Ezek felgyújtják a házat. Benn fogunk égni. Ha kirohanunk, agyonvernek.
Látta, ahogy a fáklyák felvillannak a spaletta elôtt, hallotta kintrôl a zsivajt, ahogy skandálnak, üvöltenek, énekelnek.
Egy gyászmenet volt. Akkora gyászmenet vonult az utcán, amekkorát Vila dos Comecos, a kisváros nem látott soha, s a legkülönösebb benne: olyan gyászmenet, amelyben nem gyászolt senki.
Két, lila mûrózsával feldíszített ló húzta a halottaskocsit, amelyen olyan kicsi volt a koporsó, hogy csakis egy újszülöttre méretezhették. Mögötte, mindkét kezében feszületet tartva a magasba, nem kisebb személyiség lépkedett, mint az evorai Jao d’Almeida bíboros, vérvörös talárban piros birétummal, vállán hermelin Cappa Magna, melynek uszályát négy lila taláros kanonok vitte. Mögöttük Comecos s a környezô községek papsága fekete ornátusban, fehér karingben, ibolyakék stólával. A nemesek vörös bársonyruhában, vastag bôrövvel, kardjuk leeresztve. Az elöljáróság és a polgári rend képviselôi fekete öltönyben s széles karimájú fekete kalapban, kezükben fáklyák, melyek kormos füstje gyászfátylat vont a nap köré.
Az állami temetésekhez illô pompa senkit nem téveszthetett meg, a tömeg hangulatát düh, gyûlölet, vérszomj hatotta át. Szinte az egész város talpon volt, s csatlakozott a menethez, amely egy macskát kísért a sírba. Nem imát mormoltak, hanem szitkokat, a kezüket sem kulcsolták össze, ehelyett az öklüket rázták. Arcuk nem a naptól vöröslött, hanem a magas alkoholtartalmú Bagacótól, s nem a gyász torzította el, hanem a gyilkolás, gyújtogatás, fosztogatás vágya.
A klérus a Krisztus Mártíriuma korált énekelte, de a tömeg túlharsogta ôket, amikor bizonyos házak mellett a menet elején járó fáklyahordóknak odaüvöltötte: „Fel a fáklyákkal a tetôre!”
A gyászmenet befordult a Rua da Consolacaóra, az aprócska koporsóban egy két hónaposnál nem idôsebb macska volt, kicsi, fekete macska fehér foltokkal a szeme körül, mint egy maszk. „Rajta! Fel a fáklyákkal a tetôre!” Nos, ez volt Soeirosék háza.
Antonia Soeira azon kevesek egyike volt, aki most nem tartózkodott az utcán. Ott állt gyerekeivel, Estrelával és Manoellel az ablakban, s a csukott spaletta résein át kémlelte óvatosan az utcát, majd, amikor a zsivaj odakinn egyre fenyegetôbbé duzzadt, visszahúzta gyerekeit az ablakból a szoba belsejébe, és azt mondta: „Ezek az ôrültek még Istennek kiáltják ki azt a macskát. Nem baj, csak zabálja a galambokat a katolikus mennyországban!”
Az ok, ami miatt Comecost és környékét a felindultság hatalmába kerítette, az volt, hogy a macskát keresztre feszítették. A Casa da Misecordia elôtt találták, nehéz vasszegekkel felszegezve egy fakeresztre. Az egyháziak számára azonnal világos volt, hogy egy jól megrendezett temetéssel, amellyel a keresztre feszítés visszaszerzi szent méltóságát, egységessé fanatizálhatják a népességet az eretnekek és hitetlenek ellen – Comecosba két hete érkezett meg az inkvizíció.
Kinn távolodott az énekhang és az üvöltés, a fiú a szoba közepén állt, s úgy érezte, futnia kell, méghozzá olyan gyorsan és olyan messzire, amennyire csak tud, de a teste nem hagyta. Mielôtt anyja visszahúzta az ablakból, még éppen látta a koporsót a kocsin, ezt az aprócska koporsót, s ekkor gondolt elôször arra, hogy az apját nem látja többé. Apja az elsôk között volt, akiket a Szent Offícium letartóztatott. Az éjfekete lovak húzta kocsi, a koporsó a vöröses fényben, mintha épp most menne le a nap, s fényében fellángolna a bíborosi bíborvörös, az utolsó naplemente, a világvége képe.

Manoelnek régebben, amikor még lejárt az utcára találkozni a barátaival, mindig naplemente elôtt kellett hazamenni. Ebben a kérdésben apja hajthatatlan volt: naplemente elôtt. Jaj volt neki, ha késôbb érkezett. Vajon miért? Magyarázat nem volt, s mire megértette, már késô volt.
Apja elnehezedett testû férfi volt, aki minden elegancia híján, kínos precizitással öltözött, de sosem elôkelôn. A gyerekei elôtt mindig kihúzta magát, és dresszírozta ôket. Halkan beszélt, szinte nyersen, nagyjából érthetetlenül. Esténként csendesen, megadóan könyvet olvasott. Manoelnek Senhor-t kellett mondania neki, de valójában nem tartotta senhornak, inkább egy rossz színésznek, aki senhort alakít. Mindig lesütötte elôtte a szemét, félelembôl, egyúttal megvetésbôl is: képtelen volt felnézni rá.
Most viszont az a gondolat okozott beláthatatlan szorongást, hogy ezt az apát sosem látja többé. A gyászmenet zaja eltávolodott, s ô a fejében érezte a szívdobogását, olyan erôvel, mintha a kintrôl beszûrôdô dobszóval, ritmikusan skandált üvöltéssel próbálna meg bensejében kétségbeesve összhangra jutni. De összhang nem volt már. Ezek mindnyájunkat megölnek.
Egyszerre csak hallotta, ahogyan Estrela és az anyja beszélgetnek egymással halkan, de hangjuk sajátságosan hidegen, tényszerûen csengett. Bár Estrela csak négy évvel volt idôsebb, mint a nyolc éves Mané, egy kis felnôtt volt mégis, anyja hû mása, ha nem gyenge másolata. Elkeskenyedô, aránylag kicsi arc, kemény, lemondó vonások és dundi test, amely azonban, talán az arc miatt, nem puhánynak hatott, hanem energikusnak, makacsnak, erôsnek, minden izom mintha kétszerese, háromszorosa lenne a fekete kendôk alatt. Azokról az óvintézkedésekrôl beszéltek, amelyeket meg kell tenni, meg arról, hogy a szökés szóba se jön, amíg az apa nem tér vissza, azt mondták „vissza”, akárha elutazott volna. Manoelt irritálta ez a beszélgetés, különös módon kínos volt neki, mintha nôvére és az anyja nevetségessé tenné magát a világ szeme láttára oda nem illô, groteszk viselkedésével.
„És akkor itt van még az a probléma, hogy -” mondta Estrela, amikor Mané felnézett, nôvére félbehagyta a mondatot, s ô a két nô arcába nézett, azok pedig hallgatagon visszanéztek rá. Most az ô szemükkel látta magát, s az az érzése volt közben, hogy lát valamit, amit nem volna szabad látnia. Saját szorongását, ugyanakkor a beletörôdést: hogy milyen kínosnak és haszontalannak látja, ahogyan anyja és Estrela reagálnak. Ha valamit is megtanult eddig, akkor az ez volt: alkalmazkodni kell a játékhoz, be kell tölteni a szerepet. Nem volt ez egy letisztult gondolat, mégis kivehetôen ott volt benne: azok az emberek ott kinn nem tehetnek mást, mint amit tesznek. És ô se tehet mást, el kell fogadja. Tette következményeit nem becsülhette le, valahogyan bekalkulálta ôket. El kellett, hát elfogadta. Minden más csak növelné az emberek dühét, a borzalmakat.
Alig kapott levegôt a rémülettôl, mégsem volt ez más, mint egy gyermek fokozott félelme az elvárható büntetéstôl.

Tudta, hogy botrány lesz, akarta is, hogy legyen, felejthetetlen botrány, ellentétben az apró aljasságokkal, amelyek mégsem voltak olyan aprók, de mára feledésbe merültek, legfeljebb bohókás történetek, amelyeket elbutult, szenilis jóakarattal, vigyorogva, esetleg röhögve, térdüket csapkodva, mindent megbocsátva és elfeledve az emlékezés nevében adnak majd elô.
Fölkészült rá, alaposan utánajárt. Megpróbálta elôre elképzelni, ki hogyan reagál. Mindent akceptált, vállalta a következményeket a színjátékért, amelyet maga rendezett, s amelyet minden áron látni akart. És amikor benne volt, abban, amire számított, mégis sokkal vadabb, fenyegetôbb volt az egész, mint ahogyan elôre kiszínezte magában. Hallgatást várt, s aztán kiabálást, de nem ezt a csöndet és ezt a kiabálást. Düh, agresszió, persze, gondolta, azzal szemben fel van vértezve, de ezzel az általános dühvel, ezzel az egységes agresszióval szemben? Nem, akármilyen alaposan végiggondolta, mégsem tudta, mit tesz.
Huszonöt éves érettségi találkozó. Viktor eddig egyetlen osztálytalálkozóra sem ment el, ha jól emlékszik, jó húsz éve már meghívót sem kapott. Lehetséges, hogy beletörôdtek, hogy úgysem megy el, de az is lehet, hogy nem is volt osztálytalálkozó, mert már az elsôn is alig jelent meg valaki. Az osztály sosem volt egy „összeesküvôi sorsközösség”, amint azt akkori tanáraik ideálisnak tartották volna. Miután valamennyien letették az érettségi vizsgát, s átvették a záróbizonyítványt, mindenki ment a maga útján, hideg vidámsággal nyugtázva, hogy nem látja a másikat többé. Ez az osztály azzal a régi tradícióval is szakított, hogy érettségi utazást tegyen, általában az osztályfônökkel és a görög tanárral elrepüljön Athénbe, az Akropoliszhoz, egy utolsó osztályfénykép a Pantheon elôtt, egy elsô nagy berúgás az ouzótól vagy a retsinától. Ez volt az elsô érettségizett évfolyam, amely egyhangúan, mindenféle hosszas vita nélkül eldöntötte, hogy nem érdekli az érettségi utazás.
És most, huszonöt évvel késôbb, ott vannak öt percre egykori iskolájuktól, az „Arany borjú” étterem különtermében, teljes számban, érzelmesen és kíváncsian állnak egy hosszú, terített asztal elôtt, amelyen aperitív-, fehér- és vörösboros poharak várakoznak az ünnepségre, amely azután pontosan huszonöt percig tartott, más perspektívából egész éjszaka, míg fel nem kelt a nap – de ebben a pillanatban ezt még senki se láthatta elôre.
Ez a sok felkiáltójel minden mondat után! Huszonöt éve!!! Egy negyed százada!!! Viktor hájas, kopaszodó férfiakat várt, molett anyákat, de fizikailag a legtöbben igen jól tartották magukat, el is voltak ragadtatva ettôl, ki is mondták elismerôen, s nyugtázták a másik elismerését. Alapjában Viktor volt az egyetlen, akinek láthatóan gyérebb volt a haja, s a teste is hízásnak indult. De bármilyen boldogan ragyogtak az arcok, a hangulat mégis meglehetôsen görcsös volt. Most kotorják elô magukból a gimnazistát, amik voltak, essenek vissza a régi szerepekbe, amelyet annyi éven át játszottak ezek között az emberek között, vagy amit tulajdonítottak nekik, vagy egyszerûen demonstrálják, kivé, mivé lettek utána, mire vitték az életben. Viktor nem tudta eldönteni, vajon jóravaló, higgadt emberek játsszák az infantilist, vagy infantilisak a jóravalót, amikor minden egyes érkezôt hangos hallóval üdvözöltek, miközben csöndes kutakodó pillantásokat vetettek rá. Az is meglepte, hogy nemcsak az egykori iskolaigazgató jött el, hanem egy csomó egykori tanár is. Nem csak azért, mert aligha tudta elhinni, hogy emlékeznek azokra a tanítványokra, akiket több, mint egy negyed évszázaddal ezelôtt tanítottak – egyszerûen azon csodálkozott, hogy még élnek. És összezavarta, hogy milyen érzésekkel figyeli ôket: Frau Rehakot például, egykori matematika tanárnôjüket, akit gyûlölt, s akitôl félt, és akit mindenki „méregtörpének” aposztrofált, s akibôl egy megnyerô idôs hölgy lett, igen élénk, igen kíváncsi, aki mindenkit a nevén szólít, vagy Frau Professor Schneidert, a lányok tornatanárnôjét, akivel természetesen sosem volt dolga, de emlékezett rá, hogy egyszer Hildegundot pofonvágta, mert farmerben jött az iskolába – most úgy ült ott, mint egy modern nagymama a hirdetésbôl, amilyet mindenki szeretne magának, aki biciklitúrára megy az unokáival, és megveszi nekik azt a márkás farmert, ami a szülôknek már drága. Vagy Professzor Spazierer, a latintanár: vidám, fényes, vörös képébôl olyan egyenesen példaszerû élvhajhászat sugárzott, amelyet nem törhet meg az öregség, csakis a halál. Mennyire gyûlölte Viktor, amikor az egyik fontos vizsgán olyan aljas kérdéseket tett fel, hogy megbukott, és az egész nyarat végig kellett tanulnia a pótvizsgára. Akkoriban Prof. Spazierer azt mondta neki: „Ha végig akarsz járni egy humán gimnáziumot, fel kell fognod végre, hogy a humanizmusnak semmi köze az emberséghez! Leülni!”
Leültek az asztalhoz.
Tizennégy fiú, nyolc lány – milyen magától értetôdôn nevezik magukat ezek a férfiak és nôk megint fiúknak meg lányoknak! – hét egykori tanár és az iskolaigazgató, harminc személy, akik kissé mereven nézik, ahogy a fekete zakós fôpincér és a két fehérkabátos pikoló kitölti az aperitíveket. Legtöbben egyetértettek a proseccóval, csak Eduard akart frissen facsart narancslevet, Thomas egy Kir Royalt, és Hildegund egy camparit – ezeket elôbb még oda kellett hozni. Ami persze növelte a feszültséget, mert senki sem merte felemelni a poharát és inni, amíg nem teljesül a három plusz rendelés. Viktor látta, hogy Dr. Preuss, az igazgató mutató és hüvelykujjával türelmetlenül szánkázik a pohara szárán, nyilvánvaló volt, hogy szabadulni akar elôkészített köszöntôjétôl, amely úgymond, hivatalosan megnyitja az estét. Egyébként csönd, várakozás, vigyorgó ide-oda pillantgatás, mintha mindjárt megkondulna egy gong, amitôl majd kitör a határtalan jókedv.
Végre felemelkedett az igazgató, megköszörülte a torkát és beszélni kezdett. Viktorra kínosan hatott, milyen bizonytalan, milyen mesterkélt ez az ember, aki serdülôkorukban olyan természetességgel tudta megfélemlíteni ôket. Hogy milyen büszke, és mennyire örül, és hogy köszönet és elismerés az egykori osztálymegbízottnak, Fritsch iskolamesternek a találkozó ötletéért, hogy milyen örömteli módon ragaszkodnak az itt megjelentek egykori iskolájukhoz, és hogy büszke, és mindenkinek kívánja, és köszöni, nagyon köszöni.
Mint diákkorukban, mindenki az öklével kopogott az asztalon taps gyanánt, Preuss igazgató úr köszönôleg felemelte a kezét, és csendet kért megint, hogy még valamit mondjon.
Az egyetlen pont, ami Viktor tervében kiszámíthatatlan volt, hogyan hozza létre azt a helyzetet, amelyre a váltáshoz szüksége lesz. Elôször azt gondolta, vár egy kicsit, és késôbb, ha már ittak valamennyit, a késével megkongatja a poharát, hogy felhívja magára a figyelmet, mintha köszöntôt akarna mondani. De Preuss igazgató most elôadott ötlete úgy tûnt, mindent váratlanul megkönnyít, azon kívül, hogy fel is gyorsít. Engedjék meg, hogy azt javasolja, mondta az igazgató, hogy az összes hölgy és úr, szóval az ex-tanulók sorban „röviden, úgy értem, nagy vonalakban” elmeséljék az életútjukat az érettségitôl idáig. Így mindnyájan, legalábbis nagyvonalakban tudnánk a lényeget mindenkirôl, és nemcsak az asztalszomszédunkról. Úgy képzeli, hogy ez az eljárás egyrészt kielégíti az itt egybegyûltek alapvetô kíváncsiságát, azonkívül talán megkönnyíti a további kommunikációt is. Körülnézett, s amikor látta, hogy ötletét néhány tanár igenlôen támogatja, azt javasolta, hogy az asztal végénél kezdjék, és aztán sorban menjenek körbe, ahogy ülünk, tehát most megkérné a doktor urat, igen, Dr. Horakot, igen, kérem Doktor úr, kezdjen hozzá.
Turek, mondta a felszólított, Eduard Turek, és okleveles kereskedô, kereskedôi oklevelet szerzett – az asztal másik végén kiabáltak „Hangosabban! Hangosabban!”, és Eduard felállt, és megismételte „Szóval kereskedôi oklevelet szereztem és” Viktor gyomra a feszültségtôl görcsbe rándult, ô lesz, ülésrend szerint, a harmadik, vagy, ha a vele szemben ülô Mariának megadja az elsôbbséget, a negyedik. Nem gondolta volna, hogy a vállalkozás végrehajtásának idôpontja ilyen hamar eljön, kapkodva keresgélte elôkészített papírjait a zakózsebében, a balban, a jobban, – otthon hagyta volna? Eduard mondatai elzúgtak mellette, olyan nyersek voltak, hogy fájt, mondatok, mint „Kétszázan dolgoznak az irányításom alatt”, majdnem felsóhajtott, de már Wolfgang beszélt, aki persze ügyvéd lett, átvette apja irodáját, de mellékesen természetesen, „mint öregúr” még mindig „érdekelt a bajuvár kapcsolatban”, s nem mint manapság az elvtársak körében dívik, a „toszkánban”, nevetés. Na persze.
És akkor mindenki Viktorra nézett, aki udvariasan Mariára mutatott, miközben Maria azt suttogta „Nem, nem, csak beszélj te elôször!” és hirtelen ott érezte a papírjait a felsô zakózsebében. Viktor felállt, érezte, milyen feszült, de azt is, hogy ez a feszültség egyszerre csak elmúlt, hirtelen élvezte, hogy ott áll, és tekintete lassan vándorol körbe, hogy figyeli ezeket az ismerôs idegeneket, akik barátságosan és önelégülten nézik, várakozással, még ha olyan meggyôzô karriert nem is várnak tôle, mint amilyet a legtöbben produkálni tudnak.
„Az érettségi után történelmet tanultam”, mondta végül, „történelmet és filozófiát. Egy darabig csak kortörténettel foglalkoztam”. Érezte, hogy mindenki már csak arra kíváncsi, vajon magiszteri fokozatot ért-e el, vagy doktorrá avatták, hogy tanár lett-e belôle vagy tudós, hogy megnôsült-e, és hány gyereke van. „Ez nagyon érdekes dolog”, folytatta, „a kortörténelmi tanulmányok nem jelentenek mást, mint hogy az ember életünk alakulásának közvetlen feltételeit tanulmányozza.” A mondat túlságosan görcsös volt, amit ô is azonnal világosan látott, rövid szünetet tartott, kivette a lapokat a zsebébôl, és miközben széthajtogatta, azt mondta: „Mi itt az élettörténetünket meséljük, miközben sosem hallottunk semmit azok élettörténetérôl, akik a tanáraink voltak, akik neveltek bennünket, s valamilyen módon kétség kívül hatottak ránk, úgy értem – „
Viktorról folyt a verejték, s a szemüveg lecsúszott az orrára, amit a mutatóujjával visszalökött. Milyen szívesen focizott. Focizott volna. De mint szemüveges – „Úgy gondolom, ahhoz, hogy megértsük, egy emberbôl mi lett, ugyancsak kifizetôdô, sôt, megvilágító lehet, ha megkérdezzük: Kik voltak a tanárai? Kik voltak tehát, nagyvonalakban, mint Preuss igazgató úr fogalmazott, a tanáraink?” Az asztal körül ülô öreg tanárokra nézett, azok vigyorogtak, lehetséges, hogy valami vicceset vártak? Huszonöt éves késéssel benyújtott silány viccecskét az érettségi újságba, amit már akkoriban sem akart megírni senki? Viktor nyelt egyet, és tekintetét a papír felé fordítva azt mondta: „Prof. Josef Berger, felvételét kéri az NSDAP-be /a német náci pártba/ 1938. április 7-én, tehát rögtön az Anschluss után, az akkori tagfelvételi tilalom miatt két éven át tagjelölt, végül 1940. május elsejétôl párttag, tagsági igazolványszáma 7 982 274. Prof. Eugen Buzek, már 1934. augusztus 2-tól az NSDAP tagja, tehát derék illegális, tagsági igazolványszáma is ennek megfelelôen alacsony, 611869.
Prof. Alfred Daim, 1934-ben belép a Hitlerjugend bajorországi Bernau helyi csoportjába, NSDAP párttag 1937. december 1-tôl 986 664 számú tagsági igazolvánnyal. Prof. Adelheid Fischer asszony magasrangú BDM-Führerin,/Bund Deutscher Madel, náci leányszervezet/ 1939-tôl Madelring-Führerin /leányraj-vezetô/ Bécsben. A Madelringhez öt Madelgruppe /leánycsapat/ tartozott, egy Madelgruppéhez négy Madelschar /leányszakasz/, egy Madelschar három Madelschaftból /leányôrsbôl/ állt, amelyekhez egyenként 15 lány tartozott. Így körülbelül ezer bécsi lány Führerinje volt, és”. Olyan döbbent csönd uralkodott, hogy még két nevet és tagsági igazolványszámot felsorolt, és senki nem moccant, és senki sem szólt semmit. Végül Prof. Karl Neidhardthoz ért, „NSDAP tagsági igazolványszám 899154, egyébként különösen érdekes eset, a háború kitörése után angolul tanul – az ellenség nyelvét tehát. Hogy lehet az, hogy egy meggyôzôdéses náci és németkedô német angolul tanul? Hát éppen azért. Mert olyan mérhetetlenül meggyôzôdéses náci volt. A náciknak különösen megbízható emberek kellettek az ellenség lehallgatásához, s erre a feladatra osztották be Prof. Neidhardtot 1943 augusztusától a birodalmi titkosszolgálatnál fôhadnagyi rangban. Talán van még, aki emlékszik rá, amikor angoltanárunk 1965-ben egy napon belépett az osztályterembe, hogy nekrológot mondjon az épp elhalálozott Winston Churchillrôl. Akkoriban Ausztriában minden angoltanárnak ez volt a dolga. Az Oktatási Minsztérium adta ki. Felolvasta tehát ezt a nekrológot, amelyben méltatták Churchill érdemeit Ausztria felszabadításában, de máig emlékszem az arckifejezésére, látszott, alig tudja visszafogni magát, hogy fel ne kiáltson: Megdöglött a disznó!”
Hirtelen egy csattanás. Lövés? Égdörgés? Viktor látta, hogy Prof. Preuss olyan viharosan ugrik fel, hogy a széke feldôl, Prof. Spazierer és Frau Prof. Rehak is állnak, ‘Megdöglött a disznó!”, mondta Viktor, „tulajdonképpen ezt szerette volna beleor – „. Meglepôen sokáig hagyták, de világos volt, hogy most már csak pillanatai vannak, „Otto Preuss” mondta ezért gyorsan, „NSDAP tagsági igazolványszám – „
„Vége! Elég legyen!”, üvöltötte az igazgató olyan hangerôvel, amely akár egy kartácslövés, minden zajt, Viktor minden további szavát, a széktologatást, az egykori diákok s tanárok elsô izgatott reakcióit, a köhécselést, de még a lélegzetvételt is elsöpörte a különteremben. És ebbe az összecsomósodott csöndbe bele, még egyszer: „Elég volt! Maga teljesen megôrült?” Fújtatott, egyenesen, mereven állt, összekulcsolt karokkal, röviden billegett a talpán elôre-hátra, szavak után kutatott, majd végül azt mondta: „Azt maga se gondolhatja, hogy akár egy perccel is tovább maradok.” A feldôlt széket lábával félrelökte és kirohant, utána a tanárok, vörös fejjel, merev arccal, nem nézve se jobbra, se balra.
Viktornak hirtelen kuncognia kellett, ott állt és kuncogott, tudta, hogy amit csinál, nem helyénvaló, egyenesen nevetséges, de nem tudta elfojtani, a gyôzelem kifejezôdése volt ez, egyúttal szorongásos reflex, egy kontrolálhatatlan, növekvô pánikérzésbôl fakadó szorongásé. Kiváltott valamit, amit nem tud kontrolálni többé, a hullámok összecsapnak fölötte – s ez meg is történt, és kellemetlenebbül, mint azt valaha is elképzelte.
Leült, ott ült, „olyan mereven és sápadtan, mint egy viaszfigura”, mint Hildegund mondta késôbb. Az igazgató és a tanárok eltûntek. Viktoron kívül senki se maradt a székén, körülvették, minden oldalról lökdösôdtek, ordibáltak. Arcokat látott, amelyek odahajolnak hozzá, felindult szájakat, ahogy kinyílnak és becsukódnak, gyûlölettel telt szemeket, az egész úgy összemosódott, ô csak egyszerûen ült, és felpillantott, és meglátta Wolfgang fekete szemüvegét, Edi keményvonalú száját, egy ütést érzett a jobb felsôkarján, mondatokat látott, amelyeket a képébe üvöltenek – nem, hallotta a mondatokat, és nyálcseppeket látott, amelyek a szavakkal együtt repültek felé, dühöngô kommentárokat, amelyeket csak bizonyos idôeltolódással fogott fel. Te szemét. Hogy lehet ilyet csinálni? Hisz mindnyájunkból mégiscsak lett valami. Ezt mégiscsak ezeknek köszönhetjük. Mi köze a matematikának, görögnek, latinnak a nácikhoz? Te frusztrált barom.
A félénk beszélj-csak-te-elôször-Maria azt mondta: „Te tényleg hülye vagy.”
Látta, ahogy Toni Neuhold lehajol hozzá, „Te öntelt idióta... Te, te aki a ........csatlósa vagy... pont te veted mások szemére, hogy....”
 Mit csináltál te idáig? Csak a mocsokban vájkáltál? Te húgyagyú? – Ki volt ez? „Te húgyagyú!” mondta Karl Cerha még egyszer, pont ô, akit osztálytársai, mert sokáig gyógyíthatatlan ágybavizelô volt, a „Húgyagyú” gúny- vagy csúfnévvel láttak el.
Viktor látta, ahogy Neuhold mögött a kis Feldstein elôrenyomul, és behúzott fejjel, anélkül, hogy ránézne, az ajtóhoz rohan – most már tényleg nem értett semmit. Mind kirohantak a tanárok után, hogy lehet ez? És: Hogyhogy a Feldstein is?
Meddig tartott az egész? Szitkozódtak és elmentek, mások úgy mentek el, hogy nem szitkozódtak soká, csak elmenet szóltak oda, hogy „idióta” vagy „barom” vagy „szemét”. Néhány perc múlva vége volt az egésznek. Mi volt ez? Sajnálták az elrontott estét? Vagy úgy érezték, megbecstelenítették az iskolaéveiket? Vagy az árjásított ügyvédi irodák és orvosi rendelôk örökösei érezték eredetüket bemocskolva, s ezáltal saját becsületüket kétségesnek? De mindannyian? Hogy lehetett ennyire egyöntetû ez a gyûlölet? Viktor fel akart állni, de visszahuppant a székére. Körülnézett. A különterem üres volt, nem látott senkit. Vagy mégis. A falnál, mögötte, a rózsaszín, nyomott rózsákkal díszített nehéz függöny mellett ott állt Hildegund és vigyorgott. Még egyszer körülnézett, csak Hildegund és ô voltak ott, senki más. És ebben a pillanatban megérkezett a harminc leves.
Az ajtó felcsapódott, s a fôpincér, és a két segéd lépett be hatalmas tálcákkal, amelyeket artisztikusan egyensúlyoztak. Ha két vendék hiányzott volna, vagy öt, vagy akár hét, nyilván nem tûnt volna fel nekik azonnal, vagy azt gondolták volna, hogy a mosdóban vannak, de ahogy az üres termet látták, egy férfi ült az asztalnál, s egy nô támaszkodott a falnak – lefékeztek, visszahôköltek, majdnem leejtették a leveses tálcát.
„Dehát. Hol. Vannak az uraságok?”
„Elmentek.”
„El. Dehát, mi. Harminc menüt rendeltek. Meg a bort. Ez most. Ki fogja ezt most megfizetni?”
„Ki foglalta le a termet? Ki rendelte meg az egészet?”
„Meg kell nézni, azt így nem tudom. Utánanézek.”
A fôpincér tálcáját az asztalra helyezve kirohant, a pikolók továbbra is tartották tálcáikat, várakozva, bizonytalanul. Viktor Hildegundra nézett, az odajött, és leült szembe vele. Ez volt az a metszéspont, amely prejudikált egy elôre nem látható kis örökkévalóságot. Ha Hildegund ekkor nem ült volna oda Viktorhoz, a történet nem folytatódott volna. A fôpincér megérkezett, s egy céduláról azt olvasta „Az áll itt, hogy Preuss igazgató úr a Szövetségi Minisztériumtól – „
„Na tessék”, mondta Hildegund, „Ô rendelte meg, ô is fizeti. Hozzák ki az ételt, és küldjék a számlát a gimnáziumba. A harminc menüét”, mondta, és rávigyorgott Viktorra, „mert természetesen csak azt fizetik ki, amit feltálaltak.”
Három férfi szolgálta ki a párt a hosszú asztalnál, amelyre harminc levest vittek ki és szedtek le újra, harminc marhafartôt a klasszikus körettel, harminc szorbetet erdei szederrel,
„Parancsolnak egy keserût? Esetleg egy madárberkenye pálinkát? Nagyon tudnám ajánlani!”
„Igen, lesz szíves. Harmincat.”
Hildegund adott rá, hogy Viktor Hildegundnak hívja. Diákkorukban Hillinek nevezte magát, késôbb, az egyetemen, amikor a Hilli már gyerekesnek tûnt, Gundlnak hívták. Most meg Hildegundnak. Minden áron.
„Képtelen vagyok rá. Olyan furán hangzik, úgy értem, mindig Hillinek hívtalak. Hildegund valahogy olyan germán. Olyan árja.”
„Te tényleg egy marha vagy.”
„Te magad sem akartad soha ezt a nevet! Biztos a szüleid – tényleg, mit csináltak a szüleid régen?”
„Hogy mit csináltak a szüleim régen? Éltek. A maguk korában. Most pedig halottak. Az én nevem pedig Hildegund.”

A gyereknek sok neve van.
Manoel Dias Soeiro – tiszteletreméltó portugál név. Manoel, mint az a portugál király, amelyik különös kegyetlenséggel üldözte a zsidókat, s kényszerítette a keresztségre ôket. A portugál keresztény családokban a legkedveltebb férfinév. Egy titkoltan zsidó származású gyermeket hivatalosan erre a névre keresztelni szinte túlzott jele volt az alkalmazkodásnak, sôt, egyben talán kísérlet is a veszély megfékezésére a veszély nevében. Ebben, vagy e mögött a fedônév mögött ugyanakkor ott rejtôzködött egy régi zsidó név, a tulajdonképpeni, a ténylegesen vágyott, amelyet csak a legszûkebb családi körben ejtettek ki: nem Immanuel, amelybôl a Manoel levezethetô, s amelybôl már mint teljesen önálló keresztény név, emancipálta magát, hanem Samuel, Izrael legutolsó ótestámentumi bírája, a látnok és próféta. Olyan halkan, olyan éterien ejtették ki, hogy a véletlen fültanú, sôt, maga a gyermek is csak Moelt hallhatott, ami felfogható volt egy slamposan ejtett Manoelnek.
A gyereknek sok neve volt, nemcsak a megsemmisítésé és a remélt megváltásé. A szülôk becézgetésében, és játék közben a többi gyerek nyelvében Manévá olvadt, amely kettôs jelentéssel bír, mert Mané a portugál köznyelvben annyit is jelent, hogy Butácska, naiv ember – és melyik gyerek nem az? De lehet-e naiv egy gyermek hivatalos és titkos neve kettôs nyûge alatt?
A gyereknek sok neve van. A Manéban ott vibrál a név, amelyet ez a gyerek késôbb kap majd, Amszterdamban, a szabadságban, amikor a menekült marránusok levetik titkos nevüket, illetôleg nyíltan zsidó nevekkel helyettesítik azt: mint Menasseh vagy Menasse.
Ezen a néven lett végül híres, mint író és entellektüel, mint rabbi és diplomata. De akármilyen jól csengett a nyilvánosság elôtt ez a név, egy szabad és sikeres ember neve, egy név, amely már nem kellett, hogy többet jelentsen, mint amennyiért a név viselôje jótállt – legbensejében örökké ott visszhangzik Manoel, Samuel és Mané, mint a régmúlt idôk visszhangja, és mint annak a hírnévnek a visszhangja, amelyet szerzett. Manoel, a beilleszkedô, Sámuel, a látnok, és Mané, a naiv.

Mielôtt rabbi lett belôle, antiszemita volt. Ez akkoriban volt, amikor Mané az utcán a gyerekekkel nemesemberest játszott. Ez volt az a világ, amelyben kiismerte magát. Minden ideális volt, mégis mindenkié. Egyszerû szabályrendszer, mégis mindig kalandos, lélekemelô. És csodálta Fernandót, a valamivel idôsebb fiút, aki mindig tudott valamit, amit a többiek nem tudtak, s aki a legerôsebb volt közöttük. A született vezér.
Ha Fernandóval állt szemben, azt érezte, hogy a tisztelet, sôt, a félelem is lehet kéjes, nem úgy, mint otthon. Fernando lába: hosszú, finom, mégis erôs lábujjak, kemény, lapos körömmel, mint a szép kezeken. Nem olyan dagadt, fehér hurkák, mint a saját lábujjai, amelyeket futás közben mindig bever valamibe, s az rögtön fáj.
Ha birkóztak, csak látszólag védekezett, nem azért, mert Fernandóval szemben amúgy is esélytelen lett volna, hanem mert Fernando erejét, amellyel leteperte, csak bizonyos ellennyomás mellett tudta kiélvezni az utolsó cseppig. Azután ott feküdt, a rajta térdelô Fernando alatt, s csodálta a karja belsô felén kirajzolódó, erôteljes kék ereket.
Otthon, ha nem figyelte senki, ô is megpróbálta megfeszíteni a bicepszét, hátha elôreugrik egy kék ér, de mindig olyan volt, amikor ezzel próbálkozott, mintha egy lábas alján a tejen át nézne.
Az az izgatott sietség, amellyel Fernandónak alávetette magát, vazallusává tette, de hát nem vált így részévé a mindig gyôzedelmes, nemes erônek? Fernando, az asztalos fia a nemes embert testesítette meg a szemében. Olyan elegánsan viselt egy mogyorófavesszôt, mint egy kardot, úgy mozgott mezítláb, mintha szattyánbôr csizmát viselne, és izmait, amelyeket az atyai gyalupadnál szerzett, mintha a hitetlenek ellen viselt évszázados, makacs küzdelem termelte volna ki. Milyen siralmas volt ezzel szemben saját apja, a vasáru-kereskedô, tulajdonképpen szögárus, aki mindig pedánsan öltözött, ám sosem elegánsan. És ahogy beszélt. Az üzletben alázatosan, a családban túlságosan határozottan, mégis halkan, szinte nyersen, minden elegancia, kifejezôerô nélkül. És milyen kicsinyes volt mindig. Te vagy Evora söprûje? kérdezte az apja, miközben ô köhécselve állt elôtte. A ruhádon ott az egész város mocska.
Rámeredt apja kínosan tiszta, durva nadrágjára, és nem szólt semmit. A legtisztább nadrág is foszlott, ha a viselôje vére nem tiszta. Ezt nem mondta ki. Megtette, amit az apja akart, de az ellensége volt. Az anyjának nem. Sok kendôjével ô valahogyan Madonnára, a Szûzanyára emlékeztette, ahogyan a templomi nagy festményeken ábrázolták, ahogyan a lobogókra hímezték, a csempékre festették, bô köpenyben, amelyet oltalmazón borít a védelmet keresôre. De az apja –
Ha Fernandóval játszott, elfelejtette saját küllemét, hogy az apja fia, e hájas, mégis dohos benyomást keltô férfié. Mondd meg, hogy miért Senhor, csak egyszer: Miért? Ilyen nincs. És mégis így kellett lennie.
Hogy Fernando mi mindent nem tudott! Nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy jóformán minden orvos titokban zsidó.Miért? A zsidók, mondta, és körbe járatta a tekintetét, a gyerekek meredten ültek ott, és kezüket még erôsebben kulcsolták a térdük köré, mintha támaszt keresnének, ugyanakkor saját izmaikat is inkább érezték így, a zsidók, mondta, egyik gyerekükbôl mindig orvost csináltak, vagy gyógyszerészt, mert így volt leginkább lehetôségük arra, hogy megmérgezzék a népet.
A de Souzasék is?
Igen, a de Souzasék is. Minden bizonnyal. Próbára kéne tenni ôket.
De hát nem ott vannak minden vasárnap az Istentiszteleten, és –
Fernando felséges dobómozdulattal szakította félbe. Az nem jelent semmit. Lehet, hogy nem ismerik Ferdinand von Talavera püspök történetét? Az egyház ékessége, a király tanácsadója mégis: nem leleplezték mint eltitkolt zsidót? Összes rokonával együtt börtönbe vetették, a keresztény maszk alól mindig kivigyorgott a héber.
Sosem hallott errôl a püspökrôl. Azt se tudta, hol van Talavera, csak annyit tudott –
Mert hát hol is van Paolo de Souza? kiáltott Fernando. Vajon keresi-e velünk a közösséget? Vajon egy-e közülünk? Számíthatunk-e rá?
Csak annyit tudott: Nem. Paolo nem volt velük. Egy ideje nem járt a bandába.
Odafutottak Paoloék házához. Nem, Paolo nincs itthon, de nemsokára jön. Paolo mamája barátságos asszony volt. Meghívta a gyerekeket, igyanak valamit. De Fernando úgy döntött, hogy tovább futnak. Lassan futottak. Feszes, lefékezett futómozdulatokkal. Ez a furcsa futás még kísértetiesebbé tett mindent. Feszültségüket belemerevítette a mozgásba.
Meg akarta találni Paolót, tudni akarta, mi történik, ha megtalálják. Ugyanakkor remélte, hogy nem találkoznak vele, a hangulat olyan volt, hogy félt, mintha valami tiltott, vagy veszélyest dolgot csinálnának, bár: tudta, hogy a gyôztes oldalon áll.
Lassan futottak, nagyon visszafogottan, nagyon éberen, hat vagy hét gyerek, aki meg akar mérkôzni egy, a világot fenyegetô istentelen erôvel, egy szem velük egyidôs gyerekkel.
A temetôhöz értek, aztán át a halpiacra. Egyenesen tovább a szénégetôk jöttek, azután pedig már a városfal, tétován megálltak, de nem álltak le, akár az ideges állatok. Merre fussanak? Fernandóra néztek, aki hirtelen azt mondta, ott! Arra néztek, amerre Fernando mutatott, s meglátták Paolo de Souzát, aki futva közeledett, majd, ahogy meglátta a csoportot, lelassított, végül megállt, s a többiek odarohantak hozzá. Körbevették, s ô azonnal tudta, hogy ezek nem azok a fiúk, akiket eddig ismert.
Hagyjatok, haza kell mennem.
A Pousada Leao d’Ouro bejárata fölött az aranyozott kovácsoltvas oroszlán matt szürke lett, a szálloda homlokzati azulejoján lecsúszott az árnyék, a szemben lévô ház teteje mögött eltûnt a nap.
Tudta, hogy neki azonnal haza kellett volna szaladni, de most már késô volt, nem mehetett, s a félelem szinte megbénította. Valahogy lágy, együttmozgó részévé vált most ennek a csoportnak, amely egyetlen test volt, s az összerándult, öklelt, nyomakodott, tántorgott ide-oda. Mintha becsukott szemmel hol ennek hol annak menne neki az ember, nem tudta, mi történik. Hallotta, ahogyan Paolo egyre azt hajtogatja, hogy neki haza kell menni, haza, hagyják békén, haza. A gyerekek pedig beszorították, visszalökték, olyan közelségben egymáshoz, hogy támadás, vagy nekirugaszkodás közben egymást súrolták, egymásnak dôltek, egy test sok karral, és azok szakadatlan ütnek. Paolot beszorították a temetô utcájába, elôl már látszott a meszelt temetôfal, sötétszürke, teljes volt a csönd, Paolo Nem!-kiáltásai, a könyörgése, hogy engedjék el, sem hallatszott, azt késôbb úgy gondolta hozzá az ember, ha visszaemlékezett erre a pillanatra. Ha emlékezett.
Ketten Paolo karját fogták le. Amikor kapálózni, rugdalózni kezdett, két másik a lábát. Vajon maguktól tudták, mit kell most tenni, vagy Fernando adott rá parancsot? Fernando kardja hegyét Paolo sliccére tette, böködô majd fúró mozdulatokkal kereste a gombok között a nyílást – de hogy a nadrágot ki nyitotta ki, s húzta le egyetlen lendülettel?
Paolo nem volt körülmetélve. Elengedték. Megbocsátottak neki.
Ez volt az elsô disznóüldözés.

Nincsen kezdet. Minden történet azzal a mondattal kezdôdik, hogy „Mi történt eddig”, s ennyiben folytatás, még ha úgy szól is a címe, hogy: „Ez soha többé nem történhet meg!” 1955. május 15-én az osztrák kancellár, az osztrák külügyminiszter és a négy gyôztes nagyhatalom külügyminisztere kilépett a bécsi Belvedere Palota balkonjára, és az osztrák külügyminiszter az épp aláírt államközi egyezményt lobogtatva az ott várakozó embertömeg elôtt bejelentette, hogy „Ausztria szabad!”
Kitört az üdvrivalgás, az emberek ugráltak, kiabáltak, egymás karjába borultak, keringôzni kezdtek. S az el- és felszabadult tömeg közepén egy várandós asszony a földre zuhant, mert megkezdôdtek a fájásai. Hányszor mesélte el ezt a történetet ô meg a férje a következô években, évtizedekben? Páni félelmét attól, hogy elveszíti a gyermeket.
– Meg attól, nem, hogy téged is halálra taposnak?
Nem, én csak attól féltem, hogy a gyereket elveszítem, mindig csak az járt a fejemben: a gyerek.
És akkor egyszeriben ott volt a fehér kabátos férfi. Aki megôrizte a nyugalmát. Gondolta, egy orvos. Micsoda szerencse. Megnyugodott. Bízott abban az emberben.
A kör, amely képzôdött körötte – a körcsarnok, ha-ha-ha (így Viktor apja). És tudjátok, ki volt az a fehérkabátos férfi? Mi volt valójában??
Miért mondod meg máris? Mindig lelövöd a poént. Viktor még világra se jött, és te máris a poént mondod! (az anya)
Mindenesetre: a vélelmezett orvos segített, az egyetlen, aki megôrizte a nyugalmát, felügyelt, hogy a köröttük képzett kör megmaradjon, utasításokat adott a körben állóknak, Viktor apjának az tetszett a legjobban, hogy elkiáltotta magát: „A kör induljon meg körbe, kör induljon meg körbe...”
Világos, hogy egy mozgó embertömegben, amelyben néhányan állnak valaki körül, aki fekszik, fennáll a veszélye annak, hogy fellöknek, végül is agyontaposnak – erre jött ô rá, tehát mozogni! mozogni! Csak mozogjanak, körbe, a körözôk körül....
És aztán megérkezett Viktor. A férfi, az orvos – orvos! Ha-ha! – a magasba emelte, miután egy zsebkéssel elvágta a köldökzsinórt, egy zsebkéssel!, és azt mondta: Kiabálj! Egy újszülöttnek kiabálni kell! De akkora volt a kiabálás, körbe mindenki kiabált, Ausztria szabad!, és akkor az orvos megpaskolta Viktort, és aztán még egyszer, erôteljesebben, és akkor kiabálni kezdett, te jó ég, hogy kiabált, élt, és egészséges volt, és erôs volt a tüdeje, ha most abbahagyná a dohányzást, olyan erôs tüdeje lenne, hú de üvöltött. És eszébe se volt abbahagyni, micsoda egy üvöltés volt, emberek ezrei üvöltötték, hogy Ausztria szabad!, és ehhez jött még a zene, és Viktor üvöltött, eszébe sem jutott, szakadatlan üvöltött, Ausztria szabad, és aztán már nem is tudom, azt hiszem –
Mindenesetre (így az apa), az orvos, akit orvosnak hittünk, a fehér kabátos, tudjátok mi volt? Hentes. A hentes a Weyeringgasséból, közvetlenül a sarkon, az üzlet ma is megvan.

Nincsen kezdet. Viktor Hildegundra nézett szótlanul. Nézte a sok tányéron, poháron át, s próbálta megérteni, mibôl származik az az erô, amellyel uralkodik felette, ami miatt hajlandó mindent megbocsátani neki, s az nem volt kevés, jóval több, mint amit másoknak valaha is elnézett volna. Miért pont neki tud minden megbocsátani?
„Ôszinte tiszteletem!” mondta, „Ezt nem néztem volna ki belôled!”
„Mit?”
„Amit csináltál. Már régóta esedékes volt. Sosem dolgozták föl ezt az egész történetet. Még ha késve, túlságosan késve történik is meg, fel kell dolgozni. Ez csak a kezdet.”
„Nem hinném!”
„Mit nem hinnél?”
„Hogy fel kéne dolgozni. Ellenkezôleg. El kell felejteni.”
„Ezt magad se gondolhatod komolyan. Akkor miért csináltad az egészet, ha el akarod felejteni?”
„Bosszúvágyból.”
„Akkor helytelen indokból cselekedtél helyesen.”
„Nem, én aljas indokból aljasat cselekedtem. Nyilván ezért ment el még a Feldstein is.”

Viktor ököllel Feldstein arcába vágott, hallotta, ahogy reccsen az orrcsont, érezte Feldstein fogait a kézfején, egyetlen egyszer akart odavágni, csak egyetlen ütés, különben örökké verték volna, ha egyszer meg nem mutatja, hogy ô is oda tud vágni. Túlságosan sokszor verték ahhoz, hogy megakadályozható lett volna, hogy egyszer visszaüssön. Ütött tehát, a legkisebbet, a legvédtelenebbet, Feldsteint. Egyetlen ütés, és olyasvalami történt, amit képtelen volt kitörölni magából: Látta, milyen csúffá tesz a fájdalom, milyen torz lesz a megalázott arca, mintha a megfélemlített, a megsebzett elembertelenedett arckifejezése azt igazolná, hogy szabad megfélemlíteni, szabad megsebezni, szabad belerúgni, szabad kigúnyolni, egyenesen ütni kell. És Viktor hirtelen megállás nélkül ütötte volna ezt a torzulatot, mert megrémítette, azt akarta, hogy tûnjön el, törlôdjön ki totálisan. Ô, a gyenge csak ütött, verte a leggyengébbet, és azt érezte, hogy nem ember, amit püföl, hanem egy elembertelenedett kreatúra, hogy tehet egy ember ilyet, hogy ennyire csúnya, ennyire undorító, ennyire primitív a könyörgés, vagy mi lehet az a szemében, ennyire eltorzultak a vonásai, egyszerre csak valami elmosódott dolog, amibôl lehetetlenség kiverni egy lelket, csakis vért és gennyt és szart lehet kirugdosni egy ilyen kreatúrából, megtaposni, míg az egész szar el nem tûnik a padló rései között. Tûnjön el, az ilyennek nem lenne szabad létezni, nincsen helye a földön, amíg csak van olyan szem, amelyik ezt látta, Viktor kézzel-lábbal próbálta kitörölni ezt a képet, míg el nem húzták, ki nem tépték onnan, s még azok keze között is vergôdött, rángatózott, akik visszafogták. Akkor nemcsak a kis Feldsteint csinálta ki.
(.......)
A kis Manéból, miután elmenekült az ibériai félszigetrôl, még azelôtt Menasseh lett, hogy megérkezett volna Amszterdamba. A szökés sikerült, de a megérkezésnek még nem volt itt az ideje. Hogy a következô történet hol játszódik le, nem lehet tudni. Egy dolog bizonyos: Volt ott egy nagy, csöndes tó, és leereszkedett az este. A család a parton telepedett le. Az apa imádkozott. Amikor az utolsó szavak is elhangzottak, mintha a gyermek valami visszhangot hallott volna. Hogy létezik ez? Hogyan visszhangozhat itt, egy tükörsima vízfelület mellett? Lehet, hogy csak a fejében volt, de az is lehet, hogy valamilyen természeti csoda történt. A gyerek szülei figyelmét is felhívta a jelenségre. Izgatott volt és kíváncsi: Vajon az ô szavai is, – milyen szavai? – vagy ha kiáltana egyet, visszatér-e az is, visszhang formájában, a többiek számára érzékelhetôen?
Elkiáltotta magát. Elôször félénken, szinte rekedten, majd, miután ismételten levegôt vett, teljes hangerôvel. Nem kétséges, a kiáltás visszajött. A kezdeti örömöt azonban, hogy sikerült visszhangot produkálni, felváltotta egyfajta páni félelem: Hogyhogy nincs ennek a visszhangnak vége? Mintha a horizontról visszhangzana a kiáltás megszakítás nélkül a tó fölött, hogyhogy nem marad abba, egyre csak hangzik és hangzik, mióta tart ez és meddig tart még? A visszhang nem ért véget, s már jó ideje tartott – mióta egyáltalán? Percek voltak? Mindenesetre a sokszorosáig annak, amíg a kiáltás, amely mégiscsak rövid volt, tartott. Szabadjára engedett egy kiáltást, amely már nem az övé volt, hanem a tóé és a tájé? Nem bírta tovább, a visszhang hullámokban érte el a szívét, egyre tompábban, de nem maradt abba, a gyerek felemelte a karját, s a kezével befogta a fülét, de a kiáltás így még hangosabb és sötétebb lett, miért nem az övé már ez a kiáltás? Az övé volt egyáltalán? Honnan jött? Hogyhogy nem marad abba? Ha olykor úgy tûnt is, hogy most már elapad, mintha csak azért lett volna, hogy még nagyobb erôvel csendüljön föl újra. Már nem lehetett látni semmit. Idôközben leszállt az éjszaka, vagy félelmében becsukta a szemét? Most semmi más nem volt, mint a vég nélküli hallás. Soha nem kiált többé, egyetlen ember se kiáltson többé – csak legyen már ennek a visszhangnak vége. A fülére ütött, mintha kiverhetné a visszhangot a fejébôl, amikor egyszerre csak erôs nyomást érzett a száján, egy kezet, amely a szájára tapadt. Apja keze volt, s akkor észrevette, hogy nem a visszhang nem marad abba, – ô volt az, aki még mindig kiabált. Ô üvöltött végig, üvöltött és rángatózott, és dobálta magát, röviden még apja ujjain keresztül is üvöltött, végre felfogta mit csinál, és elnémult. A sötétség szétterjedt, anyja ruhája, a fekete anyag, az arca fehérsége, akár egy távoli hold. Ô apjával feküdt összeölelkezve, sírtak. Mit hallhatott az apa? Lehet, hogy saját, meg nem hallott kiáltását az inkvizíció kínzókamráiból? Az örök visszhang mindenesetre a fiúból jött.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta