Ausztria nem állam, nem haza, nem nemzet. Hanem vallás. A klerikálisok és a klerikális trotlik, akik ma kormányoznak, úgynevezett nemzetet faragnak belôlünk, belôlünk, akik nemzetfelettiek vagyunk, az egyetlen nemzetfeletti nemzet a világon...
Ti tettétek tönkre az országot a hülye kávéházi vicceitekkel... Nem akartátok észrevenni, hogy azok az alpesi trotlik és a szudétavidékiek, ezek az agyalágyult Nibelungok addig sértegették és gyalázták nemzetiségeinket, míg azok meggyûlölték a Monarchiát, és elárulták. Nem a cseheink, szerbjeink, lengyeleink és ruténjeink árultak el, hanem csakis a németjeink, maga az államnép.
[Joseph Roth: A kapucinus kripta]

A hágón átvezetô út száraz volt és hideg. A kirándulóbuszt kôtörmelékek, hegygerincek és sziklacsúcsok kezdték körbekeringeni, melyeken légköri frontok és felhôk törtek meg, a szerpentin ritmusában: körhinta kövekbôl, törpefenyôkbôl és árnyakból. Tavasz volt. Vagy már újra ôsz? És melyik év? A hegyvidék nem sokat árulkodhatott errôl. Az Arlberget örök hó fedte.
A busz nehézkesen kanyargott felfelé a hágó magasába, ahol aztán fehérarany csillogásba ért, mit a késôdélutáni nap hagyott maga mögött a havon. A kirándulócsoport tagjai minden ablakból a fénylô pompára meresztették szemüket. – Csodás, csoodás – Klinger-Klingersdorff báróné el volt ragadtatva. – Mesés – sóhajtotta Isabella von Miller-Aichholz baronessz. – Ausztria szép – fordult ôméltósága, Lore von Thurn und Taxis, az agg hercegnô a mögötte épp a hegyvilág látványába merült, szolgálaton kívüli cs. és kir. hadnagyhoz: – Ausztria szép; itt még esôben is lehet sétálni. – Mikor a hadnagy ismét magához tért, készségesen biccentett.
Az utazók váratlanul kerültek ebbe a hideg csodába, mert a „mi Herr Franzunk”, ahogy a hallgatag sofôrt nevezte a társaság, nem vette észre az útleágazást az Arlberg-alagúthoz, s a régi hágóútra keveredett. Kegyesen megbocsátották a tévedését: – Jól van, Herr Franz, nagyon jól van. – Ez a tévút „ôrülten szép” volt. És azonkívül nekik igencsak kábító élményben lehetett részük szemben a társaság másik felével, akik most a testvérkocsival a szûk és klimatizált alagútban száguldhattak. A hadnagy teljesen fellelkesült. Félig szavalva, félig énekelve elkezdte recitálni az ô himnuszának elsô strófáját: – Tartsd meg Isten, óvd meg Isten a mi császárunkat, a mi országunkat. Hitünk támaszával és erejével vezessen bennünket bölcs kezed. – A hadnagy felállt, megkapaszkodott a pogygyászhálóban. A hátsó üléseken borosüvegek csörömpöltek. A szerpentinek mentén fekete volt a hó. A forgalom akadály nélkül zajlott a hágón keresztül.
Az alattvaló az ablaknak dôlve, csukott szemekkel ült. Az ablak hideg üvege nekinyomódott a halántékának, és ez az útviszonyok szerint növekvô vagy csökkenô nyomás újra meg újra visszakényszerítette a félálomból a valóságba. Tehát valóban úton volt Svájcba, úton Ôfelségéhez, Zitához, Ausztria császárnôjéhez, Magyarország megkoronázott királynôjéhez, Bourbon született hercegnôjéhez, Párma hercegnôjéhez, I. Miguel, Portugália királyának unokájához és I. Károly, a Dunai Monarchia cs. és kir. apostoli Fenségének és Császárának, utolsó Uralkodójának fenséges asszonyához.
Az alattvaló felegyenesedett. Térdén felcsapva még mindig A Legmagasabb Udvar és Udvari Rend Kézikönyve feküdt, és miközben odakint elhúzott mellette az arlbergi sziklavilág, lassan és álmatagon felolvasta szomszédjának, egy grazi, császárhû nyugdíjas hölgynek az utolsó osztrák császár Hosszú Címét:
– I. Károly, Isten kegyelmébôl Ausztria császára, Magyarország királya, ezen a néven a negyedik; Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlovénia, Galícia, Lodomeria és Illyria királya; Jeruzsálem királya etc.; Toszkána és Krakkó fôhercege; Lotharingia, Salzburg, Stájerország, Karintia, Krajna és Bukovina hercege; Erdély nagyfejedelme, Morvaország ôrgrófja; Alsó- és Felsô-Szilézia, Modena, Párma, Piacenza és Guastalla, Auschwitz és Zator, Teschen, Friaul, Ragúza és Zara hercege; Habsburg és Tirol, Kyburg, Görz és Gradiska hercegi grófja; Trient és Brixen hercege; Alsó- és Felsô-Luzsica és Isztria ôrgrófja; Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg grófja etc.; a Szerb vajdaság nagyvajdája etc. etc.
Az alattvaló abbahagyta a kántálást, és felemelte a fejét. A grazi nyugdíjas hölgy igencsak izgatottnak tûnt. – Jesszus Mária – mondta -, Jeszszus Mária.
Bizony, asszonyom! És Zita! Zita ennek a császárnak volt a felesége. 53 millió alattvaló úrnôje – németeké, magyaroké, cseheké, szlovákoké, olaszoké, lengyeleké, ukránoké, horvátoké, szlovéneké, szerbeké, bosnyákoké, románoké, törököké is, huculoké, görögöké, albánoké, és természetesen zsidóké – Jeruzsálem királyának és Auschwitz hercegének felesége! Ôrület! És a császárnô még mindig élt, vagy az idô forgatagába ô került?
– Igen, ötödike van ma – fordult a grazi nyugdíjas hölgy az alattvalóhoz helyeselve. – Kedves ember Ön, Uram. A császári családhoz tartozik?

1982. április 5. – tehát mégis a köztársasági jelen. Akkor az valóban csak tegnap történt, kora este, hogy Anreitter báró, foglalkozására nézve kôfaragómester és sírépítô, akinek egy igen szép sírkôüzlete volt közvetlenül az Ottakringer-temetô mellett a bécsi tizenhatodik kerületben, a telefonba vontatottan „Igenis”-t mondott? – Igenis, indulás holnap, hétfôn, nyolc órakor, találkozó a Westbahnhofon. Két busszal, igenis; az egyiket ôfensége Willy von Thurn und Taxis herceg, a másikat csekélységem vezeti. Kedden Liechtenstein herceg fogad minket vaduzi kastélyában, délután pedig audencia keretében fogjuk születésnapi jókívánságainkat átadni ôfelségének, Zita császárnônek a Chur melletti zizersi János-apátságban. – Csatlakozhatok még? – vette fel a kapcsolatot a fenséges Willy herceggel az alattvaló azon nyomban, ahogy megtudta a hírt, a herceg viszont: – Kizárt dolog. Így is leszedik a fejem. Százhúsz ember! Gondolja csak meg! Reménytelenül sokan vagyunk. Játszva kiállíthattunk volna egy egész sor buszt: egy karavánt!
Az alattvaló állhatatosan hívta még egyszer a sírkôcéget, mire Anreitter: – Hagyja nyugodtan a bárózást – barátilag pedig hozzátette, számítson egy utas esetleges lemaradására, és jelenjen meg „alkalomhoz illô öltözetben” a pályaudvaron. Alkalomhoz illô öltözetben! Netán audienciakosztümben? Az alattvaló megszemlélte a cipôjét. A társaság éppen elhaladt a feldkirchi „Arany Sas” hotel elôtt. Vorarlberg. A cipô nem az övé volt. A térdén lógó sötétkék Burberry-kabát sem. A két Van-Laack-ingrôl, a kissé szûk Ermenegildo Zegna-öltönyrôl azzal a jampecos Cardin-csattal, a Jil Sander-nyakkendôrôl és a kengurubôr-kesztyûrôl nem is beszélve. Minden kölcsönben. „Jules”-t, a Dior-parfümöt most kimondhatatlanul kínosnak találta. Még jó, hogy legalább a kalapját – New York, Fifth Avenue – Bécsben hagyta. Valóban, az utolsó este igencsak lázas készülôdéssel telt. Az a rengeteg telefon, a ruhakölcsönzések, az éjszakai látogatások. Egyszer a nyakbôséggel volt baj, másszor a nadrág volt túl szûk vagy túl bô, vagy egy szín volt túl világos, vagy egy kalap csúszott a füléig. Az alattvaló újra Sedlaceket látta maga elôtt. Sedlacek, az osztrák szövetségi kancellária titkára egy éjféli lépcsôház huzatában állt, és csodálkozva kérdezte még egyszer: – Cipôre volna szükséged?
Sedlacek szigorúan Ausztria köztársasági alkotmányának keretei közt maradt, amikor a ruhásszekrény elôtt ácsorogva mellékesen megjegyezte: „Szóval Zitához utazol.” Semmi ôfelsége, semmi császárnô. Egyszerûen Zita. Végül is igaz, sem az Elsô, sem a Második Köztársaság Alkotmányában nem számoltak már császárral. Nemesi címekkel sem. A hercegek? Hercegkisasszonyok? A grófok és maga a legkisebb báró? Hamvukat is elfújta a szél.
– A Nemzetgyûlés határozott – hirdették ki 1919. április 3-án, Bécsben. A Köztársaság akkoriban még alig volt fél éves, Károly és Zita már két hete az országon kívül tartózkodott, a bodeni tó partján, késôbb pedig Prangins villájában, a genfi tó mellett, szép volt ott is. – A Nemzetgyûlés határozott – valóban már több mint hatvan év van mögöttük? Az alattvaló letette Mädler-kofferjét az „Arany Sas” elôtt – „A Nemzetgyûlés határozott:
§1 1. A Habsburg-Lotharingiai Ház, valamint ezen Ház valamennyi tagjának uralkodói joga, amiképpen más elôjoga is, Ausztriában örök idôkre eltöröltetett.
2. Az Osztrák Köztársaság területe feletti uralkodás jogainak átöröklôdésérôl szóló szerzôdések érvénytelenek.
§2 A Köztársaság biztonságának érdekében a korona egykori feje és a Habsburg-Lotharingiai Ház egyéb tagjai, utóbbiak, amennyiben nem mondanak le e Házhoz való tartozásukról, s az abból eredeztetett uralkodói igényeikrôl, és nem vallják magukat a Köztársaság hû állampolgárainak, kiutasíttatnak az országból.
§3 Tilos azon címek és megszólítások használata, amelyek a §1 meghatározásainak ellentmondanak. Fogadalmak, melyek a császárnak államfôi minôségében tétettek, érvényüket vesztették.
§4 Az Osztrák Köztársaságban minden magánhercegi jog eltöröltetett.”

A Nemzetgyûlés persze nem felejtette el egy ötödik paragrafusban az „Osztrák Köztársaságot” „az állam területén található, ingó és ingatlan udvari-kincstári vagyon egészének” tulajdonosává nyilvánítani. És ott aztán valóban volt mit átvenni – az a rengeteg sétány, iroda és hivatal, esôáztatta gazdag földek, koronaékszerek, udvari automobilok, lovak, melyek keringôzni tudtak, hintók, a Belvedere-palota, a Schönbrunni kastély, az udvari titkos kancellária a Ballhaus-téren, ahol a Bécsi Kongreszszus ülésezett, „Szövetségi Kancelláriai Hivatalnak” hívják most, és persze a Hofburg – a legpompásabban berendezett kormányzói épületsor, ahová aztán most törvénytelen bérlôk, államfôk és szövetségi kancellárok költöztek, akik a császári étkészletekkel együtt átvettek valami újmódi uralkodói divatot. Minden egybevéve: igen kemény törvény ez a Habsburg-törvény, mely a Dunai Monarchia utódainak szabályozott háztartást ajándékozott, és amelyet mint az alkotmány törvényét belefoglaltak az 1955-ös osztrák államszerzôdésbe is, s amelyet így az úgynevezett gyôztes hatalmak, Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország és Anglia külügyminisztereinek is egyetértôleg alá kellett írni.
De az esti társaság, amely most a feldkirchi „Arany Sas”-ban vacsorázott, mintha tudomást sem venne errôl az alkotmánytörvényrôl. Ásványvizes üvegek, fanyar fehér borok, ôzsültek és Sacher-torták közt minden megmaradt sértetlenül és a régiben: felség itt, felség ott, igenis, báró úr, nem, báró úr, ôfensége pillanatnyilag nem, csókolom a kezét, kegyelmes asszonyom, vivát a császárnôre! Pillants ide, Feerdi, hogy vagy, már vissza is jöttél?
Nem, bárónô, igenis, meséés, legalázatosabb köszönettel. Nem veszik tudomásul. Hogyan is vennék? Hiszen az a törvény, melyet a Nemzetgyûlés nem átallott meghozni, épp oly illegitim volt, mint ez az egész úgynevezett Köztársaság.
– Igenis, illegitim, törvénytelen! – tisztázta azonnal Erich Feigl, Zita császárnô biográfusa és bizalmasa, mikor az alattvaló felkereste bécsi lakásában. A bérkaszárnyában található lakás külsô homlokzatára egy kôbôl készült emléktáblát aggatott valamilyen köztársasági polgármester, polgári építkezôk, városi tanácsnokok és hasonlók emlékére, akik igencsak beleszerettek a császári építtetôk diadalkapukon, palotákon és pompás építményeken elhelyezett vonzó emlékfeliratainak példájába.
Feigl úr, egy aprócska, tiszta és igen fehér konyha asztalánál éppen egy, az Athos-hegy szerzeteseirôl szóló könyv kefelevonatainak korrektúrázásával volt elfoglalva, és azután buzgó beszédbe kezdett az alattvaló elôtt: – A Köztársaság kikiáltása teljesen törvénytelen volt. Ôfelsége Károly császár 1919-ben ugyanis csak a kormányzási ügyekben való részvételérôl mondott le, nem pedig a trónjáról. Ezt jegyezze meg! Soha sem köszönt le! És Zita császárnô megkoronázott királynô – egy koronázás pedig olyan, mint a papszentelés, és az ilyesfajta felszentelésekbôl nincs visszavonulás! Minden hatalom Istentôl származik; a császár Isten kegyelmébôl! Érti?! Itt nincs mit visszavenni, és nincs mirôl lemondani. A lex aeternából nincs visszalépés. Még egy snapszot?
Feigl úr valóban rendkívül barátságos volt, fejtegetései pedig mindinkább védôbeszéddé lettek: – A Habsburg Ház Európa legalkalmasabb vezetô dinasztiája, és mindegy, milyen államformában, de a törtetôk okozta rossz tapasztalatok sorozata után vissza fognak kerülni ismét  jogos helyükre – a csúcsra, mert Ausztria azelôtt is és ezután is a Habsburgoknak van fenntartva. És – Feigl úr beszéde egyszerûen magával ragadó volt – higgye el nekem, én nem kívánnék semmi mást, csak egy császári koronázást a Szent István-dómban... A Habsburg-törvény teljesen irreleváns!

– Svadroon, lóóra! – Willy von Thurn und Taxis herceg a feldkirchi hotel parkolójában állt, és megadta a jelet az indulásra. Tavaszi reggel; világos és hûvös. A herceg mindig „Svadroon lóórá”-t kiáltott, ha a társaság rövid pihenô után újra buszra szállt. Híg köd ereszkedett a Schlossbergrôl Feldkirchre. Netán fölfelé kúszott?
Willy herceg minden tekintetben kiváló vezetô volt. Ismert minden egyes kastélyt és várat, melyek az út mentén magasodtak a tájba. Egyszer az egyik, másszor a másik buszra szállt, a kiegyenlítôdés érdekében változtatva helyét, ismerte a kastélyok lakóit is, és abba sem fáradt bele, hogy a busz hangosbemondóján keresztül közhírré tegye családtörténeteiket. – Ott látják – mondta valahol a nyugati autópályán Salzburg után (csak egy példa) –, Seisenegg várát; von Riesenfels bárónô lakik benne, sajnálatos módon elborult elmével, süketen és vakon. – Más alkalommal megint, harminc vagy negyven kilométerre Seisenegg düledezô várától, a herceg újra a tájra mutatott, és nagyon, de nagyon büszke volt. – És itt állomásozott az én tartalékos svadronom. – Mesés utaskísérô. Ôfensége, egy idôsödô úriember stájer öltözékben, gondosan stuccolt bajusszal ugyanis nem csak utódja volt Hans Wilczek grófnak, a fanatikus utazónak, de „Bécs városi elnöke” is volt annak a „Nemzetközi Páneurópa-Uniónak”, amelyben Erich Feigl úr országos elnökként, Otto von Habsburg, ôcsászári fensége pedig, Zita császárnô nyolc gyermeke közül az elsôszülött, díszelnökként elnökölt. Pompás egyesület, mely töretlenül foglalkozott a Dunai Monarchia régi birodalmi ideájának újraélesztési kísérleteivel. – Európa – bizonygatta Willy herceg az alattvalónak egy beszélgetés alkalmával a bécsi Prinz-Eugen-Strasse páneurópai irodájában – Európa a Régi Világ romjai és hamuja fölött ismét egybe fog forrni a Szentlélek tüzében! – Ez jól hangzott, s nem csak alattvalókat látszott meggyôzni. Hiszen az 1922-ben alakult egyesület „Comité d’Honneur”-jében olyan republikánusok is ültek, mint a hivatalban lévô osztrák államelnök, vagy a bajor miniszterelnök.
Hogy Otto, Zita legidôsebb fia és e Szent Szellemi Közösség elnöke szóba állt republikánus ferdeagyúakkal, irritálta az alattvalót, aki a Páneurópa Irodában alaposan el volt foglalva jegyzeteivel. Nem elég, hogy a trónörökös és Károly császár jogos utódja 1961 májusában meghajolt a fatális Habsburg-törvény elôtt, és aláírt egy trónigényrôl lemondó nyilatkozatot et cetera, nem, 1978-ban az osztrák mellé méltóztatott a német, a német! állampolgárságot is felvenni. Otto bizony valóban elfelejthette azt a figyelmeztetést, amit Joseph Roth Chojniki gróf szájába adott A kapucinus kripta címû regényben:
„Magától értetôdik, hogy a szlovének, a galíciai lengyelek és rutének, a boriszlávi kaftános zsidók, a bácskai lókupecek, a szarajevói muzulmánok és a mostari gesztenyesütôk a ‘Gott erhalté’-t éneklik! A brünni és chebi német diákok, a linzi, grazi, knittelfeldi fogorvosok, patikusok, fodrászsegédek és fényképészek meg golyvás alpesi társaik ellenben a ‘Wacht am Rhein’-t fújják! Ez a Nibelung-hûség lesz Ausztria veszte, uraim! Ausztria valójában nem középpont, hanem periféria. Ausztria nem az Alpokban van; ott csak zergék vannak meg havasi gyopár és encián, de a kétfejû sasnak még híre se nagyon...”
Eleresztette volna ezt Otto a füle mellett mint jelentéktelen sopánkodást? A német állampolgárság! Neki is meg kellett csalnia Németországhoz fûzôdô vak szeretetével az Ausztria Házat? Azt a dicsôséges Házat, amely némán és csendben pihent a bécsi Kapucinus kriptában és 95 pompázatos szarkofágjában és 36 befalazott koporsójában várta az Úrban a feltámadást. A kapucinus kripta! Igenis, ott kellett feküdnie annak a hazának, amely minden hû osztrák számára a gyermekkorba vész: 145 holttest, közöttük 12 császár és 16 császárnô. És mindez csak tíz schilling belépôdíjért. Nyitvatartási idô naponta kilenctôl fél négyig.

Magasságos Isten! Ma újra minden megtörtént. Willy herceg most kiáltotta harmadszor, hogy svadroon ésígytovább, és az utasok még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy kölcsönösen lefényképezzék egymást a hotelbejárat elôtt. Mindenki tehetôssége szerint öltött ünnepi ruhát, mindenki nagyon szép volt. Hiszen mára kedd lett. Ma kell fogadjon majd minket Vaduz hercege, és végre aztán Zita császárnô Zizersben. Micsoda nap!
Az utasok jelenléti listájából, a késôbbi audiencia litániájából régi osztrák fuvallat lengett. Bárányfelhôk úsztak Schönbrunn felett. Megcsillantak a császári gárdák sisakforgói. Így köszöntött az Örök Ausztria. Jahhóó! Azok voltak ám a nevek! Épp most szállt be a buszba Ernst von Bittner-Buddenbrock ezredes nagyságos asszonyával, Robertával. Maria Mercedes von Portele követte ôket, mögötte pedig Withalm udvari tanácsos és Schrenk kormánytanácsos, a Thurn und Taxis hercegnôk, és mind több és több bárónô meg báró igyekezett utánuk – von Kirchner és von Steeb, és ott volt Sally is! Sally von Mailath-Pokorny, Krael-Almwehr és a jó Csermöy-Schneidt és aztán a diákegyesületek selyembe és bôrbe öltözött rangosai és a karolinus, josefinus és maximiliánus hazafias körök képviselôi. A busz lassan megtelt. Ünnep ez.
Persze több alattvaló is felszállt. Alig különböztek az uraságoktól. Már a bécsi Westbahnhof elôli induláskor, mikor kegyesen átengedtek egy ideiglenesen szabaddá vált ülôhelyet, a sok olcsó ruha láttán elcsodálkozott az alattvaló. Kosztümök és öltönyök, melyeket nyilvánvalóan már számtalan fogadásra hordtak, perloningek, szintetikus sálak, melyek mintája már régen kiment a divatból, bolyhos, sôt kopott lódenkabátok. Most szállt be például a buszba – mindig egyike az utolsóknak – a szolgálaton kívüli vöröskeresztes nôvér, Maria Thomaschitz; mûanyagszatyraiban állandóan magával hordta a kilencvenéves császárnônek szánt születésnapi ajándékokat – három üveg gumpoldskircheni bort és egy horgolt ruhájú babát, egy udvari dámát.
A svadron végre teljes létszámú lett. Indulás. Feldkirch távolodott. Egy úr, aki megegyezés szerint csak ezen a reggelen csatlakozott a társasághoz, elfoglalta az alattvaló ablak melletti helyét, és csak ült ott hallgatagon és idegenül. Az alattvaló most az ülések közti folyosón, egy borosládán ült. A láda kemény volt és kényelmetlen. Willy herceg a sofôr mellett ült és a mikrofonba beszélt. Tangerben töltött izgalmas és nehéz napjairól mesélt, táncosnôkrôl és egy marokkói bányáról, mely számára egykor pénzforrásként szolgált. De a forrás minden bizonnyal kiapadt. A fenséges úr öltönye már nem volt valami új, és Észak-Afrika is a távolba veszett.
Egy Scheuer nevû, szerfelett barátságos festô, aki a párnázott ülések egyikén, magasan az alattvaló fölött trónolt, korábbi életeinek egyikérôl mesélt. Ô hisz a lélekvándorlásban. Olykor egész világosan, olykor csak elmosódottan, de emlékszik elsô Miksa udvarának renaissance pompájára, és emlékszik Mária Teréziára is. Itt is, ott is mûvészként szolgált. Majd kibontott egy litográfiát, melyet császárnôjének szánt születésnapi ajándékul: Elsô és Utolsó Károly mártírként, Szent Sebestyénként az oszlophoz kötözve, egy szörnyûséges idô nyilaival telilôdözve.
Lore hercegnô egy grazi, szolgálaton kívüli császári vadászhoz hajolt, és egy Parsifal-elôadás modernista ízléstelenségeire panaszkodott. Igen, igen, a Parsifal, válaszolta a császári vadász, azt ismeri. Egyszer ô maga is játszott benne. Kereszteslovagot. A grazi népszínpadon. Barátja, egy sekrestyés, váltott aztán gyorsan témát a szolgálaton kívüli császári vadász, mint derült égbôl a villámcsapás, felakasztotta magát. – Oh, milyen szomorú – mondta a hercegnô. – Imádkozni fogok a barátjáért, és biztos vagyok benne, hogy a tisztítótûz után majd bebocsáttatik az örök fényességbe.

Az alattvaló ült a borosládáján, és alázatosan figyelt. Nem, az nem lehetett, hogy itt a monarchia beszélt. Ilyen egyetértôen ott urak és szolgák sohasem ültek együtt. „A nemesség egoizmusa – írta Rudolf trónörökös, mielôtt Mayerlingben lemondott volna a jövôrôl -, a nemesség egoizmusa vezetett a középkor végeérhetetlen háborúihoz, a népek szegénységéhez és a fejlôdés minden módon való akadályozásához. Ettôl a pillanattól kezdve e rendnek nem volt már feladata, ellenkezôleg, csak átokként ült az emberiségen... A nemes még ura marad népének, miközben ugyanolyan állampolgár, mint bármelyik paraszt. Ha egyszer a tudás egy szikrája eljut ehhez az elnyomott népséghez, fölismeri egyszer mindazokat a szörnyûségeket, miket vele és ôseivel tettek, akkor az állati alázatosság és önmegtartóztatás bestiális dühben fog kitörni, a bosszú és a szenvedély véres napokat fog kiváltani... és ami a királyokat és nemeseket arra indítja, hogy a népet baromként tartsa, az lesz majd saját végzetük. A bosszú jó. Évszázadokon át garázdálkodott a nemesség, az ideje azonban lejárt, a vér vért kíván...”
De I. Ferenc József császár a melankolikus koronaherceget, saját fiát, aki a schönbrunni politikát elmaradottnak és vaknak tartotta, a legkegyelmesebben kegyeskedett nem érteni, sôt „veszélyes bolond”-nak nevezte ôt. De saját „szeretett nép”-ét sem értette. De egyáltalán semmit nem értett. Mit akartak ezek tulajdonképpen? És mégis szép volt. És amihez az apostoli felség nem értett, az nem létezhetett. A trónörökös írásait cenzúrázták, elkobozták, betiltották. A császár csak üldögélt, és lóbálta a lábát Budapest és Berlin között. Ha olykor kemény és privát módon elôrejelzôdött is Szent Birodalmának omlása – Ferenc József akkor sem látott semmit, nem hallott semmit. Alig egy évet töltött a trónján, 1848-ban, a Kommunista kiáltvány megjelenésének évében foglalta el, amikor kivégeztette a magyar szabadságharc tábornokait, ahelyett, hogy megértette volna, mi történt. 1853-ban a magyar Libényi János megkísérelte leszúrni. Ferenc József ezt sem értette, és a könnyû sérülésekkel megúszott merénylet emlékére felhúzatta a bécsi Fogadalmi templomot. Mivel mindig is fess katonaként tetszelgett önmagának, 1859-ben a solferinói ütközetben kegyeskedett legszemélyesebben átvenni a legfôbb parancsnoki tisztet, és a Dunai Monarchia egyik legnagyobb vérfürdôjét okozta ezzel. Vereség. Ugyanebben az évben írta meg Charles Darwin az A fajok eredetét. Darwin? Az meg ki volt? Mit akart? Szabad volt neki egyáltalán? És aztán 1866: Königgrätz. Vereség. Ismét semmi. Egy évvel késôbb Querétaroban a republikánusok megölik bátyját, Miksát, Mexikó császárát, holttestét az Atlanti-óceánon keresztül hozzák haza a kapucinus kriptába. Miért teszi ezt valaki a saját dinasztiájával? 1889-ben, Adolf Hitler születésének évében, Rudolf trónörökös Mayerlingben önkezével vet véget életének. Koporsójánál a kapucinus kriptában az elsô és az egyetlen alkalommal látták Ferenc Józsefet nyilvánosan sírni. Nem tudta felfogni. 1898-ban Genfben a „Beau Rivage” hoteltôl a kikötôhídhoz vezetô úton Erzsébetet, feleségét, Sissi császárnôt, aki egy életen át utazott, és ahogy csak lehetett, kerülte ôt, egy Luigi Luccheni nevû olasz anarchista leszúrta egy ráspollyal. „Nem marad számomra semmi ezen a világon” – Ferenc József tanácstalan kommentárja emlékezetessé vált. És amikor végezetül 1914. június 28-án Szarajevóban, pontosan a Ferenc József-út keresztezôdésénél Ferenc Ferdinánd fôherceget és trónörököst, valamint feleségét, Sophiet egy Princip nevû szerb lelövi, Ferenc József a történteket közlô távirat feletti pillanatnyi megdöbbenése után azonnal visszatért az átkozott napirendhez: „És hogy mentek a manôverek?” Ez is emlékezetes maradt. Egy hónappal késôbb végre ott díszelgett a birodalom falain és hirdetôoszlopain a legendás „Kiáltvány”. „Népeimhez!... Egy gyûlölettel teli ellenség üzelmei kényszerítenek, hogy a béke hosszú esztendei után kardot ragadjak monarchiám becsületének védelmére, tekintélyének és hatalmi állásának megóvására, s területi épségének biztosítására... Mind magasabb hullámokat vet az Ellenem és Házam ellen érzett gyûlölet... Bízom a Mindenhatóban, hogy fegyvereimnek adja a gyôzelmet.” Ésígytovább. Nagyon szép kiáltvány volt ez. A költô Hugo von Hofmannstahl fogalmazta, a császár pedig egyik fürdôkúrája alkalmával Bad Ischl gyönyörû vidékén írta alá.
Ez volt a kezdet. A vég kezdete. Karl Kraus így írt: „Presztízsokokból a Monarchiának már régen öngyilkosságot kellett volna elkövetnie”, a császár pedig így: „Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára”, és az elsô világháború – ezt akarta a világ? – kitört. A csupa kötelességtudatból bejárt út végén tíz millió halott, húsz millió sebesült, hat millió fogoly, természetesen rengeteg odalett házasság várt, és Saint-Germain meg Trianon szerzôdései, melyekkel körültekintôen elrendezték a cs. és kir. Dunai Monarchia felosztását köztársasági utódállamokra: Ausztriára, Magyarországra, Olaszországra, Csehszlovákiára, Lengyelországra, Romániára és Jugoszláviára. Az, hogy Ferenc József 1916 novemberében 86 éves korában és 68 év uralkodás után az általános európai kötelességteljesítés tombolásának közepette elhunyt, a birodalom helyzetét tekintve már csak egy régóta esedékes formaság volt. A „halottkém jelentése”, hivatalos formanyomtatványon kitöltve, a következôképp hangzott:
„Utolsó állandó lakhely: XIII. kerület, cs. és kir. nyári palota, Schönbrunn
Elô- és utónevek: I. Ferenc József császár
Foglalkozás és munkahely: Ausztria császára, Magyarország királya etc. etc.
Vallás: római-katolikus
Családi állapota: özvegy
Illetékességi terület: Bécs
A halál okának közvetlen megnevezése tekintettel azon alapbetegségre, melybôl a közvetlen halálok kialakulhatott: Szívelégtelenségek tüdô- és mellhártyagyulladás következtében
Temetendô: a kapucinus kriptába
A holttest elszállítása: a Burgba
Elhunyt 1916. .november 21-én este 9 óra 5’-kor
Megszemléltetett Bécsben, 1916. november 23-án, délelôtt 1/2 11-kor.”

Éppen e tragikus császár holttestén, kire új ruhái soha nem illettek, ki minden újdonságot rendesen csak bolondságnak és „felhôátvonulásnak” titulált, kellett a gyászoló udvari medikusnak egy olyan újfajta, paraffin alapú konzerváló eljárást kipróbálni, mely a felravatalozott császár arcát a felismerhetetlenségig eltorzította. Bon.

Ferenc József huszonhét éves unokaöccse, aki a Pragmatica Sanctio szerint Elsô Károlyként követte ôt az összeomlással fenyegetô trónon, lángoló színpadra lépett: egy utójáték fôszereplôjeként. Megkísérelte menteni, ami már nem volt menthetô, az ellenséges nyugati hatalmaknál hiába igyekezett Ausztria számára különbékét kieszközölni, németnemzeti és szociáldemokrata alattvalókkal veszôdött, akik hevesen követelték a csatlakozást Németországhoz, mely hazatérésre legnagyobb sajnálatukra egészen 1938-ig kellett türelemmel várniuk, s végezetül már kormányzásának harmadik évében, 1919 márciusában, menekülnie kellett a „csôcselék túlkapásai” elôl, ahogy Feigl úr, a császárnô biográfusa jóval késôbb ecsetelte gyerekeivel és Zita asszonyával Svájcba menekülésének körülményeit. Két évvel késôbb onnan tervezett két éppolyan ügyetlen, mint amilyen eredménytelen restaurációs kísérletet, látványosan Magyarország felé indult repülôgéppel és egy készenlétben álló vonattal, hogy elôször legalább budapesti trónját szerezze vissza, de tökéletesen semmibe vették, visszaküldték, s ezúttal családjával együtt számûzték az Atlanti-óceánra. Madeira szigetére.
Ott, Funchalban, kaméliáktól, oleanderbokrokal és egy vulkáni táj pompájával körülvéve halt meg influenzában, harmincöt évesen, 1922. április elsején, asszonyának karjaiban, és a Nossa Senhora do Monte templomában helyezték örök nyugalomra. Elôle elzáratott a kapucinus kripta. A császárnô „elmondhatatlanul ijesztô szemeket meresztett”, írta naplójába Franziska Kral, született Mold, a császári gyermekek bábaasszonya és pesztrája, Károly halálának napjáról, és a haldoklónak órákon keresztül suttogott a fülébe, s végül azt mondta: „Károly, mihez kezdjek egyedül?”
Egy interjúban, így hívják manapság, amit a császári özvegy évtizedekkel késôbb Feigl úrnak végül több alkalommal is engedélyezett, és amelyet a köztársasági publikum kérésére az osztrák televíziónak ötször kellett megismételni (teljesen behozva ezzel a Sissy- és Humphrey Bogart-filmek nézettségi indexét), az elôkelô Zita asszony utolsó schönbrunni napjairól is megemlékezett: A kastély körül tökéletes üresség uralkodott, egy alabárd árválkodott a nagyteremben, mert az ôrség hazament, egyszerûen hazament, egy úr Csehországból, bôrzekéje alatt rejtegetett fegyverével a kastélyba érkezett, és segítségét nyújtotta. Hiába.
Károly halála után az állandóan feketét viselô Zita a tengeren át viszszatért, Spanyolországba ment, és ott élt egy ideig El Pardo kastélyában, majd újra útra kelt, beutazta a vendégszeretô Amerikát, férjének kimetszett szívét ôrizve poggyászában, Washingtonban egy nagyobb hölgykoszorú elôtt magával ragadó beszédet tartott, meglátogatta Roosevelt elnököt, kenyeret és megértést kérve Ausztria számára, és végül újra viszszatért Svájcba, 1964-ben telepedett le a Chur melletti Zizers János-apátságában, Benedek-rendi apácák, nevelônôje és Schmising-Kerssenbrock grófnô gondoskodtak ott róla, és sokat imádkozott.

„Úristen, mi mindent kellett szegénynek kiállnia” – sóhajtoztak a buszban mindannyiszor, mikor a sajnálkozó beszélgetések, melyek igen csak gyakran megestek, Nála kötöttek ki. Az alattvaló rendesen helyeselt, bizony, a szegény, mennyit, de mennyit szenvedett, bizony. A Feldkirchbôl Vaduz felé vezetô úton Hohenems kastélyánál a programnak megfelelôen megálltak. Egy ott jelenlévô gróf közölte a társasággal, hogy a kastélyudvar nyitható-csukható tetôje PVC-vel van bevonva, hogy ebben a kastélyban keletkezett a Nibelungenlied, és hogy az udvar hátsó fala csupán fel van festve, attrappé; mögötte nincs semmi, csak csupasz szikla. – Fenséges – mondták az utasok -, csodálatos, mesés. – Igen, és családtörténeteket is mesélt a gróf úr, szerteágazó, hosszú családtörténeteket. A fényûzôen berendezett kastélyban hideg volt, mint egy kriptában.
Vaduzról tulajdonképpen nem érdemes beszélni. Jó, a kastély nagyon szép, magas és nyugodt fekvésû, kilátás a hegyekre, büfé azonban nem volt. A fejedelem elôször kimentette magát („kormányzati ügyek”), aztán mégis megjelent. Késôbb talán meg is bánta. Mert egyszerre csak lelkes utazók közé ékelve találta magát, autogramokat osztogatott, itt is, ott is lágyan kezét nyújtotta, és mindenki, mindenki Vele akarta magát lefényképeztetni, egy kormányzó herceg!, hozzá még külön pózoltak is, csoportokban és kiscsoportokban a portálok elôtt, az erkélyeken, a termekben, az udvaroncok pedig igyekezték megôrizni önuralmukat.
– Nézzenek körül – Willy herceg rövid beszédet tartott -, nézzenek körül ebben a virágzó, csodálatos Liechtensteinben, és gondolják csak meg, milyen gyönyörû lehetne nálunk is, ha némileg megváltoznának a körülmények. A fejedelem olyan uralkodó, amilyennek lennie kell; éljen sokáig! Éljen!
– Éljen! – visszhangozták az utasok.
– Oh – mondta a fejedelem –, az ország kicsi, nyugodtak az emberek, az idô szép marad, hová vezet az út? Minden jót, a viszontlátásra.
Meghatott búcsúzkodás, és újra Vaduz népe között, a „Graf Andrássy” szuvenírboltban megkezdôdött a vásárlás: képeslapok, bonbonok, zománcozott kalapkitûzôk, ezüstláncok. És a herceg újra megadta a jelet az indulásra. És aztán az idô egyszer csak gyorsabban kezdett telni. A társaság szinte repült a sziklák közt; a Raetikon sziklafalai, a Graubündeni Rajna-völgy – kôsétány, robogva átszelt szélcsatorna. Mert már várt Ô.
A Svájci Kantonális Bank elôtt Churban az érkezés idején aranyesô virágzott. A kiskertekbôl magnóliabokrok magasodtak a felhôtlen, kék ég felé. De kinek lett volna ideje most az ég kékjére és a virágokra figyelni? Már csak egy ebédidônyi óra választotta el a társaságot Tôle.
A buszban elôkerültek a fésûk, kézitükröcskék villogtak, bizsuk csörögtek: csomagolópapír sustorgott. Majd csend lett. A busz napfényben állt a Johannes-apátság elôtt. Piros-fehér-pirosra festett ablaktáblák, egy kápolna, egy torony, egy feketébe öltözött apáca, fák.
– Könyörgök Önöknek – kiáltott bele a némaságba Willy herceg –, maradjanak ülve a buszban és várjanak, míg vissza nem jövök Önökért. És az Istenért, nehogy megszólaljanak Ôfelsége elôtt, csak ha Ô kérdez, és semmi autogramkérés! Ôfelsége, a császárnô már nagyon rosszul lát, de kilencven évesen ez megengedhetô. És feltétlenül viseltessenek ab-szo-lút nyugalommal!
A herceg leszállt a buszról. Az alattvaló az utasok irigy pillantásaitól kísérve követte, mert kiváltságot szerzett azzal, hogy a herceg magnetofonját ügyesen tudta kezelni. A császárnô minden szavát magnóra kellett rögzítenie. De aztán a herceg a vazallusát is várakozásra intette a kapunál, és sietve eltûnt az apátság felvonójában. A diákegyesület tagjai, kettô közülük különösen kövér, szintén a kapunál vártak; ôk voltak a svájci delegáció. – Kérem – fordult egy apáca az alattvalóhoz –, kinyitná nekem a szárnyasajtót? – Ez is megtörtént. Az ajtó szabad bepillantást engedett az audiencia termébe. Középen egy párnás szék – trón volt talán? De ugyanolyan székek álltak a falak mentén is végig –, egy asztal az ajándékoknak, virágok. Fényes napsugarak csíkozták a padlót. A felvonó végre visszahozta a herceget a várakozóhoz. Idegesen sietett a parkoló buszhoz, hogy elkísérje az audienciára váró társaságot. Az alattvaló szorosan a nyitott szárnyasajtó mellett maradt.
És akkor egy idôs asszony közeledett az árkádok felôl. Feketébe öltözve, két botra támaszkodva, mégis fürgének látszott. Két apáca és egy pap kísérte. Ô kellett legyen a császárnô. Az alattvaló mélyen meghajolt. Az éppen akkor odaérkezô társaságot mintha elvarázsolták volna. Suttogás, meghajlás, hódolatteljes csodálat. A császárnô!

Az idôs asszony mosolyogva foglalt helyet a párnázott széken. A diákegyesület tagjai zászlókkal és kardokkal félkört alkottak a trón körül. Willy herceg elôlépett, valami igen ünnepélyeset mondott, majd elôvette az audiencián résztvevôk listáját. Egészen átváltozott ceremóniamesterré: – Báró és bárónô... – és következtek a mindenkori nevek, jeladás a soronlévôknek, egyszerre ki a sorból és a trón elé lépni, meghajolni, letérdelni, átadni jókívánságaikat és esetleges ajándékaikat – voltak ott a spanyol lovaglóiskola lovainak porcelánfigurái, édességek a bécsi cs. és kir. udvari cukrászmestertôl, Demeltôl, liliomok, rózsák és pármai ibolyák.
– Oh, csodaszép! Köszönöm, köszönöm, köszönöm Önnek – ismételte újra és újra az agg hölgy, és az alattvaló, aki magnetofonjával és kamerájával a nyakában csak néhány lépésre térdepelt az üdvözlô szertartástól, elsô alkalommal hallotta, hogyan kell hangoznia az udvari társalgásnak. Figyelemreméltó szívélyesség rejtôzött e hanghordozásban, szeretetre méltó dallam, mely felülrôl érkezett, és térdre kényszerítette a társaságot.: – Igen köszönöm Önnek! Köszönöm! Üdvözletem az otthoniaknak, üdvözölje, kérem, nevemben is, a hazát! – A haza. Oh, mily régen nem érintette már lábával a hazát, mely oly közel és mégis elérhetetlenül terült el a feldkirchi határnyereg mögött. 63 éve volt annak. 63 éve tiltja a Habsburg-törvény az uralkodónô beutazását, mert ô, a mártír!, állhatatosan megtagadta a lemondó nyilatkozat aláírását. Otto – igen, Otto beadta a derekát, véghezvitte árulással egyenértékû lemondását, és Bécsben azóta is többször adott okot heves vitákra. Otto mindig is tudott magán segíteni, és fekete-sárga zászlócskáját kilógatta az európai szélbe. Zita azonban soha nem feledkezett meg arról, hogy mivel tartozik Madeirán nyugvó férjének. Ô semmirôl nem mondott le.
Miközben az audiencia tovább folytatódott, elôrelépés, meghajlás, visszalépés, köszönöm, otthon már kezdett kirajzolódni az a feltartóztathatatlan folyamat, mely végül az uralkodónô lassú hazatérésével koronáztatott meg. Mert a Casa de Austria több barátja mellett idôközben nagylelkû gesztussal a spanyol király, Juan Carlos is Kreisky kancellárhoz fordult Zita érdekében. A király közbenjárását Mallorcán, a kancellár nyaralójában vezette elô, Kreisky pedig ígéretet tett Zita ügyének „emberi megoldására”. Ô – abban már semmi kétség nem lehet – kegyelmet fog gyakorolni. Mindenesetre az eseményeket, melyek a spanyol király a kancellárnál történt közbenjárása után szédítô tempót vettek, a Johannes-apátság audiencia-termében, ahol gratuláns gratulánst követve rogyott még mindig térdre, senki nem tekintette volna valószínûnek; mesés prófécia, mondták volna talán. És mégis, így kellett történnie mindennek: Három nappal a kilencvenedik születésnapja után, 1982 május közepén, Zita Feldkirchnél spanyol útlevelével és egy francia rendszámú kocsi hátsó ülésén át fogja lépni az osztrák határt. Tüstént Tirolba utazik, primaerchronikus polyarthritisben meghalt legidôsebb lánya, Adelhaid sírjához, hogy ott imádkozhasson, és hogy a sírhoz és a temetôhöz tartozó tiroli egyházközség, Tulfes tiszteletteljesen fogadhassa. Aztán hamar vissza is tér Svájcba, hogy még ugyanazon év augusztusában újra jöjjön, ezúttal hosszabb idôre, a Graztól északra fekvô Waldstein kastélyban, legkisebb lányánál, Heinrich von Liechtenstein nejénél, Elisabethnél száll meg, osztrák tévé- és rádióriporterek ostromolják rendszeresen és sikeresen az agg asszonyt, egy hosszabb rádióinterjú alkalmával a még mindig feketét viselô „bocsánatáért” esedeznek, hogy a Habsburg-törvény tiltja az „Ôfelsége” megszólítást, s így be kell érnie egy sima „nagyságos asszonyom” – mal. Mosolyogni fog és megbocsát, röviddel késôbb a Dunai Monarchia nagy búcsújáró helyére zarándokol, a mariazelli Szent Szûzhöz, és ott ezernyi ember kíséretében lép a bazilikába. Így lesz otthon szeptember és ôsz, mikorra az idôs asszonyról már vezércikkek, kommentárok és címlapsztorik átláthatatlan áradata jelenik meg, vezetô republikánusok fejezik ki megbékélésüket, a kolumnisták szinte kivétel nélkül az „ország politikai tudatának haladását”, a „köztársaság érettségét” és az „örömteli fejlôdést” dicsérik, az alattvaló újságkivágások tömegét fogja gyûjteni, egy Chorherr nevezetû, túlsúlyos úriember pedig, a jelentôs osztrák napilap, a Die Presse alkalmazottja a császárnô hazatérésében még az „ész végsô gyôzelmét” is látni fogja és a „habsburgkannibalizmus” szerencsés végét tapssal üdvözli. Hát Bécsben még mindig azonnal a zabálásra gondolnak? A császárnô újra itt volt. Mit akarnak még?
Messze e nevezetes események elôtt az alattvaló felkereste az osztrák szövetségi kancelláriai hivatalban doktor Ludwig Adamovich professzor szekciófônököt, aki ott vezetô helyen alkotmányos kérdésekkel foglalkozott. Zita beutazási engedélye a köztársasági öntudat jele – magyarázta Adamovich látogatójának, aki éppen az egyik ausztriai fôhercegnô olajportréját bámulta a kancellária falán þ, már rég nem kellene félni a múlttól, a monarchia minálunk belpolitikailag is, állampolitikailag is teljesen elveszítette a jelentôségét, többé már nem komolyan veendô probléma. Ami azonban Zita ausztriai látogatását illeti – folytatta Adamovich – itt van a legfôbb közigazgatási bíróság egy 1980-as határozata, amely – a Habsburg-törvényt továbbra is tartalmazó államszerzôdést aláíró államok esetleges ellenvetései ellen úgynevezett lehetôségként – a következô jogi értelmezést engedi: a Pragmatica Sanctio szerint Zita soha nem volt jogos trónutódló, ennek következtében csak a családhoz, de a trónöröklési joggal rendelkezô Habsburg Házhoz nem tartozott, így aztán lehetetlen volna lemondásra kényszeríteni olyasmirôl, amihez amúgy sem volt soha semmi köze. Az Osztrák Köztársaság ennek megfelelôen engedélyt adhat arra, hogy Zita lemondjon a trónról való lemondási nyilatkozatról, és minden jogi eljárás nélkül engedélyezheti a beutazását, az országból történt kiutasítását pedig semmisnek tekintheti. Természetesen – mondta Adamovich – az ilyen értelmezésekkel csínján kell bánni. Vagyis: „Hát jöjjön. Veszélyt nem jelent. Persze azért az nem lenne helyénvaló, ha mindjárt tábort is verne, a rajongói meg kezükben tomahawkkal naponta körbetáncolnák, világos, nem?”

Willy herceg csak lassan ért a lista végére. – Maria Thomaschitz aszszony – jelentette be már nem túl ünnepélyes hangon, a szolgálaton kívüli vöröskeresztes nôvér pedig elôlépett. Letérdelt, mûanyagzacskóját kinyitotta a császárnô elôtt, elôször a babát, aztán a borosüvegeket nyújtotta felé. A herceg dühös lett. – Milyen kedves – mondta a császárnô –, milyen szép baba. Köszönöm Önnek, nagyon örülök. A szolgálaton kívüli vöröskeresztes nôvér teljesen megsemmisült álma megvalósulásában; képtelen volt megszólalni, felemelkedett, elfordult és zokogni kezdett. Aztán pedig a császári vadász lépett esetlenül és mereven az uralkodónô elé, és mély levegôt vett: – Felség, teljes szívembôl kívánok Önnek... – majd ôbelôle is zokogás tört elô. Az audiencia befejezôdött.
Mindenki a kápolnába ment istentiszteletre. A császárnô felvonóval ment. A diákegyesület tagjai az oltár mögött helyezkedtek el. A Thurn und Taxis hercegnôk fátylat viseltek. Willy herceg hangosan és áhítattal kérte a Mindenhatót, hogy erôsítse meg újra a Habsburg Házat. Majd egy hosszú prédikáció következett. A Mindenható nyomatékosan újra arra lett kérve, hogy tüntesse ki kegyelmével a Habsburg Házat. A császárnô csöndben ült imádkozó székében, és csak egyszer zavarták meg, mikor egy zászló felszentelésekor annak fekete-arany szegélyét meg kellett érintenie kétfejû sassal hímzett kendôjével. Az alattvaló eredménytelenül babrált a magnetofonnal. Nem mûködött. A mise végén, a csúcsponton, mindenki felállt és váll a vállhoz énekelni kezdték a császárhimnuszt. „Néphimnusz” állt azon a szövegdarabon, melyet a nagy tumultus miatt csak kis számban tudtak szétosztani a hívôk között. Az alattvaló már a második strófa éneklésekor meglepô aszinkronitást vett észre az éneklôk ajkainak mozgása és az elôírt szöveg között. Tán elfelejtették az uraságok a saját éneküket? Csak az utolsó strófa végén zökkentek újra vissza töretlenül és hibátlanul az emlékek: – Laßt uns eins in Brüderbanden gleichem Ziel entgegengehen. Heil dem Kaiser! Heil dem Lande! Österreich wird ewig stehn!
Milyen hirtelen lett vége mindennek. Még néhány izgatott csoportkép a császárnôvel az apátság elôtt, még néhány rövid beszéd. – A lombardok felett is – kiáltotta Willy herceg -, kik most még az olaszok igája alatt nyögnek, felkel egyszer újra a Habsburg Ház napja!
Aztán beszállás a buszba, s csak Churban következett be a lassú kijózanodás.
– Elmegyek – Az alattvaló jónéhány csodálkozó szem kíséretében kivette csomagját a busz poggyásztartójából. Hogy is kegyeskedett Ferenc József császár folyvást búcsúzni, mert egyszer az egyik alattvalója egy túl tömörre sikeredett búcsúszava alkalmával azt hitte, hogy kiesett a kegyeibôl, és öngyilkos lett? Hát persze: – Minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve. – Na akkor.
Chur utcáin szégyentelenül pezsgett az élet. Még ennyi jelenidô: – Van tüzed?.... Hogy jutok innen az állomáshoz? – Az alattvaló megállt egy padon ülô újságolvasó elôtt.
– Egyenesen a hídon át, megint egyenesen, aztán balra; jó utat Önnek!
Önnek? A fickó tényleg azt mondta, hogy Önnek? Vagy úgy. Az alattvaló levette nyakáról a nyakkendôt, és a zakója zsebébe gyûrte, kigombolta az ingnyakát, beletúrt a hajába, és némileg újra felvette szokásos küllemét. A churi pályaudvar éttermében a hármas számú menüt választotta. Az volt a legolcsóbb. A helyiség falai még egészen újonnan romos képekkel voltak telefestve. Egy kandallóban néhány égô pislogott, piros krepp-papírral körbetekerve. A söntésnél ordibáltak. A pincérnô olaszul beszélt. Az idô úgy látszott, valóban szép marad.

– A politika – mondta Friedrich Heer, Ausztria-történész nagyon halkan, és hosszabb szünetet tartott, mielôtt tovább beszélt volna -, a politika sérültekkel foglalkozik. A Dunai Monarchia politikájának ennek értelmében óvatosan kellett volna bánnia a legmélyebben sérült népekkel.
Friedrich Heer nagyon sovány és sápadt volt. Az alattvaló szemben ült vele, világos szoba, fal hosszú könyvespolccal, egy alacsony asztal, két fotel, és nem mert a cigarettájára rágyújtani.
– Halálos betegen ülök itt – szólt most a történész –, egyik vérátömlesztéstôl a másikig élek ebben a szobában, és minden beszélgetés, melyre még alkalmas vagyok, táplálék számomra. Azt mondta, hogy a Dunai Monarchia összeomlása? Efelôl semmi kétségem. Ferenc József császárnak, Auschwitz hercegének alattvalójaként születtem, és arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy ez a lelketlen császár, ez a szörnyû diktátor és minden tekintetben szellemileg és lelkileg impotens, kisszerû, élni gyáva alak volt az, aki romlásba taszította a még átépíthetô Monarchiát. Nem értett hozzá, hogyan egyensúlyozzon sérült népei között, és elvakult attól a Németország-képtôl, ami Ausztriában évszázadokon át hatott, és hat még ma is. Képzelgés, érti? Kép, mely a valóságban sosem létezett. A német szövetséges társ épp olyan irreális volt, mint a költôk és gondolkodók Németországa – álomkép, hazugság, nem utolsósorban  ez vezetett a Dunai Monarchián belül a nemzetiségiek hierarchiájához. Ez az álomkép volt a lényegi oka az összeomlásnak, és Hitlerig, sôt még rajta túl is kitartott. De ezt azok a neandervölgyiek, a legócskább és legtompább reakciósok, akik 1945 után idehaza átvették az iskolákat és az egyetemeket, persze soha nem értették meg. Nem véletlen, hogy munkáimnak legnagyobb része Németországban jelent meg – a jóvátétel könnycseppjei voltak ezek a huszadik század legsikeresebb osztrákjának legyûrésére; a szerencsétlen Károly és Zita körüli tisztek is már olyan Németországban gondolkodtak, mint Hitler... elfáradtam. Kérem, segítsen felállnom.
Az alattvaló a történész hóna alá nyúlt, és felemelte. Nagyon könynyû volt.
– Menni még tudok egyedül.
A lakásajtóhoz vezetô út hosszú volt. Kora délután hagyta el az alattvaló Heer lakását. Augusztus volt. Az újságok hemzsegtek a hazatért császárnôrôl szóló hírektôl, Károly császárnak a kapucinus kriptába történô átszállíthatóságáról, valamint szentté avatási processzusának lefolyásáról szóló találgatásoktól, ami körül évek óta egy „imaszövetség a világbékéért” ügyködött. Az ország vezetô politikusai nyilatkoztak arról, hogy immár semmi nincs, ami az ellen szólna, hogy Károlyt a kapucinus kriptába temessék. Végül is halottakra a Habsburg-törvény mégsem alkalmazható. A Kohlmarkton lévô Café Demel kirakatában egy Space-Shuttle-Modell lebegett marcipánból; egy háromemeletes, születésnapi torta is ki volt állítva, mellette Ferenc József császár fényképe: született 1830. augusztus 18-án. Ebben az idôben még minden évben jónéhány száz szerencsekívánó tért be a kapucinus kriptába, ahol elénekelte a „Gott erhalté”-t, imádkozva lesétált a kriptába, megrendülve jött fel, végezetül a Radetzky-induló dallamára elgyalogolt a Burggartenben lévô Ferenc József-emlékszoborhoz. Idén is ez fog történni. A kripta bejárata a Neuer Markton már árnyékba borult, mikor az alattvaló megérkezett. Kétszer is, háromszor is megnyomta a csengôt.
– Mit óhajt?
A kapus, nagynövésû, kissé meggörnyedt férfi, már nem valami nagy örömmel fogadta a látogatókat; nemsokára fél négy. – A kapucinus kriptába szeretnék lemenni. – Uram! – válaszolta a kapus szigorú hangon –, azt nem kapucinus kriptának hívják, hanem a bécsi kapucinusok császári kriptájának. Csak a miheztartás végett; de parancsoljon belépni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta