Bora Gábor
Történetek

(Piroska és Wolfgang)
A huszadik század végére elszaporodnak a Mefisztók. Nem lesz meglepõ egy ilyen szalagcím, Faust Baba és a negyven Mefisztó. Tovább is lehet nyitni a lehetõségek halmazát, a huszonegyedik elején olyan világba jutunk, mely csak Piroskákból és Farkasokból áll. Utóbbiak egyikét Goethe János Farkasnak hívják, a Piroskák kórusban nem félnek tõle. Pórul is járnak, mondjuk kifakulnak, szürkévé lesznek és egybeolvadnak a farkasi világgal. Erre a gondolatra maga Goethe is elpirul, Piroskává változik, a többi Farkas zavarodottan követi példáját. Aztán az egész kezdõdik elölrõl, csakhogy a visszájáról. A piros lámpa elõtt ácsorgó zebrák mindig erre gondolnak, mielõtt átkelnek önmagukon. Így maguk is fordult zebrákká válnak, a fehér és fekete csíkok megcserélõdnek rajtuk. Ettõl fogva többé nem ismernek magukra.

(Sánc)
Az igazság az, hogy a nehézkedés törvényének megszûnése nem esett egybe a momentummal, amikor a síugró elrugaszkodott a sánctól. Vannak ugyan pontos véletlenek, ám ebben az esetben az elrugaszkodás utáni elsõ másodpercben a nehézkedés még érvényben volt. Ekkora pontatlanságtól azonban a nagy egész szempontjából eltekinthetünk. A sílécekre hajolva tapasztalta, hogy ugrása valóban nagyra sikerült. Még akkor is, amikor már azzal számolt, hogy a pálya mögötti fenyves fái között landolva halálra zúzhatja magát, még akkor is inkább a világcsúcs felett érzett eufória töltötte el tudatát. De nem landolt a fák között, és máshol sem. Világcsúcsa nem ismert határokat, hacsak abban nem, hogy a maga nemében utolsó volt. S talán az elsõ, melyet nem jegyeztek be. Noha sebessége csökkent (legalábbis kezdetben), irányt nem változtatott. Tartást sem, akkor sem, amikor már rájött, ugrása utazássá változott. Utazás, se vége se hossza. Kitartott tartása mellett, a lécekre ráhajolni, mert ami történt, az a rekordok hajszolásának végsõ álma, az abszolút ugrás. És ez egyszeri, itt más megfontolásnak helye nincs. Lapos szögben hagyta el a szökését elkezdõ atmoszférát. Nem volt ebben elsõ, más tárgyak sebessége jóval nagyobb volt, mégis õ az, aki a történés szempontjából emblematikusnak tekintendõ. Ha visszanézett volna, láthatta volna az egyik tehetetlenségbõl a másikba átsikló magma kezdõdõ effektusait, de miért is nézett volna vissza. — Ha valakinek saját utazása vég-nélkülisége egy kitüntetett pillanatában (mert melyik nem az?) melléje adódik szegõdnie, és éppen nincs sürgõsebb teendõje, kérjük, akassza a bajnoknak kijáró érmet nyakába, mert megérdemli.

(impulzus)
... senki nem tudta, ki kezdte el: abban a pillanatban, amikor elkezdõdött, már mintha mindig is így lett volna; mint egy villámcsapásra életbe lépõ kollektív atavizmus – minden felhasználható tapasztalat kiaknázásával; rágógumi-rágás, kisbabák böfiztetése, lesüllyedt emlékek felszínre hozatala, tehenek, juhok, és egyebek viselkedésének minuciózusnak mondható, noha tudatosan aligha elõre tervezett megfigyelése, különbözõ zenei irányzatokból levonható ritmikai tapasztalatok; különös beidegzõdések felhalmozásával megnyitott új terek érzetei, mint tikkolás és hasonlók, a ritmikus ismétlõdések (a havi vérzéstõl a reggeli fogmosásig) valamennyi formájának közös nevezõje — nos, mindezek összegzõdtek egyetlen meghatározó és diadalmas impulzusban,  valahol a történések folyamában egységesült egy sor effektus és aktualizálódott egy senkitõl nem várt változás, egy impulzus mely mindenkit elért, aki érintett volt: április tizennyolcadikán tíz óra harmincöt perckor, ekkor startolt, ami már minden bizonnyal az idõk végezetéig létezni fog: a vegetáriánusok elkezdtek kérõdzni ...

(répaorr)
A nyuszika minden erejét összeszedve magasabbra ugrált, mint ahogy azt el tudta képzelni magáról, mégsem érte el a hóember répaorrát. Addig gondolkodott, amíg rá nem jött, hóból dombot kell emelnie és arra állva próbálkoznia. Munkához látott, s hamar el is készült; mûve — hogy-hogy nem — nyuszi alakúra sikeredett. A hónyuszi gombócfejérõl aztán könnyûszerrel elérhette a répaorrot. Amikor megvolt, a répát a hónyuszi mancsai közé helyezte, úgy tûnt, nem tehet mást. Egy ideig kicsit szomorúan nézte az eredményt — az orratlan hóembert és a hónyuszit, amint az diadalmasan szorongatja az elcsent orrot — majd elügetett a helyszínrõl.

(A. & B.)
A.: - Az emberek napi ritmusa nem huszonnégy, hanem huszonöt óra; ezt kell minden nap újraigazítani, mert még évmilliók után is makacsul tartja magát. A másik megfigyelésem, hogy a dolgok valamivel mindig nehezebbek, mint lenniük kéne, méréseim szerint átlag tizenöt százalékkal, természetesen önmagunkat is beleértve. Ebbõl egyenesen adódik, hogy minket embereket egy olyan bolygóról telepítettek át ide, amelynek tömege tizenöt százalékkal kisebb lehetett, és amely huszonöt óra alatt tett meg egy fordulatot tengelye körül. Mostanában az foglalkoztat, hogy meghatározzam az ottani év hosszát.
B.: - Hülye.

(Légy, legyek!)
Az általuk ismert világmindenség legértelmesebb lényei a tizedmiliméteres nagyságrendet sem érik el. Ez ellentmondásnak tûnhet, de csak addig, amíg nem tudjuk, gondolkodásukhoz a környezõ anyag majdnem köbméternyi térfogatát mozgósítják, szubatomi szinten. (Lehet ez gránittömb, uránium, vagy akár egy nagy üstnyi halászlé, de levegõ is; példának okáért legyen egy márványtömb, mert mintha a régi elbeszélés a márványtömb erezetében meglévõ Apollóról, mely /mi ez itt: nyelvtan? /– amint néhány kalapácsütés hatására mintegy önmagát bontotta ki a tömbbõl – , megsejtett volna ebbõl valamit. A mozgósított anyag funkciókat kezd betölteni, bizonyos részei regisztrálni  kezdik a beérkezõ fényeket, hangokat, sugárzásokat: érzékszervekként mûködnek; mások átalakulnak a beérkezetteket feldolgozó orgánumokká, a gondolkodás részleteivé. Az anyag érzékelõvé válik és gondolkodást végzõ orgánumok sorává specializálódik; de mindezek eredményét ezek a nanointelligenciák továbbítják archiváló rendszereikhez.) Ez a beavatkozás a környezõ matériába nemcsak ideiglenes, de minimális is: az anyaghasználat egyetlen jele, hogy az adott köbméter az elfogyasztott energia miatt tizedfoknyi hõmérsékletet veszít. Ez elenyészõ e lények negentropikus aktivitásához képest. Éppen a külsõ (exogén) gondolkodás és energiafelhasználás teszi lehetõvé, hogy aktivitásukat szinte semmissé csökkentve fénysebességre gyorsított apró csomagokként szeljék át a világegyetem általuk ismert szeletét, melynek perifériájába a Tejútrendszer is beletartozik. Egy kisbolygó matériájának megfelelõ energiát fogyaszt el egy majdnem végtelen utazás, ezt a veszteséget viszont mindig többszörösen kompenzálják a lokális rendszerben, ahova megérkeznek. Egy kisbolygónyi energia visszanyerése egy lokális rendszer szintjén legalább annyira észrevétlen, mint elvesztése. Még inkább lokális szinten viszont meglepõen alakulhatnak dolgok.
 Sokan vannak az ismert univerzum legértelmesebb lényei, de még nagyobb az ismert világegyetem. Alig centiméternyi (vagy még annyi sem) ûrhajóikban róják a terek végtelenjeit, mert a megszámlálhatóan végtelen kötelez, megszámlálható ugyan, de a variációk elõre felbecsülhetetlenek, csak feltérképezésük és megismerésük teszi õket megszámlálttá, csak tapasztalati, a posteriori tudás létezhet, az a priori ismeret éppen a valószínûtlen, de döntõ variációkat téveszti el. Apró hõseink megtanulták évek milliárdjainak során a tapasztalati ismeret felsõbbrendûségét a spekulációval szemben. S eszerint cselekszenek. Apró csomagokként elindulva megteszik azt, ami megtehetõ, felkeresik mindazt, amit csillagászatuk mutat. (Mintha erre lennének kitalálva: a majdnem üres terekben aktivitásuk megszûnik, létük is szünetel, létezésük a nemlétezés küszöbére sodródik.) Elég ez sem lehet: újra fel kell keresni a már meglátogatottat; talán százmillió évvel késõbb, talán kicsit hamarabb vagy még nagyobb kihagyással. Ilyen lehetõségeik és a határtalan valóság aránya; ilyenné vált világuk, inkább csillagközökben voltak, mint bárhol másutt, ilyen lett otthonuk; eredetük, az a sebesen pörgõ messzi kisbolygó egy másik galaxisban, ahol egy földi nap félévnyi idõt jelentett, inkább közös múltjuk volt, mint meghatározó jelenük.
 Nemrég történt, hogy egy miniatûr egység a Naprendszer tájára érkezett, nem elõször, de nem is sokadszor. Kívülrõl hatoltak befelé, egyeztetve mindent a már létezõ információval. Rutinszerûen járták végig a tereket a Plutótól egészen a Földig, összehasonlították a már meglévõ tudást az újonnan tapasztalhatókkal; rutinszerûen de mindig kíváncsian – e kíváncsiság ezeknek az apró lényeknek konstans tulajdonságuk volt, nem úgy, mint ennek egyszer-egyszer fellángoló s idõrõl idõre kihunyó emberi megfelelõje. Az emberekrõl persze már tudtak, legutóbbi látogatásukkor telepített piciny receptoraik folyamatosan beszámoltak az utóbbi százmillió év biológiai evolúciójáról. Ez idõ alatt azonban felmérhetetlenül megváltozott azoknak a kérdéseknek a jellege, melyeket feltennének, hûséges receptoraik, apróbbak még náluk is, menthetetlenül elavultak.
 Nem volt sürgõsebb a Földet elérni, mint bármi egyéb. A nem-biológiai formációk számukra ugyanolyan érdekesek voltak, mint a biológiaiak. Az sem számított újdonságnak, amit a Föld vizsgálata során elhatároztak, hogy kapcsolatot létesítenek a helyi gondolkodó lényekkel – sokadszor tettek már így. Alaposan kikutatták mindazokat az ellentmondásokat, melyek közt e helyen a létezés legértelmesebb képviselõi, emberek, egyengetik útjukat. Lehetne jobb is, volt már rosszabb is. Az értelem gyakran születik ellentmondásosan, sokszor kell destruktív fázisokon, kártékony állapotokon keresztülmennie, a földi ebben semmiképp nem kivételes, lehetne jobb, van példa rombolásmentesen kifejlõdött értelemre is, de van sokkal rosszabb is, mint ahogy a teljes öndestrukció sem ritka. Átlagosnak nem nevezhetõ, mert e kíváncsi lények soha nem gondolkoznak átlagokban. Humorérzékük viszont fejlett: a földi létformákban a legyeket találták leginkább mulattatónak, mert szinte teljesen egybeestek ûrhajójuknak a földi viszonyokra modifikálódott formájával. Pontosabban a dongólégy [bombus] megtévesztésig hasonlított a légköri viszonyokra átalakult vehikulumukra. Ez a tény számos kellemes pillanatra adott okot, fecskék elöl való meneküléstõl a gyíkoktól való felfalatásig, mely megfelelõ alkalomnak bizonyult az illetõ állat belsõ rendszerének minden eddiginél pontosabb megismerésére.
 Most felelõtlen játékba kezdtek. Egy elhanyagolt falu egy elhanyagolt háza és annak elhanyagolt környéke volt a játék terepe. Minden tele volt legyekkel: a megfelelõ közeg a játékhoz. Ezeket utánozták, velük kergetõztek. Kikutatták a disznóólat, a többi legyet imitálva dúskáltak a tisztátalan örömökben. Hasonmásaik példáját követve még a nyári melegtõl elbódult hízott disznó fülébe is belemásztak. Innen a budihoz vezetett az út, azt is meg kellett szemlélni. Itt egy zöld döglegyet kísértek, pontosabban szólva alaposan megkergették, noha ez nem volt szándékuk. A pöcegödörben regisztrálták az erjedés különféle változatait, mely akkora vonzerõt gyakorolt szállítóeszközük földi megfelelõire. Ideje volt összeállítani az elküldendõ tudásanyagot, ehhez tehát éppen azt használták, ami rendelkezésre állt, a budi, a gödör sok ezer könyvtárnyi információt állított össze és továbbított sok fényévnyi távolságra, ahol a rögzítést és feldolgozást az anyag ugyanennyire véletlen konstellációja végezte, feltehetõen. (Semmi nem megy veszteség nélkül: a hõveszteség miatt a légylárvák több százaléka soha nem fejlõdött ki, a körülmények ideálisak maradtak, azonban valamivel kevésbé ideálisak mint e beavatkozás nélkül; de úgy értelmezték, az adott biológiai egyensúly szempontjából ez jelentéktelen.)
 Egy jóllakottnak látszó, kigömbölyödött, ám éhesként viselkedõ dongó után repülve értek be az egykor fehérre meszelt, de mára kopottas, megrokkant gerincû házba, annak is a konyhájába. Szegényes volt ez az emberi közeg, azonnal felmérték azt amit már szinte tudtak is a külsõ körülmények alapján, ismerték és értelmezték a gazdagságnak és  hiányának jeleit; azonban nyomornak sem volt tekinthetõ.
 Elérkezett a nem különösebben lényeges pillanat, amikor egy nanotechnikai csúcsteljesítmény közvetlen kontaktusba kerülhet a földi evolúció egy, a maga módján kifinomult, de voltaképpen erõsen korlátozott végtermékével, mely évmilliók alatt sem változott, ellentétben technológiai megfelelõjének másodpercenként módosuló és egyedi példányával. Erre az alkalomra a távoli kisbolygó harmicegynéhány fõbõl álló különítményét szállító eszköz a másik dongót is megtévesztõen hasonult önnön másikához.
 A konyhában termetes öregasszony forgolódott. Ruházata az egykor fekete különbözõ árnyalatait hordozta, többrétegû szoknya, foszladozó blúz, ételfoltos kötény, fejkedõ; ugyanúgy, ahogy a mosatlanság eltérõ fokozatait. Õmaga mázsát meghaladó testet, s a mosdatlanság félreismerhetetlen nagyságrendjét. A síkságra telepedett hõségtõl elgyötörten igyekezett gondoskodni valami igénytelen estebédrõl. Nem voltak elvárások, bármi megfelelt: zsíros tészta, hagymával, berántva. Nehéz, inkább télre való étel, mintha a hõséget belsõ kályhával próbálná  ellensúlyozni, de aligha tudatosan. Ezzel volt elfoglalva, s a legyek elhessegetésével, közben pedig nagyokat sóhajtott, szuszogott.
 A messzirõl érkezettek annyira megközelítették szállítóeszközük hasonmását, hogy ez már annak is feltûnt. A másik légy felé fordult. Pontosan miért, nehéz lenne megállapítani. Lehet, hogy zavarta hasonmása abban, hogy a viaszosvászon asztalterítõn fellelt cukorral kevert zsírfoltot szivattyúzza fel, talán nem akarta, hogy a másik is részesüljön e javakból, talán másfajta reflex volt ez, például a fajtársra irányuló valamilyen érdeklõdés. Mindenesetre vélt hasonmása felé fordult, s lábaik, az elsõ pár lábak, a másikat kifürkészõen összeértek. Ekkorra, ezredmásodpercnyi pontossággal, az apró, de fényévek millióit átszelt ûrhajó kikapcsolta védelmét, mely nemcsak egy dongó perceptor-lábacskáit, de egy felrobbanó csillag energiáját is neutralizáta volna: a ki tudja miért, fürkészõ, érzékelõ és kapcsolatot keresõ lábacskák plazmatikussá enyésztek volna a minimális, de könyörtelen erõtérben.
 Ez már több volt a soknál. A légycsapó két dongót ütött és mázolt felismerhetetlenné egy csapásra. A bõrdarabon szétmaszatolódott egy szokásos dongó és egy felmérhetetlen távolból érkezett expedíció. Az ismereteket, melyeket átadtak volna, így nem adhatták át. De ezzel nem is vesztettek semmit, noha ezúttal tönkrementek, az utolsó adás óta eltelt idõ kivételével egytõl egyik reprodukálódnak, s mintha mi sem történt volna, folytathatják az általuk ismert világegyetem kutatását. Rutinszerûen, de mindig kíváncsian. Párszáz millió év után megint erre vetõdnek. A magunk részérõl pedig csak azt mondhatjuk, párszáz millió év, mit sem tesz az, ami nem tesz semmit. Öreganyó, addig csak elleszünk, el kell, hogy legyünk magunk valahogy.

(Non-fikció)
Borostyán: az ördög rovarokat és bogarakat teremtett, majd ezeket az emberekre küldte, mérgeseket és zavarókat; az embereknek azonban volt akkoriban egy képességük, hogy puszta akaratuk segítségével kõvé változtassák ezeket a bosszantó vagy kínzó, s néha veszélyes teremtményeket.*  (Figyelemreméltó, hogy eszerint a rovarok válnak kõvé, s nem áttetszõ kõbe zárványozódnak. Mintha a magyarázat kimondatlanul egy kategóriába sorolná e zárványokat a kövületek egyéb formáival. Talán ugyanez az értelmezés vonatkozik fosszilis halakra, õshüllõkre, egyebekre de talán az elõ- és õsemberekre is, esetleg egészen a neandervölgyiig. A kõvé változtatás õsi képessége együtt járt egy másikkal, a régivé változtatáséval, s ehhez sem volt egyébre szükség, mint puszta akaratra. Így a legrégibb leletek régisége is csak  látszat, nem régebbiek azok sem pár ezer évnél. Talán ennek az akaratnak, ennek az erõnek apró emléke és maradványa a borostyán képessége statikus elektromosságra.)
Van más elképzelés is, ki-ki eldöntheti melyik felel meg a valóságnak. Tehát, Borostyán II: Héliosz lányainak könnyei váltak borostyánná, bátyjuk, Phaethón zuhanásánál. (Phaethón elcsente atyja – Héliosz: Naptitán – szekerét, de a tûzfúvó szárnyas paripák megérezték, hogy a gyeplõt gyenge kezek tartják, nem egy titánéi: ezzel a katasztrófa tény volt. Az irányítatlan Napszekér felperzselt földeket, tûzvészeket okozott, míg Zeusz villámával akadályozta meg a további pusztítást.) A rovarok nyilván még Héliosz lányai könnyeinek borostyánná válása elõtt kerülhettek a könnycseppekbe.
Borostyán III. Elõfordul olykor a megmagyarázhatatlan is: a borostyánból eltûnik zárványa, a kõ közepébõl nyomtalanul elvész rovar-lakója. Nyomtalanul, mondhatni teljesen nyomtalanul: helye sem marad ott, helye betöltõdik borostyánnal, mintha az még évmilliók után is képes lenne pillanatokra cseppfolyóssá változni. Érdekesebb persze a kiszabadult zárvány, rovar vagy gyíkocska sorsa; errõl azonban semmit nem lehet tudni; újraéled és elbújik, majd hasztalan bolyong, hogy párra leljen?; vagy ismeretlen okból és ismeretlen erõk hatására teljesen megsemmisül? És az a néhány eset, amikor egész csontvázak tûnnek el múzeumokból, s melyeket persze betöréses rablásként írnak le, noha betörõszerszámokat, ujjlenyomatokat, vagy egyéb nyomokat nem találnak?... – Mindenesetre érthetõbb lesz az, amit Leibniz közmondásként idéz: a tehén után hajított kõ értékesebb a tehénnél.
*[Forrás: Christian Ludwig Scheid bevezetése a ‘Gottfried Wilhelm Leibnitzens Protogaea’ címû könyvhöz, Leipzig & Hof, 1749, 18.o. (A teljesség kedvéért, a szerzõ hibásnak tartja az itt leírt feltételezést.)]

(Creutzfeld & Jakob)
Helmuth Jakob német antropológus volt, szakmai körökben ismert sõt elismert már a harmincas években. Az addig szigorúan elméleti szakember hirtelen Pápua Új-Guineára utazott, egyesek szerint legalább annyira a készülõdõ háború elõl, mint az ottani emberek iránti érdeklõdéstõl indíttatva: meggyõzõdéses pacifista volt. Több mint egy évtizedet maradt a szigeten egy hegyvidéki törzs életének feltérképezésén dolgozva. A bennszülöttek befogadták, annyira, hogy éveken keresztül több újszülött is a ‘Hejmud’ nevet kapta, az ilyenfajta névadás persze a legnagyobb megbecsülés jele. (Egy kései amerikai kollégája ezt ‘Hell-mute’-ként értelmezte, s nem talált magyarázatot, ‘alvilági némaságra’ nem volt referencia mítoszaikban.) Valóban, Jakob sokkal közelebbi viszonyba került a törzzsel, mint amennyire ez az akkori antropológiában szokásos volt: munkastílusa inkább a hetvenes évekre emlékeztetett (empatikus volt), mint a háborús negyvenesekre. Még attól sem riadt vissza, hogy részt vegyen egy rituális kannibál vacsorán, ahol az étrend egy ellenséges törzs harcban megölt tagjának agya volt. Így kapta meg annak a titokzatos betegségnek a kórokozóját, legyen ez lassú vírus, vagy ‘prion’, amely a törzs tagjait tizedelte meg, s amelyet õ maga is behatóan leírt feljegyzéseiben. Tüneteket azonban sohasem fejlesztett ki: 1952-ben nyomtalanul eltûnt Svájcban, még kutatásainak eredményeit sem volt ideje közzétenni.
Rudolf Creutzfeld Budapesten született. Nagyjából akkoriban, amikor Jakob expedíciójára indult, Creutzfeld a tehetséges és ambiciózus neurofiziológus Párizsba költözött, majd innen hamarosan áttelepült Baselbe, ahol végre meg tudta szerezni a saját intézet létrehozásához szükséges támogatást. A továbbiakban tehát itt fejtette ki tudományos tevékenységét. Jakobbal egy szimpóziumon hozta össze a sors, közvetlenül azután, hogy ez visszatért Európába. A neurofiziológus érthetõ módon érdeklõdött a távoli és titokzatos betegség iránt (egy-két szegényesen leírt hasonló szimptómacsoportot már ismert Európából) és hamarosan tanulmányozhatta az antropológus megfigyeléseit tartalmazó feljegyzéseket is. Mármost, ez az egyébként szigorú és pedáns tudós súlyos személyiségzavarban szenvedett, pontosabban többszörös személyiség volt: olykor több ezer évet élt mágusnak képzelte magát, és rituális gyilkosságot követett el, majd áldozatából falatozott, hogy örök fiatalságának folytatását biztosítsa. Másnapra semmit nem tudott saját sötétebb énjérõl. Jakob egyike volt áldozatainak. Creutzfeld egy évtized múltán figyelt fel arra, hogy olyan tünetek jelentkeznek nála, melyek kutatási témái egyikére emlékeztetnek. Az elsõ meglepetés még mulatatta is, afféle interferenciának vélte, mely nem ritka e tudományág mûvelõinél: az intellektuális ráhangolódást ennek szomatikus mellékzöngéje kísérheti. De hamar rá kellett jönnie, képtelenség ugyan, de megkapta a betegséget. Ennek lefolyását aztán a tõle szokott pontossággal és alapossággal kísérte végig, mindent feljegyzett ameddig csak képes volt erre.
Paroxizmusok, konvulziók, görcsszerû vonaglások, elhatalmasodó rángásos káosz; olvasni már nem tudott, a  betûk nem álltak össze szavakká, de írni írt, egyszer másik önmagába váltva azt képzelte, a tizenötödik századot írjuk, és õ az oka a Germániából kiinduló  choreomániának, az egész Európát begyûrûzõ vitustáncnak, e kontinenst betöltõ kényszerû féktelen rázkódásnak, e földrengéseket homályosító emberrengésnek, az általa gerjesztett vitustáncjárvány képzelõereje maradványában ‘prionszerûen’ terjedt, vonaglás idomult vonagláshoz, remegés reszketéshez, mint ahogyan a tánc közben összesimulók mozdulatai idomulnak egymáshoz, õ volt eredete és origója a kontinensnyi táncnak, ha új mozdulatsorokat produkált, hamarosan milliók önkéntelen motorikája ismételte saját önkéntelenségét, ezeket a feljegyzéseit senki nem értette, látása leromlott, sebesen tovahaladó demenciát fejlesztett ki, izmai sorra bénultak, a szenzomotorikus dezorientáció íráskészségét is elérte, kikezdte a regisztráció értelmen túlmutató strátumát, mégis, végsõ szomatizált tánca két (ilyetén módon radikálisan különbözõ) momentuma között ez az elme képes volt egy váratlan szintézisre, önnön énje összefoglalt felvillantására, elõször valaha is, végül: csak utolsó jegyzete tér el a szigorú tudományos hangvételtõl; ebben közli, szükségszerû levonni a megdöbbentõ következtetést, õ felelõs Jakob eltûnéséért, mi több, a gyilkosságén túl a kannibalizmus bûne is terheli. (– Van még egy oldalnyi teljesen szétesett ‘írás’, mely feljegyzésnek nem nevezhetõ; ha egyáltalán valami, akkor egyetlen szó, esetleg így értelmezhetõ: ‘k-u-r-u’, majd egy felkiáltójel; talán és esetleg, mert itt már a legkifinomultabb grafológia sem segít, nem jelek ezek már, hanem puszta choreo-graphia.)
Az utolsó jegyzet alapján késõbb átkutatták villáját, melynek egy eltorlaszolt pincefülkéjében tizenegy, egyenként ónhordóba forrasztott holttestet találtak.

(– Megjegyzés: noha az Olvasó nyilván tudja, szükséges leszögezni: az itt említett személyek és események sem valóságos személyeknek sem pedig bármiféle ténynek nem felelnek meg. –)

(A színpad ködképe)
Nem érthetetlen, hogy Shakespeare darabjában a Caesart játszó színész leszúratásának jelenete elérkeztekor már úgy érezte, az õ szerepe mára lejárt: csak rövid idõre lesz alkalma megszólalnia késõbb, akkor is szellemként, puszta hangként, fel már nem kell bukkannia. Így történhetett, hogy amikor Brutus is megszúrta, akkor mintegy már nem volt egészen jelen. TU ES PETRUS, mondta és összerogyott.

(centripeta)
Amíg a centrifuga a centrifugális erõt használja ki, addig a centripeta ennek inverziója [:centripetális]. A nyomás nem kifelé, hanem a centrum irányában történik. Napjainkban a középpontból a periféria felé ható centrifuga már nem felel meg a kultúrában tapasztalható mozgásformának, elavulttá vált, ez volt cégünk alapgondolata. Ideje volt tehát egy paradigmaváltásnak: kifejlesztettük korszerûbb elvekre alapozott új termékünket.
Masinánk nem kevesebb, mint egy kulturális változás technológiai következménye. Mondhatjuk, amit bemutatunk, az a kultúrában beállt változás eredménye és összefoglalása. Külön örömmel tölti el cégünket, P@mos&Pa_os, hogy gyártmányunkban e változás kézzelfogható formában realizálódik: lehet, hogy ez a folyamat tovább megy, – sõt, meggyõzõdésünk, hogy ezt teszi – de mindenképp megjegyzendõ, hogy a mi produktumunk ebben az ígéretes szériában a kezdet. A mozgás nem a centrumból indul, és a periféria felé halad, hanem ezzel ellentétes, a perifériában kezdõdik és központosul. A többi technologizált kultúra.* S e többi sem elhanyagolandó. A centrifugában a szárításra szánt ruha egyre inkább nekiszorul a henger külsõ falának, deformálódik, gyûrõdik. A centripeta ugyanilyen hengeres szerkezetet használ, ám az effektus fordított: a kiszorított víz a turbulencia közepén hagyja el a rendszert; a nyomás ennek megfelelõen csökken; a centrumtól kifelé a gyûrôdést létrehozó effektus folyamatosan gyengül; legbelül pedig, ahol a nyomás szintén tendenciaszerûen gyengülõ, nem ruha feszül fémnek, hanem ruha ruhának, az egész folyamat puha és egyre inkább puhuló; a folyamatban részt vevõ anyag nem egy alapvetõen rezisztensebb közeghez viszonyul, azaz gyûrõdik, hanem egy önmagához hasonló közeghez idomul; vasalni sem kell, mert a folyamat önnön tendenciájában a kisimulás felé halad. A centripeta mindent elvégez, amit a centrifuga is, ám közben annak hátrányaitól tökéletesen mentes. Az eredmény a száraz és gyûretlen ruhanemû, mely a periféria felõl a centrum felé haladás eredménye. S nemcsak ennyi: a centrifuga zajos, vibrációkat kelt; a centripeta elnyeli a vibrációkat, sõt, környezetében, amikor be van kapcsolva, sajátos csend jön létre, mely jótékony hatású, egyesek szerint egy meditatív állapot, ez viszont melléktermék, melyet cégünk,  P@mos&Pa_os, üdvözöl, ám saját szempontjából csupán mint kellemes körülményt említ, hiszen mindez már nem tartozik ahhoz a funkcióhoz, melyet termékünk ígér. Ugyanakkor örülünk annak, hogy a praktikus elõnyökön túl még valami többlet is keletkezhet, már csak azért is, mert ez a többlet emlékeztet arra, hogy termékünk egy kulturális vívmány technológiai realizálása, mely így saját kulturális meghosszabbítását hordozza. Gratulálunk Önnek, hogy termékünk megvásárlásával hozzájárul ehhez a tendenciaszerûen megállíthatatlan folyamathoz.

*Az érdeklõdõ számára érdemes talán megemlíteni néhány technikai részletet.  Termékünk ugyanis, miközben kulturális együtthatók eredménye, technológiailag is innovatív elveket képvisel: termékünk technikává fejlesztett kultúra. – Ismeretes, hogy a centripetális gyorsulás egy körkörös pályát leíró test tulajdonsága. A gyorsulás radiálisan /sugarasan / a kör közepe felé irányul, és nagysága annyi, mint a cirkuláris pályán mozgó test sebességének négyzete elosztva ennek a körpálya középpontjától való távolságával. Megemlítünk néhány centripetális jelenséget, olyanokat, melyek valamiért jelentõs szerepet kaptak modelljeink kidolgozásánál és termékünk kifejlesztésénél :
– a ciklotropikus légmozgás, ez a globális cirkuláció, melyet az egyensúly okoz az atmoszférikus nyomás és azon Coriolis-erõnek nevezett centripetális erõ között, mely a Föld tengelye körül való forgásának következtében keletkezik;
– a Calyceraceae növénycsalád egyedeinél tapasztalható különös virágzás, melynek folyamata centripetálisan, azaz kívülrõl befelé halad;
– konvergens erózió létrehozta centripetális minták geológiai szerkezetekben, például bizonyos kráteres képzõdményekben (- a Csád-tó vidékének földtanát a helyszínen tanulmányoztuk -);
– a bárányhimlõ kiütéseinek jellemzõ terjedése, mely szintén centripetális mintát mutat. Itt empirikus megfigyelések sorozatának statisztikai elemzését végeztük el.

Centralizálódó periféria {Centrifuga   >} Centripeta_. P@mos&Pa_os.

Bibliográfia

BORA Gábor
„Móbius avagy Lukács György futóedzéseirõl”
Magyar Lettre Internationale, 32.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu