MÁRTON LÁSZLÓ
Zoli és az emberi nagyság
 

Ezt a történetet egy nagybajuszú, kedves színházigazgatótól hallottam életem egy korábbi szakaszában, amikor még színdarabokat írtam, színházigazgatókkal találkoztam, és némely színházigazgatók vicceket vagy egész történeteket meséltek a fülem hallatára. Ez a kedves ember a nagy bajszával, ez a direktor úgy nézett rám, miközben mesélt, mintha azt várta volna, hogy írjak valamit ebbõl a furcsa esetbõl: tragédiát vagy komédiát. Vagy egyszerre mindkettõt. Gondolkoztam rajta egy darabig, el is kezdtem írni, aztán félretettem, aztán sokminden történt velem, jó és rossz egyaránt, aztán lezárult életemnek az a régebbi szakasza. Most már csak egészen ritkán találkozom színházigazgatókkal, és akkor sincs kedvük mesélni, meg nem is érnek rá, annyi gondjuk van. Mostanában mindig sietnek valahová. Úgyhogy inkább én mondom el az emberi nagyságnak ezt az emlékezetre méltó példáját.
 Volt egyszer, túl a magas hegyeken, túl a széles, hömpölygõ folyókon, a jelenlegi országhatáron is túl, volt egyszer egy szép kis város. Kénytelen vagyok úgy írni, hogy volt, mert ez a város, legalábbis eredeti formájában, egy pár éve nem létezik. Egy város nemcsak házakból, hidakból és pályaudvarokból áll, hanem a házak lakóiból is; és ha a lakosság vagy annak egy jelentõs része hirtelen eltûnik, akkor ez a város már nem ugyanaz. De nem errõl akarok beszélni.
 Tíz-tizenkét évvel ezelõtt, amikor a háztetõig érõ fenyõfa még csak az elsõ emeleti ablakot takarta el, és amikor a legkiválóbb graffiti-festõk még óvodába jártak, éldegélt ebben a szép kis városban egy törpe, aki azért volt törpe, mert nagyon kicsi volt, és azért volt nagyon kicsi, mert nem nõtt meg. Mindenki nagyobb volt nála, még az óvodás gyerekek is, és mindenki csúfolta, sõt néha meg is dobálták: vagy azért, mert kicsi volt, vagy azért, mert a Szent Sebestyén templom elõtt kéregetett. Ebben a szép kis városban, amely már nem létezik, szokás volt szigorú különbséget tenni az állandó hellyel rendelkezõ, nyílt tekintetû koldusok és az ide-oda sunnyogó, megvetett kéregetõk között.
 Ebbe az utóbbi kasztba tartozott a mi törpénk is, akit egyébként Zolinak hívtak. Neve alapján az olvasó máris rájött, hogy Zoli magyar volt. Egy magyar törpe. Illetve, mivel a magyarok a város lakosságának már akkor is legfeljebb egytized részét tették ki, egy kisebbségi helyzetben levõ magyar törpe. De nem elsõsorban ezért volt szokás õt megdobálni, hanem egyszerûen csak mindenki utálta.
 De aztán egy szép napon rámosolygott a szerencse. Egy budapesti színházigazgató, aki akkor már egyéb vállalkozásokon is gondolkozott, és még nem vált el a második feleségétõl, barátnõjével ebben a szép kis városban töltötte a hétvégét. Verõfényes koraõszi nap volt. Abban az évben kezdõdtek a fõvárosból irányított nagy tüntetések, de csak novemberben. Azon a szeptember eleji szombaton még teljes volt a nyugalom, vagy legalábbis majdnem teljes. Mert amikor a színházigazgató és barátnõje, akit valamiért Hófehérkének becéztek, elsétált a Szent Sebestyén templom elõtt (ugyanis hat órai autózás után, amelybe a határon való viszonylag rövid várakozást is bele kell számítani, éppen kivettek egy szobát az Astoriában, és most sürgõsen meg akartak ismerkedni a város nevezetességeivel), az utcán csõdületre lettek figyelmesek: a templomhoz tartozó megszokott és megbecsült koldus éppen a járda szélén fekvõ Zolit rugdosta, aki az imént, szokásához híven, bizonyára kéregetni próbált. Hófehérke felsikoltott örömében: hogy õ ilyen kicsi törpét még soha nem látott, és hogy amilyen kicsi a törpe, olyan hatalmas produkciót lehetne építeni rá.
 Negyedórával késõbb az Astoria második emeletén egymás szavába vágva kiabálták, hogy a többi hat már megvolna, már csak ez az utolsó, hetedik törpe hiányzott, aki még a többieknél is jóval kisebb! Méregették Zolit, nyomkodták, simogatták; majd váratlanul rászóltak, hogy menjen ki a szobából. Ám az öröm legforróbb perceiben is úgy érezték, fõleg Hófehérke, hogy Zoli majdnem olyan erõsen összekapcsolja õket, mint a testi vonzalom. Másnap délután megkeresték Zolit, betették a csomagtartóba, és áthozták Budapestre.
 Zolira szép és egyre szebb napok virradtak. Etették, itatták, foglalkoztak vele. Még orvoshoz is elvitték (igen, nem a törpesége miatt, hanem csak azért, hogy nem szenved-e valamilyen fertõzõ betegségben). A produkció sikeres volt, minden este minden jegy elkelt; erre mondják abban a budapesti belvárosi színházban, ahol Zoli csinos kis törpesapkájában óriási tapsokat kapott, hogy „cipõkanál”, tudniillik az utolsó nézõket már csak cipõkanállal lehet benyomni. Amikor aztán a televízió is megjelent a színházban, és a mi Zolinknak a színészi hivatásról kellett beszélnie a kamera elõtt vagy inkább alatt, akkor csaknem az egész ország megismerte, megjegyezte és a szívébe zárta.
 Zoli eleinte nem értette, mi történik vele. Még csak elképzelni sem tudta, miért szeretik ennyien. Hiszen õ semmit sem változott: ugyanolyan, mint akkor volt, amikor a Szent Sebestyén templom elõtt próbált kéregetni! (Hacsak a piros bojtos törpesapkát nem számítjuk; de amikor azt lekapta a fejérõl, még jobban szerették.) Néhány hete kõzápor fogadta, ha megjelent a színen; most meg tapsvihar. Akkoriban kutyaürüléket tömtek a nyakába, a gallérja alá; most virágcsokrot kap, és izgatott kislányok állnak sorba elõtte autogramért. (Még szerencse, hogy elmagyarázták neki, mi az, hogy autogram: egy kacskaringós vonal meg egy kör.) Akkoriban összerugdosták a megszokott és megbecsült koldusok; most mûvész úrnak szólítják, és tisztelettel kérik, szíveskedjék átvenni a fellépti díjat. Ez csakis valami félreértés lehet! Alighanem összetévesztik valakivel!
 Reggeltõl délutánig a legsúlyosabb szorongás közepette vánszorogtak az órák, és a szorongásba lassacskán bûntudat is vegyült. Csak az elõadás közeledte, az izgatott készülõdés enyhítette kellemetlen érzéseit. Ilyenkor a férfi öltözõben együtt üldögélt a többi hat törpével, akik mindnyájan egy kicsivel nagyobbak voltak nála, de sajnos rettegésük és keserûségük is egy kicsit nagyobb volt, mint az övé. Riadtan pislogva ültek egymás mellett a padon, háttal a kellékes fiókoknak és tükröknek; egy idõsebb öltöztetõnõ és egy fiatal fodrászlány foglalkozott velük. Ezt a fodrászlányt igen gyakran lehívták a telefonhoz, ahol aztán magánügyek miatt izgatottan vitatkozott, rikácsolt, és néha nyolc-tíz percig is a készülék mellett felejtette magát; a törpékre szinte soha nem maradt elég ideje. A törpék mégis szerették, mivel vastagon befújta õket száraz samponnal, amitõl úgy néztek ki, mint a nyolcvan éves aggastyánok (holott a legidõsebbik is csak huszonhat éves volt), és amikor lehajolt hozzájuk, be lehetett látni neki.
 Zolinak volt egy jelenete Hófehérkével, amelyben a többi törpe már elment a bányába, de õ még segít Hófehérkének mosakodni: összehajtogatja a hálóingét, vizet hoz neki, odanyújtja a szappant és a törülközõt. Ez a jelenet a szellemes, pergõ párbeszéd miatt sokszor nyíltszíni tapsot is kapott. Egyik este, amikor a jelenet végeztével Zoli a csigalépcsõn felment az öltözõbe, ott együtt találta a többi hat törpét. Éppen arról beszélgettek, ki milyen gyógyszert szed depresszió ellen, hányan kaptak már közülük elektrosokkot, és melyikük hogyan próbált öngyilkos lenni. Kérdezték Zolit: õ vajon hogy áll ezekkel a dolgokkal? Különben Hófehérkének sem volt könnyû. A színházigazgató második felesége és annak húga egyszer úgy megverték, hogy elrepedt az egyik bordája, és az elõadást néhány napig szüneteltetni kellett. Az is igaz persze, hogy a színházigazgató ettõl csak még inkább szerette.
 Attól kezdve Zoli viselkedése megváltozott. Ráébredt, hogy segítenie kell a többieken. Minden délután vett a trafikban köhögés elleni cukorkát, fellépés elõtt azzal kínálgatta bajtársait. Vett egy puha fedelû viccgyûjteményt is, abból elmondott minden este hét-nyolc viccet, Hófehérkének pedig piros rózsát vett, hogy ne legyen annyira szomorú. Még azt is elhatározta, hogy tavasszal, amikor jobb lesz az idõ, közös kirándulást szervez a budai hegyekbe, ahol még nem járt egyikük sem. A vicceken mindenki nevetett, leghangosabban a fodrászlány, pedig õt is nemrég teherbe ejtette egy bizonyos Pali, aki miatt igen gyakran oda kellett mennie a telefonhoz, amelynek tárcsája le volt lakatolva, ott sírnia kellett és átkozódnia, de aztán a telefonhívásoknak is egyszercsak végük lett.
 Jöttek aztán a kritikusok. Ott ültek az elsõ sorban, és halálra kellett rémülni tõlük. Zoli volt az egyetlen, aki nem félt, mert még mindig azt hitte, hogy nem változott semmit, és ebben a viselkedésében valaki meg is erõsítette. Ez a valaki egy finnyás ízlésû, idõs kritikus volt, akinek jellegzetes formájú, kopasz feje bevilágított minden premiert, és akinek szenvedélyes kedvtelése volt fiatal férfiakat egy-egy pillanatra fölemelni az ítélkezõ szemszögének magaslataira, majd, amikor már elbízták magukat, egy megvetõ mozdulattal visszalökni õket a mélybe. Õ magyarázta el Zolinak, hogy amit fogyatékosságnak, születési rendellenességnek hitt, az valójában mûvészi adottság.
 „Az ember abban a pillanatban kezd érdekessé válni, amikor átmegy patkányba. Minden jobb színmûíró patkányokat szerepeltet a darabjaiban. Jago patkány, Othello is patkány, Oidipusz király a legpatkányabb.” Zoli nem igazán tudta, kik ezek a személyek, de azért nagyon örült. „Te már nem fogsz patkánnyá változni, te már eleve patkánynak születtél. Igazi városi patkánynak. Már csak a mobiltelefon hiányzik a kezedbõl.” Ez a nagyon okos, de kissé gátlásos ember egy ideje már nem járt premierekre: minden este a Hófehérke produkciót nézte. Ott ült az elsõ sorban, kopasz feje vörösen izzott, és, ahogy mondani szokás, kocsányon lógott a szeme.
 Zolit mindenki szerette, õ is nagyon szerette magát. Magánál is jobban szerette a mûvészetet, legjobban pedig önmaga törpeségét szerette. Olyan volt az õ törpesége, mint egy kamatozó takarékbetétkönyv. Mint egy bõvizû kút, melybõl bármikor lehet meríteni. A vizet meg lehet inni, de meg is lehet fulladni tõle; aki ez utóbbit választja, magára vessen. Ez jutott eszébe régi napjairól, ha eszébe jutott. Folyószámlát nyitott, és rendszeresen szerepelt a televízióban: haragosokat békített ki, házasságokat hozott helyre, magányos embereknek adta vissza az életbe vetett hitet. Pörgött-forgott, mint a frissen vert pénz, amelyet mindenki szíves-örömest elfogad. Azt írja az életbölcsesség kézikönyve, hogy ne mutatkozzunk gyakrabban a kelleténél, keltsünk újra meg újra meglepetést, igyekezzünk megõrizni újdonságunk varázsát; ám ezt a könyvet Zoli nem olvasta: Különben is, ami törpe, az mindig új.
 Végül a tavasz is eljött. Akkor már túl voltak a századik elõadáson, a társulat összeszokott, és egy verõfényes vasárnap délelõtt a hét törpe elment a Moszkva térre kirándulni. Hófehérkét is magukkal vitték. A busz, amely a Zugliget nevû kedvelt kirándulóhely felé vitte õket, boldogan zötykölõdött a szétfagyott aszfalton; a felhõk jókedvûen borjadzottak a McDonald's-ház fölött; élõlények és élettelen dolgok csak úgy árasztották magukból a vidámságot. Hófehérke mégis kedvetlenül hallgatott, legfeljebb, ha felsóhajtott idõnként. Pedig a törpék majd kibújtak bõrükbõl örömükben, hogy velük tart. Máskor nem szokott ráérni vasárnaponként.
 A libegõre párosával ültek fel a törpék. Zoli mellé, aki utolsónak maradt, Hófehérke ült. Alattuk tíz méterrel a kiskertekben szorgos munka folyt, virágzott és zöldült az egész Tündér-hegy, a Tündér-szikla pedig boldogan porladozott, mint aki arra vár, hogy egyszer majd õt is feltámasztja valaki a tetszhalálból. Hófehérkét azonban, aki ezen az élményen estérõl-estére átesett, mindez vajmi kevéssé érdekelte. Ismét felsóhajtott, és azt mondta Zolinak: „Kurva rosszul esik, hogy nem vesz feleségül!” Zoli, aki addig a nyakát tekergette, most visszafordult. Alig látszott ki az ülésbõl, de most már nem kívánta élvezni a kitárulkozó világ panorámáját. Amikor egy kicsit magasabbra jutottak, Hófehérke még ezt is mondta: „Benned, Zolikám, legalább megvan az emberi nagyság!”
 Zoltán ekkor elhatározta, hogy meg fog nõni hatalmas nagyra, és feleségül veszi Hófehérkét.
 Elhatározását nagyban segítette két véletlen körülmény. A kopasz kritikus, aki egy ideje szakállat kezdett növeszteni, egy kora délután (tudniillik a törpéknek fél ötig volt kimenõjük) elvitte Zolit a Városligetbe, ahol az Állatkert, majd a Vidám Park és Vajdahunyad-vár világszínvonalú érdekességei után a Mûcsarnok perspektíva-kiállítását is megtekintették. A zsúfolt kukucskálódobozok, a zsinegek és rudacskák, a leképezések, az enyészpontok és a horizontok rádöbbentették Zolit, hogy az emberi nagyság nem egyéb, mint rövidülés.
 Még aznap este bekopogtatott hozzá az öltözõbe egy piros arcú kövér ember, akit Cuklender Károlynak hívtak, és ugyanabban a szép kis városban élt a közelmúltig, ahonnét Zoli csomagtartóban érkezett Budapestre. Mondta, hogy õ természetgyógyász, és hogy annak idején sokszor elsétált a Szent Sebestyén templom elõtt, viszont az a helyzet, hogy most már lépni volt muszáj. Közben sokminden történt a szép kis városban és környékén, jó és rossz egyaránt, fõleg rossz. A házak összedõltek, a hidak belerogytak a folyóba, a lakosság pedig (hiszen egy város nemcsak házakból és hidakból áll) más vidékre költözött. Vagy aki annyira fáradtnak érezte magát, hogy mégis ott maradt, az nyitott szemmel, szétvetett karokkal pihent az utca közepén. De Cuklender Károly nem errõl akart beszélni.
 Mondta Zolinak és a többieknek: add hozzá a törpéhez a megszépítõ messzeséget, és megkapod a nagy embert. Ezen jót nevettek. Azt is mondta, hogy meg lehet nõni, nem probléma. Az emberi nagyság lényegében a hormonoktól függ. Õ tud egy hormonkezelést, ám az nagyon, de nagyon sokba fog kerülni. Erre meg Zoli mondta, hogy nem probléma.
 Néhány hét múlva növekedni kezdett, eleinte lassan, aztán egyre szembeötlõbben. Már magasabb volt a legnagyobb törpénél is. Már majdnem olyan nagy volt, mint a legkisebb jegyszedõ néni. És ahogy növekedett, úgy lett egyre gonoszabb. Már nem vigasztalta a többi törpét, hanem csúfolta és kínozta õket. Lopott az öltözõben, és árulkodott a titkárságon. A mérgezett almába rajzszögeket szúrt, és az üvegkoporsó alját bekente ragasztóval. A hálóingre vérpatront erõsített, a nézõk pedig azt hitték, hogy Hófehérke menstruál. Azt meg végképp nem értették, miért van a színpadon csak hat törpe, s mit keres mellettük az a sunyi pofájú, pattanásos fiatalember, aki semmiképpen sem lehet a mesebeli királyfi.
 Aznap, amikor Zoli beszakította a nõi mosdó ajtaját, és olyan eszeveszett mohósággal vetette magát Hófehérkére, hogy alig bírták levenni róla, a színházigazgató mindenki füle hallatára kijelentette, hogy: Zoli sajnos kinõtte a törpejelmezét, nagyobb jelmezre nincs keret; inkább a meglevõhöz kell keresni egy rendes, igazi törpét. Ennek mindenki örült, mert olyan utolsó szemétládát, mint amilyen ez a megnõtt Zoli, még nem hordott a hátán a föld. Aztán a színházigazgató behivatta az irodájába Hófehérkét, aki addigra már három vagy négy tértivevényes levelet is kapott egykori szerelmétõl, és közölte vele, hogy most van a szerzõdtetések ideje, tehát okosan tenné, ha máshová szerzõdne.
 Zoli most már majdnem akkora, mint a többi ember, talán csak egy kicsit kisebb. A Nyugati-pályaudvarnál, az aluljáróban kéreget. Akik nem adnak neki, azoknak azt kívánja, rohadjanak meg. Akik ellenben adnak neki, azoknak legszívesebben saját kezûleg vágná el a torkát. Az is igaz, hogy ez utóbbiak törpe kisebbségben vannak, a legtöbb ember kikerüli a gyûlölettõl rángatózó roncsot. Zoli sapkájában, amelyet még a színházból sikerült kilopnia, ritkán csörrennek meg az érmék, így hát van ideje gondolkodni rajta, mit ér az emberi nagyság.

Bibliográfia

MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992

A nagyratörõ
Jelenkor, 1994

A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995

Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997

Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999

Árnyas fõutca
Jelenkor, 1999

„Faust a mûfordító”
Magyar Lettre Internationale,19.

„Az elbeszélõ hova menekül?”
Magyar Lettre Internationale,29.

„Találkozás a Bolondok Tornyában”
Magyar Lettre Internationale,34.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu