Kenjük ezt a ~-ot a balvállunkra!
Ez jut eszembe elôször a labancokról.
A labanc olyan, mint az, hogy ruszkik. Nem? Csak úgy lehet folytatni, hogy: haza!. Ami: go home. De miért a labanc szó jut eszembe, ha azt mondják, írjál valamit az osztrákokról? Hogy milyen Ausztria felôled nézve.
Az elsô labancot, ôslabanc, Ungváry Lászlónak hívták, a fergeteges sikereket aratott, úgy nagyjából tizenhétszer megismételt tévésorozatban, a Tenkes kapitányában játszotta a Gonosz kvintesszenciáját. Tisztesség ne essék szólván, békebeli kis gonosz volt, ügyefogyottan téblábolt a szent magyar anyaföldön, az említett mondatot is ô kapta a pofájába, derékig állt valami fortyogó szmötyiben, és engedelmesen kente a képére a masszát, mert az inkognitós Zenthe megszívatta. Talán mondanom se kell, azok, a labancok csak valami velejéig romlott, gyáva csellel bírták aztán a Zenthét elkapni, magasból rádobtak valami hálót huszonketten, és úgy. Ilyen a labanc, gondoltam joggal: kövér, ügyefogyott, alattomos, kisszerû, híján a lélek meglepô villanásainak, tekintete bádog, arcbôre hamuszürke, szívében kegyetlenség és gyávaság pokoli frigye.
Még saját nyelve sincsen.
Valahogy kiderült, hogy állítólag németül beszél. A labanc tehát olyan régi náci, aki közelebb van. Aha. Ismerem ezeket. Nagypapa mutatta, mikor sétáltunk az Új-Lipótvárosban. Egy ház, csupa rom, még nem volt idô rendbe hozni, na, az is nácik mûve volt. Milyen nyelv, különben is, mindenhez hozzá kéne tanulni, hogy derdidasz. Az agyam elszáll, komolyan mondom.
De Amália, hörögte fölháborodottan az Ungváry, hálisten, magyarul, a feleségének. Krencsey Marianne volt a labanc csaja, apám, azér’ tudnak ezek valamit. Nagyon-nagyon jó bôr volt az Amália, csak valakinek föl kellett volna 1 alkalommal pofozni.
Csak azt volt nehéz megérteni, miért akar akkor mindenki kijutni Bécsbe.
Tényleg azért a hülye orkánkabátért?
Apám hozott: kicsi, gyûrött, sárszürke csomag, kibontod, fölveszed, és igaz ugyan, hogy nem ázol meg, viszont alatta szakad rólad a víz. Bécsi csoki, ez már jobb; banán; kisimogatós papírba tekert narancs; ja, és anyunak nájlonharisnya, meg mûselyem sál, amin nevezetességek vannak ábrázolva. Kár, hogy nem dohányzunk.
Bécsrôl még azt lehetett tudni, hogy ott a magyarok szalámit esznek, tehát akkor az egy gazdag ország, mert itthon nagyon ritkán esznek szalámit. Áll a magyar, talpig orkánban, és eszi a szalámit. Pop art.
Buga Jakab pedig a Tenkes haverja volt, azt egyszer elkapták a nácik, egy pincében odakötözték egy bazi nagy székhez, aztán gúnyosan koccintani akartak vele. Erre a Jakab fölemelte az egész hóbelevancot, a foga közé kapta a poharat, és fölhajtotta a bort. Ilyen a magyar, ha gúzsba kötik, akkor is leissza magát. A labancok is megpróbálták utánacsinálni, persze ledisznózta magát mindegyik.
Autók szökkentek elô keskeny, mély utcaszurdokokból sekély fénytócsa-terekre. Gyalogostömegek gomolyogtak felhôsáv-vonulásként. Ahol a sebesség erôteljesebb vonalakat húzott sietôs lazaságukba, megsûrûsödtek, gyorsabb lett áramlásuk, hogy azután e pár kilengést újra egyenletes lüktetés kövesse. Hangok százai fonódtak egymásba, drótszövedék-zajjá; s ebbôl kis csúcsok álltak ki, vakmerô élek indultak-simultak el, tiszta hangok pattantak-röppentek.
Ezt kerestem, mikor elôször eljutottam oda.
E zajból, bár sajátosságai nem kottázhatók le pontosan, sokévi távollét után, hunyt szemmel is megállapíthatja bárki, hogy a monarchia székesfôvárosában, Bécsben jár.1
Ehhez képest Bécsben vasárnap volt, mindig vasárnap vagyok Bécsben, egészen egyszerûen azért, mert ami ott van, egy magyar szemével permanens vasárnapnak látszik. Minden lassabb és nyugalmasabb, ezek a labancok ráérnek, puha kabátokban és gyapjúsálakban sétafikálnak, vesznek egy kis forró gesztenyét, meg beülnek a Sacherba picit tortázgatni.
Így megy ott az élet. Lassacskán.
Átmész autóval, rögtön lelassul, idejük van virágokat ültetni, ilyen virágszigeteket kell kerülgetni az országúton, hogy folyton meg ne büntessenek. Viszont hozzánk járnak fodrászhoz. Állítólag. Meg a fogukat csináltatni. Itt persze száguldoznak a labancok, hogy gyorsabban odaérjenek a fogászhoz. A fene se érti.
A villamos csillogott, és egy udvarias osztrák gépférfi azt mondta, hogy Sottentór. Valami ógermán isten neve, nyilván. Izlandi, vagy hasonló. Sok a biciklista, a nôk olyan hûvösen, csúnyán szépek, átlag háromból egynek egészen fantasztikus a szemüvege.
Szexuális szemüveg.
Szazsó, kenyeres pajtásom az általános iskolában, aki nyolcévesen már Leibniz tanait tanulmányozta, és több örökmozgót is föltalált,  egyszer egy egész héten át hamisított egy tízforintost zöld ceruzával; ha a nagyszobában leoltotta a villanyt, az elôszobából nézve a négyrét hajtott papírdarabról senki meg nem mondta volna, hogy nem a nagy forradalmár költô, Petôfi arczképe díszíti, hanem egy ismeretlen, idegbeteg, kesehajú fiatalemberé, akit a barátom vélhetôleg lázálmában tévesztett össze a poétával. Szóval az emberiségnek ezt a kimagasló géniuszát (nem Petôfit!) szülei tiroli bôrnadrágban járatták iskolába, a nadrág kantárján havasi gyopár, valahogy ráapplikálták egy szelet szarvasagancsra. A bôrnadrág szalonnásodott, és vizeléshez le kellett gombolni az elejét, ez a felejthetetlen ruhadarab mintegy a labancság szimbóluma lett, állítólag zergék közt kell benne éles sziklákon ücsörögni, hogy kihozzad belôle a jót. A havasi gyopár pedig annyira ritka, hogy nagyon. Igen magasan terem csak meg, onnan hozzák le a labancok. Itt megint támadt egy kis zavar, hogy hozzák le, ha egyszer, amint azt a Tenkes is ábrázolta volt, gyávák, mint a nyulak. (Megkérnek egy magyart, ezer schillinget kínálnak, és amikor lehozza, elveszik tôle a gyopárt, adnak neki egy százast, és azt mondják, hogy rosszul értette. Hülye magyar, miért nem tanulsz meg osztrákul. Ad notam: Tenkes a hálóban.)
Életemben a legjobbat egy kis bécsi panzió ágyán aludtam, reggel fölhajtottam a lepedôt, hogy rájöjjek a labanc trükkre, olaszok gyártották a matracot.
Sebes Gusztáv, az egykori Aranycsapat sikereinek kovácsa, a hetvenes évek végén, egy ún. sorsdöntô magyar-osztrák elôtt, a Práterben meglátogatta a kései, satnya utódok öltözôjét, úgymond, bátorítani a fiúkat. A svájciak jók, de meg lehet verni ôket, mondta derûlátón. Egy samesz közelebb hajolt. Az osztrákok, Guszti bácsi. Az osztrákok is jók, mondta a mágus idegesen, de most a Svájcot kell megverni.
Ennyiben maradtak.
A zsákutcás, eltorzult magyar történelemért pedig egy Bene Ferenc nevû újpesti fiatalember, a Dózsa igazolt labdarúgója –  rangjára már nem emlékszem pontosan – állt nemes bosszút. Fölnézett, és mintegy ötvenöt méterrôl, lazán, egy kis lépés után átemelte a labdát a tizenhatos vonaláról kétségbeesetten visszafutni igyekvô labanc kapus feje fölött, nevét borítsa a feledés jótékony homálya, tudok én nagyvonalú is lenni, ha akarok.
A magyar értelmiség krémje Bécset unalmasnak, provinciálisnak és kispolgárinak találja, és mivel mazochista, ha csak szerét ejtheti, kimegy oda kiállításozni, operázni és hawelkázni.
Ezzel szemben Dr. Savassy-Sacher professzor megmutatta nekünk néhány kedvenc kocsmáját, a labancok kedvesek, de ismeretlen egységekben mérik a bort, sokat cigarettáznak, vastagon röhögnek, és ráadásul egy alkalommal megkérdezték, hogy milyen húsból kérem a bécsi szeletet.
A labancokat a kurucok sógoroknak hívják, így múlik el a világ dicsôsége.
Szó eshetne még bizonyos nagyhatalmú ceruzákról, amelyek pillanatok alatt eldöntötték a sorsunkat. Hogy melyik Kákánia hány százalék szovjetunió. Ezek, a szivaros, a cvikkeres meg a bajszos összetrutyizták a szent forradalmat – az ember kimegy Bécsbe, beül a Bräunerhofba, olvasgatja a nádkeretes Népszabadságot(!) és sóhajtozik, hogy mit kellett annyira ugrálnia a Petôfinek a Pilvaxban, maradt volna nyugton a seggén, akkor most Pesten is volnának még rendes kávéházak.
Osztrák ember csak Magyarországon létezett, ott sem másképp, mint ellenszenv tárgyaként; odahaza az ilyen úgy tartotta számon magát, mint az Osztrák-Magyar Monarchia birodalmi tanácsban képviselt királyságainak és országainak állampolgára, ami ugyanazt jelenti, mint hogy: osztrák plusz magyar mínusz magyar; tette pedig mindezt nem azért, mintha lelkesedne érte, hanem egy eszme kedvéért, amely ellenére volt, mert éppúgy nem szenvedhette a magyarokat, ahogy ezek sem ôt, ami azután még bonyolultabbá kuszálta ezt az összefüggést.2
Ami volt, elmúlt.
Az elsô bécsi látogatásom végén megtekintettem a Mariahilfer Strassét. Gázoltam, abban, ami megmaradt: az érzületben. Az egyik kapualjban aztán találtam egy poros kis kirakatot, valahol az udvarban apró késbolt mûködött. A kirakatban egy szalonnázókés, a nyél borítása ébenfa és elefántcsont, a pengéje solingeni acél, az ára pedig félévi fizetésem.
Érthetetlen tárgy a prolirengetegben.
Pár évvel késôbb,  Grazban viszont megvettük Szilasival a francia ikreket –  két gyönyörû, rózsagyökér nyelû Opinelt, az irodalmi keresményünkbôl futotta rá. Fölolvastunk Grazban, magyarul, a Droschl Verlag meghívására. Beim Griff in das Spinnenetz. (Az eredetiben is osztrákul. Szabadfordítás: griffek a spionok hálójában. Lásd még: Zenthe Ferenc.) Orte der Literatur. Az Érchörcsögben szálltunk meg, így hívtuk kurucos daccal az Erzherzog Johann-t, nem valami szellemes, de amilyenek mi voltunk, minden alkalommal jót mulattunk rajta. Nagy dolog a tradíció: négy-öt magyar, ha egy grazi ún. ékszerdobozban összehajol, még mindig kuruccá válik: fosztogatni kezdi a minibárt, üvöltve szurkol a tévé elôtt a németek ellen, és vulgáris megjegyzéseket tesz az osztrák belsôépítészetre.
Mindez persze a sárga irigység mûve.
A hatvanas évek közepén édesanyámmal az egyik budapesti filmszínházban megtekintettünk egy színes-zenés mûalkotást, a címére sajnos már nem emlékszem,  Vico Torriani énekelt benne gyakorlatilag folyamatosan, a lebilincselô történet egy luxus szállóban játszódott, az Alpokban,  Torriani népszerû síoktató volt, és mint, gondolom, az ilyenek általában, középkék, aranygombos tengerészblézert és mûszálas fehér garbót hordott, a vásznon valószínûtlen mennyiségû déligyümölcs fogyott, patakokban folyt a  pezsgô, és még a csôtörés is decens kis gleccserré fagyott a nagyszalonban.
A moziban arra a következtetésre jutottam, hogy osztráknak lenni hátborzongatóan jó lehet, és azt kell mondjam, ez a véleményem azóta sem változott, talán csak mintha valamivel árnyaltabbá vált volna az évek során.
Egész egyszerûen tehetetlenül kell nézzük, ahogyan ez a kormány napról napra hazugabbá és álságosabbá és aljasabbá és alantasabbá válik. De nemcsak a kormány hazug és álságos és aljas és alantas, a parlament is az, mondta Reger, sôt, néha úgy tûnik, mintha a parlament még sokkal álságosabb és hazugabb lenne, mint a kormány, és hát milyen hazug és milyen aljas végül is az igazságszolgáltatás ebben az országban és a sajtó ebben az országban és végül is a kultúra ebben az országban és hát végül is minden ebben az országban; ebben az országban évtizedek óta csakis a hazugság és az álságosság és az aljasság és az alantasság az úr, mondta Reger. Ténylegesen ez az ország mostanára az abszolút mélypontra süllyedt, mondta Reger, értelmét és célját és szellemét feladta.3
Ezzel szemben viszont a kuruc parlamentben Tímár képviselô a minap állami pogácsát kért, mert hat után már bezár a büfé, és éhesen nem lehet a közjóról gondolkozni.
Erre mit mondana az a labanc Reger?
Öregszem, szeretem a széppel befejezni.
A kôszívû ember fiai filmváltozatában a császári testôrség kapitánya, a haldokló Palvitz Ottó Mécs Károlyra bízza a titkos gyerekét, nevelné föl, ha már egyszer úgy esett,  hogy az aput hazafiságból agyonpárbajozta. Fekszik a Mécs Károly a Palvitzon, egész meghatódik, naná, hogy megígéri.
És ami még furcsább, az ígéretét be is tartja.
Akkor határoztam el, hogy egyszer kiegyezem velük.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta