Ülünk a szôlôlugasban a ház és a kert között. Én iszom, Lajos vezet. Elôttünk az asztalon papírok, problémák. És bor. Egy fröccs. Hogyan fordítaná le a spriccert mondjuk egy izlamabadi kiadó számára? Ennyire nehéz? Nem, sokkal nehezebb. Izlamabad messze van, Budapest meg itt, a szomszédban. Ez nem lehet probléma. A spriccert ismerik Bécsben és Budapesten is. Azt ismerik, hogy bemegy két yuppie a kocsmába Bécsben, és azt mondja: „Két spriccer!” Mire a csapos: „Azt látom. És inni mit kérnek?”
Lajosnak nem meglepôek a problémáim; ott van elôtte az angol fordító kérdéseinek sora, és ez jó szolgálatot tesz. Ezenkívül teljesen le vagyok védve. Csináld, ahogy akarod. Hagyd ki, ha nem megy. Visszatekintve persze jó volna, ha annak idején azt mondtam volna: a következô három (vagy akárhány) problémával van dolgunk... De ilyent nem mondtam. Csak olvastam és írtam.
A fordító fordít. Jó esetben. Vagy áll a konyhában és mosogat.  Akkor már inkább fordít. A fordítás a szeme és az ujjai között játszódik le. Többé-kevésbé megbabonázva mered a szövegre, és belegépeli a gépbe. Valahol a szeme és ujjai között honol az agya. Jobbik esetben. Hiszen az egész hosszú szöveget más nyelven kell a gépbe verni. Eközben a fordító szörnyeteggé válik. Doktor György és Mister Buda. És még sok minden. Amit a szöveg éppen megkíván. Koravén, alultáplált és csodálatos módon elektromosan feltöltött gyerekké válik, aki keresi az igazságot, és akit felvilágosítanak a fecskepatkány táplálkozási szokásairól. A fordító teltkarcsú korosodó nôvé válik, aki hervadt emlékeibôl elvirágzott történeteket vet papírra. Agyi thezauruszából  hívásra olyan dolgokat tölt le, mint Umlaufbeschluss és Musterfirmenzeichnung, Isotopen-Tracing és Zweistrang-Giessmaschinen, és méltányolható okból származó erôs felindulás (Term.Techn.) és a rendkívüli büntetésenyhítés.
Ehhez képest egy olyan szöveg, amely beszélt nyelvnek hangzik, százezrek tiszta hétköznapi beszédének, néhány laza partinagyizmussal megtûzdelve, ez már csak felüdülés lehet, nem igaz?
Ez azért talán mégsem. Bár két alapdolgot már tisztáztunk: a szöveget áttehetem felnémetbe – vulgo „osztrák”-ba – de tudom, hogy nem valami dialektusban írt darab van elôttem, ez a világ nem az „igazi bécsiek” derûs világa. A cselekmény sem egy urbanizált népszínmû színpadán játszódik. Az egészen normális mai ôrületrôl van szó, egy lehetséges, tehát létezô történetrôl, nagyon költôien ábrázolt, de nagyon is valóságos figurákkal egy a nyugati jólétben élô polgár számára nehezen elképzelhetô, de mégis mindig megtalálható környezetben.
Kezdjük talán ezzel. A darab kimondottan Budapesten játszódik, pontosabban a kevésbé polgári Pesten, a hely lefordíthatatlan. Egy U-alakú gang ajtókkal egy lerobbant bérházban, elterjedt építkezési mód a századfordulóról, – ez veszi körül a betonozott udvart, itt találjuk a hely egységét. Minden valószínûtlenül szakadt. Egy bérkaszárnya ganggal. Már a dolog építészeti része is lefordíthatatlan. Ennyit a miliôrôl. Ez eleve adott, és meghatározza a nyelvet. Egy fô nehézség: a magyar nyelv elvisel és használ a publikált irodalomban is manapság sokkal több szabados kifejezést a legszabadosabbakig, amelyek eredetével – bármilyen érdekes volna is – itt nem tudunk foglalkozni, hogy úgy mondjam az elülsô derékvonal alatti részektôl a legkülönfélébb anyákon át a blaszfémikus sógorságokig – ezzel szemben a német az anális-fekális vonatkozásokon áll stabilan lásd Luthert és Goethét és a Grimm-féle szótárat dús citátumaival. A négy betûs szavak a televízión át a németbe is beszivárognak, és onnan az osztrákba... de maradjunk inkább szilárd talajon – a szöveges példákat lásd a darabban.
Aztán a szereplôk és a neveik. Legkésôbb itt elkezdi tanácstalanul vakarni a fordító hajjal ritkásan fedett fejét. Pesties nevük van, tehát a monarchiából eredô névkompozícióval van dolgunk. Ez már adna egy irányt, de vigyázat, a darab mégiscsak Pesten játszódik! Igaz ez? A fordítás is ott játszódik? Nem, semmiképpen nem Bécsben, ez nem egy bécsi darab. Találjuk ki tehát egy köztes birodalom köztes városát... Az alakok szeretetteljesen vannak megrajzolva, ennek is át kell jönnie... A rosszak is csak az adott körülmények folytán, mértékkel rosszak. A jellemek a háború utáni és a fordulat elôtti korszak törvényes leszármazottai, kivéve az elektromossággal feltöltött fiút, aki sosem ismert mást, mint ezt a jelenlegi „halmozottan hátrányos helyzetet”, ami egyébként a reálisan létezett korszak egy reálisan létezett kifejezése. Világos, hogy ezek a szereplôk a fordításban nem az irodalmi németet beszélik, számomra éppilyen világos, hogy nálam nem fogják ôket Kai-Uwénak vagy Horstnak vagy Marlenének hívni.
De mit csináljak a decensen elidegenített nyelvvel, amely sokszor új szóalkotást vagy kicsavarást, jelentéskeveredést, játékos áthallásokat tartalmaz? Ezt a mûvi nyelvet úgy kéne lefordítani, hogy a nyájas olvasó felismerje a trükköket, és ne vélje fordítói bárdolatlanságnak. Egyáltalán: a nyájas olvasó! Mennyire kell elébe mennem, hogy megértse, és milyen erôsen kötôdni az eredetihez?
Fordításom egy háromszögben mozog, melynek sarkpontjait úgy hívják: szerzô, olvasó (illetve kiadó), fordító – e sarkpontok mindegyike bír egy bizonyos vonzerôvel, és a szöveg, az én szövegem, amely a szerzô tulajdona volt és az olvasóé lesz, és eközben csodálatosképpen mindenkié kell, hogy legyen, Hermanovsky-Orlando után szabadon bolyong ebben a misztikus háromszögben, mindig aszerint, hogy az éppen lefordított szövegrész a szerzôhöz hûséges, az olvasóval kacérkodik, vagy a fordítót kecsegteti kéjjel és dicsôséggel. És mindig gondolni kell arra, hogy egy színdarabot olvasni is lehet ugyan, mégis arra való, hogy megnézzék. Lehet, hogy a rendezô átalakít egész mondatokat. Mit mondatokat? Hogy egész bekezdéseket, egész jeleneteket egyetlen tollvonással vagy tôrdöféssel legyilkol, és végigtöprengett percek és órák, agyunk zsírja és szívünk vére minden földi dolgok sorsára jut. Másfelôl a szövegnek még mondhatónak is kell lennie.
Ezeket a sorokat nem írhattam volna le (így), ha az „én” kiadóm Bécsben nem fogadja el elismerôleg a fordításomat.
Búcsúzóul nyájas olvasó hölgyek és urak, hadd álljon itt kedvenc mondatom Parti Nagy Lajos Mauzóleumából: „A rózsa az nem ember, hogy mindent kibír ám”.
Köszönöm, Lajos!

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta