Feszélyezô érzés a magyar irodalomról külföldieknek beszélni. Az ósdi közhely igazságára akkor jöttem rá, amikor véletlenül tanúja voltam egy jóindulatú beszélgetésnek. Még a nyolcvanas évek elején történt, a félpuha, félkemény kommunista diktatúra lágy ölén, amikor egy izlandi újságírónô betévedt az egyik irodalmi folyó irat szerkesztôségébe. Nyilván, érdekelte ôt a kortárs magyar irodalom, azért jött. A szerkesztôségben pedig addig még nem láttak izlandi embert élôben, nemhogy irodalombarátot miniszoknyában, tökéletes make-up-pal. Kis túlzással akár csodának is nevezhetném feltûnését, hiszen az újságírónô valóban tüneményesen szép volt, kedves és intelligens, ugyanakkor bárhol a világon egy vidéki városban ritkán bukkan fel egy igazi, irodalomkedvelô izlandi nô. Lám, a magyar irodalom híre már a jeges Izlandra is eljutott! – ezt gondolhatta a derék fôszerkesztô, aki az udvarias kérdésre máris kimerítô választ adott. Még egy kérdés, még alaposabb és még kimerítôbb válasz. Csupa-csupa jóindulat, érdeklôdés és udvariasság, a végkimerülésig – a beszélgetést még sem lehetett jól befejezni. Sôt, láthatóan mindketten örültek, hogy véget ért a kínosan hosszú találkozó. Úgy álltak fel az asztaltól, hogy remélhetôleg soha többet nem beszélgetnek. Vagy ha netán igen, akkor remélhetôen nem a magyar irodalomról. Talán még örültek is, hogy végre megszabadultak egymástól. A több órás beszélgetés vége felé a tolmács már alig fordított valamit.
Nyugati érdeklôdés, izlandi látogató, európai recepció?
Nem szeretnék ebbôl az egy esetbôl túlzottan mély következtetéseket levonni. Pedig a költô (Petri György) szerint egy esetbôl kell általánosítani, mert kettô már megzavar. A történetnek mégis van néhány olyan általános tanulsága, amely engem az európai és magyar irodalom párbeszédére emlékeztet. Elôször is az a csodával határos várakozás, ahogy irodalmunk – szinte minden szereplôje – hiszi és reméli, hogy végre felfedezi ôt Európa. Hogy majd egy szép napon betoppan érte a világszép hercegkisasszony, aki természetesen szôke lesz és kékszemû, mint az izlandi újságírónô, és… Talán említeni is fölösleges, hogy a magyar irodalomban nagyon sok a férfi, így errôl a boldogságról is többnyire nagyon férfias elképzeléseik vannak. Persze, Európa nônemû, és hát tudjuk jól, a(z európai) nôk nem mindig mesébe illôen viselkednek; de legalábbis képesek mesés próbatételeknek alávetni a férfiakat. Például évszázadokig várakoztatni, vagy egy futó pillantást sem vetni rájuk. Ez a magyar irodalom hôsszerelmes pozitúrája. Két évszázada, amióta felnôtt és önálló keresettel rendelkezô lett, reménytelenül és epekedve várja, hogy Európa végre felfedezze. De nem és nem. Na jó, futó pillantások, izgalmas szemezgetések, vad képzelgések, majd hosszú várakozások, puszi a nagyszünetben, elmaradt találkozások azért voltak, hogyne lettek volna! – sokat tudnánk errôl mesélni mi, öregedô kamaszok.
Mindezt a valóságban nehéz józanul tudomásul venni és megemészteni, mert a magyar irodalom mindvégig Európára figyelt, ezekkel az irodalmakkal kezdeményezett és folytatott párbeszédet. Megint rosszul mondom, ez utóbbi mondat is hevesen bizonygatni akar valamit, ami amúgy evidens: irodalmunk emancipáltságát, szellemi kötôdését Európához. Csak éppen ez a viszony aszimmetrikus, nyomasztóan egyoldalú, a kölcsönös dialógus helyett újra meg újra megszakad(t) a párbeszéd. Sôt, minden korszak írástudója úgy érzékelte, a beszélgetést rendre újra kell kezdeni, szinte a semmirôl, mivel valójában ismeretlenek vagyunk a másik számára. Irodalmi önértékelésünkben viszont az európai jelzô mindig értékítéletet jelent, ez a minôség szinonimája, ugyanakkor alig van olyan szerzô és mûalkotás, aki vagy ami általánosan ismert és elfogadott lenne az európai olvasóközönség elôtt. Ez a paradox helyzet rövidtávon (?) nem föloldható: úgy beszélni irodalmunk európaiságáról, hogy lényegében hiányzik irodalmunk érdemi recepciója, a kulturális-történeti kontextus ismerete, mivel, ismétlem, nincs egyetlen magyar irodalmi mû sem, amelynek ismerete joggal feltételezhetô volna, vagy jelen lenne az európai kánonban, de legalább közös hivatkozási alapot jelenhetne. Talán Petôfi neve – ez derült ki az izlandi újságírónô kérdéseibôl is – , bár az ô nevét talán máshol is ismerik, de a verseit már egyáltalán nem biztos, hogy ô vagy mások gyakran olvasgatnák. Így, ezen az ismetlenségen-tájékozatlanságon a legkönnyebb megsértôdni – nos, ez a sértettség letagadhatatlan, ha már az egyoldalú viszonyokról és a reménytelenül szerelmes férfiak lelkivilágáról kezdtünk el mesélni.
Adott lenne a nagyszerû, jelentôs esztétikai értékeket rejtô, már-már „férfiasan tökéletes” irodalom, mint a Denim-reklám, mégsem fedezi fel ôt senki? Ellentétben az ellenállhatatlan illatú arcszesszel. Ilyen jól állunk? Nem, ennyire azért mégsem. Ahogyan az említett izlandi-história is mutatja, egyfelôl hajlamosak vagyunk ennek aránytalanul nagy jelentôséget tulajdonítani. Ebbôl a távlatból túlértékelôdik bármilyen külföldi vélemény, érdeklôdés vagy értékítélet. Mindez valószínûleg onnan ered, hogy Magyarországon az irodalom a kultúrán belül kitüntetett helyzetben volt, mindig az önmagán túlmutató jelentôségét hangsúlyozta, éppen ezért irodalmunk külföldi visszhangtalansága egyben a nemzeti önismeretünket és önbecsülésünket is érzékenyen érintette. Innen nézve az ismeretlenség, az izoláltság frusztrációként és önértékelési zavarként jelenik meg. Másrészt, ennek ellenhatásaként, irodalmunk bizonyos periódusaiban bezárkózott, alábecsülte a külföldi recepció jelentôségét, és önelvûségét hangsúlyozta. Ám akár az egyik, akár a másik utat választotta, rendkívül keveset tett és tesz a gyakorlatban, hogy fenntartsa az intézményes európai kommunikációt. Vagy ha igen, akkor is ügyetlenül, többnyire a gyors siker reményében, kevés kultúrdiplomáciai érzékkel, félrecsúszott nyakkendôvel. Ügyetlenségen a formák és a gyakorlatiasság hiányát értem, a civilizációs fejletlenségbôl és elzártságból adódó passzivitást, a sokat kárhoztatott csodavárást – a mindennapi tevékenységként felfogott dialógus helyett. De nem akarom mazochista módon bírálni magunkat, mert ez ugyanúgy nem kelti föl az érdeklôdést, mint az egykori derék fôszerkesztô beszéde, aki minden mondatával dicsérte a magyar irodalmat. Megpróbálok tehát másképp válaszolni a régi izlandi kérdések némelyikére, ha már akkor néma leventeként végigültem a találkozót.
Költészetközpontú irodalom?
A magyar irodalom erôteljesen költészet-központú. Potenciális világirodalmi rangját gyakran s joggal említik, mégis inkább a prózát olvassák és értelmezik. Miért? Az elmúlt korszak irodalmában líra és próza viszonya átalakult, ezért a változás értelmezése gyakori kérdésként merült fel. Leginkább úgy, hogy melyik mûnem vette át, illetve ôrizte meg az úgynevezett vezetô szerepet. Elég közkeletû az a választípus, amely elôbb a kérdés értelmetlenségét bizonygatta, majd számba vette a kiemelkedô költôket és jelentôs lírai alkotásokat, különbözô módon hitet tett a költészet primátusa és/vagy örök volta mellett. E válaszok részletes bemutatása helyett álljon itt egyetlen költôi idézet, amely persze másról is beszél: „a líra rossz korszakát éli / gondolja a líraszakértô és kéjesen nyújtózva egyet / körültekint a nyomor aszalta kontinenseken / csatahajók fûkunyhók felhôkarcolók / meg más effélék NEM IS CSODA / gondolja és elmegy a regényelmélet felé / mely naprakészen jelzi a világtôzsde árfolyamingadozásait / miközben Líra anyó / az érdemes madám / talányos mosollyal ül a kassza mögött / ô tudja amit tud / a puritánok jönnek és mennek / de az üzlet marad” (Orbán Ottó: A líra rossz korszaka.).
Érdemes két esszét idézni a tagadó válaszok közül, amelyek közös kiinduló pontja az, hogy a líra elvesztette vezetô szerepét. Érvelésmódjuk azonban eltérô. Szilágyi Ákos 1981-ben keletkezett, Hanyatlás és kezdet a legújabb magyar irodalomban címû  írása alapvetôen posztmarxista ideológiai szempontokat érvényesített, amikor a mûfajváltásokat és a próza emancipálódását társadalmi okokkal magyarázta: „...amikor a társadalmi értékvilágban bekövetkezô változások eredményeként egy konkrét nemzeti irodalomban megjelenik ‘az epika szükséglete’, akkor az elôtérbe kerülô epikai formák is lírai, fantasztikus vagy gondolati közvetítésre épülnek. Mert a valóságos lét minden elidegenedése és eldologiasulása ellenére is újra és újra felerôsödik a valóság, a külvilág, a történeti folytonosság, a tények, a szilárd, megfogható, empirikus életfolyamat iránti érdeklôdés, és újra és újra kialakul az ennek megfelelô rezignált és konzervatív érzület, és a valóság nélküli lét újra meg újra elviselhetetlenné válik az egyén, a közösség mozgásának meghatározott pontján.” Spiró György Íróvá ütve címû esszéjében élesen bírálta az irodalom intézményrendszerének monolitikus jellegét, és személyes tapasztalatát túláltalánosítva arra a következtetésre jutott, hogy az olvasói érdeklôdés csökkenése, hiánya miatt „menekülnek” az induló tehetségek a próza felé. Kérdés persze, hogy ez az irodalomszociológiai érvelés mennyiben igaz; nem csupán ok és okozat felcserélésérôl van szó? További kérdés, hogy a befogadók számának mennyiségi csökkenése, ami azóta is kétségtelennek látszik, az értô (vers)olvasók fogyatkozását jelenti-e. Az a gyanúm, noha ezt empirikusan nehéz bizonyítani, hogy a versértô befogadók nagyságrendje koronként kevéssé változik. Az tény, hogy két évtizede még akár tízezer példányban is kiadtak verseskötetet, míg ma átlagban ezer-ezerötszáz példányban jelenik meg, önmagában még nem jelenti az értô versolvasók fogyatkozását. Aki ugyanis az irodalomból akarta megtudni, összedôl-e a diktatórikus rendszer vagy elmentek-e az oroszok, bizonyára máshonnan is értesült errôl.
Ennek a folyamatnak eredménye az, hogy a hetvenes évektôl lényegében máig  háromféle költôi poétika vált uralkodóvá és határozta meg a kortárs költészet befogadásmódját: a nyugatos hagyomány, az újholdas ún. „objektív líra” és a népi költészet látomásos-metaforikus verseszménye, költôi beszédmódja. A kritikai recepció defenzív helyzete és megkésettsége, idôbeli elcsúszása lehet a magyarázata annak, hogy az értelmezôk gyakran azzal az új irodalmi jelenséggel sem tudtak szinkronba kerülni, amelyet pedig lelkesen igeneltek, alapvetôen affírmatívan értelmeztek. Például Pilinszky János Szálkák utáni költészetének értékelését jelentôs értôi is óvatosan megkerülték, és a kiemelkedô jelentôségû életmû utójátékának tekintették. Csak késôbb születtek meg azok az elemzések, amelyek Pilinszky költôi megújulása felôl értelmezték az életmû koherenciáját, a két pályaszakasz esztétikai egyenrangúságát (Tamás Gáspár Miklós Az egyenes labirintus címû tanulmánya és Radnóti Sándor: A szenvedô misztikus címû könyve). Kisebb mértékben észrevétlen maradt a kései Weöres Sándor- és Nemes Nagy-líra újításának, a szerep- és prózaverseknek a poétikai leírása-értelmezése is. Vagy Nagy László Versben bújdosó utáni lírájának megváltozott versbeszéde is a költô hatvanas évekbeli mûveinek nyelvi magatartása irányából nyert értelmezést a kortárs elemzésekben. Mint ahogy A halottak királya utáni Juhász Ferenc-költészet részleges kimerülése, mûvészi hanyatlása is hosszú ideig észrevétlen, legalábbis regisztrálatlan maradt a recens kritikában.
Az említett három, egymással különben nehezen összeegyeztethetô poétikai elv és irodalomeszmény elfogadtatásáért folytatott küzdelmek, majd ezek megszilárdítására irányuló törekvések vezettek a kritikusi normák és az ízlés megmerevedéséhez. A születôben lévô új kritika pedig elfordult a lírától, és a prózában megjelenô paradigmaváltást, nyelvi fordulatot részesítette elônyben, azzal alakított ki termékeny kölcsönhatást.
A kritika és a prózai paradigmaváltás
A valódi kérdés líra és próza viszonyának alakulástörténetében úgy formulázható, miért a próza kapott nagyobb szerepet az új irodalom fogalmának megteremtésében. Ez összefügg azzal a fenti állítással, hogy a hetvenes évek közepén megjelenô új kritika érdeklôdésének iránya megújuló prózairodalmunk felé fordult, azzal alakított ki termékeny kölcsönhatást. Ennek egyik és nyilvánvalóan a legfontosabb oka, hogy több esztétikailag értékes, sôt néhány kiemelkedôen jelentôs prózai mû jelent meg ebben az idôszakban (Mészöly Miklós: Film, Megbocsátás, Esterházy Péter: Termelési-regény, Bevezetés a szépirodalomba, Nádas Péter: Egy családregény vége, Emlékiratok könyve, Lengyel Péter: Cseréptörés, Macskakô, Krasznahorkai László: Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, Márton László: Átkelés az üvegen, Jacob Wunschwitz igaz  története, Garaczi László: Plasztik, Mintha élnél). Ez egy olyan vákuumhelyzetben történt, amikor már jól érzékelhetô volt az ideologikus elôfeltevésekre épülô, realista karakterû irodalom és parabolikus epikai alakzatok lassú kimerülése. Mindez kihívást és ösztönzést jelentett a kritikusok számára, mivel az élô irodalomban a váltások többnyire oppozicionális természetûek. Nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy a kritika is erôs megújulásra készült illetve kényszerült. Saját legitimációs bázisát, értelmezési stratégiáit és érvkészletét kellett megújítania ahhoz, hogy megszabaduljon a nyomasztó ideológiai örökségtôl és a monista irodalomfelfogások kérdéshorizontjától. Az elméleti érdeklôdés, a viszonylag újabb esztétikai és irodalomelméleti mûvek szempontrendszerének, fôként a narratológia eredményeinek hasznosítása fokozatosan átalakította az értelmezôk nyelvhasználatát, megújította-felfrissítette a kritikusi szótárakat. Mindezek együttes következménye, hogy szinkronba tudott kerülni azzal a prózai megújulás-folyamattal, amely ezáltal értelmezett alakban jelent meg a korszak irodalmában, és ez irodalomértésünkben is meghatározó szemléletváltozásokat eredményezett.
Az új költészet esetében ez a „találkozás” részben elmaradt. Legalábbis feltûnô, hogy az új kritika mértékadó képviselôi közül viszonylag kevesen osztották meg figyelmüket, közel azonos intenzitású érdeklôdéssel fordultak a két mûnem felé. Valószínûbb az a magyarázat, amely az új költészet és a kritika aszinkronitásában keresi az okát a (részben) elmaradt találkozásnak. Az új költészet fontosabb képviselôi (Tandori Dezsô, Petri György, Oravecz Imre, Várady Szabolcs vagy a tehetségesen induló Dobai Péter) hamar színre léptek, míg e kritikusnemzedék csak némileg késôbb jelent meg. Akkor még Petri György szamizdat-költô, Várady Szabolcs változatlanul évi egy-két verset írt, Dobai Péter és Spiró György fôként prózai mûveket közölt; Tandori Dezsô új költôi korszakának termékenysége még legelszántabb híveit is kissé tanácstalan helyzet elé állította. A hatvanas-hetvenes évek underground neoavantgárd irodalma (Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Balaskó Jenô stb.) továbbra sem jelenhetett meg az elsô nyilvánosságban, és részben ezért felbomlott, illetve hatástalan maradt. E költôi-mûvészi törekvéseknek ekkortájt nem volt valódi magyarországi fóruma, amely integrálta és fókuszálta volna ôket, míg a határon túli irodalmi centrumok (a párizsi Magyar Mûhely, az újvidéki Új Symposion és a kolozsvári Echinox) hatása – a bornírt politikai és ideológiai tiltások következtében  –  csekély maradt. Mindez gátat jelentett, legalábbis komoly nehézségeket okozott a kritikai tudat számára az új lírai mûvek és eljárásmódok recepciójában.
A kultúrpolitika tûrése-tiltása határán túl kockázatos lett volna a kritikai szigor azzal az irodalommal szemben, amely éppen csak megjelenhetett a nyilvánosság margóján. De emellett esztétikai érveket szolgáltatott volna az akkor már egyre tekintélyesebb, bár viszonylag kisebb intézményi hatalommal rendelkezô konzervatív kritika számára is, amely merev elutasítással és tüntetô közönnyel reagált az egész új irodalomra. Az esztétikai vitáknak pedig nem volt tere és némileg értelme sem, mivel azok javarészt hatalmi diskurzusok voltak. Talán emiatt történt az is, hogy az új kritika képviselôi kitértek az ôket megelôzô kritikusnemzedékek irodalomfelfogásának és értékrendjének megvitatása elôl, tartózkodtak kánonjaik megtörésétôl és újraértelmezésétôl. Mindez viszont az irodalomértésben meghonosított egyfajta értékóvó, múzeumi szemléletet és beszédmódot, amely az ún. klasszikus értékek védelmében felfüggeszti az értelmezések szabad játékát. Ennek következményei a magyar irodalom más korszakaiból is eléggé közismertek: az értékkiválasztás és szelekció esetlegessége, nivelláció, a valódi költôi-poétikai újítások kizárulása. Az elmúlt két évtized lírakritikája állagában sokat megôrzött kritikai hagyományunk rossz tradícióiból: elmélet-ellenességét, kritikai normáinak rigidségét és tetszelgô impresszionizmusát stb. Az utóbbi néhány évben megélénkülô kritikai érdeklôdés, amely elsôsorban Orbán Ottó, Petri György, Tandori Dezsô, Bertók László, Rakovszky Zsuzsa, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Marno János, Kovács András Ferenc és Borbély Szilárd költészetét övezi, óvatos reményekre jogosít: az új költészettel és irodalommal is folytatható a dialógus. Legalábbis bármikor megszólítható.
89 – irodalmi intézményrendszerváltás
Az eddigiekbôl talán kiderült, hogy a hetvenes években kezdôdött irodalmi változást, nyelvi fordulatot máig tartó, viszonylag egységes folyamatként értelmezem. Éppen ezért az 1989-es évet nem tekintem korszakhatárnak a magyar irodalomban. Ez elsôsorban politikai, történelmi és nem irodalmi dátum. De a ‘89-es társadalmi változás, a demokratikus politikai átalakulás nem hagyta érintetlenül az irodalom intézményrendszerét sem. Megszûnt a mûvészeti élet pártállami ellenôrzése, az irodalmi élet központi irányítása, ideológiai-politikai manipulálása. Több új írószervezet jött létre, hangsúlyozottabbá vált az írói érdekvédelem, tagoltabb és decentralizáltabb lett az irodalom intézményrendszerének mûködése. A nagy állami könyvkiadók részben tönkrementek, részben átalakultak, míg a rendszerváltás után alapítottak (Jelenkor, Kalligram, Palatinus) sokat tettek az új irodalom kiadásáért, külföldön való megjelenéséért. Ugyanez elmondható a folyóiratokról is: az olvasóközönség méreteihez képest páratlanul gazdag a periodikák kínálata (Holmi, 2000, Nappali ház, Lettre Internationale, Jelenkor, Alföld címû lapokat érdemes külön is kiemelni). Az állami támogatás, mint mindenütt, természetesen szûkös, de néhány magánalapítvány, legfôképp a Soros Alapítvány jelentôsen támogatja a kortárs magyar irodalmat.
Az irodalom intézményrendszerének és keretfeltételeinek megváltozása lényegesen nem alakította át az új irodalom közlésformáit. Az azonban kétségtelen, hogy a cenzúra megszûnése kiiktatta az öncenzúrát is, hiszen minden esztétikailag jelentôs szöveg valamilyen módon reflektált a mûvészi beszéd korlátozottságára, a politikai tabukra. Ebben az értelemben igaz Esterházy Péter megállapítása: „nincs olyan ‘89 elôtti könyv, amelyik ne gyászolna mondatot”. Van, amelyik többet, van, amelyik kevesebbet – de ebbôl a távlatból az is látszik, hogy az új irodalom képviselôinek említett mûvei idôt állóbbnak bizonyultak: hatásuk tartósabb és függetlenebb, mint az öröknek hitt kommunista rendszer. A szövegek szabad hozzáférhetôsége nem csak az értelmezôi nyelvek elkülönbözôdését tette lehetôvé, hanem jelentôs újraolvasásokat is eredményezett. Mindenek elôtt Kertész Imre Sorstalanság címû regényének újraértelmezését, írói rehabitációját kell kiemelni, de a novellista Tar Sándorét és Bodor Ádámét is, aki a Sinistra körzettel – véleményem szerint – az utóbbi évtized legjobb regényét írta meg. Végül, a fiatalok közül három prózaíróra hívnám fel a figyelmet: Darvasi Lászlóra, Hazai Attilára és Kôrösi Zoltánra, akik számomra eddigi teljesítményükkel garanciát jelentenek, hogy az új magyar irodalom története tovább- és újraírható.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta