MOSZKVA – Az alábbi történetet egy valaha igen gazdag embertôl hallottam. Az illetô alaposan tönkrement a tavaly augusztusi pénzügyi csôd után, s bár maradt mit aprítania a tejbe, mély depresszióba esett, amikor koraôsszel merô megszokásból betért soppingolni abba a bizonyos lubjankai üzletbe, amely ott ékeskedik épp szemben a rettegett Szerv, a KGB volt központi székházával (ezt az intézményt ugyan most már nem így, hanem a demokrácia tiszteletére Föderatív Biztonsági Szolgálatnak nevezik, miként hazánk, a Szovjetunió is a méltán büszkén hangzó Oroszországi Föderáció névre hallgat).
De súlyosan tévednek, ha ugyanarra az üzletre gondolnak, mint a tôsgyökeres moszkvaiak: nem, nem a híres-nevezetes, „Hetedik Mennyország” nevet viselô „Gasztronóm”-ról van szó, ahol a komcsik alatt – ahogy akkor mondták gyönyörû szavakkal – „árura váltották a megrendelést” (azaz a kiválasztottak, a nomenklatúra tagjai e zárt elosztóhelyen megkaphattak mindent, tokhaltól kezdve a franciapezsgôig), most viszont – ugyancsak a demokrácia jegyében – méregdrága javakkal szolgálnak ki minden betévedôt, rendre-rangra való tekintet nélkül, feltéve persze, ha elég pénze van. Nem errôl a csodaboltról szól tehát történetünk, hanem arról a pontosan ugyanitt lévô állatszaküzletrôl, ahol kutyák, cicák, halak eledelét szerezheti be a gazdag, de jóságos gazdi. Vehet itt kedvencének mûcsontot, husikát, kalitkát, szájkosarat, pórázt, macskatányért, mindent, mi (állat)szem-szájnak ingere.
Hôsünk tehát, e hajdan gazdag ember, ebbe a magánkereskedelmi egységbe tért be, hogy szokás szerint megvegye a ciprusi almot, mellyel oly praktikusan ki lehet bélelni a cica-illemhelyet. De ahogyan betért, úgy fordult is vissza: kiadós macskakarmolás nem érintette volna olyan fájdalmasan, mint a macska-alom ára. Mi lesz, ha már erre se futja az ÚJ-SZEGÉNY orosznak? Hova fog pisálni az immár HAJDAN újgazdag Murka, aki úgy rászokott az import-alomra?
Ekként tépelôdött a HAJDAN újgazdag orosz, miközben beült a Zsigulijába, s nem tudta eldönteni, kit is küldjön el, úgy istenigazából a jó édes anyjába. Ebben a pillanatban odalépett hozzá két, hanyagul öltözött fiatalember, ugyanilyen laza öltözéket viselô hölgyeménybe karolva, s megkérdezték hôsünket, ugyan nem vinné-e el ôket az isten háta megetti Troice-Likovóba, ahol is a nagy író, Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin lakik. Azaz, hogy pontosabbak legyünk, nem magát Alekszandr Iszajevicset akarták meglátogatni (a moszkvai élet ezen apró tényét csak mi szúrtuk közbe a jobb érthetôség kedvéért, meg hogy jelezzük, élnek még igazi, szerény nagyságok is az egyszerû földi halandók közt), nem ôhozzá készültek tehát vizitbe, hanem egy másik, ugyanott lévô nyaralóba.
A hajdan új-gazdag és büszke orosz már épp melegebb éghajlatra akarta küldeni ôket, hisz mint láttuk, amúgy is épp alanyt keresett a káromkodáshoz (még csak az kéne, hogy mindenféle csôcseléket furikázzon, még ha a krízis miatt ráfanyalodik is), ám abban a pillanatban a külsôre rémes ifjak intelligens viselkedése – no meg a fuvarért felkínált öszszeg igen tekintélyes volta – arra ösztökélte, hogy döntését a helyes irányba változtassa.
Nem telt bele egy szempillantás sem, már mennek, mit – mennek, száguldanak Troice-Likovo felé, s az alkalmi utasok céljukat elérve, majd a viteldíjat akkurátusan megfizetve, magára hagyták hôsünket gondolataival.
Akinek hirtelen a következô utcakép tárult a szeme elé: az egyszerû troice-likovói dácsa-tulajdonosok, miután motoros fûrészükkel akkurátusan felhasogatták a télire való tûzifát, a forgácsot hatalmas nejlonzsákokba rakták, hogy az utcán rend legyen, kosz viszont egy szem se maradjon. Elvégre Troice-Likovo mégiscsak egy falu, az út pedig nem aszfalt, hanem a szent anyaföld maga.
S ekkor a hajdani újgazdagnak zseniális ötlete támadt, miközben harsány „hogy ez eddig nem jutott eszembe” felkiáltással homlokára csapott: tenyerét dörzsölve azon nyomban megalkudott az ott szorgoskodó munkásosztállyal (két pasas meg egy öregecske nô), s potom árért a birtokába került egy egész zsák forgács. Legyünk pontosak: épp egy üveg vodka ára, azaz a megújult Oroszország legolcsóbb, de HAZAI termékének ellenértéke volt ez. Ám amit érte kapott, a zsáknyi forgács, felért a legkiválóbb ciprusi import-alommal, ráadásul ideológiai töltete még tovább emelte értékét: a szeszélyes Murka ezentúl nem IDEGEN alomra kakál, hanem patriotizmusát bizonyítandó, jó hazai erdôk forgácsára.
– Így gyôztem le a magam erejébôl a krízist – vonta le hôsünk a súlyos tanulságot –, egész télen maszek-taxiskodtam, ami nemcsak arra volt jó, hogy annyi almot összeszedtem, hogy húsvétig kitartott, hanem arra is, hogy most megint belevághatok valami üzletbe. Mindenki legyôzheti a krízist – érkeztünk el az általános leckéhez –, ha gôgjét legyûri, s nem gondolja hogy ô a pikk-ász, pedig még tök-filkónak is alig mondható, meg ha nem megváltani akarja Oroszországot, hanem egyszerûen csak életben maradni.
Mit tagadjam, nem minden kétely nélkül hallgattam a tantörténetet: hiába, a kommunizmus kitörölhetetlen bélyege, örök pesszimizmusom megint megakadályoz abban, hogy – hôsünkhöz hasonlóan – az adott pillanatban habozás nélkül a lehetô leghelyesebb döntést hozzam.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta