt és ami összeköt, mégiscsak megnyugtató harmónia uralkodik.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta