Két, egymáshoz sok mindenben hasonlatos férfi sétált beszélgetésbe mélyedve Leidenben. Az idôsebbik – ötvennégy éves, jókötésû, szôke szakállú, egyenes tartású, hosszú hegyi túrákon edzett – erôteljesen lépkedett. A másik épp most töltötte be az ötvenet, vézna volt és csenevész, magas homlokú, szemüveget viselt, s járása különös, görcsös benyomást keltett. Ô is szívesen túrázott, ám orvosa tanácsára kímélnie kellett magát, noha e tanácsot többnyire eleresztette a füle mellett. Egyikük sem volt holland. Bár szülôvárosukban ismert személyiségek, eddig soha nem találkoztak. Mindketten egyszerû családból származtak, saját területükön nevet szereztek maguknak, s mind hivatásuknál fogva, mind személyes érdeklôdésbôl gyakran utaztak, nem ritkán távoli vidékekre is. Nemrégiben az Egyesült Államokban jártak. Az idôsebbik az országot szörnyûnek, a konyhát élvezhetetlennek találta; soha többé nem szándékozott visszatérni, bár mûve késôbb épp ott talált a legnagyobb elismerésre; a másik háromszor is megfordult ott néhány hónap erejéig, s bár dolgozott, kevés figyelmet szenteltek neki, s az elismerésre még hosszú ideig kellett várnia.
Hollandiában ezzel szemben, ahol jó barátaik voltak, mindkettejüknek elismeréssel adóztak. Mûvükben a megújhodást tisztelték az akkoriban uralkodó enyhén komótos, polgári-liberális klíma dacára.
Mindketten bécsi zsidók voltak, akik mind életükkel, mind mûvükkel hátat fordítottak a tradicionális, ortodox szemléletnek. Mindaddig csak hallomásból ismerték egymást, a leideni négyórás séta az elsô és utolsó találkozás volt egyben. Bár intenzív beszélgetés folyt közöttük, amellyel mindketten elégedettek voltak, maradandó nyomokat egyikükben sem hagyott. Minden, amit a Gustav Mahler kérésére 1910. augusztus 26-án dr. Sigmund Freuddal megtartott konzultációról tudunk, véletlen részlet csupán, amelyet jóval az esemény után vetettek papírra, részben másodkézbôl származik, s nem is mindig megbízható forrásból. Mahler kerülte Bécset; Freud a 38-as „Anschluß” után nagy nehézségek között hagyta el a várost, hogy egy évvel késôbb, éveken át gyötrô szájrákja következtében a londoni emigrációban fejezze be életét. Mahler a beszélgetés után kilenc hónappal súlyos betegen tért vissza Bécsbe, ahol rövidesen meghalt. Hírességnek számított ott, elsôsorban nem mint zeneszerzô, hanem mint a bécsi Operaház, egy jókora adag antiszemitizmussal fûszerezett intrikus viperafészek karmestere. Ô is, akárcsak Freud, az egyik német nyelvû tartományból, Morvaországból, az Osztrák-Magyar Monarchia félreesô csücskébôl való, ahol jelentékeny zsidó közösségek éltek. Mahler születésének évében engedélyezték a zsidók szabad mozgását, így sokan a városokba költöztek, ahol az élet több lehetôséget kínált. Mahler szerencsétlen családból származott. Apja ócskásból tornászta fel magát szeszesital-kereskedôvé, s egy fiatal nôt vett feleségül, aki, bár ajánlatának kezdetben ellenállt, a házasságkötés után életfogytiglan viselte zsarnokoskodását. Az asszony beletörôdve helyzetébe, családjának s a háztartásnak szentelte magát, tizennégy gyermeket hozott a világra, hat közülük még kisgyermek korában meghalt az akkoriban szokásos fertôzô betegségekben. A gyermekgyászdalok minden családban ismertek voltak, hiszen az újszülöttek fele nem érte meg az iskoláskort. Gustav egész fiatalon tehetséges zongoristának bizonyult, s apja felismerte, hogy fia, hála tehetségének, többre fogja vinni mint ô. Az anya a sok terhességtôl, betegségtôl, a gyermekek halálától, a háztartás terheitôl elgyötörten, elhagyatottan – férje nem sokat törôdött vele – korán meghalt. Életében a romantikát egyedül a hegyes-völgyes táj, a kisvárosi helyôrség trombitáló-masírozó katonái és a morva népzene jelenthette. A tizenöt éves Mahler támogatók segítségével jut Bécsbe, a Monarchia politikai és kulturális középpontjába, ahol zenét tanul. Elkezd komponálni is, leteszi az érettségit, s megéli, hogy azért nem díjazzák elsô kompozícióját, mert Brahms, aki tagja a zsûrinek, Wagner-utánérzésnek tartja. Mahler jobb körök gyógyüdülôhelyein kisebb zenekarok kórusmestere, késôbb a kasseli, prágai és lipcsei zenés színházak karmestere. Kötelezettségei lefoglalják, nehezen szakít idôt az alkotó munkára; ám karmesterként sikert arat. Az a természeti misztika, amely elsô szimfóniáját jellemzi, nem talál mindenütt visszhangra, miután meglehetôsen távol áll Schubert vagy Bruckner természeti misztikájától. Mahler Budapesten, a Monarchia második legnagyobb városában lesz karmester, ahol az Operaház repertoárját éppúgy felfrissíti, mint 1891-ben Hamburgban. Ezek a Csodakürt évei, ekkor érik komponistává, írja meg négy elsô szimfóniáját, s találkozik a fiatalabbak, pl. Bruno Walter és Otto Klemperer csodálatával.
1897-ben elérhetô közelségbe kerül a csúcs: megüresedik a Bécsi Udvari Opera vezetôi és karmesteri széke. Itt éli hattyúdalát a haldokló, szétesett császári birodalom. Bécs a fin de siècle szépségében fuldokol. Mahlert kinevezik, jóllehet, csak azután, hogy kikeresztelkedik, olyan feltétel ez az udvari hivatalnokoknál, amelyet Mahler részben opportunizmusból, részben homályos vallási késztetéseknél fogva teljesít. Sokkal inkább volt kozmopolita, mint provinciális zsidó, s amint Heine is belépôjegynek tekintette keresztlevelét a német kultúrába, a Bécsi Opera mint asszimilációja jele, Mahlernek is megérte a keresztséget. Vallását amúgy a zenében ápolta, s nem a templomban, amelynek küszöbét soha többé nem lépte át. A Bécsi Filharmonikusok nemcsak szimfonikus zenekar volt, hanem egyúttal a Bécsi Operaház zenekara is. Mahler mindkét funkciójában vezette a zenekart, a maga perfekcionista módján, telve új ötletekkel, teljes odaadással. Saját munkájára csak a nyári hónapok maradtak, egyébként megbízatását szolgálta, amit hol örömujjongással, hol kemény kritikával fogadtak. A zenében kortársa volt Hugo Wolf, Brahms, Wagner, Bruckner és Richard Strauss, közöttük kellett meghódítania saját helyét, s ehhez szolgált ugródeszkául a bécsi zenei élet, bár talán túlságosan is nagy volt ez az ár. A 20. század fordulóján a bécsi kulturális élet belsô berkeit olyan zeneszerzôk alkották, mint Webern és Schönberg, írók, mint Musil és Schnitzler, festôk, mint Klimt és Kokoschka, építészek, mint Loos és Wagner, gondolkodók, mint Wittgenstein és Mach. Ezek közt voltak zsidók is, akiket bár mûvészként elfogadtak, a politikában és a sajtóban idôrôl idôre feltámadt velük szemben az antiszemitizmus. Ez nyomta rá bélyegét mind Mahler érkezésére, mind tíz évvel késôbbi búcsújára a Bécsi Operától. Ô maga soha nem reagált, mintha az egész egyáltalán nem érintette volna. Ugyanakkor kortársát és diáktársát, Theodor Herzlt, akivel minden bizonnyal sok közös ismerôsük volt, ez a helyzet indította arra, hogy saját államot követeljen a zsidóknak; híres könyvét ugyanabban az évben tette közzé, amelyben Mahler a feltámadási szimfóniát írta. A zenetörténész Lebrecht szerint az egyik nemzeti, a másik egyéni megváltásért szállt síkra. Mindenesetre Bécsben Mahler éppoly kevéssé találkozott Herzllel mint Freuddal.
A Bécsben töltött tíz év Mahlert a város zenei életének középpontjává, hírességgé avatta. Fiákeresek ismerték fel, diákok rajongtak érte, mûvészek tisztelték. Rodin mellszobrot készített róla, Thomas Mann  Halál Velencében címû mûvében Gustav Aschenbach tragikus alakjában örökítette meg, Richard Strauss az elsô mahleriánusnak nevezte magát. Mindezt Mahler tévedhetetlen perfekcionizmusának köszönhette, amellyel zenélt, amelylyel átalakította a Bécsi Udvari Operát, s amellyel olykor Bécstôl távol saját mûveit vezényelte. Modern zenei prófétaként Mahler szülôvárosában csak korlátozott visszhangra talált. Negyvenes éveiben járt, amikor egy sor különbözô énekesnôkkel folytatott viszony után múzsájával találkozott. Alma Schindlernek hívták, egy képzômûvész lánya volt, akit apja halála után egy Carl Moll nevû festô fogadott szeretetteljesen családjába. Fele olyan idôs volt, mint Mahler, gyönyörû, intelligens, muzikális. Rövid románc után 1902-ben esküdtek meg a Karlskirchében, a nászút azonban koncertkörút volt Szentpétervárra. Alma kétségkívül szerette férjét, felismerte zsenijét, amely azonban alig engedett teret az asszonynak saját élete megformálására. Az izoláltság, amelyre Mahlernek a komponáláshoz szüksége volt, a fellépési kötelezettségek, a munkával járó gondok mindkét oldalon elidegenüléshez, egymás elhanyagolásához vezettek, amelyet idônként a békülés periódusai szakítottak meg. Mahler a maga részérôl rajongva szerette feleségét, már amikor egyáltalán tudomásul vette létezését. Többnyire azonban kényszeresen belemélyedt a zenélésbe és a zeneszerzésbe. Jó száz évvel ezelôtt ugyanebben a Bécsben, élete utolsó évében Mozart egyik barátjának, egy kórusmesternek írt egy negyvennyolc taktusból álló, kétoldalas motettát, soha nem javított rajta. A sebtiben odavetett Ave verum corpus nagy zene volt és vallásos tiszteletadás. Mahler halálát megelôzô évben, röviddel Freuddal történt beszélgetése után vezényli nyolcadik szimfóniáját, amelyet ugyanúgy átitat a vallási áhítat, s amelynek elsô része az ôsi templomi énekre, a Veni creator spiritus-ra, második része Goethe Faustjára épül. 1906-ban kezdett hozzá, s ezt írta amszterdami mecénásának, Willem Mengelbergnek: „A természet teljessége kap hangot benne, a legtotálisabb, amit eddig létrehoztam. Képzeld el, ahogyan egyszerre az egész univerzum vibrálni, zengeni kezd.” Mindehhez több mint 1000 közremûködôre van szükség, 170 zenészre és 850 énekesre, köztük 350 gyermekre és 8 szólistára. A premiert, amely egyben az új müncheni koncertterem felavatása is, 1910. szeptember 12-re tûzik ki. Odautazik Schönberg, Klemperer és Stokowski, Thomas Mann, Stefan Zweig és Georges Clemenceau; a szólórészeket Bruno Walter tanulja be. Ez a mû volt az utolsó romantikus szimfónia, s egyben utolsó saját mûve, amelyet Mahler Európában vezényelt. Késôbb készült alkotásait, a Das Lied von der Erde-t és a kilencedik szimfóniát ô maga már nem hallhatta, a tizediket be sem fejezte. A zenei dimenziók kitágítása, amely ahhoz volt szükséges, hogy a mondhatatlant elmondhassa, a nyolcadik szimfóniában határaihoz érkezett. Igazi alkotói gyôzelem volt ez, egy álom megvalósítása, maga az elôadás pedig egy boldogtalan élet boldog pillanata.
...Bár alkotóereje erôsebb, mint valaha, Mahler testileg és lelkileg megtört ember. Kislánya elvesztése még inkább visszaszorította a zene elszigeteltségébe, amelyben szinte alig vett tudomást feleségérôl. Az aszszonynak figyelemre lett volna szüksége, a legkülönbözôbb panaszai voltak, s gyógyfürdôhelyeken keresett kiutat. 1910 nyarán, amikor Mahlert teljesen lefoglalta nyolcadik szimfóniájának színrevitele, s a tizedik komponálása, megismerkedett Walter Gropius-szal, a tehetséges fiatal építésszel, s viszonyuk lett, amelyet végül Mahlernek is bevallott. Almának saját ambíciói voltak, komponálni és élni akart, Mahlernél azonban süket fülekre talált. Élete frusztrálttá, örömtelenné vált. Férjének szemére vetette testi kötelességei elmulasztását, potenciája gyengeségét, élete iránti közönyét. Mahler követelte, hogy válasszon közte és Gropius között,  ô döntött és maradt – fiatalon, szépen és csalódottan, de nem volt képes magára hagyni a bajban gyámoltalan, elmagányosodott férjét.
A házassági krízis Mahlerbôl mély bûntudatot váltott ki. Mintegy fogadalomként feleségének ajánlotta nyolcadik szimfóniáját, elismeréssel játszotta az asszony által korábban szerzett dalokat, amelyekre azelôtt rá se nézett, s a házban szerteszét leveleket hagyott, amelyek arról tanúskodtak, milyen nagy szüksége van rá, mennyire szereti; ötvenedik születésnapjára a magány és a bûntudat külön bejáratú poklában találta magát. Idegorvos barátja azt tanácsolta, keresse fel Freudot. Mahler egyszer, egy vita során azt mondta barátai elôtt, hogy kevés a bizalma egy olyan emberben, aki minden problémát egyetlen szemszögbôl kíván megoldani és orvosolni. Nyilván ennek tudható be, hogy háromszor állapodtak meg egy terminusban, amelyet Mahler minden alkalommal ismételten lemondott. Freud megôrizte türelmét, sôt, hajlandónak mutatkozott arra, hogy Noordwijk aan Zeebôl, ahol szabadságát töltötte, egy utolsó alkalmat kínáljon fel neki a beszélgetésre. Mahler augusztus végén utazott Hollandiába, anélkül, hogy érkezésérôl ottani barátait értesítette volna. Útközben kétségbeesett szerelmesleveleket küldözgetett Almának egészen addig, míg nem kezdôdött a Huis ter Duin-ból Leidenbe vezetô hosszú séta.

Freudnak ekkorra már megjelentek legfontosabb munkái; írásai az álomfejtésrôl, a szexualitás szerepérôl és a mindennapi élet pszichopatológiájáról, amelyekkel a pszichoanalízis tanát megalapozta, s most szabadságát élvezte Noordwijk aan Zeeben. Azzal, hogy a gyermeki szexuális tapasztalatokat a  neurotikus zavarok homályos forrásaként értelmezte, alaposan ráijesztett a századelô polgári, álszent Bécsére. Az álmokban, az elvétésben, a szóasszociációkban és elszólásokban felfedezi a neurotikus zavarok távoli, elmosódott okát. A tudattalanja által irányított ember önmagát sem ismeri, bizonyította be Freud hat példázata segítségével, s  a legapróbb részletekbe menô esettanulmányaival, amelyekkel hipotéziseit kívánta alátámasztani. Az akadémikus kritika és ellenállás dacára olyan jelentékeny szellemi társakra talált mint Jung és Adler, s külföldön, ahol tudományos társaságok jöttek létre a freudi tanok tanulmányozására, mûvei szintén komoly érdeklôdést keltettek. A freudi pszichoanalitikus felismerések nemcsak néhány a századforduló táján élt megzavarodott bécsi polgárra vonatkoztak, hanem jóval túlmutatva ezen, általános történeti és kulturális összefüggéseket tettek szemléletessé. Freud 1910 nyarán fejezte be Leonardo da Vinci történelmi analízisét. ...Nordwijkból Párizsba készült, hogy megnézhesse a Louvre-ban Leonardo önarcképét. Önfejû ember volt, felismeréseit nem szívesen tette vita tárgyává, kollégáival s tanítványaival való késôbbi konfliktusainak is ez volt a forrása. Mindkét sétáló, Mahler és Freud is teljesen új világot fedezett fel a maga területén, s abszolút megszállottja volt saját munkájának. Mindketten elhanyagolták a feleségüket, Mahler az életteli, tehetséges Almát, Freud az agyonstrapált, árnyékszerû Marthát. Ami ebben a férfibeszélgetésben a házasság problémáiról elhangzott az egyik oldalról, messzemenôen egybehangzott a másik oldal tapasztalataival. Mahler olyan valakivel beszélt, akinek nem bízott az elméletében, Freud pedig olyan honfitársával, akinek mûve hidegen hagyta, hiszen cseppet sem volt muzikális. Ez a találkozás feltehetôen sokkal nagyobb hatással volt késôbbi csodálóikra, mint magára a két szereplôre. Mahler alig  említi. Amikor a beszélgetés után az éjszakai vonattal visszautazik Münchenbe, hogy a nyolcadik szimfónia elôadásának elôkészületeibe vesse bele magát, ismét szenvedélyes szerelmeslevelekkel ostromolja a Tirolban maradt Almát, remélvén, hogy így sikerül visszanyernie szerelmét, s csak annyit mond, Freudnak igaza van; valóban ô élete középpontja, a fény az éjszakában.
Freud tanítványa, Theodor Reik 1933-ban a nácik elôl Hollandiába menekül, ahol ô is, akárcsak mestere, egy pszichobiográfia készítésére vállalkozik; a munka tárgya ez alkalommal Mahler. Tudomására jut Freud és Mahler találkozása, s levélben kéri Freudot, hogy az 1910-es, tehát majd egy negyedszázaddal azelôtt lezajlott beszélgetésrôl adjon neki információkat. Freud azt írja, hogy vagy 1912-ben vagy 1913-ban egy délután hosszat analizálta Mahlert Leidenben, s sokak véleménye szerint igen eredményesen. A beszélgetés lényege a szeretetre való képesség volt, amelyet Mahler esetében egy anyaistennô-komplexus vagy anyakötôdés határozott meg. Freud megemlíti zseniális beszélgetôpartnere pszichológiai megértését. Freud Mahlert kényszerneurotikusnak tekinti, aki egy anyaképre fixálódott. Hosszú ideig ez a Reikhez címzett tíz sor marad az egyetlen beszámoló arról a délutánról.
Alma Mahler, aki élemedett korban, 1964-ben halt meg New Yorkban, 1940-ben közzétette emlékiratait. Mahler halálát követôen Alma több más zseni felesége, múzsája, szeretôje: társa lesz a Bauhaus-építész Gropius, a festô Oscar Kokoschka, az író Franz Werfel, a drámaíró Gerhart Hauptmann. Emlékeit az asszony erôteljesen átszínezi. Azt írja, Mahler belátta, neurotikus életet él, s Freudnak beszámolt különös lelkiállapotairól, szorongásairól, mire fel Freud megnyugtatta. Mahler élettörténetét hallván Freud állítólag heves szemrehányást tett neki, hogy ilyen lelkiállapotban magához akar kötni egy fiatal nôt. Freud ismerte Almát és családját, s Alma szerint azt mondta, hogy Alma apát, míg Mahler Almában anyát keresett magának, méghozzá a sajátjához hasonló, szenvedô, gondoktól elgyötört anyát. Mahler anyját Marie-nak hívták, s Mahler állítólag az elsô találkozástól kezdve Marie-nak szólította ôt, s azt szerette volna, ha az arcán több nyoma van a szenvedésnek. Ô maga mindig is egy kicsi, vékony férfira vágyott, aki bölcs, és szellemi fölényben van hozzá képest, miután ezeket a vonásokat ismerte s szerette saját apjában. Freud diagnózisa megnyugtatta Mahlert, az anyakötôdést azonban képtelen volt elismerni, mert idegenkedett az ilyesfajta gondolatoktól.
Kettejük levelezésébôl mindenesetre az derül ki, hogy Mahler sosem nevezte ôt másként, mint saját nevén, vagy annak valamilyen becézett formáján. Extatikus szerelmi vallomásai ellenére feleségét nem sikerült visszaszereznie többé, a nyolcadik szimfónia müncheni próbái alatt Alma Gropiusszal lakott egy szállodában. 1910 nyarán Mahler a befejezetlen tizedik szimfónián dolgozott, amelynek vázlatai hemzsegnek feleségéhez címzett kétségbeesett jajkiáltásaitól. Ugyanazok ezek, mint a nyolcadik szimfónia partitúrájában lévô alig olvasható firkák: „Érted élni! Érted halni!”
...Alma apja festômûvész volt, így talán nem véletlen, hogy férjét, akiben Alma az apját keresi, Mahlernek (Festô) hívják. Freud véleménye szerint Mahler a beszélgetés után visszanyerte potenciáját, s élete végéig boldog házasságban élt. Mahler a beszélgetés során elmondta, hogy felismerte, zeneszerzôként képtelen elérni az abszolút csúcsot, mert a legmélyebb érzéseibôl táplálkozó legemelkedettebb, legnemesebb részleteket minduntalan tönkreteszik a közéjük tolakodó banális melódiák. Ehhez a szülôi házban lezajló házastársi veszekedés szolgáltatta a kulcsot, amelyet nem tudott kitörölni az emlékezetébôl. A gyermek Gustav kétségbeesetten menekült a házból, ahol egy verkli az „Ach, du lieber Augustin”-t játszotta. A legmélyebb tragédia és a lapos szórakoztatás ettôl kezdve szétválaszthatatlan lett számára saját zenéjében is. A mindennapiság és az emelkedettség, az életet magasztaló és a halára készülôdô ember, a kozmikus erô és a sláger közt lévô hatalmas feszültség számos zenemû példáján szemléltethetô. Mahler beszélt Almával való kapcsolata problémáiról, de beszélt munkájával kapcsolatos meghasonlottságáról is, s kétségkívül megnyugodott valamelyest, amikor Freud az érzelmek e zûrzavarát letisztázta, amennyiben egyrészt visszakérdezett a gyermekkorig, s mint férfit és férjet megnyugtatta. Alma szerint Freud igen merész volt, mert felszínre hozta a tudattalant, rákényszerítve a tudatosulásra, anélkül, hogy a feloldozás lehetôsége a kezében lett volna, ami pedig az egyháznak rendelkezésére áll. A gyónástól Mahler feltehetôen megkönynyebbült, ha meg nem is változott. A pszichoterápia végsô soron nem más, mint gyónás megbocsátás nélkül.
... Mahler 1911. május 18-án tüdôödémában meghal egy viharos estén, akárcsak Beethoven. Leánya mellé temették, sírját egyszerû kô jelzi, csak a neve áll rajta. Május 23-án a végrendeleti végrehajtó Freudtól 300 koronás számlát kap „egy 1910 augusztusában tartott többórás konzultációért Leidenben, ahová kérésére mentem Nordvijk aan Zee-bôl.” Mahler halálhírét Freud az újságban olvasta.
A számla egyébként 1985-ben Londonban tûnik fel egy Sotheby aukción, s együtt kínálják eladásra Beethoven levelével, amelyet halhatatlan kedveséhez írt. Mahler halhatatlan, bár elhanyagolt kedvesével kapcsolatos szerelmi problémájával Freudhoz fordult, és bár a két zseniális bécsi extrém, akik közül az egyik a 20. század zenei életére, a másik a pszichiátria fejlôdésére volt tartós hatással, futólag összetalálkozott Leidenben egy augusztusi délután, alig értett meg valamit a másikból. Ennek tanúbizonysága az azóta százszorosát érô számla is, amelyet egyébként idejében kiegyenlítettek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta