RITTERSPORN GÁBOR
Karnevál és egyéb lazaságok
- a 30-as évek nem-hivatalos szovjet folklórjáról
-
Nem könnyû képet alkotni a szovjet lakosság
affinitásairól, lojalitásáról és
ellenszenveirõl: különösen olyan régmúlt
idõkbõl, amilyen a háború elõtti évtized.
A levéltárak megnyitásáig forrásaink
a hivatalos diskurzus reprodukciói voltak, távol attól,
amit az egyes egyének tapasztaltak, hittek, gondoltak, mondtak vagy
tettek. A kutatóknak voltaképpen ma is nagy nehézséggel
jár, hogy elkerüljék annak a csapdáját,
hogy a szovjet emberek önképét azonosítsák
azzal a képpel, amit tanácsosnak láttak magukra venni.
Ez a nehézség egy olyan kultúra feltételezéséhez
vezethet, amelynek paramétereit a rezsim önreprezentációja
alapján határozták meg, és amelynek képletét
állítólag internalizálta a szovjet polgárok
többsége.
A kutatóknak hosszú ideig leküzdhetetlen módszertani
problémákkal kellett szembenézniük. Az 1989 elõtt
hozzáférhetõ források nagy része mindenek
elõtt negatív lenyomata volt az olyan ügyeknek, amelyekkel
a hivatalos szerveknek szembe kellett nézniük, amirõl
nem lehetett nem tudomást venniük. Maguk az ügyek nem
jelennek meg bennük szükségképpen, különösen,
ha olyan zavarba ejtõ dolgok kerülnek elõ, mint az olyan
beállítottságok, nézetek és attitûdök,
amelyek aligha összeegyeztethetõk a rendszer által bevezetett
normákkal. A levéltárak megnyitása óriási
dokumentum-anyagot tárt fel arról az igen sokféle
viselkedési-, gondolkodási- és cselekvési módról,
amelyek létezését alig lehetett elképzelni
szovjet körülmények között. Ezek a megnyilvánulások
jelentõs eltérést és egyes esetekben szembeállást
is mutatnak a rendszerrel olyannyira, hogy ezek az új értesülések
a szovjet kultúráról kialakított képet
is kell, hogy befolyásolják.
Ugyanakkor a levéltári források hitelessége
nem teljesen kétségbevonhatatlan. Végül is az
új adatok zöme hivatalos dokumentumokból származik,
és azok indítékait is számításba
kell venni, akik felvették és lejegyezték a tanúvallomásokat.
Ezek az emberek nyilvánvalóan hajlamosak voltak arra, hogy
kiagyaljanak mindenféle felforgató cselekményt és
illegális csoportosulást, hogy kitaláljanak ellenséges
elemeket a leghalványabb utalás nélkül bármire,
amit a gyanúsítottak valóban tettek vagy képviseltek,
és hasznosnak láthatták azt is, hogy eltúlozzák
bizonyos valódi problémák jelentõségét,
másokat pedig elhallgassanak aszerint, hogy mit gondoltak, mit vár
el tõlük az a hatóság, amelynek dolgoztak. Szembe
kell néznünk azzal a dilemmával is, hogy mennyire voltak
reprezentatívak a nonkonformista gesztusok, mivel a rendelkezésre
álló dokumentáció aligha engedi meg, hogy átlássuk,
mennyire voltak elterjedtek a szkeptikus, elhajló és ellenzéki
reagálások mindarra, amit a rendszer képviselt.
Mégis, mivel a szovjet hatóságoknak nem
kellett azzal fáradniuk, hogy bizonyítékot hozzanak
az állítólagos ellenséges tevékenységre,
amelyet leleplezni igyekeztek, a források, amelyek arra nézve
tartalmaztak anyagot, hogy a gyanúsítottak mit írtak
letartóztatásuk elõtt, vagy más ilyen jellegû
dokumentumot, olyan nézetekre utalnak, amelyeket valóban
vallottak, olyan viselkedésre, amelyet valóban tanúsítottak
vagy olyan szándékokra, amelyeket feltehetõleg valóban
fontolgattak. Az anyagunkban lévõ elemek az ország
különbözõ részeibõl származnak.
Tipikus témák és kifejezésmódok az ország
különbözõ részeibõl - nem lehetnek
mind kitalációk, ha csak nem volt erre nézve központi
utasítás. És a feljelentõk sem strapálták
volna magukat légbõl-kapott csasztuskák kitalálásával,
ha találtak bõven igaziakat.
Minden jel arra mutat, hogy a hámból való
kirúgás a fennálló rendtõl való
távolságtartás vagy a szembenállás tradicionális
formái a szovjet idõkben más formákban újra
megjelentek, és bizonyos esetekben nemcsak az orosz kultúrában
mélyen gyökerezõ szokások, de a népi kultúra
határokat átszelõ konvenciói is. A tényállás
nem igazolja szükségképpen az elhajlás, elégedetlenség
vagy lázadás szándékát minden
olyan esetben, amelynek nyomai az anyagokban fellelhetõk, de valószínûsít
belõlük sokat, majdnem mindet, ha másként nem,
mint olyan eseteket, amelyekrõl a hivatalos közegek úgy
vélték, foglalkozni kell velük. Bár nem sok fogódzónk
van arra nézve, hogy a vonakodás attól, hogy alávessék
magukat a rendszer normáinak, illetve azok elutasítása
mennyire volt jellemzõ a szovjet társadalom egészére,
az a tény, hogy a formák, amelyben jelentkeztek, elég
hosszú tradíció részét képezték,
azt sugallja, hogy elég tipikusak voltak. Nincs okunk azt feltételezni,
hogy a gondolkodás és viselkedés bevett mintái
nyomtalanul eltûntek volna a forradalom után néhány
év alatt, bármilyen eseménydúsak voltak is
ezek az évek. Ellenkezõleg: az élet- és munkakörülmények
valamint a hivatalosság formái észrevehetõ
archaizálódáson mentek át a II. világháború
elõtti korszakban, és ez elõsegítette a hagyományos
népi szokások feléledését.
Az új dokumentumok nyomán differenciáltabbá
kell tennünk a szovjetpolgárok önértelmezésérõl
kialakított felfogásunkat és azt a képet is,
amit arról alkottunk, hogy milyen módon alkalmazkodtak a
rendszerhez, és reagáltak a nyomására. Az új
források képesek árnyalni arra vonatkozó feltételezéseinket,
hogy az átlagemberek mennyire internalizálták a hivatalos
diskurzust, és mennyire érvényesítették
a népi attitûdöket szélesebb perspektívában,
mint ahogy azt a bolsevik rendszer lehetõvé tette. A friss
információk abból is megmagyaráznak valamit,
miért keresett a rezsim lankadatlanul a politika szférájától
távol esõ közegben is ellenségeket, és
miért reagált olyan könyörtelenül még
az apróbb szemtelenkedésre is. Végül, de nem
utolsósorban, ezekbõl az adatokból levonható
következtetések gazdagíthatják a szovjet kultúráról
kialakított képünket azzal, hogy hozzá kell vennünk
olyan elemeket, amelyek csak távoli, kevés vagy semmilyen
affinitást nem mutatnak a hivatalosan szankcionált normákkal.
Ugyanakkor az új dokumentumok elemzése ki van téve
bizonyos veszélyeknek. Az egyik, hogy terméketlen szõrszálhasogatásba
bonyolódunk olyan kérdésekrõl, mint az ideológiai
konstrukciók szerepe vagy hogy a szovjetpolgárok mennyire
hitték el a hivatalos propaganda állításait,
holott nem ezek a legfontosabb felvetõdõ témák.
Másik veszély, hogy a rendszer szabályaitól
való eltérést ellenállásnak vagy éppen
tudatos szembeszegülésnek tekintsük. Lehet úgy
érvelni, hogy annak tipikus szovjet módjai, hogy eleget tegyenek
számtalan követelménynek, különösen a
munkateljesítmény kapcsán, erõsen hajlott arra,
hogy eltérjen a rendszer elvárásaitól, és
jelentõs, olykor döntõ módon befolyásolja
a hivatalosság elképzeléseinek megvalósulását.
Mégis nagy paraszti, munkás és hivatalnok
tömegek attól való vonakodását, hogy az
elõírásoknak engedelmeskedjenek, a legritkább
esetben motiválta olyasmi, ami a rendszer normáitól
való elõre megfontolt eltérésre vagy
ellene való küzdelemre távolról is hasonlított
volna. Az emberek egyszerûen a kisebb ellenállás útját
választották, miközben megpróbáltak boldogulni
a nehéz, kellemetlen vagy rosszul definiált feladatokkal,
és jobbára nem voltak tudatában tevékenységük
következményeivel a rezsimre nézve, amelyet többnyire
elfogadtak vagy éppen támogattak is.
Ugyanígy, az elégedetlenség vagy rosszallás,
amire az újonnan feltárt dokumentumokból gyakran következtethetünk,
egyáltalán nem árulkodik minden esetben a hivatalossággal
való szembefordulás szándékáról.
Kétségtelen, hogy a parasztság jelentõs részének
minden oka megvolt rá, hogy a kollektivizálás áldozatának
érezze magát, amelynek elkeseredetten ellenállt, a
II. világháború elõtti évtized elején
sokszor erõszakkal is, és amely egy valódi vidéki
ellenkultúra kialakulásához szolgált alapul.
A volt falusi lakosság komoly jelenléte a szovjet városokban
kétségtelenül hozzájárult e kultúra
elemeinek beszivárgásához a városi környezetbe.
De nincs okunk azt feltételezni, hogy akik ennek a kultúrának
a hordozói voltak, hajlamosak lettek volna ezt a rendszernek való
ellenállás értelmében felfogni.
Ezért látszik ajánlatosnak, ha a forrásainkban
talált momentumokat a folklór, az életvitel, spontán
önkifejezési módok manifesztálódásának
vesszük, és semmiképpen nem olyan gondolkodási
és cselekvési módoknak, amelyek pontosan meghatározható
politikai célokra irányulnak. Még a legvehemensebb
nonkonformista gesztusok is együtt élhetnek, és együtt
is éltek ugyanazon egyén cselekedeteiben az arra való
igyekezettel, hogy alkalmazkodjék a realitásokhoz, az új
körülmények közé való beilleszkedésre,
s ezen belül a minél jövedelmezõbb státusz
elnyerésére irányuló õszinte törekvésekkel.
Az új információk elsõsorban azt
a kérdést vetik fel, hogyan találhatunk megfelelõ
értelmezési kereteket hozzájuk. Valójában
forrásaink feltárják számos olyan terminus
törékeny és inadekvát voltát, amelyet
arra alkalmazunk, hogy megértsük, hogyan viselkedtek a Szovjetunió
polgárai a hivatalossággal szemben. Ezeket a fogalmakat egy
olyan dichotómia jellemzi, ami a bolsevik manicheizmusra emlékeztet
(bizonyos mértékig abból is eredeztethetõ),
mely szerint a szovjet emberek vagy a rendszer mellett vannak vagy a rendszer
ellen, anélkül, hogy lehetõségük volna egy
köztes pozícióra, azaz hogy beletörõdjenek
a dolgok rendjébe, és közben mindent elkövessenek,
hogy azt a saját céljaikra használják, vagy
hogy ingadozzanak a szélsõségek között,
amelyek nem jelentik szükségképpen a feltétlen
odaadást és a teljes elismerést. Az új dokumentumok
annak sürgetõ szükségességét mutatják,
hogy árnyaltabban nézzük a rendszerrel való együttmûködés
készségének hiányát, a szabályok
követésének elmaradását, az irántuk
tanúsított tiszteletlenséget, hogy tanuljuk meg, hogy
a népi szokások nemcsak a fenntartás nélküli
támogatás vagy a kormányzattal való tudatos
szembenállás terminusaiban értelmezhetõk.
Talán az esetek többségében az emberek
alig voltak tisztában azzal, milyen távolság választja
el viselkedésüket és kinyilvánított lojalitásukat
attól az üzenettõl, amit cselekedeteik közvetítettek
a hivatalosság képviselõinek annak idején,
és jelenthetnek a kutatóknak napjainkban. Olyannyira, hogy
rendszerint csak a hivatalos közegek durva reagálása
jelezte számukra bizonyos viselkedésmódok összeegyeztethetetlenségét
a rendszer eszményi rendjével.
Különösen ez volt a helyzet a II. világháborút
megelõzõ évtizedben, amikor az adminisztráció
egyre érzékenyebbnek bizonyult mindenfajta viselkedésre,
amelyet deviánsnak ítélt, bármilyen ártatlannak
tûntek is azok elsõ látásra. Kiválóan
példázzák ezt olyan esetek, amikor különbözõfajta
csoportok, amelyek rendszerint csak azért jöttek össze,
hogy jól érezzék magukat, és amelyek nem csak
azért keltettek gyanút, mert kerülték a hivatalosan
elõírt összejöveteli formákat, hanem a témákkal
is, amelyek miatt összejöttek, a szimbolikánál
fogva, amit használtak, és a hatóságoknak e
tevékenységek potenciális továbbgyûrûzésével
kapcsolatos rossz elõérzetei következtében.
Diák-gengek - Timur és csapata avant la lettre
Még a „politikailag korrekt” célú kamaszegyesületek
is könnyen gyanússá válhattak, ez történt
egy magát „Urán”-nak nevezõ kis szervezettel, amelyet
a kujbisevi komszomoltitkár „illegális csoportként”
írt le. Volt saját programja, pecsétje, titkosírása
és ügyvitele, valamint voltak jegyzõkönyvei, nyolc
tagjának öt összejövetelérõl, akik
mind úttörõk voltak és 15-16 évesek. Az
volt a célkitûzésük, hogy sikereket érjenek
el az iskolában az „uránisták” számára
és más tanulóknál azzal, hogy személyes
jó példával járnak elöl, de szükség
esetén büntetéssel, beleértve a verést
is. N. Ognyev regénye inspirálta õket, amely úgy
volt megírva, mint egy iskolás naplója, aki Lenin
hûséges híve, és egy olyan csapatot szervez,
amely alternatívát keres az iskolai rutinhoz képest.
A könyv elég népszerû volt, és egy valódi
naplóírónak is a kezébe került a jaroszlavi
területen.
Büszke volt rá, hogy a saját feljegyzései
hasonlítottak a könyvbeliekre, és õ maga is próbált
szervezni egy ligát az osztálytársaival, s megírta
az alapszabályát, amely 17 pontból állt. Ugyanakkor
egy „köztárság” „elnöke” is lett, amelynek „Külügyi
Népbiztosa” is volt, és amely alig kerülte el azt, amit
„háborúnak” hívott a „Független Iskolapadok
Köztársaságával”.
Túl az aggodalmon, hogy az ilyen társulások
felforgathatják az iskolai életet, és megzavarhatják
az úttörõ szervezet munkáját, amint
ez állítólag a helyzet volt a kirovi terület
„Kék Kereszt” csoportja esetében, az adminisztráció
ellenséges hozzáállását az is motiválta,
hogy hajlamosak voltak nagyon komolyan venni konfliktusaikat fiatalok más
csoportjaival. Egy moszkvai jelentés a városok és
falvak „felfegyverzett gyermekszervezetekrõl” panaszkodott; rendszeres
összecsapásokra került sor különbözõ
bandák között egy körzetben Leningrád közelében,
akárcsak Szaratovban és Penzában, míg az omszki
területen - ahol mintegy kétszáz suhanc vett részt
egy „Csapajev-támadás” által kiváltott
tömegverekedésben - iskolásokból álló
„Fehér Büntetõosztag” jól megverte az összes
„Vöröst”. A jelentések talán eltúlozták,
milyen mértékben voltak ezek a tizenévesek felfegyverkezve
botokkal, késekkel és maguk eszkábálta puskákkal.
De az tény, hogy bunyóik a falusi legények és
a munkás lakónegyedek lakói közötti verekedések
hosszú idõre visszanyúló hagyományát
folytatták, amelynek fontos szerepe volt a férfiúi
önérzet szimbolikus megerõsítésében,
és népszerû formája volt a szabadidõ
eltöltésének is.
Aggodalomra adott még okot az is, hogy az ország különbözõ
pontjain csoportok alakultak olyan sokat mondó elnevezésekkel,
mint „Zsivány testvérek” (Bratyja Razbojnyiki) vagy „Ifjú
Csibészek Bandája” (Sajka Junüh Blotjakov) azzal a célzattal,
hogy megszökjenek hazulról, amit a tagok többnyire a szüleiktõl
ellopott pénzbõl akartak finanszírozni. Mint jövendõ
börtöntöltelékek rendszerint esküt tettek, hogy
soha nem árulják el a titkaikat, akárcsak a sokszor
büntetett elõéletû fiatalok körül kialakult
fiatalkorú bandák tagjai, akik kisebb bûncselekményekbe,
fõként lopásba keveredtek. Hajlamosak voltak arra,
hogy hangzatos neveket válasszanak maguknak, mint „Ifjú Banditák
Szövetsége” (Szojuz Junüh Bangyitov) a kurszki területen
, vagy a „Fekete Kalózok Bandája” (Banda Csornüh Piratov)
Moszkvában; programot fogalmaztak, amely idõnként
azt is tartalmazta, hogy a banda tagjainak kötelezõ kijárni
az iskolát; az irodalom is hatott rájuk, többnyire a
forradalom elõtti ponyvaregények. Mint koruk gyermekei, a
fiatalkorú bûnözõk hajlamosak voltak a bolsevik
rezsim jelképeit is használni. Az egyik geng az elsõ
szovjet hangosfilmbõl választott tagjainak becenevet - amely
átnevelt fiatalkorú bûnözõkrõl szólt
- míg egy másik „Vörös Spartakista Örs”-nek
titulálta magát, és fosztott ki más gyerekeket
egy sarló-kalapácsos zászló alatt.
A tiszteletreméltó konvencióknak ilyen karneváli
felfordítása szerves része volt a népi kultúrának
mindenütt a világon, és sok esetben teljesen szándékolatlan
volt az olyan embereknél, akik nem voltak egészen a tudatában
annak, hogy éppenséggel áthágják
a szabályokat. A verekedõ „vörösök” és
„fehérek” nem akarták feltétlenül parodizálni
a polgárháborút, és az Urán-csoport
tagjainak bizonyára nem állt szándékában
csúfolódni a párton azzal, hogy utánozza részletesen
kimunkált hierarchiáját, és intézményesíti
a „politikai gondolkodó” pozícióját. Ugyanakkor
más fiatalok gesztusai arra utaltak, hogy készek a végsõkig
kiélvezni a karnevált, és olyan messzire elmenni ebben,
amennyire csak lehet. A „Balhécsapat” (Gruppa Buzotyorov) dala,
amely azt ígéri, hogy minden rendõrt összever,
vagy a „Fekete Kalózok” falfirkái és plakátjai,
amelyek „halált” kiáltanak a „zsarukra”, alig voltak többek,
mint jókedvû azonosulások a törvényen kívüliek
választott önképével, és jelszavukat,
hogy „Le a GPU-val!”, inkább ez a játék diktálta,
semmint az az ambíció, hogy szembeszálljanak a rendszerrel.
A vagány szerepének nyilvánvaló vonzereje sokat
köszönhetett annak, hogy a társadalmi érintkezés
tiszteletreméltó formáinak kifordítása
volt, és nem a szovjet körülményekbõl eredeztethetõ;
a huligán szerepben való pózolás divatjára
vezethetõ vissza, ami még a század elején alakult
ki. A szokásformák felfordításával járó
dorbézolásnak minden esélye megvan arra, hogy bármely
rendszer leginkább tisztelt konvenciói kikezdésként
jelenjen meg - és ez látszik magyarázni az olyan iskolások
viselkedését, akik ilyen mondatokat írtak a füzeteikbe:
„Útonálló akarok lenni, trockista, hogy elvegyem a
pénzt a kommunistáktól”, vagy olyan jelszavakat, hogy
„Le a szovjethatalommal! Szabadságot a gyerekeknek! Szabadságot
a munkásoknak!”.
Mégis, a fennálló renddel való vidám
dacolás elvezethet valódi lázadáshoz is. Olyannyira,
hogy nehéz megmondani, a bolondozás szédülete
vagy valódi lázadó szándék indított
fiatalokat arra, hogy összefirkálják az ország
vezetõinek képmását, kijelentsék tanáraiknak,
hogy „meg fogjuk verni a szovjeteket, ahogy Spanyolországban is
elverik õket, amint felnövünk”, „szabotázsra” szólítsák
fel társaikat, vagy hogy azzal kérkedjenek, hogy készek
megölni Sztálint. Mondani sem kell, hogy a hivatalos közegek
annál inkább voltak hajlandók az ilyen cselekmények
mögött felforgatást látni, mivel ezeket gyakran
kísérték rendszer ellenes rigmusok és mondások,
amelyek fõként a felnõttek körében terjedtek,
és idõnként olyan felhívások is, hogy
„Legyünk fasiszták!”, „Forduljunk szembe vezérünkkel,
a Szovjetunióval!”, „Legyünk Hitlerrel!”. Bár a rendszer
politikája mindent elkövetett azért, hogy még
a tizenéveseket is maga ellen fordítsa, az ilyenfajta magatartást
nemegyszer az a szimpla vágy is motiválhatta, hogy megmutassák,
milyen bátrak, hogy egy ilyen provokációt is meg mernek
kockáztatni. Bárhogy volt is, az a tény, hogy a legtöbbre
tartott bolsevik meggyõzõdések és jelképek
nyílt kikezdése vált a bátorság próbájának
egyik formájává a kamaszok körében, a
valódi lázadás és a lázadók iránti
tiszteletrõl tanúskodik, és ezt a megbecsülést
a felnõttek világából vehették át.
Orgiasztikus csoportok
Nem a kiskorúak voltak kizárólag, akik olyan csoportokat
hoztak létre, amelyek bántották a hatalom érzékenységét.
Az érettebb korú fiatalság és idõnként
a felnõtt lakosság is szívesen járt össze
affinitások alapján, amelyek azzal a kockázattal jártak,
hogy a hivatalos közegek nemtetszését váltják
ki. A munkahelyi taposómalom, az iskola vagy hadsereg unalma motiválta
az ilyen összejöveteleket, és az is, hogy nem volt semmi
alternatívája a hivatalosan szankcionált szervezetek
rutinszerû, sokszor sivár tevékenységének,
valamint a hatóság konoksága, amellyel minden olyan
kezdeményezést elgáncsolt, amely ezeknek a szervezeteknek
az életét valamivel vonzóbbá igyekezett tenni.
A Komszomolnál ugyanez volt a helyzet, úgyhogy ahol nem felelt
meg a várakozásoknak, a fiatalság olyan egyleteket
alakított, mint a „Kritikus Tanács” (Krityicseszkij Szovjet),
„A Szabadon Lézengõ Közönség Önkéntes
Társasága” (Dobrovolnoje Obscsesztvo Volno-Matajuscsej Publiki)
és az „Ifjúság Pártonkívüli Központja”(Bezpartyijnüj
Centr Mologyozsi), amelyek azért nyíltak meg az alsó-volgai
terület ugyanazon körzetében, „hogy jól érezzék
magukat”, ahogy egyik hívük fogalmazta. A titkosrendõrség
a „politikai huliganizmus csoportosulásainak” minõsítette
õket, és azzal gyanúsította, hogy sötét
terveket forralnak; de az valószínûtlen, hogy õk
találták volna ki a létezésüket, mivel
hasonló kompániák széles skálája
virágzott országszerte egy moszkvai vasutas-iskola „Inni-
és Harapnivaló Kedvelõinek Társaságától”
(Obscsesztvo Ljubityelej Vüpity i Zakuszity) az azovi-fekete-tengeri
terület egy kollektív gazdasága „Egyetértõ
Ifjúság Kolhozán” (Kolhoz Jegyinomüslennoj
Mologyozsi), keresztül - a „Népszövetségig” (Liga
Nacij) egy harkovi kaszárnyában - és a „Pártonkívüli
Ifjúság Szövetségéig” (Szojuz Bezpartyijnoj
Mologyozsi) a távoli Kazahsztán egy mûszaki fõiskoláján.
Állítólag megpróbálták „kivonni
az ifjúságot a Komszomol hatása alól”, sõt,
„bomlasztani annak munkáját”, holott nyilvánvaló,
hogy egy önkéntesen improvizált pótlékot
hoztak létre helyette, különösen, ha a hatóság
akadályozta a helyi Komszomol-sejt tevékenységét.
Egyes összejövetelek felforgatták az iskolai vagy a kolhoz-életet,
mint a moszkvai illetõségû „Szabad Huligán Egyesület”
(Szvobodnaja Asszociacija Huliganov” vagy a csuvas „Vitéz Huligánok
Társasága” (Bogatürszkoje Huliganszkoje Obscsesztvo),
amely nyilvánvalóan a vagánykultusz hagyományát
folytatta.
De a Komszomol-aktivisták feltûnõ jelenléte
az ilyen csoportok alapítói között, és az
a tény, hogy az egyiknek ráadásul egy párttag
volt a vezetõje, azt jelzi, hogy keresték a megegyezés
alapjait és a társas élet olyan formáit, amilyeneket
a Kommunista Ifjúsági Szövetség nem tudott nyújtani.
Politikai témák csak elvétve kerültek az eszmecserék
középpontjába, bár „szovjetellenes viccek” elõfordultak
az ilyen összejöveteleken; az egyik csoport tagjai „egyéni
véleményeket hangoztattak a párt és a kormány
vezetõirõl”, egy másik társaság tagjai
saját értelmezésüket fûzték a kolhoz
alapszabályához, ami a parasztokat arra bátorította,
hogy megszegjék a munkafegyelem elõírásait;
és egy egyesület, amely a „Zinovjevisták” nevet választotta,
nem értett egyet a módszerekkel, amelyekkel a rendszer a
céljait valósította meg, bár utóbbiakkal
egyetértett, a kollektivizálás kivételével.
Még a titkosrendõrségnek sem volt könnyû
politikai témákat találni a különbözõ
moszkvai diákkörök összejövetelein, mint „Az
Emberi Lélek Felszabadításának Köre” (Kruzsok
Oszvobozsgyenyija Cselovecseszkoj Dusi), amely logikával és
csillagászattal foglalkozott, eltekintve egy-két nyilvánvalóan
kritikus vagy ellenséges kijelentéstõl és attól
a körülménytõl, hogy egy gyülekezetet lenyûgözött
a spiritizmus, míg egy másik egy esztétika professzor
körül alakult ki, akinek enyhén nem-ortodox nézetei
állítólag vonzották a „gyanús” elemeket.
E csoportok hangsúlyozottan „kritikus”, „önkéntes”
vagy „szabad” jellege és tüntetõen „pártonkívüli”
volta nem jelenti azt, hogy politikailag elkötelezettek lettek volna,
még ha bizonyos esetekben kétségen kívül
hadilábon álltak is a helyi Komszomol-szervezettel, és
ennek riválisaként léptek fel. Esetenként azzal
vádolták õket, hogy terrorista terveket forralnak,
de ez alig jelentett többet annál, mint hogy egyik tagjuk megjegyezte,
jól megverné a Komszomol-titkárt, vagy olyan irányú
ostoba kijelentéseket, hogy jó volna késeket és
pisztolyokat szerezni. Távol állva attól, hogy
politika eszményeket dédelgessenek, több ilyen egyesület
alakult Sz. A. Jeszenyin emlékének adózva, akinek
költészetét idõnként megpróbálták
utánozni, és aki az egyetlen nyilvánvalóan
kultikus figura volt - a moszkvai diákok körében éppúgy,
mint a kirgiz fõvárosbeli társaiknál, vagy
a nyugati határvidéken és fiatal kolhozparasztok körében
a Volga mentén, vagy a katonatisztek soraiban a különbözõ
katonai körzetekben. A hatóságok zavarban voltak, mivel
jelentéseikben azt hangoztatták, hogy Jeszenyin hatása
elfordítja az embereket a politikától, ugyanakkor
mégis azt állították, hogy e csoportok némelyike
„ellenforradalmi” jellegû. Túl a Jeszenyin „dekadenciájára”
vonatkozó szokásos vádaskodáson, és
azon, hogy a mûvei „lehangolt lelkiállapotot” idéznek
elõ, a hatóságokat riasztotta a szabad szellemû,
felbátorodott új „jeszenyinscsina” és az õ
inspirálására íródott „vulgáris
huligán versek”. Valójában a „zinovjevisták”
szóltak a verseikben arról, milyen idegeneknek érzik
magukat a környezetükben, és az éhínség
sújtotta országról, amelynek látványa
a halál vágyát ébresztette bennük; míg
„Az Ifjúság Pártonkívüli Központjának”
dalai a zabolátlan részegeskedést dicsõítették
és azt, ha valaki a halálba issza magát.
Nem kétséges, hogy a Komszomolnak sikerült
közösséget biztosítani sok fiatal számára,
idõnként nem kevesebbet, mint értelmet adni az életüknek,
olyannyira, hogy a kizárás belõle némelyeket
öngyilkossági kísérletbe kergetett. Mások
igényeinek nem tudott megfelelni, beleértve saját
aktivistáinak egy részét is, akiknek az együttélés
formáiról alkotott elképzeléseit nem volt könnyû
beilleszteni egy politikai szocializációt szolgáló
szervezet keretei közé. „A Pártonkívüli
Ifjúság Szövetségének” „részeges
dáridózása, huliganizmusa és zabolátlankodása”
vagy az „Inni- és Harapnivalók Kedvelõinek Társasága”
„részeges orgiái” - beavatási szertartások
voltak és talán a felnõtt virtus fitogtatására
szolgáló alkalmak egy olyan társadalomban, ahol az
ivászatok széles körben elfogadott idõtöltésnek
számítottak, és ahol a súlyos alkoholfogyasztást
felnõtt szokásnak tartották. A komszomolista-koron
rég túllevõ felnõttek, mint például
a katonatisztek szintén alakítottak ivótársaságokat
olyan címeken, mint „Agglegény Egylet” (Asszociacija Holosztyakov),
„Megrögzött Agglegények Szövetsége” (Szojuz
Sztandartnüh Holosztyakov) vagy egyszerûen „Kolhozisták”.
De sok társaság túlment valamelyest azon, hogy elmerüljön
a vodkában.
A dolgok néha ártatlannak indultak, mint egy „3.
számú Expedíció”(Ekszpegyicija Nomer 3” esetében,
amelynek szellemi motorja egy Komszomol-sejt titkára volt, akit
kitiltottak a helyi klubból. Vette a tangóharmonikáját
és betanyázott a csapatával együtt a klub melletti
kunyhóba, a falu papjának a házába, akinek
a lányai készek voltak befogadni a pajtásaikat, valahányszor
az apjuk a parókia távoli falvait kereste fel. Ilyen alkalmakkor
„italozás, táncolás, dalolás, aztán
sorshúzás annak eldöntésére, hogy ki melyik
lányt kapja, aztán lefekvés” volt az események
sorrendje, ami ellen a nõi résztvevõknek láthatólag
nem volt kifogása, bár néhányukat állítólag
megverték vagy meg is erõszakolták. Az ilyesfajta
csoportoknak gyakran volt sokatmondó elnevezésük, mint
annak, amelyet azért állítottak fel, hogy utánozza
az „Éhezõ Elvtársak Szövetségét”
(Szojuz Golodajuscsih Jegyinomüslennyikov), de a jelzett szót
egy olyan kifejezéssel helyettesítették, amely olyan
emberekre utal, akik rendszeresen közösülnek; vagy egy másik,
amelyik „Juhnovi Bordélynak” (Juhnovszkij Bardak) hívta magát,
és amelynek hagyományát folytatták beszüntetése
után láthatólag név nélkül, de
olykor csak a beavatottak tudták megfejteni egyes egyesületek
elnevezésének mélyebb értelmét, az olyanokat,
mint a „Potya Örs” (Haljav Otrjad); és elõfordult, hogy
a részvevõk úgy jöttek össze, mint a „Szoloncovi
Szovjet” vagy mint a „Tisztességes Lányok Szövetsége”
(Szojuz Csesztnüh Gyevusek).
Ezek a kompániák a „közös éjszakázás”
(nocsevka) hagyományát folytatták, amelyet Oroszország
és Ukrajna sok vidékén megtartottak a falusi mulatságokat
követõen a forradalom elõtt, és ez a szokás
igen eleven volt a 20-as években. Ezek gyakorlatát úgy
is fel lehet fogni, mint azoknak az alternatív életformáknak
a paródiáját, amelyeket a forradalom elõtti
idõszakban gondoltak ki, különösen pedig azoknak,
amelyeket a szexuális kísérletek és a kommunában
való együttélés bolsevik hirdetõi képzeltek
el, és a követõi próbáltak ki a szovjetrendszer
elsõ éveiben. Ennek ellenére, az elmaradottnak tekintett
népi szokásokkal szembeni ellenségesség vagy
a nemi kapcsolatok új típusaival való kísérletezés
nem magyarázza meg eléggé, hogy miért kellett
„ellenforradalmi” bûnök elkövetésének vádjával
szembesülniük egyes promiszkuus csoportok tagjainak, és
különösen az ítéleteket nem, amelyeket némelyikük
kapott, és ami egészen 7 vagy 10 évi kényszermunkáig
terjedhetett. Az ilyen keménykezû bánásmódot
a cselekmények karneváli jellege váltotta ki, és
általuk megsértett érzékenységek.
A Komszomolt és a pártot imitálva a „Potya
Örs”, amely egy dél-orosz faluban mûködött,
bevezetett egy felvételi eljárást, amelyhez az illetõ
tag írásos jelentkezésére volt szükség,
ezenkívül egy próbaéjszakára a csoport
egyik aktivistájával; és egy katonatisztekbõl
álló egyesület Ukrajnában „illegális találkozókon”
vitatta meg a „tagtoborzás kérdéseit". A „Potya Örs”
is összegyûlt, hogy meghallgassa híveinek elõírásos
beszámolóit arról, hogy meg voltak-e elégedve
a partnereikkel, ahogy a Komszomol vagy a pártsejt járt el
más ügyekben; de csak a férfi tagok voltak kötelesek
jelentést tenni a nõi résztvevõk jelenlétében
a „Szoloncovi Szovjetben”, amely plakátokat ragasztott ki bírálva
azokat, akik nem feleltek meg az elvárásoknak; kiadott egy
faliújságot, amelyet úgy írtak le, mint ami
„a felelõsség és a munkastílus megosztására”
törekszik, ami az állami szervek által felállított
normák szabados másolata volt. Volt egy bizonyos mûfajkeveredés
a kaszárnyákban, ahol a szovjet stílusú rangutánzatok
mellett a tisztek a cári hadseregbõl kölcsönzött
titulusokat is adományoztak a cimboráiknak.
Mindemellett a szabad szerelem körüli gyülekezetek
többsége az egységesség igen magas fokáról
tett tanúbizonyságot, ami szimbolikus praktikáikat
illeti. A „Falusi Ringyóbizottságnak” a sztálingrádi
területen, amelynek az elnevezése a falusi bizottságok
és a szegényparaszt-bizottságok neveit visszhangozta
(Szelbljadkom / Szelkom / Kombed), megvolt a saját „terve”, „megbízóleveleket”
és „engedélyeket” állított ki - a párt
és az állami szervezetek mintájára - akárcsak
egy hasonló csoport a Nyugati Területen, amely egyszerûen
a „Bizottságnak” hívta magát, de úgy is ismerték,
mint „Prostitúciós Népbiztosság” (Narkomproszt),
ami világosan utalt a „Népmûvelési Népbiztosságra”
(Narkomprosz), annál is inkább, mert tanárok fontos
szerepet játszottak benne. Egy a hadseregben alakult társaság
úgy nevezte magát, hogy „Ringyójáró”
(Bljadohod), és kiadta „napiparancsait” Vjatka környékén;
míg egy másik egyesület az Omszki területen pontosan
ugyanezt a nevet viselte, volt „központi bizottsága”, „fõosztályai”
vezetõkkel és volt egy alapos irattára is, „tervekkel”
és „pénzügyi dokumentációval” a forradalmi
ünnepek megtartásáról és „jelentésekkel”,
„figyelmeztetésekkel” valamint „magyarázó feljegyzésekkel”,
amelyeket a tagoknak nem volt nehéz megszerkeszteni, mivel úgyis
különbözõ hivatalokban dolgoztak. A dél-orosz
„Szoloncov Szovjet” tagjai olyan vezetõ bolsevikok nevét
vették fel, mint Krupszkaja vagy Kujbisev; és egy hasonló
társaság a Kaukázusban, amelyet egy „Vorosilov”-nak
becézett fiatalember alapított, „Politbürónak”
volt keresztelve, és kivált belõle egy „Zinovjevista
csoport”.
A hatóságok heves reagálása a blaszfémikus
jellegnek tudható be, amelyet a rendszertõl elválaszthatatlan
elnevezések, eljárások, identitások és
bizonyos esetekben dédelgetett jelképek tréfás
használatának tulajdonítottak. A népi mulatságok
hagyományosan meríteni szoktak hivatalos ceremóniáinak
és az egyház liturgikus gyakorlatának parodizálásából
Nyugat-Európában éppúgy, mint Oroszországban,
ahol az apokrif prédikációknak, imádságoknak
és szentmiséknek hosszú idõkre visszamenõ
története volt, és ahol a cár személyével
való csúfolódó visszaélés része
volt a népi mulatságoknak, bár a szigorú büntetés
kockázatával járt.
A karnevál, az alkalmi szabadosságok, és
még a lázadás rítusai is sokszor szolgálhatnak
és szolgáltak is biztonsági szelepként, emlékeztetve
ugyanakkor a tabukra. De ezek a megfontolások láthatólag
távol álltak a bolsevik vezetõktõl. Megfigyelhetõ,
hogy rendszerint a területi vagy a központi szervek kezdeményeztek
energikus retorziókat, valahányszor az adminisztratív
hierarchia legalsó szintjein a legkisebb jele mutatkozott annak,
hogy túlságosan elnézõek volnának az
olyan csoportokkal szemben, amelyek nem veszik komolyan az egzaltált
és profán dolgoknak a rezsim által hivatalosan szankcionált
felfogását, és promiszkuózus szórakozásokba
merülnek, amelyeknek olykor a helyi elit tagjai sem bírtak
ellenállni. A helyi tisztségviselõk hajlamosak voltak
a népszokások egy változatát látni az
effajta zabolátlanságban, és azért is hajlottak
arra, hogy elnézõk legyenek, mivel eléggé elterjedt
volt. Bizonyos esetekben a mulatság a rendszer szimbólumainak
felhasználása nélkül folyt, vagy legalábbis
semmi ilyet nem jelentettek. De még iskolás gyerekek is alapítottak
olyan társaságot, hogy „Elvtársi Segítség
a Szerelemben” - megfelelõ feljegyzésekkel, ûrlapokkal
és jegyzõkönyvekkel; diákok, falusi fiatalság,
a hivatásos katonák feleségei akárcsak az Orosz
Legfelsõ Bíróság egyik tagja, vagy a Külügyi
Népbiztosság egyik fõosztályvezetõje
szintén részt vettek orgiákban; bizonyos frivol partikra
ellátogattak helyi vezetõk, a KB-tagokat is beleértve,
míg más mulatságok a Komszomol-sejtek fedezékében
folytak, olyannyira, hogy a népszerû rigmusokban, csasztuskákban
a „komszomolizálni” alakú neologizmus a közösülés
szinonimája lett.
Az erotikus szabadosság képes bizonyos felforgató,
szubverzív dimenziót nyerni egy olyan rezsimben, ahol az
irodalmi cenzúra lecsap minden olyan helyre, ahol a leghalványabb
utalás található a testi szerelemre, ahol a legfelsõ
hatóságokat irritálja nemcsak a nemek közti kapcsolat
legenyhébb naturalista ábrázolása egy szerzõnél,
de még egy túlságosan hevesnek talált csók
is egy filmben, és amelynek jogi apparátusa „ellenforradalmi
propagandát” lát az olyan kijelentésben, mely szerint
„a szexuális szenvedély és szabadság alapeleme
mindennek, ami eleven a világban”. Érthetõ tehát,
hogy az érzéki játékok számos résztvevõje
többé-kevésbé tisztában volt azzal, hogy
ujjat húz a hivatalosan szankcionált normákkal, és
ez a körülmény csak tovább fokozta az ilyen játékok
vonzerejét. A fennálló normák karneváli
kicsúfolása oldhatja a konfliktusokat, és fenntarthatja
a tilalmakat, ha úgy történik meg, mint kivétel
a szabály alól, és olyan alkalmakkor, s olyan formákban,
amelyek nagy mértékben szabályoz és ellenõriz
a hagyomány, és ami még fontosabb, maguk az intézmények,
amelyeket jelképesen kikezdenek. Az emberek, akik kedvüket
lelték a szovjet világ feje tetejére állításában,
igencsak gyakran bontották meg a rendet, amelyet a rezsim próbált
kikényszeríteni; és a hatóságok hatókörén
túl jöttek össze, függetlenül attól,
hogy azért találkoztak, hogy a szabad szexet, dáridót,
verekedést, a törvényen kívüliség
romantikáját vagy a bunyózást élvezzék,
és függetlenül attól, hogy használtak-e
bolsevik konvenciókat. Az ország vezetése nem volt
teljesen érzéketlen a lakosság könnyû szórakozásra
vágyása iránt. De a tömegeknek szánt ünnepségek
hivatalosan intézményesített formái túl
gondosan megtervezettek és felülrõl irányítottak
voltak ahhoz, hogy teret hagyjanak a résztvevõk kezdeményezéseinek
és bárminek, ami hasonlít a rendszer szabályainak
ironikus kikezdésére.
Ezért történhetett, hogy a szovjet karnevál
a pártállam által ellenõrzött területeken
kívül bontakozott ki, és jóval köznapibb
jelenség volt, mint a tiszteletre méltó szokások
hagyományos alkalmakhoz kötött kicsúfolása.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu