PÁRIZS – 1989-ben azon a márciusi napon, amikor felmondták Kosovo 1974-ben elnyert autonómiáját, éppen Belgrádban voltam egy konferencián. Tanúi lehettünk a visszataszító örömujjongásnak az utcákon, miközben Pristinában hivatalosan soha meg nem erôsített számban voltak a halottak. Milosevicsnek a szerb párton belüli puccsa óta Belgrádban elviselhetetlenné vált a hangulat. Ahogy visszatérve megállapítottam, Zágrábban hamarosan szintén. Már ennek a lassan nyolc éve folyó háborúnak, deportálásnak és tömegmészárlásnak a legelején is ettôl tartott mindenki, hogy az, ami itt Kosovóval elkezdôdött, egyszer még vérfürdôbe torkollik. (Bár a horvát nacionalizmus rögtön „itt nálunk”-ot kiáltott.) Akkoriban még nem tudhattuk, hogy egy NATO-beavatkozás és egy értetlenül álló Európa lesz a dolog vége.
Még itt Franciaországban is minden oldalról drasztikus javaslatokkal halmoznak el minket. És ebben az a leginkább meglepô, hogy nem látszik nagy különbség az állásfoglalásokban és az érvelésekben az itteni médiában és magán a Balkánon tapasztalható zûrzavar között. A politikusok és értelmiségiek Franciaországban, Európában és az Egyesült Államokban idônként egy orosz vagy a szerencsétlen érintettek valamely „képviselôje” a francia újságokban egy hónapja „mellette” vagy „ellene” nyilatkozik. Egészen úgy fest, mintha beindult volna teljesen Európa balkanizálódása, mintha csak a bombák és az „etnikai tisztogatások” közül lehetne választani. „Mellette” volnának eszerint a kosovói albánok, még a legmérsékeltebbek is, „ellene” meg a szerbek, még a nem-nacionalisták is.
Az etnizálás vírusa
A klisé megpróbál a háborúból vallásháborút csinálni, az ortodoxia védelme az egyik oldalon (ezzel lehetne magyarázni az oroszok, macedónok és görögök szolidaritását) és az iszlámé a másikon. Mintha az „etnizálás” vírusa már a végsôkig megállíthatatlanul elterjedt volna. Mintha (a NATO gyámsága miatt) Európa mások kizárásával és erôszakkal vonná meg a határokat, és hozna létre ott is korlátlan etnokráciákat, ahol egykor az ellenkezôjét hirdette és áhította is bizonyára, azaz egy polgári jogállamot.  A médiákban mûködô intellektuelek, azok, akik egyetlen csatát sem hagynak ki, felültek hatalmas harci ménjeikre, elfoglalták állásaikat – és a közvélemény idôközben olyan túlfeszítetté vált, hogy már senki nem nyilatkozhat „mellette” vagy „ellene” anélkül, hogy az egyik vagy a másik oldal be ne kebelezze. Igen vagy nem, ma világosan áll az egyik vagy a másik zászlón, úgyhogy a francia értelmiségiek nagy része már egyáltalán nem próbál megszólalni, attól tartva, hogy így beskatulyázzák ôket.
Ilyen körülmények között hálás az ember minden tárgyilagos ábrázolásért: történelemrôl van szó, vallásokról, a volt Jugoszlávia politikai struktúráiról és arról, hogy megmutassák Európa és Oroszország viszonyát. A zavarodottság ilyen fokára érve, amikor Európa felelôssége forog kockán, az értelmiségi számára egyetlen értelmes megoldás marad: tájékozódni, hogy tájékoztatni tudjon, átfésülni a valószínûtlenül nagy tömegû információt, és megpróbálni megérteni. Ehhez a tanulási folyamathoz elméleti szinten tudom a legmelegebben ajánlani Radomir Konstantinoviç filozófus könyvét, „Filozofija palanka” (A falu filozófiája). „A szerb nácizmus éppúgy lehetséges, mint bármilyen más nácizmus. Nem az ‘idegen’ mûve, vagy ahogy sokszor megállapítják, egy ‘torzulásé’: Ha valóban elidegenedésrôl volna szó, akkor az istenített saját utódok elidegenedése értelmében”...
Szuverenisták és intervencionisták
Eleinte azt lehetett volna feltételezni, hogy a vélemények választóvonala Franciaországban a politikai meggyôzôdéseknek megfelelôen alakul: a jobboldal volna a bombázások mellett, a baloldal ellene. De nem így történt. Míg a szocialistákkal kormányzó Kommunista Párt és a még balosabb balosok egy része a bombázások ellen van, a szélsôbal egy része a fasizmus és a belgrádi rém elleni harc nevében mellette. Míg a szélsôjobb Miloseviccsel szolidárisnak mondja magát, és ezzel a bombatámadások ellen foglal állást, a republikánus (neo)liberális jobboldal a jogállamiságért folyó küzdelem nevében nagyon is mellette van. Bármilyen szokatlan is ez a kép, Jospin miniszterelnök és Chirac államelnök egyek abban az elhatározásukban, hogy megvédjék az emberi jogokat Kosovóban (azaz Milosevicset adott esetben Hágába idéztessék), hogy a formálódó Európa többi államával egyetemben felelôsséget vállaljanak, és egyúttal támogassák a NATO-t. A hivatalos Franciaország ugyanakkor rémülten nézi néhány szerencsétlen menekült érkezését. Elôször 27-en(!) voltak, aztán valamivel 30 fölött, aztán megint valamivel 300 fölött, és most fogcsikorgatva említik a lehetôséget, hogy legfeljebb néhány ezret fogadnak be (ötezret, hogy pontosak legyünk, Bernard Kouchner miniszter és a „Medicin sans frontieres” alapítója napokban adott nyilatkozata szerint). És mindezt azzal az ürüggyel, hogy a menekültek a határok közelében kell hogy maradjanak, és szeretnének is maradni, hogy mihamarabb visszatérjenek, mintha a visszatérés lehetôsége összeegyeztethetetlen volna Franciaországba való ideiglenes befogadásukkal, (eltekintve attól, hogy a bombatámadások okozta rombolás sajnos napról napra valószínûtlenebbé teszi a visszatérést). A dezertôröktôl megtagadták a vízumot. De Franciaország lakossága távolról sem ilyen elutasító: Több, mint százezer francia család mutatkozott késznek menekültek befogadására – akiknek a hatóságok végül is nem adtak beutazási engedélyt.
A Szerbia és Kosovo ügyérôl folyó vita elfed más nézeteltéréseket: katalizátornak bizonyul politikai pozíciók megszólaltatására, amelyek Franciaország és Európa jövôjére vonatkoznak, politikai döntések halogatására, az európai és a francia identitás megkérdôjelezésére. De az Egyesült Államokhoz való viszonyról is szó esik, a kifejezett anti-amerikanizmustól (ami jellemzô alkotóeleme a francia nacionalizmusnak jobbról és balról egyaránt) egészen a nagyobb világhatalom szerepének nyílt elfogadásáig, amennyiben ez Európának megint csak segíthet megszabadulni egy konok fasizmustól és egy tarthatatlan rezsimtôl (senki sem kifogásolja manapság a szövetségesek több, mint 50 évvel ezelôtti normandiai partraszállását).
És végül itt van még a vita egyfelôl a „szuverenisták” (akik egy még a hidegháború idejébôl származó nemzetközi jog felfogás nevében elutasítanak minden külsô beavatkozást egy „szuverén” ország ügyeibe – és objektíve szemlélve a szerb nacionalistákkal szolidárisak) másfelôl azok között, akik egy még ezentúl kialakítandó 1989 utáni új nemzetközi jog szerint és az emberi jogok tiszteletben tartása  szempontjából üdvözlik a beavatkozást, és az „etnikai tisztogatások” és a fasizmus bevezetését fölébe helyezik az állami szuverenitásnak: eszerint elvben már senkinek sincs joga a saját országában büntetlenül elnyomni a lakosság egyes részeit.
A háború elfoglalta az e-mailünket is: az elektronikus háború. A legkülönbözôbb fajta felhívások Szerbiából, Kosovóból, most az albán menekülteket befogadó országokból is, Franciaországból és az Egyesült Államokból, honfitársaktól, akik 1991 óta emigrációban élnek – és mindenfelôl szállingóznak a levelek virtuális postaládánkba. Nem tudjuk, hogy ezek a magánszemélyek és egyesületek hogyan jutottak e-mail-címünkhöz, de az biztos, hogy semmi nem óvhat meg minket az üzenetektôl: kiáltványok, felhívások, a reagálások ezekre, szemrehányások és támadások. Abban, ami elér hozzánk, nincs egyetértés az érintett felek között. De tudjuk, hogy a nôk és a feministák utolsóként tartják fenn a „transzetnikai” kapcsolatokat. Egyébként a többé vagy kevésbé meggyôzôdéses bombázás-ellenzôk vannak itt, akik kölcsönösen marják egymást többnyire anélkül, hogy foglalkoztatná ôket az elûzöttek szenvedéseinek és jövôjének kérdése.
Az értelmiség és az erôszak logikája
Idônként csodálkozva látom, ahogy francia és más értelmiségiek, akik egyébként elég tisztánlátóak, hogyan csatlakoznak az erôszak logikájához. Így például Julia Kristeva egy igen szakavatott pszichoanalitikus tanulmányban próbálja meg feltárni az ortodoxia sajátszerûségét. Az ortodox misztika ezek szerint lényegénél fogva végzetesen nihilista, és a szenvedés, az önfeláldozás vágya is hozzátartozik. Ez a leírás akár találó is lehet, bár a vallási magyarázóséma abszolutizálása meglepô. És ami még jobban meglep, az az írónô azirányú javaslata, hogy a vallásnál mint politikai projektumnál kellene kezdeni a háború okozta sebek begyógyítását. „...a kereszténység különbözô áramlatai összeköthetnék, ami most még többnyire megosztja Európa spiritualitását. Ez az egyházak kötelessége, de az értelmiségé is. E nehezen keresztülvihetô, de elengedhetetlen szövetség alapján következhet el egy morális és szubjektív újjáépítés az egykor kommunista ortodox országokban. Csak ekkor, feldolgozott és megújított tradíciójukból kiindulva lehetne elvégezni egy valóban világi és kritikai munkát... amely tényleges szekularizációhoz vezethet.”
Mit lehet ehhez szólni? Hogy Huntington tanulhatna tôlünk? Hogy a „tisztogatás” egész fogalmi apparátusát, a vallási kategóriákat, az identitás fogalmait komolyan kéne venni, el kéne sajátítani? ... Mintha ezek a fogalmak egyértelmûen definiálva volnának, mintha nem éppen a kiüresedett voltuk nyitná meg a kaput az ideológiai manipulációnak? Hogy is lehetne átvenni a „tisztogatás” logikájának fogalmait? Szerencsére a francia médiában olyan hangokat is lehetett hallani, amelyek részben higgadtan, részben éleslátóan szólaltak meg, és eközben távolról sem voltak mindig egy véleményen. A Kanadába emigrált szerb író, David Albahari és a Franciaországba emigrált szerb író, Vidoslav Stevanoviç a rezsim ellenfelei. Az íróparlament egyik alapító tagja, Salman Rushdie kitûnô megfontolásokat ad közre a rockzene szerepérôl a forradalmakban. Wole Soyinka, aki szintén tagja ennek a parlamentnek, elgondolkodik az elhúzódó balkáni háború világméretû tanulságairól, és kihatásairól a nagy tengerek régiójában, Nigériában, Algériában és másutt, tehát olyan országokban, ahol kiküszöbölték az eliteket, és amelyek aztán fejetlenül rohantak bele az erôszakba. Susan Sontag, aki a háború alatt ismerte meg Szarajevót, kimutatja, hogy ha Európa nem hajlandó beavatkozni (mert ez még nem tárgya a politikának), ezt valaki másnak meg kell tennie helyette, hogy megóvja az idôközben több, mint 750 000 embert, akit külföldre ûztek, hogy véget vessenek a deportálásnak, és hazajuttassák az elûzötteket.
Vonakodhat-e Európa még tovább az ennyire elnéptelenedett Kosovo láttán, hogy beengedje az elûzötteket? Értetlenül szemléli bennük  a vállalhatatlan princípiumokat, amelyre emberjogi diskurzusuk támaszkodik (ôszinteség és képmutatás között ingadozva). Mert paradox módon mindkét magatartás illik Európához. Melyiket válassza, hogy sokadszorra megújulhasson?
A döntô alapkérdések Franciaország és Európa számára kétségkívül a NATO-ba való beletartozás és a tôle való függetlenség paradox viszonya valamint az európai egyesülés politikai alapjai. Az egyetlen, ami ebben a pillanatban biztos, hogy az uralkodó erôszak kezdettôl fogva beletartozik. És ez jóra nem visz, nem vihet soha.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta