RICHARD WAGNER
A szocializmus indiszkrét bája
 - Mi újság a legjobb szándékok frontján? -

1.
Egy újságkivágás van elõttem, a posta hozta. A kivágás az ólomsúlyú hamburgi újságból származik, egy kubai tanulmányutat hirdet. Az út programja: városnézés Havannában és Santiagóban, egy egészségügyi intézmény felkeresése, a nemzetgyûlés képviselõinek beszédével, látogatás a forradalmi múzeumban és egy politechnikumban, ahol lehetõség nyílik a kubai oktatási rendszer megvitatására, a Moncada-kaszárnya múzeumának, egy ipari üzem és a Tudományos Akadémia felkeresése, valamint az egyetemé, ahol számtalan lehetõség nyílik beszélgetésekre. Az idegenvezetõ Heinz Langer, aki évekig az NDK kubai nagykövete volt.
Az újságkivágást két barátnõm küldte ezzel a megjegyzéssel: vannak már terveid a nyárra? Ez célzás egy éjszakai vitánkra, amit egy pár hónappal ezelõtt folytattunk Schönebergben, Goltz utcai törzskocsmánkban a kubai blokádról. Én a blokád fenntartása mellett voltam, mivel a feloldás meghosszabbítaná  Castro diktatúráját; õk a feloldás mellet voltak, mivel a blokád súlyosbítaná a lakosság szenvedéseit .„Ennyi!”: Én csupán a diktatúra ellen voltam, õk az emberek mellett. És így is érezték. Hetekkel késõbb olvastam a Spiegelben egy beszélgetést egy kubai disszidenssel, aki a blokád fenntartása mellet volt. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy a beszélgetés másolatát elküldöm  két barátnõmnek - nem tettem. Nem volt már kedvem ilyen küzdelmekhez. Hirtelen lényegtelennek tûntek.
A köztünk lévõ vita szakításhoz vezethetett volna. Ez azonban nem történt meg, mert elõször hallgattunk róla egy darabig, azután ironikus irányba fordítottuk. Sok kérdésben ez az ironikus irány közöttünk a modus vivendi.
Egyszer megmutattam az újságkivágást egy régi ismerõsömnek. Nézetei hasonlítanak a két nõéhez. Éppen Frankfurtból jött egy pár napra Berlinbe - elõször a fal leomlása és az egyesítés óta. Beszélgetésünk hamar politizálásba ment át. Hamarosan érintette az utcanevek és emlékmûvek kérdését. Véleménye szerint az emlékmûveket - ezalatt a kommunista emlékmûveket érti - a helyükön kell hagyni, mivel azok a történelem részét képezik, és nem kéne mindent leradírozni. Ugyanez érvényes az utcanevekre is. Akkor tõle az Adolf Hitler tereket is meg lehetne tartana - kontráztam.  Van gyakorlatom a szurkálódásban. Szerinte persze ez egyáltalán nem vicces. Azt mondja, ezt nem lehet összehasonlítani. És kimondatlanul arra gondol, hogy a szocializmust nem lehet a fasizmussal összehasonlítani. A fasizmussal nem, de a nemzeti szocializmussal igen - gondolom magamban. De õ nem mondja ki, hogy nemzeti szocializmus, ebben az összefüggésben soha nem is mondaná. A nemzeti szocializmus túl közel van a szocializmushoz. Elég régóta ismerjük egymást, nem szükséges ezt megvilágítanunk. A beszélgetés magától kígyózik, õ kitér, és azt mondja: No de a Siegessäule és a Wilhelmstraße! Rögtön tudom, mirõl van szó. A híres csapdát állítja fel nekem.
Eszembe jut egy két héttel ezelõtti tévé-vita az utcanevekrõl. Többek között a Wilhelm Pieck utcáról, a Rosa Luxemburg utcáról és a Karl Liebknecht utcáról volt szó. Helybéliek vannak jelen, politikusok, mûvészek és mások. A Pieck elleni vitában valaki bejelenti, hogy van nála itt az aktatáskájában  egy lista azok nevével, akiket Pieck Moszkvában kiszolgáltatott a Harmadik Birodalomnak. Elhangzik a „gyilkos” szó, és valaki a háttérbõl azt kiabálja, hogy az igazi gyilkosok Bismarck és Vilmos császár voltak, akik milliók haláláért felelõsek. A lakosok részérõl hangos tetszésnyilvánítás. Ezzel megint a Wilhelmstraßssénál volnánk. Melyik Wilhelmre gondolsz? - kérdezem frankfurti ismerõsömtõl.  A Wilhelmstraße esetében elsõ Vilmost értik, nem a másodikat, nem azt, aki szintén felelõs volt az elsõ világháborúért. Azt mondom, „szintén felelõs”, nem azt, hogy felelõs, és azonnal tudom, hogy ez már megint helytelen, de nem bánom. Csak azt kérdezem néha magamtól, hogy vajon véletlenül keverik össze elsõ Vilmost a másodikkal; hogy az a nézet, hogy Vilmos császár robbantotta ki az elsõ világháborút a tudatlanságra vezethetõ vissza, vagy mindez szándékos? Az ember nem akarja elhagyni a kereteit, amelyet az életrajza épít. Ezek jó emberek, akikkel dolgom van. Azt hiszik, hogy jóságuk szétválaszthatatlanul összekapcsolódik a világképükkel. Ez a világkép etikájának egy válfaja.  Elmenõben ismerõsöm  a fogason lógó baszk sapkámra mutat.: Régen mindig errõl ismertük meg a DKP embereit. Nem tesz semmit - mondom én. Tudom, válaszolja, neked nincs semmiféle elõítéleted. Semmiféle esztétikai elõítéleted, teszi hozzá, és nevet, mert szerzett egy pontot - legalábbis azt hiszi. Én is nevetek, mert valahogy jóváírom neki a pontot. Olyanok vagyunk, mint a játékosok; mindenki tudja, hogy igaza van, és igaza is marad. Már régóta nem tudunk egymásnak mit mondani, de ez nem számít. A viták még sokáig fognak tartani.
Gyakran mondják nekem: a történelem gyõztese. Gyõztetek ugyan - ezt jelenti, és jön egy vállrándítás. Három évvel ezelõtt egy Rómában élõ német író, akinek már régóta nem jelent meg könyve, kijelentette nekem, hogy le kellett mondani regénykéziratáról. A forradalmatokkal keresztül húztátok a számításaimat, mondja, és barátilag, békítõleg  megveregeti a vállam. Ezzel disszidensként lettem megszólítva. Azaz a történelem gyõztese és a Nyugat gyõzelme. Elcsúsztatja a kérdésfeltevést. Mintha háború lett volna, és Nyugat lett volna a gyõztes. Mint egy bajnokságban. Így nem kell a szocializmus összeomlásáról beszélni. Azt  úgymond, a Nyugat rosszindulata, a blokád tette tönkre. Minden teljesen szándékosan történik. Egy író, akit sok éve ismerek és becsülök, egy vitában, ami az állampolgárságról és ezzel a bevándorlási kérdésrõl is szó van, többször használja a „vérjog” (Blutrecht)  szót. Elszántan követeli a „vérjog” felszámolását. Ezalatt a jus sanguinis -t érti és a jus soli-t állítja szembe vele. De nem azt mondja, hogy jus sanguinis, hanem azt, hogy vérjog. Hangsúlyozza: vérjog. Mert meg akar szabadulni tõle. A jogi kifejezésbõl náci fogalmat csinál. De a jus sanguinis és a lejáratása senki mást nem érint, csak a kitelepülteket. Mindannyian maradjanak ott, ahol vannak. A külföldiek ellenben jöjjenek mind. Kulcsszó: nyitott határok. A szövetségi köztársaság mint a bevándorlókat befogadó ország.  Kvótaszabályozás. Megfontolásra javaslom, miszerint minden bevándorlási törvény olyan törvény, ami a bevándorlás ellen van. Hiszen ez Róma helyett Klempnert jelent. De ilyen pontosan egyáltalán nem akarják tudni. A részletek ártanak a világképnek. Hirtelen mindenki a sintik  és romák délkelet-európai üldöztetésérõl beszél a sinti és a roma viszont két különbözõ törzs, és Délkelet-Európában csak romák élnek. Egy Sintindroma, dobom be észrevétlenül a körbe. Gondolkodásunk nemes vademberei benépesítik népesítik be az évszázadot.

2.
Bernardo Bertoluccit, a rendezõt új filmjérõl, a Kis Buddháról kérdezik. Mérsékelt érdeklõdéssel hallgatom, pedig Bertolucci valamikor kedvenc rendezõim közé tartozott. Hallom, amint azt mondja, hogy ûrt érez álom-tartalékaiban. Minden utópiája szétpattant, mint a szappanbuborék. A 1989-es évre gondol, arra az évre, ami számomra a szabadulás pillanatát jelképezi. Figyelek és konstatálom, hogy Bertolucci kijelentése hidegen hagy. Két éve még másképpen lett volna. Oké, õ rossznak találta, ami 1989-ben történt, én jónak. Különbözõ világból jöttünk. Az utópia kérdése az, ami elválaszt bennünket.
Amióta Nyugaton élek, folyamatosan konfrontálódom az utópia kérdésével. Az utópiának ezt a túlértékelését soha nem értettem igazán. A szocializmusban hozzászoktam, hogy valódi kényszerekben tájékozódjam, amelyek utópiának nevezték magukat. Az utópiában éltem, és ki akartam kerülni belõle. Soha semmiféle utópia nem tudott magával ragadni, a valódi kényszerekkel álltam szemben. Képviselõi már akkoriban is rám akarták tenni az utópia cenzúráját . A hatalom az utópia nyelvén beszélt. És ez a nyelv néha az értelmiségé volt. Nyugaton pedig átéltem, ahogy az utópiából szabadidõs maszk lett. Az értelmiségi karnevál egész évben viseli a maszkját.
Amit eleinte Nyugaton Ceausescuról és Romániáról mondtam, elfogadták. De egyidejûleg mindig felmerült az a szempont is, hogy Ceausescu nem kommunista, hogy Romániában nincs is igazi kommunizmus. Románia messze volt. De aztán azt mondtam, nemzeti kommunizmus, és Ceasescura, Titóra és Enver Hodzsára gondoltam. Végkövetkeztetéseimet a szocializmusról és az utópia elutasítását mindmáig sajátos romániai tapasztalataimmal magyarázzák. Sajátos romániai tapasztalataim óvnak meg attól, hogy reakciósnak bélyegezzenek. Richard a mi provokátorunk, mondja egy ismerõs, amikor 1993 õszén egy kerekasztal-beszélgetésen annak fontosságát hangsúlyozom, hogy a kelet- és közép-európai országokat felvegyék a NATO-ba. Azt mondja, a mi kis provokátorunk. És azután a EBESZ-rõl folyik a szó, és egy közös biztonsági rendszerrõl, Oroszország bevonásával. Igen, igen, mondom én, a kollektív biztonsági rendszer régi szovjet elképzelés.
Romániának semmi köze sem Közép-Európához, sem az utópiához. Románia a reális kiakolbolítás az utópiából. Én vagyok a politikai szakértõ. Az NDK-ban minden egész más volt, mondják nekem a keletnémet értelmiségiek, akik korábban egész jól megvoltak az államukkal. A romániai tapasztalatokból nem lehet az egész szocializmusra vonatkozó következtetéseket levonni. Összenõ, ami összetartozik: ezek az intellektuelek nagyszerûen megértik egymást a derék nyugati balosokkal. Az említett vita második felében folyton felvilágosítanak, hogy az igazi ellenség a Nyugat. Nyugati és keleti intellektuelek fáradhatatlanul magyarázzák nekem a kapitalizmus embertelenségét. Nem értem az NDK indiszkrét báját.
Fiatal emberek ülnek elõttem, megpróbálok beszámolni nekik az önkényrõl és a zsarnokságról a szocializmusban. Megpróbálom szemléltetni a sztálinizmus rémtetteit. De ebbõl semmit sem tudnak elképzelni. Kimerítõen elmagyarázzák nekem a nyugati média manipulációit, a nyilvánosság kiüresedését. Hirtelen „Bad Kleinen” kerül szembe a Slansky-perrel. Olyan emberek ülnek körülöttem, akik a 70-es években születtek. Emberek a Szövetségi Köztársaságból, az NDK-ból, Magyarországról. A fiataloknak az NDK-ból és Magyarországról nincsenek már konkrét emlékeik a szocializmusról; csak játékokra emlékeznek és az elsõ csókra.
Az embereknek perspektívára van szükségük. Utópia nélkül nincs élet. A szocializmusról szóló leghosszabb védõbeszédeket teológiai fõiskolákon hallottam. Amikor egyszer errõl beszélgettem egy ideig ezen a területen dolgozó barátnõmmel, és mondtam, hogy ezt nem értem, hiszen a kommunisták üldözték az egyházakat, azt mondta: õk már régen nem hisznek istenben, csak egy hitük van, a szocializmus. Enélkül el vannak veszve. Nekem nincs hitem. El vagyok veszve. És ez így van jól.

3.
Szerencsém, hogy az Öböl-háború idején nem voltál itt, mondja egy barátnõm. Különben biztos vége lett volna a barátságunknak. Lehetséges, mondom, és arra gondolok, milyen jó, hogy akkoriban végig Rómában voltam. Milyen jó? A barátságunk megmarad, mert egy súlyos témát elkerültünk. A barátnõm akkoriban azt írta egy az igazi harcosok ellen irányzott cikkében, hogy a férfiak inkább favágásban éljék ki a férfiasságigényüket, mint Vilmos császár Hollandiában. Ha minden férfit fát vágni küldenének, nem is volnának többé háborúk.
 Az Öböl-háború alábbhagyott, de mi folytatjuk. Hallom, hogy valaki ünnepélyesen azt mondja, Wolf Biermann már nem balos, mert - legyintek. És valahogy Enzensberger se az már, mivel. Tudom, tudom. Az egyiknek az tett be, hogy Izrael védelmét követelte, a másik blaszfémiát követett el. Szaddam Husszeint Hitlerhez hasonlította. De Hitlerhez csak az USA-
t szabad hasonlítani, mint a vietnami háború idejébõl tudjuk, vagy a születési hely-idõ függvényében esetleg a sztálinista perek idejébõl is. „Románia katolikus egyháza a Hitlernek dolgozó kémközponttá alakult. Ez fontosabb feladat volt nekik, mint az egyházmegye vallási gondozása. Ki csodálkozik azon, hogy Hitler bukása után Amerika lett ennek a kémközpontnak a feje?” Ezt a szónoki kérdést teszi fel Ludwig Renn NDK-író egy 1952-ben az Aufbau-Verlagnál megjelent Románia-könyvében. Tudom, tudom Románia messze van, és ez már nagyon régen volt.
 Nem, nemcsak Romániában nem létezett az igazi szocializmus, az intellektuelek állásfoglalásai azt sejtetik, hogy máshol sem. Õk, akik azelõtt reálisan köszöntötték, sosem ismerték meg igazán. És ebben van valami. Az NDK-ban sem igazi szocializmus volt. Legfeljebb eleinte, ahogy Hans Mayer konstatálja. Nem, az igazi szocializmus nem létezett. „Kein Ort, nirgends”, sehol, semerre, nem igaz? Az igazi szocializmus az utópia. Eljár minden este munka után az intellektuelekhez a törzskocsmájukba, és szépen beszélget velük.
 Nem tudok megszabadulni a gyanútól, hogy két NDK nevû országnak kellett lennie. És senki nem tartózkodott egyidejûleg mindkét országban. Csakhogy amikor a két NDK nevû országról folyik a szó, sajnos ugyanannál az asztalnál ülünk, és ennél az egyetlen asztalnál folyik egyszerre a két különbözõ diskurzus. Mindkét diskurzus megpróbál érvényre jutni, ami egyszer se sikerül. A múltról beszélni nem valami tisztességes dolog. A nyugati értelmiségi kedvenc kérdése: Ki tudja, hogyan viselkedtem volna adott körülmények között? Szakadatlanul dolgozik az igazológépezet. Az elõtérben újra meg újra a tettesek megértése áll. Az intellektuelek szünet nélkül igyekeznek megérteni a tetteseket. A jogtalanság tudata helyett a fejlett jogtudat szólal meg bennük, ha a tettesek megbüntetésérõl volna szó. Jogállamiság a téma végkimerüléséig. És az áldozatok? Az áldozatok különös módon hallgatnak, és híján vannak minden a médiának megfelelõ többértelmûségnek. Úgy látszik, csak a gonoszban van meg a médiában elvárható többértelmûség. A múlt szüntelenül eltûnik. És a jelen hallgat a náci címke alatt. Az értelmiségiek mozgalmakat indítanak, hogy egy filmet, amely el akar mondani valamit, Winfried Bonengel „Foglalkozása neonáci” címû filmjét, elhallgattassák. Nem beszélnek a szélsõjobboldaliságról, csak úgy tesznek, mintha beszélnének róla. Tiltakozásokat aláírni. A felháborodás nagy, a rituálé mûködik. Csakhogy: A legtöbb ember, aki meg akarja akadályozni, hogy ez a film a nyilvánosság elé kerüljön, nem is látta, legfeljebb részleteket belõle, ahogy mondják. A világnézet tud mindent. Tudja például, hogy az ember, ha író, nem vesz részt a Konrad-Adenauer-alapítvány rendezvényein. Miért? Vállrándítás.
 Rá kell térni a lényegre. És a lényegre rátérni annyit tesz, hogy a kapitalizmusról beszélni, a valódi ellenségrõl. A baloldal? Hiszen az már nincs is. Leszavazva. Nem kell vitatkozni a baloldalról. Nincs már baloldal, mondja a baloldal. De, mondom én, van, és rémes. Állatira anakronisztikus és baromira provinciális. Amit mondok, az hihetetlenül tudománytalan, kedves kollegák. Valami ötletre volna szükség ennél az asztalnál. Az ötlet pedig Günter Grass szonettjei a Treuhand [a keletnémet vagyonügynökség] ellen. Kristálytiszta, mint a szocialista realizmus. Az NDK-t kolonializálják, kicsinálják, méghozzá tudatosan, hogy a nyugati profitvadászok mindent olcsón kisajátíthassanak. Az NDK-lakosságot gondnokság alá helyezik, van egy stratégiája a Nyugatnak, a történelem gyõztesének, hogy megjátssza a Janit, ez egész Kelet-Európára vonatkozik, tiszta sor. Jön a nagy rabló. Egyetértõ bólintás. Az alapellentmondás tiszteltet mindenkit.

4.
Annak idején, több, mint egy éve, két éve, ki tudja már, fiatal emberek álltak egy vasárnap délután a Gedächtniskirche elõtt Berlinben, a Jugoszláv Néphadsereg éppen megindította a háborút Boszniában, és transzparenseket emeltek magasra, amelyeken a Bundeswehr leszerelését követelték. A legnagyobb zavart fiatal emberek egy csoportjában keltettem, amikor elmagyaráztam, milyen fegyverekkel tudnék lõni. Zsirinovszkij oroszországi választási gyõzelme után, 1993 telén az demokrácia igazságáról és a nyugati értékrend megvédésének szükségességérõl beszéltem nekik. Kinevettek. Sosem voltam pacifista, mondtam még, és ezzel felszámoltam szavahihetõségem maradványait is. Már csak a leleplezett ember szórakoztató volta szólt mellettem. És igazán örültem, hogy ebben a helyzetben lehetek. Élvezettel gondoltam vissza arra a konferenciára a tübingeni egyetemen, amelyen egy balliberális író kolléga nem bírt magával a nagy Európa-megvetésben, csak úgy dagadt a kebele az önmegvetéstõl, miközben a professzorok tetszésnyilvánításai közepette elegáns kis beszédben ostorozta a Földet elpusztító Európa barbárságát. Én akkor felhasználtam az alkalmat, hogy Közép-Európa rekonstruálásának szükségességérõl beszéljek, mint egy eurocentrista barbár, rasszista és bûnözõ, úgy beszéltem. A professzorok azzal büntettek, hogy nem vettek rólam tudomást, nem mondtak semmit. Minden akadémiai nívót alulmúlt, amit mondtam. Nekem azonban mindez magától értetõdõnek tûnt, nekem, és még néhány más embernek a teremben. Ez a nap szerencsés napként maradt meg az emlékezetemben. Újra eszembe jutott nemrégiben, amikor a román értelmiségiekrõl tartott egyik elõadásom után valaki odaült hozzám, és nagy türelemmel kezdte magyarázni, hogy egyszer jobban meg kéne néznek a latin-amerikai modellt. Hja, a Dél. A Dél szava. De én nem készülök délre. Nem bírom ennek az Észak-Dél konfliktusnak a partját, mert nem értem ezt a morális nudizmust. Az Észak-Dél konfliktus felderíti az utópisták szívét. Kolumbusz gazember, Szaddam csupán a Nyugat produktuma, egy báb. Aminek nem volna szabad lennie, az nem is lehetséges. És az iszlám, amely útját állja a modernizálásnak? És a népességrobbanás, amely minden fejlõdést gátol? És a különbözõ szocializmus-modellek pusztító következményei? Etiópia, Algéria, India, Kuba. Kuba? Kubában van Latin-Amerika legjobb egészségügyi rendszere. Itt van már megint a jó-emberek-hangja. Itt vagyunk a jó-emberek-diszkójában, és megy a jóakarat-parti.

5.
Amirõl beszélek, egy elterjedt mellékesség. Úgy terül el a közélet tengerében, mint egy szigetcsoport. Minden, amit mondani akarok, beleütközik ebbe a szigetcsoportba. Az ember Jugoszlávia mellett volt, és nem volt híve a német egyesítésnek. A német külpolitika az egyesülés eufóriájában helytelen szempontokat érvényesített Jugoszláviában. Az ember ellenezte Szlovénia és Horvátország elismerését. Ugyanazon az alapon, amiért ellene volt Németország egyesítésének is. Ezeknek az intellektueleknek a körében nem volt és nincs fogékonyság a nemzet kérdései iránt. Ez volt az alapja Martin Walser szidalmazásának. Idõközben eszközöltek egy óvatos hozzáigazodást a reális helyzethez. A német egyesítést már nincs értelme vitatni, a dolog már így is úgy is lefutott. És vakvágányra futott, teszik hozzá, nem minden káröröm nélkül. A saját hozzáállásukról ehhez a kérdéshez ne essék több szó. Kínos dolgokra nem szívesen emlékszünk. Ez a hallgatólagos alaphang. Szlovéniáról és Horvátországról most az a nézet, hogy túl hamar ismerték el õket. Tessék mondani, mikor kellett volna elismerni õket? A két állam lakossága végül is népszavazással döntött a függetlenség mellett. Az ilyenfajta viták mindig absztraktak. Nem igazodnak semmi máshoz, mint a saját diskurzusuk szabályainak fenntartásához, amelyben a nemzet még mindig idegen szó. Szlovénia, kedves hallgatóság, ma az egyik legjobban mûködõ állam a posztkommunista országok közül. Mi lett volna, ha nem ismerik el? Az elismerés kérdésének igazi célpontja a Szövetségi Köztársaság külpolitikája. Az intellektuel a balkáni államok rovására dobálja a nyilait, és gyûjtögeti magának a pontokat. Az ukránok, mondják, már nem is beszélnek ukránul. Mintha maguktól felejtették volna el a nyelvet, mintha ennek semmi köze nem volna a szovjet birodalomhoz. Az ukránok mint nemzet már majdnem kihaltak, lehetõleg maradjanak is úgy. Ukrán állam? De hát azok mind a nácikkal voltak, az ukránok láger-felügyelõk, meg ilyenek. Akárcsak a horvátok. Usztasák. Az intellektuel törzsasztal beszélget. Idõnként kevésbé világos, máskor inkább. Háború? Nemi erõszak? Az van minden háborúban. És a Boszniából éppen visszatért feminista orvosnõ sorolja a talk-show publikumnak a példákat: Vietnam, Korea, Guatemala. Egy szó sem a Vörös Hadseregrõl 45-ben Berlinben. Így aztán nem is csodálkozik senki, ha Renate Künast a 90-es Szövetség/Zöldek képviselõje 1994 januárjában Berlinben úgy véli, hogy kisstílû dolog külön búcsúünnepséget tartani a távozó nyugati szövetséges hadseregnek és a szovjet katonáknak. A nézetek még mindig messzemenõen a 60-as évek intellektuel világképébõl vannak levezetve. Kifejezésformái továbbra sem mentesek a radikalizmus divatjától (radical chic). A posztkommunista országokban jelentkezõ bûntettek igazi forrása azonban a régi rendszer, annak kihatásai és hordozói, akik nem akarnak visszavonulni. Azok, akik mindig az utópiára hivatkoztak, és ugyanakkor buzgón szították az etnikai konfliktusokat, amelyeket az értelmiségiek ma törzsi háborúknak minõsítenek. „Az emberek azt nem bírják a háborún, hogy látható”, írta Uwe Johnson a Kursbuchban 1967-ben „Egy tiltakozó magatartásról” címû cikkében. Fogjátok az utópiátokat, és menjetek, gondolom magamban. Volt idõ, amikor még megpróbáltam tapasztalataimat beépíteni a beszédmódba. Ezzel már felhagytam. Mondom, amit mondani akarok. És basta.

Bibliográfia

WAGNER, Richard
Kivándorlási kérelem
Magvetõ, 1989

Kõomlás Bécsben
Pont, 1999

„Baloldal, szocializmus nélkül”
Magyar Lettre Internationale, 4.

„Testvérek között”
Magyar Lettre Internationale, 5.

„Kisebbségek felségterületei”
Magyar Lettre Internationale, 14.

„A történelem visszatérése a német tartományokba”
Magyar Lettre Internationale, 22.

„Conspiratitis”
Magyar Lettre Internationale, 32.

„Bizánc felrobbant hídjai”
Magyar Lettre Internationale, 33.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu