Leslie Bodinak
1. Kezdetben volt a Nagypapa, Hajósnak hívták. Ez biztos. Magyar volt. Ez is biztos. Mozdonyvezetôként utazta be a Budapest-Zágráb útvonalat. Ez már nem egészen biztos. Zágráb mellett, Zomborban telepedett le, kovácsmûhelyt nyitott, elhorvátosodott, és ettôl kezdve Hajošnak írta a nevét. Ez biztos. Kilenc gyerek apja volt. Ez majdnem biztos. A második legfiatalabb volt az én mamám. 1911-ben született. Ez teljesen biztos. Mivel Horvátország a magyar korona alá tartozott, anyám magyarul tanult az iskolában még az új jugoszláv államban is. Az apja még azt a nyelvet beszélte a gyerekeivel, anyám késôbb már alig használta. Úgyhogy hozzám már nem jutott el. A Nagypapa szép privát mítosz. Még dolgozni kell rajta. Egy távoli rokon állítólag Erzsébet királyné felolvasónôje volt. Ez annyira bizonytalan, hogy mindeddig nem jártam utána. Szerintem jobb megôrizni az illúziókat.
2. Anyám és apám horvátul és németül beszélt egymással. Anyám korán meghalt, így a horvát nyelv is eltûnt a családból, én egyetlen nyelvben nôttem fel. Gyerekként ostobán büszke voltam a német nyelvre, ez ma már bosszant: Mert a családnak ez a nyelvi története hanyatlástörténet. Szimptomatikus Ausztria közép-európai kisállami nyomorúságára.
3. Bécs, 1956 novembere: Emberek hosszú sora áll az iskolánkkal szembeni Zedlitzgasse-i rendôrkapitányság elôtt.
Menekült magyarok, mi gimnazisták odaadjuk nekik az uzsonnánkat. Öt magyar alszik néhány napig a nappali szobánkban. A fiatalemberek bemennek egy Tarzan-filmre, amelyet egy hiányos öltözetû leányt liánok alatt ábrázoló plakát hirdet. A kamaszkor utolsó fázisában járván sejtem, hogy ez valami érdekes mûalkotás lehet, de nem nézhetem meg. Magyarországon ez a film nyilvánvalóan nem volt engedélyezve. Néhány héttel késôbb jött még egy magyar nô hozzánk lakni; a férjénél valamivel elôbb sikerült kijutnia. Ibolyának hívták állítólag. Ez németül Veilchen. Csodálkozom, hogy valakit Ibolyának hívhatnak, irigylem Magyarországot, ahol ilyen keresztnevet megengednek. Elhatározom, hogy írok egy hôsi drámát, amelynek tárgya az 1956-os magyar felkelés lesz, a hôsét Egmontnak (!) hívják majd, és a Margitszigeten ér véget. A vállalkozás megfeneklett a terepismeret hiányosságain.
4. 1973 ôsze: Elsô ízben kelünk át a magyar határon kocsival, a feleségem meg én. Három órát kell várnunk; állami ünnep van. Arra használom az idôt, hogy elsajátítsam a magyar nyelv alapjait egy tankönyvbôl. (VEB Verlag Enzyklopädie, Leipzig). A következô párbeszéd maradt meg bennem:
„Müller: A budapestiek rendes, szimpatikus emberek.
Szabó: Általában igen. De ti is rendesek és szimpatikusak vagytok”.
És akinek van érzéke a hangköltészethez, el lehet ragadtatva a magyar bevezetômondatoktól:
„Ki van itt? Ottó van itt. Ki van ott? Klára van ott. Mi van itt? Kávé van itt. Mi van ott? Budapest van ott.”
5. De Budapest még nem volt ott rögtön. Mire végre odaértünk – hogy is ne? – rendkívül tetszett nekünk, hála nem utolsósorban a megbízható és szívélyes fogadtatásnak, amelyben feleségem barátnôje, egy mûvészettörténésznô részesített minket. Emlékszem a szüleinél tett látogatásra; az apja a pécsi múzeum igazgatója volt, az anyja gimnáziumi matematikatanár. Mindketten jobb napokat láttak, és ebbôl megmaradt mintegy enklávéban a polgári kulissza és a disztingválni tudás, valami nagyon is megôrzésre érdemes, amit Ausztriában elmosott a jóléti állam felsôbbségtudata. Egy nosztalgiacella, amely konzerválódott, és szigorúan kivált abból környezetbôl, amelyet a lepusztulás és egy nem dogmatikusan gyakorolt marxizmus meghatározhatatlan elegye alkotott. Felejthetetlen az Akadémián és a Nemzeti Galériában tett látogatás is, a felismeréssel, hogy Magyarországon néhány dolog hamarabb megvolt, mint nálunk; a 19. századi magyar festészethez alig van, ami fogható, és Corvin Mátyás Magyarországán talált a humanizmus elôször utat magának Közép-Európában. A latinsággal való mély összeforrottság érzôdik abban a mondásban is, hogy „Extra Hungariam non est vita, et si est vita, non est ita.”
6. A kapcsolatok az irodalomtudomány területén csak vonakodva indultak be. Ott volt ugyan az érdemdús Lenau-Társaság, de a 19. század nem az én munkaterületem. Az elsô találkozásokra magyarországi kollégákkal és kolléganôkkel elôször nem is akadémikus mederben került sor – az ösztönzések ehhez a Külügyminisztériumból jöttek, ahol Wolfgang Kraus, a „Kontaktstelle” vezetôje lehetôséget teremtett germanistáknak arra, hogy külföldön beszélhessenek az osztrák irodalomról. A hetvenes években végre az adminisztrációban is érvényre jutott a felismerés, hogy van felmutatásra érdemes osztrák irodalom.
És ebbôl a belátásból nálam jobban senki nem profitált.
1978 áprilisában meghívtak, hogy tartsak egy elôadást Dodererrôl. Egy kicsit kényes volt a dolog, mivel akkoriban Ausztriában és Németországban ez az író egy régen túlhaladott konzervatív gondolkodás és elavult írásmód képviselôjének számított, aki túl hamar megbékélt saját rendkívül kínos, és a nácik iránti rövid ideig tartó lelkesedéssel terhelt múltjával. A Magyarországon akkoriban (és azután is) közkézen forgó NDK-ból származó irodalomtörténetekben Doderer neve jóformán egyáltalán nem fordult elô. Egy szerzô tévelygései és melléfogásai nekem mégis sokkal érdekesebbnek tûnnek kritikusai erényeinél, akik, hogy Doderer kifejezését használjam, morálisan ‘felfuvalkodottak’ – de ezzel a kijelentéssel aligha indíthattam az elôttem ismeretlen közönség elôtt, hogy kedvet csináljak egy komplikált szerzôhöz, akit semmiképpen sem kellene egy ideológiai elôítélettel eltüntetni az irodalomtörténet süllyesztôjében.
Örvendetes volt a vita során, hogy egy tiszteletteljes távolság megôrzése mellett sikerült felkelteni az elbeszélô Doderer iránt az érdeklôdést, és senki nem akart betartani a szerzônek vagy nekem, a referensnek. Ráadásul tartogattam még egy ászt a kezemben: Doderer magyarofíliáját – amelyet egyre-másra kinyilvánított, és amiben jócskán van a férfiszolidaritásból, amely azonban Magyarország szépségeinek gondos szemügyre vételében jut kifejezésre, és „A biztos ösztön” címû rövid elbeszélés bevezetésében a Budapestrôl szóló dicshimnuszban jut a tetôfokára. A „Strudlhof-lépcsô”-ben is tanúbizonyságát adja az elismerésnek Budapest városának árnyalt leírásával, szó esik a fôváros „komolyabb” környékeirôl is, ahol a kórházak vannak, ezek egyikében hal meg Stangeler Etelka, aki méreggel akar véget vetni az életének.
E látogatás örvendetes eredménye: irodalomról lehetett beszélgetni. Nem volt muszáj a munkásosztály haladó irodalmáról és a sikeres antifasiszta küzdelemrôl szóló eszmefuttatásokat hallgatni. Ennek folyományaképp gyakoribbak lettek a találkozások a budapesti kollégákkal. Volt egy konferencia Ödön von Horvathról (1981-ben). A két akadémia ún. „vegyesbizottsága” is alkalmat adott néhány öszszejövetelre. Különösen emlékezetes maradt egy pécsi konferencia még az 1989-es fordulat elôtt, a kellemesen fesztelen légkör és az elegáns környezet.
7. Ezek az elôzmények jól elôkészítették azt, ami a fordulat után következett: a 89-es év kihívás volt az osztrák germanisztika számára is, különösen a német mint idegen nyelv oktatása terén, de mint olyan tudomány számára is, amely nemcsak a hagyományôrzô filológia mûvelôjének tekinti magát, hanem kultúrpolitikai aktivitást is ki akar fejteni. Eleinte bátortalanul jelentkeztek magyar diákok, hogy Bécsben folytassák tanulmányaikat, ez csak 1993 után vált intenzívebbé, amikor célzott ösztöndíjakciókkal sikerült jobb feltételeket teremteni. Most már a „reformországokból” érkezô kollégák száma is jelentôs. Különösen rájuk érdemes figyelmet fordítania az osztrák germanisztikának, nem hazafias lelkesedésbôl, inkább élve annak lehetôségével és szükségességével, hogy az ô segítségükkel tesztelni lehet az irodalomközvetítés tartalmát és módszereit.
A pécsi, szegedi, debreceni és budapesti egyetemeken 1993-tól mindig telt ház van az elôadásokon. Az, hogy profitáltak-e belôlük a diákok és mennyit, sosem derül ki egészen. Hogy az irodalomtudományra nincs olyan nagy szükségük, mint sok minden egyébre az idegen nyelvi stúdiumok során, az belátható; de legalábbis meggondolandó, hogy nem éppen az irodalom közvetítésével lehet-e hatékonyabbá és gyorsabbá tenni a „mûveltség átvitelét”, mint csupán nyelvoktatással, ami az irodalmat csak végszükségben használja. A jó irodalom viszonylag gyorsan feltárulkozik, még ha a hallgatók nyelvi jártassága nincs is meg hozzá eléggé. Akinek van fantáziája, olvasva hamar belejön az írói nyelvbe, és gyorsabban eljut a másság különlegességének megtapasztalásához. Kiélezetten fogalmazva: szívesebben társalgok valakivel, aki törve beszél németül, Rilkérôl és Thomas Mannról, mint hogy hallgassak valakit, aki ragyogó németséggel a vezércikket mondja fel a napisajtóból. Ezt érdemes szem elôtt tartani azzal a tendenciával szemben, amely fôleg Franciaországban kezd fenyegetôen túlsúlyra jutni, és a német szakos oktatást az ausztriai kutatómunka elôkészítésévé tenni. Ez a viszonylag nagyvonalú támogatás elôsegítheti a tartós kötôdést az osztrák kutatóhelyekhez, és az osztrák irodalom oktatásának folyamatosságát a hazai egyetemeken.
Hogy az ösztöndíjasok tudományos teljesítményt is nyújtanak, azt az elmés „Musa Dagh” címet viselô publikációs orgánumuk hivatott tanúsítani. Rövid idô alatt annyi munka érkezett be, ami gond nélkül megtölt egy számot, és meg is jelenhet belátható idôn belül.
9. Az itt röviden érintett tények és tervek reményt keltôek. Sok minden, ami ma a szervezetek bejáratott útján folyik, valamikor egyes személyek kezdeményezéseként indult el minden hivatalos megbízás nélkül, csak a szükségesség belátásából. Közéjük tartoznak nemcsak az Oktatási, a Tudományos és a Külügyminisztérium egyes tisztviselôi, akik pusztán a kötelességüket teszik, hanem kollégák, kolleganôk is, akik ösztöndíjasokkal foglalkoznak, fôleg a lektorok, akiknek a vállán van a mindennapi munka mellett még Ausztria képviselésének feladata is. Az Ausztria-könyvtárakat is itt kell megemlíteni, és mivel a könyvek teszik ki mindenekelôtt a filológusok legfôbb eszköztárát, ennek az intézménynek nagyon fontos a szerepe. Kívánatos volna, hogy megmaradjon ez a lendület akkor is, ha mindennek meglesz a maga helye az intézményes kereteken belül.
10. Irodalomtudományi szemináriumomban mostanában a hallgatók egy harmada külföldi, akiknek megint csak a túlnyomó része jön a „reformországokból”. Ez rendkívül örvendetes jel nem utolsó sorban azért, mert képes germanista praxisunkat a publikum szem elôtt tartásával kivezetni a nemzeti szûklátókörûségbôl. Van köztük néhány magyar diák is. Mindig kételyeim voltak, amikor a Közép-Európáról és a multikulturalizmusról szóló lelkendezést hallgattam. A germanisztika mai gyakorlata arra tanít, hogy sem az egyik, sem a másik nem üres fantazmagória, hanem hogy nagyon is lehet szó Közép-Európáról, túl a rosszemlékû propagandisztikus praktikákon, ahogy multikulturalizmusról is, túl a kulturológiai frázisokon, és kell is, hogy lehessen.
Leslie Bodi, magyar származású germanista kitartása volt az, ami a véleményem megváltozatására késztetett. A valóban multikulturális Melburne-ben származásánál fogva és ténykedése révén olyan konstellációkban jártas, és olyan felismerései vannak, amelyek évekkel elôtte járnak a mieinknek. Neki kellett volna tartania 1997-ben a bécsi megnyitó elôadást, és vázolni a germanisztika új feladatait mindkét országban. Le kellett mondania, mert éppen akkor vette át a budapesti egyetemen a díszdoktori oklevelet.
11. Sok szó esett az osztrák aktivitásról Magyarországon. A „kulturális offenzíva” kifejezést szeretném elkerülni, mivel van benne valami agresszív mozzanat, és azt a látszatot kelti, mintha szervezett eljárással volna dolgunk. Ami hiányzik, az Ausztria válasza a magyarok irodalmi teljesítményére. Bár az olyan szerzôk, mint Konrád György, Kertész Imre, Eörsi István és Esterházy Péter nagy tekintélynek örvendenek, könyveiket fordítják és olvassák. De a csere mélyebbre ható lehetne. Az ajánlat, hogy megtanuljuk a szomszédos országok nyelvét, intenzívebb lehetne, és intenzívebb fogadtatásra kellene, hogy találjon, és itt a magyar állhatna az élen. Szégyenletes az a magától értetôdôség, amellyel mifelénk elôfeltételezik, hogy Magyarországról jövô vendégeink képesek németül kifejezni magukat, és németül megtartani elôadásaikat. Be kell vallanom: az én magyar nyelvtudásom sem javult észrevehetôen, mióta azt a három órát töltöttem 1973-ban a magyar határon.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta