Tzvetan Todorov
Az új moralizmus

A legfeltûnõbb politikai és társadalmi jelenség Nyugat-Európában és különösen Franciaországban az elmúlt tizenöt évben annak a valaminek a felbukkanása és stabilizálódása, amit nemzeti szélsõjobbnak neveznek. Nem teljesen új jelenséggel van dolgunk, képzeljük el a néhai Rip van Winkle-t, amint ma feléled évszázados álmából, sok szempontból ismerõs terepen találná magát. 1893-ban Maurice Barres kiadott egy értekezést „Contre les étranger” /Az idegenek ellen / címen, amelyben megbélyegezte „a fajunkat elárasztó szennyes áradatot”, és az idegent, aki „megmérgez minket, mint egy élõsködõ”. Éppen csak felébredt Ripünk számára a kommunizmus és a fasizmus totalitárius kalandjai nem volnának többek egy  nyolcvan éves zárójelnél, kipróbált majd elvetett gyógymódnál, mielõtt a történelem újra felvette volna megszakadt menetét.
 A kontextus azonban eltérõ, és ennek a neonacionalizmusnak az értelme nem ugyanaz, mint az elõdjéé volt. A 19. század végén a doktrína meghiúsította minden európai állam arra irányuló igyekezetét, hogy gyõzzön a hatalmi harcban, és hogy az Európán kívüli országokból szerezhetõ zsákmány minél nagyobb részét szerezze meg. A franciák vetélytársai voltak az angoloknak, a németeknek vagy az olaszoknak. Betelepedtek Észak-Afrikába, Fekete-Afrikába és Ázsiába. Mára elképzelhetetlenné váltak a háborúk európai országok között, a 19. századi stílusú gyarmatosítás fejezete lezárult, az outsiderrel való érintkezés ma a nagyvárosokon belül játszódik le, nem a távoli gyarmatokon. Ama gyarmatok egykori lakói teszik ki ma ezeknek az „idegeneknek” a seregeit, amiképpen õk képezik az új nacionalizmus elvi céltábláját is.
 A célpont azonban nem ok: a szélsõjobb neonacionalizmusa komplex társadalmi mozgalom, számos forrása van; sõt, mi több, rohamosan fejlõdik. Néhány dolog, ami kezdetben motiválta a mozgalom militáns tagjait, többé nem látszik fontos szerepet játszani; az antikommunizmus például, most, hogy a kommunizmus már nem sokat számít, vagy a fundamentalista kereszténység, amelynek hívei eléggé megfogyatkoztak Franciaországban. De más tényezõk jelentõsebb szerepet kezdtek betölteni. A mozgalom elsõszámú oka minden bizonnyal a hagyományos identitások válsága, egy egyre szélesebb körökben osztott érzés, mivel a valahová tartozás stabil érzése nélkül az emberi lények számára még a saját létezésük is kétségessé válik. És vajon mivel lehetne azonosulni egy olyan világban, ahol a korábban domináns vallások immár a blazírt fogyasztónak ajánlott választékot jelentik csupán („A hónap vallása: a szikhek” volt a címe egy új „L’Actualité des religions - Religions here and now” /Vallások itt és most / címen indított folyóirat 1998 decemberi számának.) Világunk ráadásul egy olyan világ, amelyben a nemzetállam, polgárai jogainak védelmezõje napról-napra gyengül az „Európai közösség” ellenében, ahol a piacot a „globalizáció” és a „multik” uralják; ahol a televízió ugyanazokat a show-kat, meccseket és ugyanazokat a dalokat sugározza a föld minden sarkában.
 A volt gyarmatokról való bevándorlók vagy a gyerekeik egyszerûen egy próteuszi ellenség kéznél levõ, látható helyettesítõi, aki elég különbözõ és elég távoli egyszerre. Közvetlenebbül benne vannak a neonacionalizmus egy másik okában: A tegnapi idegenek nincsenek annyira birtokában a mai kulturális kódoknak, mint a helybeliek, és ennélfogva ezeknél kedvezõtlenebb helyzetben vannak. Ugyanakkor a helybeliek tartanak az idegenektõl, hidegen fogadják õket. Ezeknek az erõknek az eredõje, ha egybevesszük õket, az, hogy a bevándorlók meg sem próbálnak integrálódni a társadalomba, amelyben élnek. Mivel képtelenek felvenni az új kulturális identitást, a származás szerinti identitásukra vesznek irányt, ami lehet inkább képzelt, mint valóságos, és egy negatív, destruktív attitûdöt alakítanak ki az uralkodó társadalmi renddel szemben. Autókat rongálnak, buszokat fordítanak fel, ablakokat törnek be. A gettóvá változott elõvárosok mindennapi valósága táplálja erre fel a szélsõjobboldal élharcosainak biztonsági reflexeit, akik számára mindenrõl a bevándorlók tehetnek, akiket könnyû ránézésre azonosítani, mert nem úgy néznek ki, mint a „magunkfajta”.
 A szélsõjobb csak tovább erõsödött az utóbbi években még valamivel, azzal, hogy a merõ tiltakozás pozíciójába helyezkedett. A munkanélküliség és a munkahelyhez jutás nehézsége egy egyre magasabb követelményeket támasztó világban a lakosság igen nagy részét érinti. Az emberek nem ismernek magukra a hatalomban váltakozó politikai pártokban, akiknek a képviselõi egy érthetetlen szakmai zsargont beszélnek, és láthatólag egy olyan világhoz tartoznak, amelybõl megannyian kirekesztve érzik magukat. A kommunista párt, amely valamikor a tiltakozás és ingerültség érzéseit klasszikus mederbe terelte, ha valaki zárt ajtókra talált, többé nem képes betölteni ezt a szerepet. Mára több szállal kötõdnek hozzá értelmiségiek, mint a munkások, különben is benne van a kormányban. Néhány balos csoportot leszámítva ténylegesen a szélsõjobb pártjai azok, amelyek szívesen fogadják mindazokat, akiknek a szavazatai elsõsorban és mindenekelõtt minden más pártra mondanak nemet.
 De bármilyenek legyenek is az elõzményei és az összetevõi, amit a politológusok  nálam jobban és precízebben  tudnak kimutatni, a szélsõjobb 15%-ot tesz ki a mai francia politikában. Mit gondol a többi 85%? Ezt sokkal nehezebb felmérni, és nincs benne a többi politikai párt programjában, hogy onnan megtudhatnánk a választ.  Itt saját tapasztalataimra utalva megkockáztatok néhány általánosítást, amit nehéz volna alátámasztani.
 Az „individualizmus” terminus lehetõvé teszi, hogy számot adjunk kortársaink viselkedésének nagy részérõl. Nem kell szigorú filozófiai-szociológiai értelemben vennünk, inkább mint választások egész sorának megnevezését, ami magában foglalja egész létezésünket és a róla alkotott ítéleteket. Egyfelõl az individuum elégséges önmagának, elveszíti érdeklõdését a közélet, tehát a politika iránt is, még ha eljár is szavazni, ám ezeket a választásokat inkább vezérli a megszokás, mint az egyéni különbségtevés. A politika nem foglalkoztatja az „egyéneket”, akik inkább szórakoztató színjátékot látnak benne, vagy szakadatlan és izgalmas siker- és bukástörténeteket. Ebbõl fakad a politikusokat karikírozó bábokkal játszott tévémûsor és a különbözõ kormánybotrányok népszerûsége.
 Jobban megvagyunk a privátéletünkben, amelyet ápolunk és óvunk, de ezt éppúgy a privilegizált ego uralja, mivel másfelõl a világ megítélésére használt értékszempontjaink szintén teljesen individualisztikusak. És mindenekfelett, amit mindenki a legtöbbre tart, az a személyes tapasztalat. intenzitása,  az elemi létezés élvezete, minden lehetõség kiélése. Ha kételkednénk az individualizmus mindent átfogó voltában, elég volna  egy mindenki számára ismert példára gondolni, amit nem tagad senki, hogy a szülõk válása árt a gyerekeknek, de amikor azonban a saját életükben kerülnek ilyen választás elé, kevesen mondanak le az új szerelem ígéretérõl vagy a megunt partnertõl való megszabadulás igényérõl a gyerekeik kedvéért.
 Az individualista választás gyakran az egyéni szabadság vágyába van burkolva, hogy az ember úgy cselekedhessen, ahogy neki tetszik - ez az igény különösen erõsen hat a szexualitás és a mûvészet területén. Nincsenek korlátok, közízlés, ami irányíthatná szerelmi életemet; annak bármely formáját egyforma legitimitás illeti meg, és intenzitása büszkeséggel tölt el. Ha az individuum hedonista, minden más élvezet elhalványul az erotikához képest. A mûvészetben is hasonló a helyzet, különösen az irodalomban. Az individualisták ellenzik a cenzúra minden formáját, minden morális ítéletet. Az író mondhat bármit és mindent, elég, ha a saját személyes hitelességének igénye vezérli. A közösség nem tehet különbséget a különbözõ mûvek között, legyen neki elég, hogy szubvencionálhatja õket. Az „írás” és a „gyönyör” két biztos befektetés az individualista számára.
 Az individualizmus és nacionalizmus erõs trendek a mai társadalmi életben, és  - könnyen elképzelhetõ, hogy - a holnapiban is; nem igazán új keletûek, de a jelenbeli társadalmi kontextus új értelemmel tölti meg mindkettõt. Ugyanez vonatkozik a harmadik trendre is, amelyrõl beszélni szeretnék, és amelyet új moralizmusnak fogok nevezni. Mivel sokkal kevésbé gyakran írnak róla az elemzõk, mint a másik két trendrõl, amelyre utaltam, szeretném ezt közelebbrõl szemügyre venni. Nem az én felfedezésem, neves publicisták és történészek vizsgálták már - mint Eric Conan, Henri Russo, Philippe Cohen és kiváltképpen Pierre-André Taguieff - az õ megfigyeléseik inspiráltak a leginkább.

***
Mi is az a moralizmus? Erkölcsi lecke, amelyrõl bizonyos gõggel oktatnak ki másokat. Moralistának lenni a legkevésbé sem jelenti, hogy az ember maga morális személyiség volna. A morális egyén az életét a jó és a rossz kritériumainak rendeli alá, amelyek túlmutatnak saját személyes kedvtelésein és ezek élvezetén. Az egyén, aki moralista, mások életét veti alá ugyanezen kritériumoknak, de õ maga csak a mások bûneinek a megbélyegzésében jeleskedik, mert a moralista nem fecsérli arra az idejét, hogy azt dicsérje, ami másokban jó, vagy éppen önmagában. Megelégszik a közvetett elõnyökkel a maga posztján mint olyan ember, aki azért felelõs, hogy megbélyegezze másokban a gonoszt. Ez mindig is így volt; aki megbélyegzett egy közmegvetésre ítélt házasságtörõ asszonyt, titokban élvezte a maga fensõbbségét.  A moralista tehát arra emlékeztet, akit a Biblia farizeusnak nevez, ha nem esetleges képmutatására vagy formalitásaira tesszük a hangsúlyt, inkább arra, hogy elõszeretettel ítélkezik szigorúan mások felett. A moralista a legjobb lelkiismerettel él, a saját igazától való elteltség mozgatja, ezzel szemben árgus szemekkel figyeli, milyen bûnöket követnek el mások.
 A moralizmust mint politikai erõt a különbözõ országok kulturális tradíciói alakítják, és így eltérõ formákat ölthet. A latin és katolikus Európában úgy szemléljük a moralizmust, mint másokban meglévõ  hibát, (ami már önmagában is a moralizmus egyik formája), különösen északi, germán és protestáns szomszédaink fogyatékosságaként. A puritanizmusukra reagálunk a szó pejoratív értelmében. Európa derültség és megdöbbenés sajátos elegyével figyeli a puritanizmusnak az Egyesült Államokon átsöprõ új hullámát, tekintet nélkül hordozóinak politikai kapcsolódásaira: a „politikai korrektségre” áttért balosság nem kevésbé moralizáló, mint a konzervatív jobboldal, amely elítélte az elnököt házastársi hûtlenkedéseiért, és azért, amiért olyan nehezére esett ezeket megvallani a nyilvánosság elõtt.
 De Franciaországnak megvan a saját moralizmusa, amely engem mégiscsak jobban foglalkoztat. Ennek a moralizmusnak megvan a maga bonyolult története, mivel az erkölcsi alapelvek, amelyeken nyugszik, átalakuláson mentek át. Valóban, minden moralizmusnak olyan értékekre kell hivatkoznia, amelyeket több-kevésbé mindenki elfogad. Ezeket az értékeket egy idõben, mint ismeretes,  a  katolikus egyház határozta meg, úgyhogy a moralizmus vallási alapokon nyugodott. A köztársasági és világi értékek egy másik készletét fogadták el a forradalom utáni Franciaországban, ezek megtestesülése a tanárember a III. köztársaságban, aki az odaadás és lojalitás valódi példája. Napjainkban, amikor a kereszténység már nem tarthat igényt irányító szerepre, és amikor a régi laikus szellem hasonló okokból szintén kihalófélben van, a modern moralizmusnak más, újabb értékek után kell néznie. A keresztény moralizmustól eltérõen az új moralizmus egyértelmûen baloldali jellegû. Ez persze nem jelenti azt, hogy a balosok mind moralisták volnának, mivel a kommunista utópia talajvesztése után a „baloldal” kifejezés is hatalmas változásokon ment át az elmúlt években. Egy idõben egy demokratikus, republikánus ideál követését jelentette, ami történetileg valamelyest legitim, bár napjainkban nem sokat jelent, mivel a „jobboldal”-nak is vannak demokratikus és republikánus célkitûzései. Más esetben a „baloldal” a közösségi érdekek védelmének szûkebb jelentését ölti az egyéni érdekekkel szemben. A „baloldali” ilyenkor a „szocialista” szinonimájává válik, és a „liberálissal” van szembeállítva (a szegények-gazdagok szembeállítás egy változataként). De a hagyományos politikai baloldaliság mellett megjelent egy másik, moralizáló baloldaliság is az elmúlt huszonöt év folyamán.

***
Az abszolút rossz példáját, amire a moralistának szüksége van ahhoz, hogy bírálni tudja mindazokat, akik szerinte túl közel kerülnek ehhez, az újabb kori történelembõl veszik, s ez a nácizmusban kulminál. Ezt a gonoszt ily módon le lehet írni olyan terminusokkal, mint fasizmus, rasszizmus, antiszemitizmus. Mivel a moralista egy sorba akar tartozni a baloldaliakkal, nem emlegeti a náci bûnökkel egy lapon a kommunista bûnöket. A „népirtás” kifejezést sosem alkalmazzák azokra a tömegmészárlásokra, amelyekre Oroszországban, Kínában vagy Kambodzsában került sor. A moralista követelni fogja, hogy Pinochetet ítéljék el népirtásért, hogy Castrót is, azt soha. A fasiszta ideológiákat, az ezeket megtestesítõ rezsimeket ma voltaképpen mindenki elítéli, tehát mondani sem kell, hogy bárki, akit a velük vagy modernebb inkarnációik iránti elnézéssel lehet gyanúsítani, már ezért a puszta tényért is megérdemli, hogy kipellengérezzék. Másfelõl a személy, aki megbélyegzi, azzal büszkélkedhet, hogy a köz javáért cselekedett.
 Manapság a náci bûnök közvetlen elkövetõinek száma egyre ritkul, még ha az emberiség elleni bûntettekben folytatott perek, mint Papon pere, alkalmat adtak is az új moralistáknak a retrospektív hõs szerepének eljátszására. De továbbra is fennáll a múlt újra felülvizsgálásának lehetõsége, hogy megmutassák, hogy emberek, akik egyszer bizonyos elismertséget élveztek, valójában közvetve vagy közvetlenül lepaktáltak a fasiszta hatalommal. Más szóval, még mindig el lehet játszani a poszthumusz feljelentõ szerepét.  Sõt, a jobboldali mozgalmak újabb erõsödése, amelyeket olykor a hitlerizmussal mosnak össze, lehetõvé tette az ilyen vádaskodások feléledését. A legsúlyosabb gyanú, amivel ma valakit illetni lehet, hogy összejátszik a Nemzeti Fronttal.
 A „fasizmussal” való kontamináció elõfordul, bármennyi közvetítõ lépésre van is szükség egy ilyen kapcsolat létesítéséhez, ami tovább vizsgálható az adott párt minden ismerete nélkül is. Azt, hogy mik voltak az illetõ szándékai, érdektelennek tekintik, semmibe veszik. Az ilyen moralista perzekúció illusztrálására elég Gilles Perrault esetére emlékeztetnünk, aki közismert szélsõbalos elkötelezettségérõl. Mégis bûnösnek találtatott, mert nem ítélt el kellõ szigorral két személyt, akik rokonszenveztek a Holocaust-tagadókkal. Perrault legalább négy lépés távolságra van az eredeti bûntõl, mégis beszennyezõdött. Vegyük Jean Clair, Jean-Philippe Domecq és Benoit Dutentre esetét is, három mûkritikusról van szó, akik kritizálni mertek néhány államilag erõsen támogatott avantgárd mûalkotást. Hitler szemben állt a mûvészi avantgárddal, tehát ezek a kritikusok ipso-facto kripto-hitleriánusok. Néhányuk „le is leplezte magát” azzal, hogy a Krisis-be írt, egy jobboldali értékeket képviselõ folyóiratba. Terguieff esetében, aki a rasszizmus és a szélsõjobb egyik legjobb elemzõje Franciaországban, az egész dosszié mély ismerete ahhoz vezetett, hogy õt magát is gyanúba keverte; és õ elkövette azt a további hibát, hogy részt vett ellentmondásos vitákban kimondottan jobboldali szerzõk társaságában, és ezzel belement a „dialógusnak” nevezett veszedelmes játszmába.
 Az új moralisták diskurzusának megvannak a maga szónoki és érvelési stratégiái. Szívesen hivatkoznak Brechtre annak bizonyságául, hogy neo-antifasiszta hevületük milyen nagy hagyománnyal bír. Ugyanezen okból szeretik használni az olyan kifejezéseket, mint „harc”, „ellenállás” vagy „éberség”, kisajátítva az egykori forradalmi szellem mára újraállamosított relikviáit. A levezetések gyakorta öltenek szofisztikus formát a szomszédosság alapján, két alany azonosítását egy közös tulajdonság közvetíti, például X ugyanannál a kiadónál jelent meg, amely Y-t is kiadja, aki viszont szélsõjobb szimpátiákkal, rasszizmussal vagy antiszemitizmussal gyanúsítható, következésképpen X is. A legfõbb tényt sokszor csak elõfeltételezik, nem állítják, és ezért nem lehet sem tiltakozni ellene, sem cáfolni. Ahelyett, hogy azt mondanák, „X náci (vagy Vichy-csatlós vagy Le Pen híve)”, inkább azt mondják, „kétségek merülnek fel, nem volt-e X kollaboráns?” Az a legáltalánosabb fogás, úgyszólván az egész stratégia alapja, a harmadik kizárásának elve: mindazok, akik nem antifasiszták, mint mi vagyunk, a fasizmussal való cinkossággal vádolhatók. Ez volt már a kommunisták jól ismert taktikája is a 30-as években, ez tette lehetõvé a számukra, hogy kiváló antifasisztáként állítsák be magukat. Ebbõl következik az ellenfél rendszeres démonizálása, akivel a legcsekélyebb érintkezést is mindjárt úgy ítélik meg, mintha maximális volna, és kiterjesztik az egész csoportra, hogy azt lefedje (tehát a Nemzeti Front a velejéig fasiszta). Az egyetlen megfelelõ attitûd ilyen ellenséggel szembekerülve a polgárháború volna, a legcsekélyebb kísérlet, hogy valami árnyaltságot vigyünk ebbe a vitába, az árulással egyenértékû.
 Az új moralizmus nem kapcsolódik hivatalosan az államhoz vagy bármely intézményhez, úgyhogy célpontjai nincsenek kitéve a régi kockázatnak, hogy az inkvizíció fogja üldözõbe venni õket, hogy börtönbe kerülnek, vagy elégetik a könyveiket. De utat találhat a bírósági termekbe, egy könyv lapjaira - a média az elsõsorban és mindenekelõtt, ahol ezt az új moralizmust gyakorolják. Valóban, nem szabad alábecsülnünk a média hatalmát. Egy egyén, akit cinkossággal vádolnak (a szokásos kifejezés kollaborálás) a gonosszal, egész kálvárián megy keresztül, mire megvédi, tisztára mossa magát a mindenki által elfogadott értékeken alapuló vádak alól. Ahogy Toguieff megjegyezte, a „modern demokrácia nyilvános terében társadalmi likvidálás megy végbe a vádak legszélesebb körben való elterjesztése útján”. Ezért van, hogy az újságíró pozíciója a legideálisabb az új moralista számára. Itt a vádaskodás azonos a meggyõzõdéssel, olyan vádaskodás, amelyet egyáltalán nem tesz jóvá egy másik közlés három héttel késõbb, vagy egy helyreigazítás, vagy a szerkesztõhöz címzett tiltakozó levél. A nyilvános denunciálás azt jelzi, hogy megindulhat a boszorkányüldözés. Még ha kevésbé brutális is, a társadalomból való kigolyózás és gyanúba keverés stratégiája nem kevésbé hatékony, mint a represszió régebbi formái voltak.
 Azt gondolhatnánk, hogy bár az új moralisták praktikái nem éppen dicséretre méltók, mégiscsak szükség van rájuk, amennyiben segítenek megfékezni, leküzdeni a nagyobb bajt. Az ilyen érv azonban nem állja ki a közelebbi vizsgálódás próbáját. Kiindulhatnánk abból a megfigyelésbõl, hogy mióta a moralisták akcióba léptek, a szélsõjobb csak tovább erõsítette a pozícióit. A moralista stratégia kudarca nyilvánvaló: hatástalan éppen a maximalizmusa miatt. Ha az ellenséget túlságosan befeketítjük, a kapott portré már nem hasonlít a modellre, nem látszik hihetõnek. Bármilyen utálatos is az ideológiája, a Nemzeti Front nem az újjáéledt nácizmus, és nem is terrorista szervezet. Számos követelést artikulál, amelyek egy része kevésbé elítélendõ, mint a többi.
 De azt is kérdezhetnénk, hogy az ellenség gyengítése-e a moralisták tényleges célja. A dolgok alakulása inkább arra utal, hogy egyfajta balos sajtó mindent megtesz a szélsõjobb fontosságának bizonygatására azzal, hogy tudósítanak minden megmozdulásukról. Vajon hallott volna-e bárki a Holocaustot kétségbevonó obskúrus írásokról, az állandó publicitás nélkül, amit bírálóik biztosítanak nekik? A megbélyegzõk olykor azt követelik - s ez vajon nem az elismerés jele? - hogy a tagadókat fogják perbe az emberiség elleni bûntettért, miután a tényleges elkövetõket már elítélték. Mivel ha a neofasiszta, neonáci veszély eltûnne, többé nem volna szükség neo-antifasiszta harcosokra sem. Ahogy a baloldal mint egész is érdekelt abban, hogy a Nemzeti Front megõrizze viszonylagos erejét, hogy legitimizálhassa saját pozícióit és gyengítse a jobboldalét, analóg módon a moralistáknak is érdekében áll a szélsõjobb életben maradása, és õk mindent meg is tesznek ezért a maguk módján.
 Sõt, amint ez sokszor elõfordul, amikor a világ két egymást kölcsönösen kizáró szimmetrikus blokkra oszlik, a gyógymód szükségképpen semmivel sem jobb a betegségnél. Az anti-extrémista extrémizmus maga is extrémizmus. „Egy golyót Le Penbe, egy sorozatot a Nemzeti Frontba!” ez olyan radikális jelszó, hogy egy szinten áll a rosszal, ami ellen harcol. A kirekesztés elleni harc nevében boldogan kirekesztünk mindenkit, aki másként gondolkodik, mint mi. De a szélsõjobb elleni harchoz nem elegendõ a szidalmazás; sokkal fontosabb ismerni az eszméit, megérteni az érveit, és megcáfolni más, jobb érvekkel. Persze ez sem elég ahhoz, hogy felszámolja a jobboldalt, hiszen nem kizárólag az eszméivel nyeri meg a választóit, ezen felül van még számos más dolog: a kollektív identitás, a személyes biztonság és a radikális tiltakozás igénye.
 Vajon ezzel azt akarjuk-e sugallni, hogy itt egy tökéletes szimmetriával állunk szemben, hogy az antirasszizmus éppen olyan rossz, mint a rasszizmus; hogy a neo-antifasiszták semmivel sem jobbak a neofasisztáknál? Természetesen nem, mivel az almát nem mérhetjük össze a naranccsal. Rasszista cselekményeket egyre nagyobb számban követnek el nap mint nap, csorbát ejtve áldozataik testi épségén és emberi méltóságán. A neo-antirasszista túlzások egy olyan diskurzus formájában jelentkeznek, amelyek csak néhány ember jó hírét szennyezik be. Ki hasonlítaná az elrugaszkodott  Holocaust-tagadókat a gázkamrás tömeggyilkosokhoz? Marad az a körülmény, hogy az ilyesféle taktika inkább erõsíti az ellenfelet, ahelyett, hogy gyengítené, a vitát viszont inkább elsorvasztja, ahelyett hogy elmélyítené.
 Úgy látszik, az új moralizmus szolid gyökeret eresztett az ezredvégi intellektuális talajon, és biztosak lehetünk abban, hogy tovább burjánzik majd a jövõ évszázad elsõ éveiben. A közeli neo-nacionalizmus táplálja; tényleg, a két mozgalom kölcsönösen erõsíti egymást. Az individuális immoralizmus többségi trendje elég szabad teret ad ezeknek a páros törekvéseknek azzal, hogy a váltakozást és az eklekticizmust kedveli. Ugyanaz az újság, sõt ugyanaz az újságíró háboroghat indignálódva az írást fenyegetõ cenzúra felett (hogy mer valaki a fenntartásainak hangot adni de Sade márkival kapcsolatban), és ugyanakkor cenzúrázhatja egyes egyének gyanúsnak tartott cselekedeteit (hogyan lehet valaki hajlandó kezet fogni Taguieff-fel?).
 Ebbõl a háromból kell választanunk, ha lépést akarunk tartani a korral? Szerencsére nem. Politikai és egzisztenciális ügyekben rendszerint nem kell két szembenálló pólusra korlátozódnunk; van harmadik, negyedik, sõt ötödik alternatíva is. Nem muszáj aközött választanunk, hogy gyilkosokkal rokonszenvezünk, vagy ujjongunk, ha kivégzik õket. A gonosz ellentéte nem mindig a jó, lehet egy másik rossz is. Szembehelyezkedhet az ember az új moralistákkal anélkül, hogy ettõl rögtön antiszemita, holocaust-tagadó, xenofób, rasszista, fasiszta vagy Le Pen-hívõ lenne. Feltehetõ a kérdés, hogy vajon azzal, hogy kizárom magam a moralisták körébõl, éppen azzal, hogy elítélem õket, nem válok-e hozzájuk hasonlatossá; de egy ilyen konklúzió a közélet minden megítélésének lehetõségérõl való lemondást jelentené. Egyszerûen értelmetlenség egyének nyilvános stigmatizálását egy kalap alá venni vélemények vagy ideológiák kritikus megítélésével. Eszméket és cselekedeteket el lehet ítélni anélkül, hogy ezzel a képviselõiket is elkerülhetetlenül és teljes mértékben erre akarnánk redukálni.
 A 21. századra hasznos tanács lehet, hogy ne azzal kezdjük, hogy harcolunk a másokban fellelt rossz ellen a bennünk lévõ jó nevében, hanem hogy azokkal küzdünk meg, akik azt állítják, hogy mindig tudják, hol van a jó és a rossz; más szóval: nem az ördöggel kezdjük, hanem a manicheusokkal.

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
kiemelés:
Európa derültség és megdöbbenés sajátos elegyével figyeli a puritanizmusnak az Egyesült Államokon átsöprõ új hullámát, tekintet nélkül hordozóinak politikai kapcsolódásaira: a „politikai korrektségre” áttért balosság nem kevésbé moralizáló, mint a konzervatív jobboldal

Bibliográfia

TODOROV, Tzvetan
„Cortez és a jelek”
Café Babel, 1996. 4.

„Lévi-Strauss”
Magyar Lettre Internationale, 18.

„A totalitarizmusról”
Magyar Lettre Internationale, 30.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu