Ha a mai helyzetet az európai erôk, erôhiányok és társadalmiságok átrendezéseként értelmezzük, akkor ítélôképességünket élesebbé teheti a hasonló korszakok tükörfénye. Budapestet, Bécset és Frankfurtot egykor merész stratégia fûzte össze a váltakozó erôviszonyok és függôségek hálójában; fényesen tanúsítja ezt Kossuth Lajos – azóta az ékesszólás irodalmának ékkövévé olvadt – beszéde, melyet 1848. július 11-én, pénzügyminiszterként mondott a pesti országgyûlés elôtt. A mai magyar irodalom, miközben útra kelt a professzionális irodalomtermelés oroszlánbarlangjába, Bécsben sem gondolatilag, sem stratégiailag nem lelhet köztes állomásra, itt ugyanis hiányzanak a magyar irodalommal való folyamatos csereáramláshoz szükséges – szélesebb alapú – strukturális és eszmei kezdeményezések és kontinuitások.
A huszadik század nagy osztrák mulasztását a magyar irodalommal szemben nem lesznek képesek túlzengeni napjaink mikroérdemeinek önhimnuszai sem, melyek visszhangja amúgy is az irodalmi termelékenység ellélektelenült sivatagába hal.
Hisz’ ha e mulasztás nem volna, akkor a „Számozott költemények: 15./Numerierte Gedichte: 15” címû vers (1921; német fordítása: Deréky Pál  és Barbara Frischmuth, 1996) nemcsak hogy réges-rég bekerült volna a bécsi költészet kánonjába, de magyar eredetiben is idézhetô, ismert és (számomra is, aki pedig inkább közlekedem a mulasztás hagyományában, mint bárhol másutt) érthetô volna; hisz’ nemcsak egy emlékezetre méltó és jelentôs versrôl van szó, hanem arról is, hogy Kassák Lajos (1887-1967) „bécsi éveiben” írta, és elsô közlése is Bécshez kötôdik.
Ahhoz, hogy ez a vers a „mi” bécsi kánonunkban meggyökerezzen, sok évtizedes és  magától értetôdô gyakorlatra lett volna szükség, mely az osztrák meg a magyar irodalom között minden fokon a kollegiális, szomszédi, nyelvi és eszmei egyenjogúságra épülô viszonyt tanította és sulykolta volna.
(Most, a század végén legalább a lehetôségünk megvan,  hogy a Bécsben élô és tanító Deréky Pál kétnyelvû alapmûvének köszönhetôen – „A magyar avantgárd irodalom olvasókönyve (1915-1930)” – megismerkedjünk ezzel a verssel. Ha az osztrák társkiadó – ahelyett, hogy a budapesti Argumentummal lényegileg együttmûködve, Deréky könyvének hangsúlyos képviseletére vállalkozott volna – mindössze nagy kegyesen „bizományba” vette azt, nos, akkor ez ragyogóan illusztrálja a Magyarország szellemi történéseivel szemben beivódott osztrák pártfogó-mentalitást, mellyel csak a legutóbbi tíz évben, s csak apró lépésenként fordultak szembe magatartásfélék, melyek végre nem adtak okot szégyenkezésre.)
Barbara Frischmuth, aki többéves fordítói munkával segítette Deréky informatív és átfogó könyvének kiadását, egy olyan munkaéthosznak kötelezte el magát, mely a magyar írótársadalom számára úgyszólván természetes, s amely Ausztriában ebben a formában, kollektív kódexként ismeretlen. S míg ez az éthosz – hogy érdemes, sôt kötelesség tolmácsolni más nyelvek költô-író kortársainak munkáit – erretájt legföljebb a látóhatár peremén észlelt kivétel és „magánpasszió”, addig ugyanez a magyar irodalomban az írói létezés társadalmi erényének számít. A saját nemzeti nyelv használatában rejlô politikai pragmatikum kioltása egy testében idegen, éppen ezért minden napi életpragmatikumtól megtisztított nyelvi kifejezés hozzávegyítése révén így elôbb a saját nyelvregiszter kvázi-technikai kiszélesítéseként fejlôdik, ennek eredménye pedig a termékeny elmélyítés és árnyalás lehet. Erretájt viszont szinte kizárólag csak a saját nyelvi korpusszal foglalkozik a mondat-tekintélyek variánsokban gazdag ismételgetése és leleményekben dús szétcincálása, a költôi nyelv gazdagsága már szándékilag is a nyelvi szerkezeten végzett tompító- és elbontómunkából ered – ezt a szerkezetet pedig nemzedékekre megbélyegezte a német nyelvnek a harmincas-negyvenes években társadalmilag véghezvitt katasztrófája.
A saját nyelvi meghatározottsághoz való kötôdés szétfeszítésének alapvetôen mások itt a stratégiái, a különbség – mely a magyar irodalmi nyelv „nehézségére” és „fordíthatatlanságára” nézve nem kevésbé jelentôs, mint a nyelvi szerkezet tényleges különbözôsége – szubsztanciális. Ez utóbbi, mármint a nyelvi szerkezet tényleges különbözôsége legalább érzékelhetô, kodifikálva van, a szabályok átlátható gyûjteménye legalább megtanulható és megtanítható. Még csak tanulni és tanítani sem lehet viszont azt a módot, ahogyan az irodalmi alkotómunka, „az irodalom” politikailag egy társadalmi egészben elhelyezôdik és értelmezôdik, amiként nem lehet az irodalom informális keretfeltételeit sem – melyekre az irodalmi mûvek explicit módon vonatkoznak, s melyre a kortársak és a kor társadalma az irodalmi mûveket vonatkoztatják – egy olyan országból és egy olyan nyelvrôl, ahol egy író a köztársaság elnöke, s ahol más, elismert költôk és politikusok (egyre megy, hogy miféle) politikai pártok vezetôi, olyan országok nyelvére átültetni, melyekben senki emberfia nem bírna egyetlen írót se megnevezni, akit a különbözô társadalmi rétegek még oly kisszámú csoportja is kívánatos jelöltnek képzelne el a köztársaság vagy egy köztársaságszerte tevékeny politikai párt elnökének posztjára. Esszéjében, melyet az Alte Schmiedében tartandó elôadássorozatként vetett papírra („Vom Propheten zum Produzenten. Zum Rollenwandel der Literaten in Ungarn und Osteuropa”), Dalos György ugyan fontos támpontokat fogalmazott meg az irodalmilag tevékeny magyarok önmeghatározásának alapvetô átalakulásához, mégis: az íróról alkotott magyarországi közfelfogás nem egyet juttatott közülük mai funkciójukba, s még arra is képes, hogy e funkcióban megtartsa ôket. Földényi László írásában – „Perspektiven der Ungarischen Gegenwartsliteratur”, 1991 – gyakorlatilag visszájára fordítja a Dalos által vázolt fejlôdésirányt, ám ennek textuális következményei is lefordíthatatlanok maradtak: a tény, hogy író foglalhatja el az elnöki széket, a helyi irodalom és politika olyan viszonyáról tanúskodik, mely Nyugat-Európában úgyszólván ismeretlen, emiatt pedig nehezen érthetô. Ott ugyanis – Magyarországon – nem a politika ellenében vívta ki jogait az irodalom (kissé humanisztikus pátosszal szólva: nem azt látjuk, hogy a ’mocskos’ politika térdet hajt a ’nemes’ kultúra elôtt), hanem ellenkezôleg: évszázados küldetést tölt be, már rég nem csak politizál, hanem ômaga is politikus… Immár nem szüntelen ellenzéki pozícióból képviseli a politikai nyilvánosságot, hanem hatalmi intézmény gyanánt.
Az író és az írói-költôi munka – legyen az akár állhatatos, akár többé-kevésbé a nyugati szalonkócerájnak behódoló – politikai felfogásának és önfelfogásának ténye és e felfogás intézményi következményei semmiképp se maradhatnak visszahatás nélkül a közvetlen szövegformálásra. Politika és irodalom  egyazon térben navigálnak, s az irodalom és protagonistái elôtt mindaddig nincs nyitva az út, hogy egy esztétikai, ön-referenciális vákuumban lebegjenek, amíg a társadalom egészében nem érett meg az elhatározás, hogy a megannyi partikuláris alrendszer egyikének tekintse magát. Ez viszont azt jelenti, hogy mindaddig, amíg az irodalmi szövegek egy totálisan elgondolt társadalmi térben élnek, elkerülhetetlen és magától értetôdô dolog marad az esztétikai képzôdményeken gyakorolt politikai kritika is. Ez, mint Földényi elemzése elénk tárja, óhatatlan következménye az irodalom politikai küldetésének.
Ezt a mindennemû irodalmi munka körül és alatt ott lévô kontextust és szubtextust semmilyen lelemény nem ültetheti át olyan társadalmak nyelvére, melyekben mind a politika tendenciális, mind a mûvészet kiérlelôdött alrendszerének oldaláról mindent elkövetnek azért, hogy a politika és mûvészet közötti hiátus áthághatatlanná váljék. Hogy a „mûvészet szabadságának” posztulátuma szükségszerûen a politikával szembeni, vagy inkább a társadalomtól való szabadságot jelenti – s jelentse-e – ez még átfogó elemzésre szorul. A gyakorlatban a „kultúra” fogalma, no meg az ôt kiszolgáló kultúrfunkcionáriusok hada képezik a szigetelôréteget mûvészet és politika között. Ha tehát elemezni akarnánk a szövevényt, mellyel a kortárs magyar irodalom átültetett munkái szembesülnek, például Michael Scharang, az író megfontolásai kínálhatnának alkalmas kiindulópontot; ezt azonban másutt volna érdemes kifejtenünk. Annál tagadhatatlanabbul világlik ki az eddig elmondottakból, hogy a magyar irodalom naiv, a magyar nyelvû irodalmi mûvek összegeként értett definíciója nem kielégítô. A közvetítô instanciák, funkcionáriusok, értelmezôk, vállalkozók és kereskedôk már létezésük puszta tényével hozzájárulnak a magyar irodalom fogalmához, nem másként, mint az osztrák vagy a német irodalom esetében teszik. Vélhetôleg inkább a társadalmi szerkezettôl, mint az egyéni intenciótól függ, hogy a szerzôk mennyire képesek öntudatosan közlekedni a funkcionalizmusoknak és jelentéseknek ebben a hálózatában.
A differenciálás és elhatárolás szükségessége legalább annyira erôteljesen hat, mint az uniformizálás szociális óhatatlansága – így van ez minden irodalmi társadalmiságban is. S az irodalmi szövevényben (ahol, ugye, esztétikai érvekkel vihetô végbe az egzisztenciális elhatárolás) tán még az össztársadalmi szövevénynél is nyíltabban folyik az állandó „identitás-csata”, a hátterében komoly csatározás ama kérdésfölvetés, egyszersmind megkérdôjelezés körül, hogy a különlegesnek ez vagy az a protagonistája miért, vagy miért nem tartozik ehhez vagy ahhoz a valakihez. Dalos – „Bécsi irodalom-elôadásai”-ban – napvilágos okadatolását adta a magyar irodalomban ilyeténképp zajló csatározás egy szeletének: a népiesek föllépésével a magyar irodalom színterén olyan hasadék keletkezett, melynek következményei máig érezhetôk. A túlélezett és politikailag késztetett szétválasztás „vidéki” meg „városi” irodalomra, „népiesekre” meg „urbánusokra” évtizedeken át ürügyül szolgált a hivatalos kultúrpolitikának, hogy a szerzôket és csoportokat kijátssza egymás ellen.
Ennek a megállás nélkül vívott identitásharcnak nem kevésbé tanulságos vetületét tárja elénk Kertész Imre Valaki más címû könyvében: „Kérdés: miért kell engem ‘magyar írónak” nevezni, holott (többnyire) magyar környezetben játszódó történeteket írok, s (mindig) magyar nyelven? Miért e szinte provokatív állítás tehát: ‘magyar író’? Nyilván, mert nem vagyok az. (Nyilván mert nem tartanak annak.)”
Éppen egy ilyen, reprezentatíve megfogalmazott identitásokra építô eset kapcsán nem árt szem elôtt tartanunk, hogy itt nem „természetes” kategóriákról van szó, hanem intencionális aktusok pillanatfelvételeirôl, melyek maguk is eszmei és anyagi kölcsönhatásnak vannak kitéve. E stratégiai osztályozások és megkülönböztetések egyúttal azt is szemléltetik, hogy bár egy körülírott társadalompolitikai helyzetbôl érthetôk meg, ugyanakkor – ha meg akarják ôrizni érvényüket – föl kell adniuk a szöveg öntörvényûségének gondolatát. A reprezentatív kijelentés, az osztályozás hatalmi igénye ekkor erôsebbnek bizonyul, mint „a szöveg közvetlensége”.
Világítsanak bár a nyugati kultúraipar fényszórói a Frankfurti Könyvvásár elôtt és szolgálatában még oly élesen, végezzenek ám a maszkmesterek még oly bravúros munkát, a mély nyomokat, melyekkel a politikai fölfogás a magyar irodalmat megjelölte, nem lesznek képesek eltüntetni róla. Árnyékban kivehetô lesz – ha nem is részleteiben, de szubsztanciáját tekintve – az írás alapja, a talaj, melyen az irodalom gyümölcsei érlelôdnek. Ez pedig nem a félhivatalos alkalmakkor oly kedvelt menekülés a metaforához, hanem annak beismerése, hogy analitikus fogalmaink túl részlegesek egy komplex egész néven nevezéséhez.
Mondjuk tehát úgy: a magyar irodalom testén világosabban megmutatkozhat a világnak az a része, mely az írás fundamentális megalapozását rejti – az írás szilárd talaja -, mint ahogy az olyan társadalmak „irodalmain”, melyekre a végsôkig fejlett munkamegosztás, az elkérgesedés és a társadalmi alstruktúrák mind teljesebb szétválása nyomja rá bélyegét, még valaha is láthatóvá válhatna.
Valamennyi magyar író és költô helyett hadd idézzek meg azért két olyan személyiséget, akikkel az Alte Schmiede vendégei személyesen találkozhattak, s akik emlékezetes találkozásokkal ajándékozták meg az Alte Schmiedét: Franz Fühmannt, az írót, aki a század magyar költészetének megannyi utánköltésével kötelezte hálára a németül olvasókat, s aki az általa kiadott kötetben ekképp jelenti be – szenvedélyes herold módjára – ama másik személyiséget: „Íme hát a magyar költészet királynôjének, Nemes Nagy Ágnesnek a versei, és jövetelekor úgy illenék, hogy megkonduljanak az ország összes harangjai, s a könyvesboltok és könyvtárak a költészet álomszíneibôl szôtt zászlókkal, szalagokkal és selymekkel lobogózzák fel magukat.”
Nyisd meg hát füledet, olvasó, a magyar költészet csengésének, hallgasd királynôjét és tolmácsát, én pedig hallom Nemes Nagy Ágnes hangját, amint felolvas az Alte Schmiedében, hallom még dohányfüst fûszerezte szabadkozását a telefonnál, mikor – már súlyos betegen – nem fogadhatta el a meghívást, hogy még egyszer Bécsbe jöjjön.

Kultúrtechnokrata függelék: magyar írók és költôk a bécsi Alte Schmiedében:

Balassa Péter (1989.IV.13.), Balázs Attila (1992.IV.30.), Balla Zsófia (1998. VI. 4.)  Bereményi Géza (1979.IV.6.; 1984.III.21.; 1989.IV.10-11.), Bujdosó Alpár (1982.IV.16.), Cseh Tamás (1989.IV.11.), Császár István (1984.III.21.), Dalos György (1980.V. 13.; 1985.V. 10.; 1989. IV.5.; 1991.XI. 18.; 1992.V. 11-15.; 1992.IX. 7./9.; 1992.XI. 5.; 1994.III. 7.; 1995.IX.22.), Darvasi László (1992.IV.28.), Deréky Pál (1999.I.12.), Eörsi István (1987.I. 15.; 1991.XI. 19.; 1992.IX. 7.; 1998.II. 18.; 1998.X. 19.; 1999.I. 18.-22.), Esterházy Péter (1979.VI. 6.; 1985.X. 7.; 1987.I. 13.; 1995.I. 16.), Földényi F. László (1989.IV. 13./14.), Galgóczi Erzsébet (1987. I. 16.), Garaczi László (1989.IV. 12.; 1992.V. 4.), Grendel Lajos (CSSR, SK: 1989.IV. 7.; 5.1992.V. 5.), Hajnóczy Péter (1979.VI. 6.), Hernádi Miklós (1993.VII. 15.), Kemény István (1992.V. 8.), Kertész Imre (1992.V. 13.; 1993.II. 3.; 1994.III. 7.; 1996.V. 29.; 1998.VI. 10.), Konrád György (1988.VI. 1.), Kovács András Ferenc (1999. VI. 24.) Krasznahorkai László (1987.I. 12.), Kukorelly Endre (1992.V. 4.; 1998.V. 28.), Kurucz Gyula (1984.III. 21.), Lengyel Péter (1979.VI. 6.), Mándy Iván (1987.I. 16.), Marnó János (1992.IV. 28.), Márton László (1989.IV. 12./13.; 1998.II. 18.), Mészöly Miklós (1979.VI. 6.; 1981.XII. 4.), Monoszlóy Dezsô (1980.X. 6.; 1983.XII. 12.), Kristóf Nagy Attila (1992.V. 8.), Nádas Péter (1979.VI. 6.; (1986.I. 13.); 1992.V. 6.), Németh Gábor (1992.V. 4.), Nagy Pál (1982.IV. 16.), Nemes Nagy Ágnes (1987.I. 12.), Oravecz Imre (1987.I. 13.), Papp Tibor (1982.IV. 16.), Parti Nagy Lajos (1999. VI. 24.) Petri György (1987.I. 15.), Rakovszky Zsuzsa (1991.XI. 18.), Szemes Zsuzsa (1992.IX. 9.), Szijj Ferenc (1992.IV. 28.), Szilágyi Eszter Anna (1992.V.8.), Szilágyi István (1992.IV. 29.), Szilasi László (1992.IV. 28.), Tandori Dezsô (1992.IV. 27.; 1994.VII. 6.; 1997.I. 17.; 1998.XI. 4.), Térey János (1992.V. 8.), Tolnai Ottó (1989.IV. 7.), Vándor Györgyi (1995.V. 29.), Végel László (YU: 1989.IV. 7.), Wernitzer Julianna (1995.I. 16.), Zalán Tibor (1987.I. 16.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta