Az Úr 2027. esztendejében repülô csészealjba
pakolva üzenet érkezett Földünkre a Marsról.
Egy magát Ad astrának nevezô csoport bejelentette,
hogy megalakította a bolygó elsô amatôr színtársulatát,
és most azzal a kéréssel fordul az Internationale
Theatre Institute-hoz, hogy küldjön át hozzájuk
egy vállalkozó kedvû fiatal rendezôt, az elsô
bemutató megszervezésének céljából.
Mivel az említett bolygón a légköri és
éghajlati viszonyok nem túl kedvezôek, és a
kérelem financiális szempontból nem látszott
csábítónak, az Internationale Theatre Institute körlevelére
csak egyvalaki jelentkezett, G. Tabori, egy csavargó hajlandóságairól
ismert, meghatározhatatlan illetôségû, kevert
anyanyelvû színházi szakember, aki a klasszikus mûvek
experimentális, továbbá az experimentális mûvek
klasszikus tolmácsolásával szerzett magának
állandóan vitatott, mégis vitathatatlan szakmai tekintélyt.
Noha elsô ifjúsága elillant már, fényesen
megfelelt az orvosi vizsgán. Utazását mégis
el kellett halasztani, hogy egy a tervezettnél nagyobb ûrhajót
építsenek a számára. Az induláskor ugyanis
kiviláglott, hogy huszonhárom – Berlinbôl, Bochumból,
Münchenbôl, Bécsbôl továbbá Madagaszkárról,
Ceylonból és Alabamából származó
– hospitánsnô óhajtja elkísérni. Mire
az új ûrhajó megépült, az egyik hospitánsnô
teherbe esett. Helyére G. Tabori engem vett fel, mint a tanoncát,
fiatal drámaírót.
Az utazás és a megérkezés körülményeit
hadd ne ecseteljem, a leírás plaszticitásának
tekintetében úgysem vehetném fel a versenyt kiváló
kartársaimmal, D. Defoe-val és J. Vernével. Beszámolómat
in medias res az Ad astra csoport és G. Tabori elsô találkozásával
folytatom. Szabad ég alatt, egy kopár kôkatlanban került
sor erre. Ormányszerû gázálarcban – pontosabban:
léggyártó készülékben – vártuk
a Marslakókat, akik sehogysem akartak megjelenni. Két hospitánsnô
kávét fôzött, egy harmadik azon buzgólkodott,
hogy telefonkapcsolatot létesítsen a Földdel, és
lemondja G. Tabori aznap esedékes budapesti, berlini és stari-smokoveci
fellépéseit. Egy negyedik és egy ötödik
a G. Tabori arcára ülepedô különleges árnyakat
akarta elhessenteni. Csakhogy az árnyak egyre vastagodtak, szinte
anyagszerûvé váltak, és egy ceyloni hospitánsnô
élesen felkiáltott: „De hiszen ezek ôk!”
Mély nyugalom fogott el bennünket. Az árnyak sem
mozogtak tovább, egy helyben surrogtak, „udvariasan gomolyogtak”,
mint kiváló magyar kollégám, Karinthy Fr. írta
egy Rakasaki Rakasa nevezetû japán bélyeggyûjtôrôl,
így töltötték be az ûrt kis csoportunk tagjai
között. G. Tabori váratlanul, fojtottan köhentett
egyet. Leírhatatlan volt a hatás! Az árnyak szökdeltek
és pattogtak, mint a gumilabdák. De mielôtt még
kitört volna az általános pánik, G. Tabori megszólalt:
„Hölgyeim és Uraim, megkezdjük a próbát.
Mindenekelôtt légzési gyakorlatokat tartunk.” Az árnyak
tébolyult vibrálásba fogtak, vihogásra emlékeztetô
zörejt hallottunk, majd mesterkélt hangsúllyal, de hibátlanul
egy mondatot is, méghozzá magyarul, amit abban a pillanatban
fura módon természetesnek tartottam. A mondat így
hangzott: „Mi csak egyszer lélegzünk egy évben.”
A vibrálás és a vihogás fokozódott,
az elviselhetetlenségig, de G. Tabori nem vesztette el nyugalmát.
„Mit sem tesz – mondta jiddis nyelven, de észak-amerikai akcentussal
–, akkor hát lelassítjuk az idôt.” Mély lélegzetet
vett, és letépte gázálarcát. Döbbenten
láttam, hogy a huszonkét hospitánsnô követi
példáját. „Ez öngyilkosság!” – kiáltottam,
de ekkor egy láthatatlan kéz lerántotta az én
ormányomat is. Az árnyak rögvest szemcsés állagúaknak
mutatkoztak, de azért gomolyogtak tovább.
Elképesztô gyorsasággal telt el a gyakorlat,
és vele együtt az év. Ekkor G. Tabori vett még
egy mély lélegzetet, majd arra kérte a legidôsebb
hospitánsnôt, egy huszonhét éves bécsi
pincérlányt, hogy olvassa fel az Ad astraiaknak a Hamlet
elsô felvonását. Közbevartyogtam, hogy Hamlet
túl zsíros falat kezdôk számára, válasszunk
inkább egy közérthetôbb, egyszerûbb darabot,
például az én tragikomédiámat Lukács
Györgyrôl. G. Tabori helyeslôen bólintott, és
kijelentette: „A te darabod lesz a következô.” „A következô?”
– kérdeztem. „Mindig a következô – mondta. – Egyelôre
beérjük a Hamlettel.”
Hadd közöljem az érdeklôdôkkel, hogy jelentésemhez
mellékeltem a nyolc éves próbafolyamat és a
bemutató leírását. Most csak azt szeretném
összegzésképp elárulni, hogy zseniális
ötletével G. Tabori új korszakot nyitott meg a Hamlet-elôadások
világtörténetében. A tragédiát
ugyanis a helyi körülményekhez igazította: minden
személyt szellemek alakítottak, csak Hamlet apját
játszotta hús-vér ember: egy különlegesen
csinos bochumi hospitánsnô, méghozzá meztelenül.
A közönséget úgy megdöbbentette testének
sûrûsége, ahogy bennünket a gomolygó árnyak
az elsô napon.
Tabori félrevont a bemutató után. „Nem utazom
haza – mondta –, meghívtak a Vénuszra.” – „És a hospitánsnôk?”
– „Jönnek velem.” – „Mind?” – „Mind. Velünk tartasz?” Megráztam
a fejem, és arra hivatkoztam, hogy le kell adnom jelentésemet
a Nemzetközi Színházi Intézetnek. Igazából
persze más motivált: egész éven át kínzott
a magány. „Majd megbánod – mondta G. Tabori –, a Vénuszon
csak úgy suhannak majd a napok. A Vénusz az én igazi
terepem.”
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta