Aage A. Hansen-Löve
Az elõítélõerõ kritikája: Oroszország-klisék

Elõhang. Elõítéletek
Elöljáróban valamit az elõítéletekrõl. Aztán következhetnek az utóítéletek. Mindkettõre jellemzõ az ítélõképesség hiánya, összekapcsolja õket az ítélkezés fantazmagorikus volta, tárgyuk, amely egyszerre vágyakozásuk és viszolygásuk tárgya. Intenzitás és ambivalencia helyettesíti itt a meghatározható kvalitásokat és a követhetõ definíciókat.
 Az elõítéletekben ugyanis nem az a rossz, hogy „tévesek”, mivel elvileg nem találóak, hanem hogy azért találóak, mivel éppen azt a „vakfoltot” célozzák meg, amely a sajátot az idegentõl védi. Az elõítéletekben az az izgalmas, - fõként a kultúrák közötti elõítéletekben - hogy alig van közük a tényekhez, annál inkább a projekciókhoz, tehát az interaktív értelemben vett kultúrához: pontosabban, hogy a kultúra ebbõl is táplálkozik, ezekbõl a projekciókból, és a magukat állandóan felõrlõ ellentmondásaikból: a másik, az idegen irányában - csakhogy ugyanezeket önmaguknál ne kelljen észrevenniük; és a saját irányukban, hogy a másikat ne kelljen látniuk.
 És mégis megvan ez a derûs vagy ádáz élvezet a komparatív önértékelésben, összehasonlítgatásban. A fogyasztástól eltérõen az összehasonlítgatás itt nem tesz magabiztossá - éppen ellenkezõleg: elbizonytalanít olyan mértékben, hogy tárgyainak felcserélhetõségérõl azzal árulkodik, azt az örök tétovaságot mutatja, ami nélkül nem megy a dolog olyan teremtményeknél, amelyek identitáskeresése jórészt abban merül ki, hogy megpróbálják kitalálni, mit csinál a másik, amikor éppen nem nézünk oda - és mit csinálna a másik, ha mi nem volnánk, és mi mihez kezdenénk, ha felhagynánk azzal, hogy a másiknak mutogassuk magunkat: exhibicionista és kukkoló egyben - és a gyûlöletben még - rettentõen, igen rettenetesen beleszeretve ebbe az önmagát emésztõ összehasonlítgatási õrületbe.
 Ha a következõkben az Oroszországról alkotott képekrõl lesz szó, akkor éppen ebben az értelemben - vagy azt kéne erre mondani: ostobaság? Ostobaság volna valóban, ha kiindulhatnánk egy kultúrából - mint történelmi, pozitív tényállások kollekciójából, amely ezt az adott elõítélet-kultúrát objektíve bírálja (mert mindegyik így is, úgy is ilyen volna), empirikusan tudná ezt cáfolni, de hát nem így áll a helyzet, és még ha így volna is, akkor se mennénk vele semmire, akkor is fennmaradna az a továbbra is ható jelenség, hogy a kultúrák mint hermeneutikus akkumulátorok vagy visszacsatolási gépezetek a legkevésbé sem törõdnek azzal, amit a szorgalmas történészek vagy fotográfusok kicipelnek a levéltárakból: Az elõítéletek - mint idegen- és önkonceptualizálások - maguk is centrális tényei minden kultúrának, és befelé és kifelé irányuló önreflexiójuk mozgató tényezõi. Amire itt törekszünk, az nem az elõítélet és a tényállás, látszat és valóság, hipochondria és betegség közti mindenkori hatalmas  eltérés felvilágosult bírálata; ami itt érdekel minket, az éppen ennek a kölcsönhatásnak a sajátos ökonómiája.
 Egyrészt talán rájövünk a játékszabályaira - azokra, amelyek a legnagyobb általánosságban ismétlõdnek (tehát az én és  te, saját és idegen közti minden elképzelhetõ viszonylatban); másrészt viszont a tükörreflexekrõl van szó, amelyek - tényszerûen helyesen vagy tévesen - az önképet az idegen képekbõl és az idegen képét az önképbõl projíciálják. Ezen kívül egyszerre szórakoztató és ijesztõ, ahogy adott esetünkben éppen „Oroszországot” konceptualizálják, értem ezen Oroszországot kettõs idézõjelben vagy két vesszõ között, ami Econál és a szociológusoknál metanyelvi kifejezéseket jelöl, a mindennapi nyelvben azonban és a komoly kultúraközi esetekben legalábbis iróniát jelez. Amennyiben tehát a következõkben Oroszországról beszélünk, az Oroszország-beszédrõl beszélünk, tehát voltaképpen kizárólag arról az idézõjelrõl - tehát a macskakörömrõl, vagy nyuszifülrõl.

Mi olyan különös Oroszországban?
A különös Oroszországban az, hogy mindenki - maguk az oroszok is - abból indulnak ki (és ennél tovább nem is jutnak), hogy Oroszország „valami speciális”. A következõkben különösségek egész sorát fogom majd felhozni - olykor részletesebben, máskor éppen csak érintve: Ebben kizárólag egy valami specifikus, azonban nem annyira bizonyos tartalmak és tulajdonságok, hanem a stratégiák (ahogy ezt ma demilitarizált korrektséggel mondani szoktuk), azok a stratégiák tehát, amelyek Oroszországot választják, és amelyeket rápillantva bevetnek, hogy egyszeriségét és egyedüliségét meghatározzák.
 Lehet, hogy ez a különösség végül abban az apokaliptikus hangvételben merül ki, amely az Oroszországról való beszédek rettentõ áradatával idõnként zubogva-dübörögve megindul, és egy olyan nárcizmusról tanúskodik, amely az õsi sajátosságot még a totális önkioltásban is élteti. Akkor ez az Oroszország végsõ soron arra a hangvételre redukálódna, amelyben beszélnek róla. Kiindulunk tehát a feltevésbõl, hogy Oroszország ez és az nem, (vagy már nem?), tehát esszenciális tartalmi lényegi hegyekbõl áll, amelyek a sajátot jellemzik (és amit a másiktól mindig elvitatnak) - és abból a radikális pozícióból, hogy Oroszországban nincs is semmi sajátos, vagy precízebben, Oroszország éppen ez az „egyáltalán semmi” volna, végtelen üresség és síkság, amelyre a többiek, az európaiak kivetíthetik  filmjeiket, fény- és árnyképeiket.

A Csaadajev-komplexus
Még mielõtt Oroszország egyáltalán megmukkanhatott volna, már el is tûnt a színrõl; kitörlõdött, egy nagy semmi, hontalanul - a sok régi szék között... Híres, elõször egy hölgyhöz franciául írott „Filozófiai leveleiben” (1829-1931) Pjotr Csaadajev orosz filozófus kortársainak katasztrofális képet fest  Oroszországról, ami sokak szemében az Oroszországot bíráló nyugatosok (zapadnyikok) elõdjévé tette. Én úgy látom, hogy Csaadajev alapjában véve inkább annak a nagy billenõ képletnek az elõkészítõi közé tartozik, amely a negatívumok és hátrányok paradox értékelésével indít, és a fogyatékosság, a hiány diadalába, felmagasztalásába torkollik.
 Így aztán nem is véletlen, hogy Boris Groys - az orosz konceptualizmus és általában a posztmodern neves teoretikusa - „Oroszország kitalálása” címû vitairatában Csaadajevnél találja meg legfõbb támaszát Oroszország dekonstrukciójában (és hogy legutóbb Mihail Riklin a kiváló kultúrfilozófus is Csaadajevre bukkant, hogy ne mondjuk, beleszédült). De halljuk elõször az orosz filozófus fõ érveit, azaz nem is érvek ezek, hanem tézisek, felvetések, vádak - gyászbeszéd ez egy nemzet felett, amely már állítólag túljutott a történelme végén, és már csak nyugati modellek és erények - köztük kiváltképp a katolicizmus - radikális átvételével menthetõ meg. Csaadajevet kegyetlen látlelete miatt tébolyultnak nyilvánították, és a cár személyesen gondoskodott házi õrizetérõl és mindennapos orvosi felügyeletérõl. Ma azonban eszméi hihetetlen - de nem egészen váratlan - reneszánszukat élik, úgyhogy érdemes a hiánylistáján végigmenni:
1.)  Csaadajev izolációs érve: Oroszország kikapcsolta magát az európai történelem közös áramából, teljesen
elszigetelte magát - és a maga részérõl a skizmával mindig is aláásta a keresztény Európa „egységét”. A népek családjából Oroszország ki van zárva, mert „mi, oroszok fattyakként jöttünk a világra, örökség nélkül”. De hol vannak „a bölcseink, a gondolkodóink?” „Kelet és Nyugat”, tehát képzelet és értelem között állunk.
2.)  Oroszország - plágium: „Mi, oroszok csak akkor fedezünk fel igazságokat, amikor azokat másutt ... már
elkoptatták. (...) Az emberi nem nagy családjainak egyikéhez sem tartozunk, sem a Nyugathoz, sem a Kelethez. (...) Mivel mintegy az idõn kívül élünk, nem érintett minket az emberi nem egyetemes neveltetése.” Teljesen hiányzik nálunk a belsõ fejlõdés, a természetes haladás.  Minden új eszme nyomtalanul elnyomja a régieket, mert nem azokból alakul, hanem csak úgy felbukkan nálunk, Isten tudja, honnan. Teljes nyugalom  uralkodik.
3.) Tulajdonságok nélküliség - jellegtelenség és önidegenség: Oroszországban nincs semmi sajátos, nincs
történelme. Nincs bennünk semmi egyéni ..., nem tettünk magunkévá semmit a ránk hagyományozott eszmékbõl sem.” Ezáltal Oroszország számára még a jövõ zenéje az, ami másutt már történelem. „Emlékeink nem nyúlnak messzebbre a tegnapi napnál.” „Olyan különösképpen mozgunk az idõben, hogy minden lépés elõre visszahozhatatlanul eltûnteti elõlünk az elõzõ pillanatot: Magunknak is idegenek vagyunk.”
4.) Oroszország kaotikus, civilizálatlan, jogtalan, ázsiai despotizmus: Nincs közjó, „van valami a vérünkben, ami
ellenséges minden haladás iránt.” Oroszország aszociális, nincs nálunk „a fejekben semmi közös”.  Minden individuális, szétszórt és félig kész. Legfeljebb valami „gondtalan merészség”, ami „képtelenné tesz az elmélyedésre és kitartásra”.
5.) Oroszország õrült és irracionális: „hiányzik a nyugati szillogizmus”.
6.) Oroszország egy nagy nulla: „Jelenleg mindenesetre egy lyuk vagyunk az erkölcsi világrenden. Nem tudok eléggé csodálkozni társadalmi létezésünknek ezen a rendkívüli ürességén és izoláltságán.”
Csaadajev eme kritikájában a zseniális és mélységesen irritáló nem annyira a felháborodás mélysége, inkább a kifordítás kifordításának késõbb egyre inkább visszatérõ stratégiája - e kettõs tagadás alapjaiban gnosztikus eljárása, ami annyira jellemzõ a kultúrák közti projekciókra: Az oroszok kivételes nép; mindaz, ami más népeknél szokásos és hagyományos, nála teljességgel hiányzik. De ez a kívülálló és kivétel-szerep már magában rejti a kiválasztottság csíráját. Oroszországban minden olyan katasztrofális, és annyira másként van, hogy az már megint csak zseniális és sajátos. Ebben az értelemben adhatott Csaadajev Oroszország-gyalázása indíttatást a késõbbi szlavofileknek, és válhatott a szociálforradalmár nyugatosok számára is alapvetéssé.

A gonosz pillantás: Csaadajev „Oroszországa” francia szemmel
Senki más, mint a valamelyes ismertségre szert tett újságíró, Astolphe de Custine tette magáévá Csaadajev Oroszország-képét 1839-es  „Profetikus leveleiben”, amelyek „Orosz árnyak” címen jelentek meg - és ami itt lényeges - minden messianisztikus gõgje mellett gúnyképként és torzképként meghatározóvá vált századában és azon túl is. E levelek számos kijelentése kimutathatóan abból ered, amit Custine Csaadajev nézeteibõl ismerhetett, ha nem éppen személyesen tõle vette õket.
 De micsoda különbség! Míg „az orosz” az orosz tehetetlenség történelmi potenciálját tárja fel, „a francia” (és ebben még oly sokan fogják követni) megelégszik látszólag egybehangzó ítéletek degradáló átvételével. Hallgassunk meg néhányat a legkirívóbb példákból: „Ennek a népnek nincs fiziognómiája. Az arc közepe laposra nyomódott” - gondoljunk itt Gogol hõsére, Kovaljovra, aki „Az orr” címû elbeszélésben egy idõre elveszíti azt, és ezáltal a gogoli groteszkben az Oroszországot jelentõ üresség szimbolizálójává válik. „Egyébként”, folytatja Custine, „ezek a csúf és piszkos emberek viszonylag erõsek..., bár kicsinek, gyengének és ágrólszakadtnak látszanak”. Az oroszok egyébként maguk tehetnek a despotizmusról, mert „egy elnyomott nép mindig megérdemli a sorsát; a zsarnokság a nemzetek mûve”. És ez így megy tovább egészen Csaadajev szellemében, akin sok tekintetben túl is tesz, amikor például azt deklarálja: „Az oroszoknál mindennek csak a neve van meg, nem maga a dolog, csak a megnevezésben gazdagok”. Egyáltalában az oroszok úgy élnek, mint a nomádok „örökös síkságaikon és száraz, lapos pusztaságaikon”. Nincs múlt, nincs jelen . „A filozófusnak  Oroszországban van mire panaszkodnia, a költõnek minden kedvére való lehet itt, és kell is, hogy az legyen.”
 Éppen ez a természeti szépségekben való hiány, ez a kietlenség és pusztaság - amit a szlavofil sztyeppe-himnuszok annyira szeretnek - ez válik a francia szemlélõ számára egy csak Thomas Bernhardhoz fogható természetgyalázás menetekeljévé: „Minden monoton, kopár, lehangoló”, és éppen ebben a széles pusztaságban bolyonganak a soha rendesen meg nem települt oroszok”. „Egy nomád nép szelleme” uralkodik (ez az idevágó posztmodern megjelölés is), ami valamiféle végtelen pókhálóerdõben kísért. Mert „minden káprázat”, mondja Custine (ez az a mondat, amelyet Gogol a maga módján a pétervári Nyevszkij proszpekt életéhez rendel hozzá), minden hazugság. Így aztán az orosz nép „hallgatag és alattomos; a nép mongol kapzsisága... a legnyomorúságosabb életkörülmények között is megmutatkozik”. Népek összemérésének végtelen akadályversenye következik, ahol az oroszoknak nincs vesztenivalójuk - tehát mindig eleve vesztesek voltak. Hogy a németek tüchtigek és a franciák sármosak, az itt éppúgy elhangzik, mint az a plagizált érv, hogy „Minden orosz született utánozó”, és éppen ez az utánzási vágy tartja meg az oroszokat egy gyerekes fejlõdési stádiumban: „Mind egy szálig könnyelmûek”, nyilván állandóan orosz rulettet játszanak, és született „hazardõrök”. Az orosz „mindent majmol”, éppenséggel egy „utánozó zseni”.
 Ilyen és hasonló Csaadajevtõl eltorzítva átvett ítéletek de Custine-nél elítélésbe torkollnak a paradox megfordítás minden potenciálja és dinamikája nélkül - vagy mint Gogolnál: a groteszk világ univerzális ereje nélkül, amibõl a „néptestben” a kultúra mindig képes újjászületni. De Custine-nél az oroszok egyértelmûen és visszafordíthatatlanul azzá válnak, amit a féligazságok és féloldalas megfigyelések keveréke projektíve csinál belõlük: másodlagos lények lesznek, hazudozók és csalók, nomád vándormadarak és lopott holmival kereskedõ repülõszõnyeg-árusok: szóval semmirekellõk, nullák. „Nem eredeti, hanem visszavert fény az övék; (...) nem születnek, csak megjelennek (...) Semmi sem valóságos náluk, sem a jó, sem a rossz . „Ezekbõl az állhatatlan fejekbõl nem jöhet más, csak por és füst, káosz és nihil”.
 Oroszországnak ez a lényegtelensége és lapos üressége nem csak a föld örökké emlegetett széles pusztaságában jelenik meg, hanem az oroszok most szóba hozott nomád mivoltában is, amivel éppen azoknak a Mongóliából való hódítóknak a vonásait utánozzák, akik valójában egy fél középkoron át gyötörték és leigázták õket: Mert „egy ennyire mozgékony talajon semmi nem tud gyökeret ereszteni. Minden elmosódik, kiegyenlítõdik, és a ködvilág, amelyben élnek (...), felmerül és eltûnik. (...) És nem is végeztetik be semmi ebben a folyékony közegben (...). Az oroszok tehát hamisak, mint a víz”.

Két szabály és egy billenõhatás
A lenyûgözõ itt nem annyira ezekben a nyilvánvaló és politikailag mindennek, csak korrektnek nem nevezhetõ félreértésekben van (ha egyáltalán létezik félreértésektõl mentes tér a kultúrák között), a vicc az volt, és most is az, hogy nemcsak a reakciós Európa gondolkodott így az oroszokról, hanem hogy postafordultával õk is hinni kezdtek ebben. Ebbõl le lehet vezetni néhány szabályt, ami ezt az egyszerre szörnyû és mulatságos kölcsönhatást szervezi.
1.) A saját kultúra kívülrõl kialakított idegen-képét szívesen importálják, azaz kívülrõl alakítják ki - és belülrõl fogyasztják. A politikailag motivált és évszázadokon át formált idegenképet a Keletrõl, Ázsiáról, a barbárokról
átvitték az oroszokra - függetlenül attól, volt-e ehhez fogódzójuk vagy sem. Döntõ volt azonban, hogy ezeket a projekciókat az oroszok maguk is mohón átvették, azaz hogy asszimilálódtak az idegen és kívülrõl való projekciókhoz, és ezeket ötvözték saját gyártmányú önarcképeikkel.
2.)  A kulturális félreértés éppolyan szívesen válik exporttermékké, azaz bent állítják elõ és kint másodszor
újrafogyasztják. Ez vonatkozik például a legtöbb Oroszország-sztereotípiára - az orosz lélektõl a végtelen mezõkön át Oroszország-anyácskáig, az orosz anyaölig és annak mazochisztikus és skizoid természetéig.
 De Custine úti leveleit röviddel a megjelenésük után azonnal és óriási sikerrel lefordítják németre, és azóta lényegesen hozzájárulnak az Oroszország-kép alakításához. Eközben ne feledkezzünk meg a szabályainkról: 1.) ez a kép lényegében maguktól az oroszoktól ered (Csaadajev); 2.)az oroszok re-importálták, azaz külföldrõl vették át és tették a magukévá; 3.) mindezt - feldúsítva és radikalizálva - újra exportálták, és a Nyugat - mégpedig részben mind a mai napig - olyan készpénznek vette, amellyel azután az otthoniakat is ki lehetett fizetni.

Oroszország - a tékozló fiú, avagy a rossz igazolása
Ismerjük a gnosztikus libertinusok alapelvét, hogy a tisztának minden tiszta, hogy tehát - mint mester és tudós ember - maga mögött és maga alatt hagyta az etikai-morális szintet, hogy a vallási és/vagy esztétikai állapotba emelkedjék. Ennek a gnosztikus konstrukciónak a paradox megfordítása pedig abban áll, hogy azt, hogy a vallási túl van az etikai szempontokon és az erkölcsi elvárások világán , azzal bizonyítják, hogy ezeket szándékosan áthágják és megsértik. Krisztus bolondjainál a középkorban, akik közül néhányat Oroszországban szentté is avattak, ez a karneváli viselkedés állt a paradox provokációk középpontjában.
 A romantika óta azonban ez a habitus „nemzeti kisajátításon” ment át: a Nyugat moralistái és etikusai egész common sense civilizációjukkal egyetemben arra se voltak jók, hogy egy pohár vizet (vagy vodkát) nyújtsanak a Kelet vallási zsenijeinek vagy életmûvészeinek, akiknek a mennyei atya lakomát ad, nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert utolsóként, úgyszólván 5 perccel 12 elõtt tértek haza. A jófiúk azonban, akik mindig is az Európa-házban csücsültek, nem minden alap nélkül panaszkodnak, hogy nekik nem vágtak birkát.
 Nem véletlenül volt éppen Freud az, aki ezt a Dosztojevszkijnél túlhajtott hitet a rosszban rejlõ jóságban (és fordítva!) valamelyest ingerülten megkérdõjelezte, és mindjárt a „Dosztojevszkij és az apagyilkosság” címû írása bevezetõ passzusában alaposan megbírálta, és páni gyorsasággal a patologikusba számûzte ezt a paradoxont.
 A billenõhatás tehát abban van, hogy az Oroszország-képben szereplõ minden negatívumot, fogyatékosságot és silányságot nem a pozitív, emelkedett és ideális ellentétének tekintettek, hanem éppenséggel - mint egyfajta „átugrással” - az alacsonyrendûnek kellett a magasztosba átcsapnia, mintegy varázsütésre a kisebbrendûségi érzésbõl egy kérdés- és válaszképtelen felsõbbrendûség érzés támad.

Oroszország kitalálása: önarcképek galériája
1)  Szent Oroszország: Az az elképzelés, hogy Oroszország „valami különleges”, természet- vagy mondjuk
inkább kultúraszerûen adódik belülrõl vagy kívülrõl (vagy mindkétfelõl). Belülrõl úgy hat, mint minden kultúrában az öndicsõítés messzire visszanyúló íve, amely a tatárok elõtti Kievi Rusznak Bizánctól és a Nyugattól való elhatárolódásával veszi kezdetét, és - ez után a nagyon optimista és eleven korszak után - egy sötétebb, nosztalgikusabb alakot ölt - annak a feltevésnek a formájában, hogy ugyanez a Bizánc - az igaz hittõl való eltántorodása és Konstantinápoly eleste után - a Nyugat és ezzel a pogányság csapdájába esett, és immár csupán Oroszország õrzi Harmadik Rómaként az igazi ortodoxiát. Itt az igaz régit úgy dicsõítik, mint az egyetlent és igazit, és ugyanakkor negatívan különítik el a latin Nyugattól. Egyúttal a saját középkorukat Szent Oroszországgá stilizálják fel, és ezzel lefektetik azt a gazdagon feldíszített fundamentumot, ami az újkor küszöbén, a 17. században a belsõ szakadáshoz, a skizmához, az orosz kultúrának ó- és újhitûekre való szétválásához vezetett.
 Nagy Péternek a parlagot feltörõ reformjai is csak mélyítették Oroszország belsõ meghasadtságát azzal, hogy egy technikai és szervezeti elnyugatiasodást kényszerítettek egy mélységesen középkori és ezen túlmenõen egyre súlyosabb jobbágyságba süllyedõ, analfabéta népre. Ezzel született meg a „felülrõl jövõ forradalom” mindmáig oly pusztító eszméje.
 Mégis érdekes, hogy az Oroszországra vonatkozó elsõ messianisztikus  eszmék éppen a radikális katolikus talajon teremtek: Joseph M. de Maistre híres Szentpétervári estélyeiben (Soirées de Saint-Petersbourg) (1821), aki maga is ott élt 1803-tól 1817-ig, és elsõként propagálta Oroszországot úgy, mint a gondviselés választott eszközét Európa megmentésére. Európának ez a megmentése persze úgy volt elképzelve, mint a francia forradalom következményeitõl való megmentés, mivel az Oroszország-messianizmus kezdettõl fogva az európai restaurációt volt hivatva szolgálni. Ez aztán gyõzedelmeskedett is - legalábbis papíron - abban a vezetõ szerepben, melyet Oroszország I. Sándor alatt az egyébként reálpolitikai szinten eléggé hatástalan Szent Szövetség megszervezésében játszott.

2.) Önorientalizálás: Mi, egzotikusak
Oroszország harca a „nyugati” felvilágosodás ellen, azaz a forradalom és a racionalizmus és a materializmus ellen szükségessé tett egy saját ellenmodellt, amelyet egy képzelt Keletben véltek megtalálni: Nekünk sajátunk az, ami a másiknak leginkább idegen - tehát mi nemcsak Európa keletje vagyunk, hanem maga a Kelet, Orient, Ázsia, az egzotikus Napkelet, amelynek ragyogása még a tatár iga évszázadait is bearanyozza. Ugyanilyen történetietlen és pusztán ornamentális volt a 15-16. század moszkvai kultúrájának dicsõítése is, ami most már - mint a gótika a német romantikában - az oroszság heroikus újjászületését kellett hogy hirdesse a pán-ázsianizmus szellemében.
 Pontosan 200 évvel ezelõtt, 1799-ben Szuvorov hadainak Itáliába érkezésekor De Maistre azon örvendezett, hogy „szkíták és tatárok (!) jöttek az Északi sarkvidékrõl, hogy betörjék a franciák fejét”. Ezekben a szkíta-tatárokban az a fantasztikus, hogy az utóbbiak esetében mégiscsak azokról volt szó, akik évszázadokon át orosz koponyákat lékeltek, és orosz gabonás zsákokat hasogattak fel. De ez még csak a kezdete volt annak a jelmez-kavalkádnak, amit Oroszországnak a Nyugat szeme elõtt végig kellett csinálnia. Ez az ország a revansista De Maistre-nek azért volt olyan imponáló - és maradt is aztán majd 200 éven át (1989-ig) - , mert olyan szép ázsiai módon tûnt vadnak, kegyetlennek és despotikusnak. Az oroszok bizonyos szempontból nem a felvilágosodás „derék vademberei” voltak, hanem egy friss vérre és Raszputyin-szerû potenciára áhítozó dekadens Európa „ifjú vademberei”, akiktõl kéjesen lehetett borzongani.

3.  Gyilkos - a nõk reménysége: Európa hagyja magát megmenteni
Ily módon ez az Oroszország egyszerre tûnt õsréginek és egészen fiatalnak: a Kelet Amerikája, aki a bennszülötteit - archaikus parasztokat és titokzatos szekta-hívõket - olyan emberi fajként állította be, amelybõl az Egészen Másnak, Frissnek és Romlatlannak kell fakadnia. Oroszország gyermekisége, gazdagon díszített „Jugend-Stil”-je látszólagos történelem nélküliségébõl adódik - ami szintén egy olyan fogyatékosság, amely ha kellõ billenékenységgel szemlélik - gazdagságba és elõnybe csap át: a történelem nélküliség, a kulturálatlanság járt ugyan bizonyos hiányosságokkal a higiénia területén, de garantálta a szellem sápadtságában nem szenvedõ rusztikus õserõt és olyan szõke teremtményeket, amelyeket minden ellenállás nélkül, radikálisan át lehetett programozni.

4.  Oroszország - õsi: a megmaradt középkor
Az Oroszország gyermeki voltára vonatkozó külsõ-belsõ hit mellett van Oroszországnak még egy nem kevésbé hihetõ, mindenesetre régtõl tiszteletre méltó portréja, mint a középkorból alig kiemelkedett, abba mindegyre visszahulló kultúra képe. Természetesen a középkoriságnak ez a felvetése az európai országok körében is elõfordul, akárcsak a balkániság vádja, vagy a keleti despotizmusé, vagy az ázsiai történelem-nélküliségé.

5.  Az orosz eszme: az üdvözítõ Egész
Az az elgondolás, hogy egy nemzet egyáltalában csak akkor érik igazán nemzetté, ha rendelkezik öntudattal, egy önmagára vonatkozó eszmével, mint ismeretes, a romantika és a német idealizmus történelemfilozófiájából ered. Oroszországban ez az eszme a helyileg szokásos megkésettséggel bukkant fel a múlt század 30-as éveiben. A sokat vitatott „idée russe”-bõl, „orosz eszmébõl” egyfajta exportcikk lett, akárcsak késõbb az „orosz balettbõl” vagy a pétervári cári udvar Fabergé-tojásából. Amit az „orosz eszmérõl” egyáltalán el lehet mondani - és egy ilyet Jelcin még a 90-es években is elvárt volna híveitõl és alattvalóitól - csak annyi, hogy semmi határozottat nem lehet mondani róla azon túl, hogy szintetikus, mindent átfogó és - mindenekelõtt mások számára a világon - megváltást ígér.
 Itt is a billenõhatás mûködik: míg egyfelõl szemet (és szívet) szúr Oroszország periférikus, sõt marginális helyzete Európához képest, ebbõl a peremhelyzetbõl úgyszólván mágikus módon az univerzális, az igazán európai lesz. Mert Oroszország ortodox kultúrájában „nincs semmi partikuláris”: Oroszország mindent átfogó, mivel - ahogy Szent Pálhoz kapcsolódva Dosztojevszkij hirdeti - mindenek mindene.
 Mint olyan gyakran, ebben az esetben is Dosztojevszkij illetve Verszilov azon gondolatát propagálták A kamaszból, hogy az oroszok a legjobb Európaiak, mert õk németnek, angolnak és franciának is jobbak. „Csakugyan az orosz, még a mi korunkban is (...) annál oroszabb lesz, minél inkább európai. Éppen ebben áll a legfontosabb nemzeti különbség mindenki mástól (...). Franciaországban francia vagyok, a németekkel német, a régi görögökkel görög - és eközben leginkább mégis orosz. (...) Oroszország az egyetlen, aki nemcsak önmagáért él, hanem az eszméiért is, és ez mégiscsak figyelemre méltó tény, hogy Oroszország immár egy évtizede nem önmagáért él, hanem csakis és kizárólag Európáért! Az európaiakra azonban borzalmas megpróbáltatások várnak, amíg el nem jön Isten országa.”

6.  A szlavofilek Oroszországa
A 19. századi szlavofilek, tehát azon társadalom- és történelemfilozófusok számára, akik olyan meghatározó szerepet játszottak az Oroszország-fantazma kialakulásában, mint Homjakov (1804-1860), Ivan és Konsztantyin Kirijevszkij (1806-1856) ill. (1817-1860), Odojevszkij herceg (1823-1869) vagy Gogol számára - valamennyiük számára Oroszország éppen az a feltámadt népszellem volt, amely egy erõteljes paradox metamorfózis során világszellemmé alakul.
 Ez a billenõhatás azonban nem egy lassú fejlõdés munkájának gyümölcse, civilizáció és mezõgazdaság, városiasodás és mûvelõdés eredménye, hanem csak úgy magától jön. Minél erõsebb - hegeliánusan elgondolva - a negativitás, ez a nihilig fokozott alantasság és laposság (Gogol híres kifejezésével, amelyet Nabokov aztán olyan sokrétûen variált), minél erõsebb tehát a szûkösség, annál radikálisabb és grandiózusabb a bõség, amely a lealacsonyodás mély- ill. csúcspontján mintegy automatikusan beáll. Itt diadalmaskodik az oroszok önképe a megalázottakról és megszomorítottakról, a nem-eszményi kollektív én-eszménye, amely által - utolsókból lesznek az elsõk - a világ megjavul. A mazochizmus szadizmusba való átcsapása ez a totális ambivalencia a 19. században és messze azon túl is minden orosz ön- és billenõ-kép domináns vonásává válik.
 Szlavofilek és zapadnyikok, szociálromantikusok és szociálforradalmárok azonban nemcsak ex negativo önképeket képviseltek, hanem megpróbálták Oroszország egy pozitíve meghatározható minõségének magvát is megtalálni. A legtermékenyebb ehhez az oroszokkal vagy a szlávokkal veleszületett õskommunizmus feltételezése volt, ahogy az a parasztok körében a „mir”, azaz a kollektív földtulajdon ill. a közös földhasználat formájában örök idõktõl fennmaradt. Közismert, hogy ez a felfedezés, de legalábbis ennek a „mir”-eszmének a megideologizálása szintén kívülrõl származik, egy Haxthausen báró nevezetû német Oroszország-utazótól, aki éppen ennek a falusi „mir”-nek a leírásával vetette meg a megideologizálásának, de legalábbis az idealizálásának az alapjait. Ebben az értelemben az õs-orosz eleve kommunista volt - de legalábbis kolhozista.

7.  A Kelet Nyugatja: Európa-képek
Párhuzamosan - és nekem úgy tetszik - a külsõ-belsõ Oroszország-képek komplementereként bontakoztak ki az Európa-képek Oroszországban. Ezeket éppenséggel mindenkori vis-a-vis-jüktõl való kölcsönös függésben lehet szemlélni, tehát önmagukban véve aligha igazolhatók. De nem is arra valók. Míg tehát a Nyugat a tõle magától származó Oroszország-képeket - intenzívebb és radikalizált változatban - közvetlenül Oroszországból szállítva kapta, a szlavofilek Oroszországban kiélvezhették az ugyanonnan, de persze Európának nagyon is minden újat vagy éppen forradalmit lenézõ, tradicionalista szögletébõl származó európai önképeket.
 Gondoljunk csak a „rothadó Nyugat” fixa ideájára, amely Franciaországban 1840 körül bukkant fel, és Oroszországban olyan sikeres volt, hogy aztán onnan újra meg újra exportálni lehetett. Egy jól bebalzsamozott elõítélet és egy nagyon eleven kísértet nyújthatta ilyeténképpen egymásnak csontkezét.
Alapjában véve tehát minden oldal éppen azokat az érveket kínálta a másiknak, amelyeket az hallani akart, és fel tudott használni saját céljaira. Vagy ahogy J. H. Billington „The Icon and the Axe” (Az ikon és a balta) címû mindmáig elolvasásra érdemes orosz kultúrtörténetében lakonikusan megfogalmazza: mindkét oldal - szlavofilek és nyugatosok egyaránt - nyugati eszméket kölcsönöztek nyugati praxis nélkül, úgyhogy logikus módon Oroszország akarva-akaratlan a hanyatló Nyugat megmentõjének kellett hogy kikiáltsa magát.

Oroszország mint a Nyugat fantazmagóriája: a mestergondolkodók elgondolják Oroszországot
1.  Oroszország - a teljesen idegen
„Az orosz gondolkodásnak”, jelenti ki Oswald Spengler „A Nyugat alkonyá”-ban - a nyugati gondolkodás kategóriái épp olyan idegenek, mint ennek a kínai vagy a görög gondolkodásé”. Az oroszok - jó és rossz értelemben - „Európa barbárai”, azaz kulturálatlanok: úgy állnak a karthagóiak fél-antik stílusú népként a római történelemben - és az oroszok fél-nyugati stílusú népként a miénkben”.
Ugyanis „mérhetetlen különbség van az orosz és a fausti /azaz a nyugati és voltaképpen német / lélek között”, és ha voltak hasonlóságok, akkor - amint ezt  Nagy Péter reformjai mutatják - csak felszínes, „pszeudomorf” hasonlóságok, tehát történelmi megtévesztési manõverek. Valójában Oroszország ugyanis még egy tisztán „mágikus szellemen” csügg, amely „nekünk, nyugati embereknek alapjaiban idegen”.

2.  Oroszország - az irracionalitás hazája
„Oroszország anyácska” mélységesen minden természetadta, ösztönvezette, mágikus-mítikus; nem véletlenül találhatók ilyesféle utalások Spengler „hanyatlás”-jóslatában, amely egyébként önbeteljesítõ jóslatnak bizonyult, és ezzel halálos gyõzelmet aratott. Oroszország itt éppen irracionális idegenségével és racionalizmus- és civilizáció-ellenes õsiességével érvényesül: Ennélfogva „az orosz rettegéssel és gyûlölettel figyeli a zsarnoki kerekeket”, amelyek Spenglernél a nyugatiakat is elnyeléssel fenyegetik. Ezért aztán az orosz mélységesen nem-ökonómikus, nem-praktikus, egyenesen gazdaság- és fõleg pénz-ellenes, és a „pénzben való gondolkodást” bûnnek tartja, amint ezt Spengler Gorkij „Éjjeli menedékhely”-ébõl tudni véli. „A marxizmus az oroszok kezében egy buzgó félreértésen alapul, hiszen az orosznak fogalma sincs a tõkérõl”.

3.  A végtelen sztyeppe
Míg Nyugaton az anyagból szellem jön létre, és a mennyiség minõségbe csap át (ez is egy tipikus billenõ-képlet Marx gnosztikus gondolkodásában), addig Oroszországban ez pontosan fordítva történik. Mint egyébként minden Európával szembeállított egzotikus világban, itt az órák nemcsak másképp járnak, hanem fordítva is (gondoljunk csak Marco Polo Ázsia-képére), Oroszországban ugyanis a minõség csap át mennyiségbe; az egyetlen minõség itt a mennyiség: Oroszország hatalmas síksága, végtelensége és strukturálatlansága. Mindez a szlavofiloknál minõségi tulajdonságnak számított, holott legfeljebb a fenségesség ex negativo esztétikájában - tehát borzongást keltve, mint a sarki jégmezõk vagy a tenger mélye - vált ki egyszerre vonzást és taszítást.
 Így aztán a fenségesség is egy billenõhatás terméke, ami a taszítót vonzóvá, mágikusan lenyûgözõvé, hipnotikusan megigézõvé változtatja. Oroszország a nagy terek és rémálmok országa. A vertikalitás Spengler megállapította hiánya mélyen benyúlik a városok határain belülre is, még az oroszok lelki és társadalmi tágasságában is van valami lapos, sztyeppeszerû, tehát térbeli-horizontális. Egyáltalában itt a földrajz lép a történelem helyébe, a statika helyettesíti a dinamikát, túlteng az akaratgyengeség és megfojt minden fausti- prométheuszi erõfeszítést: „A misztikus orosz szeretet a síkság szeretete az egész föld mentén.”. Mindazok a vonások, amelyeket Spengler az eredendõ kulturálatlan embernek tulajdonít, - kivált a kóborló, vándorló lény nomád természete - az oroszokra is vonatkozik, akik preurbánus vidéki és természeti életet élnek, és a földanya rabjai.

4. Született misztikusok
Hogy az oroszok „vallási zsenik”, az Spengler számára minden kétségen felül áll (660). Éppen a rossz igazolását találták Nyugaton egy messzemenõen átetizált kereszténység szemszögébõl eredendõen orosz hitbéli minõségnek, amit a „Karamazov testvérek”-bõl extrapoláltak. Dosztojevszkij számára tehát „a bûn egyfajta áldozat, és a rossz úgyszólván csak egy dimenziója a jónak”. Nem a germánok akaratetikája, hanem a hit „túl jón és rosszon” teszi a hívõ oroszt: a fausti akarat kultúrája „éppen az, amit az igazi orosz hívságnak talál és megvet. Az orosz, akarat nélküli lélek, amelynek jelképe (mint ismeretes) a végtelen sztyeppe, a testvériség világában, a horizontális világban szolgálva névtelenül igyekszik magát feladva abba beleveszni”.

5.  És mégis az oroszság általi megváltás
Éppen mert mindez így van, kínál Oroszország betekintést a jövõbe. Európa megváltásának megelõlegezésében él, ami apokaliptikusan „jövõfélben” van. Már Nietzsche is úgy látta Oroszországot, mint „az egyetlen hatalmat, amelynek ma van tartás a testében, amelyik képes várni, valamit még ígérni - Oroszország - a szánalmas európai kisállamiság és ideggyengeség (...) ellenfogalma (...). Az egész Nyugatból kivesztek már azok az ösztönök (...), amelyekbõl a jövõ fakadhat” (Bálványok alkonya).
 Így billent át tehetetlenség és kisebbrendûség - mint ezt már kellõképpen tudjuk - potenciába, sõt prepotenciába, miközben éppen „Németország”-ban rejlik „az akarathoz kellõ erõ”, éppen „a német Északban” (Túl jón és rosszon) - de ezt a civilizáció általános betegsége és „elfajzottsága” (ez volt a Max Nordau nevéhez kapcsolódó divatos kifejezés) elerõtleníti: a veszedelemtõl Keleten terem a megváltás, abban a hatalmas köztes birodalomban, ahol Európa visszatorkollik Ázsiába, Oroszországba”. Oroszország tehát valami köztes, meghatározhatatlan, valami fluidum: Oroszország - a saját civilizáltság és túlfejlettség készséges áldozatainak vágyképe. Friedell ezek után „az oroszok roppant fölényérõl” tudósít „az európaiak felett”.

6.  Oroszország irodalom: Oroszország ez Dosztojevszkij és viszont
Ez a kör is a végtelenségig van feszítve a Nyugat Oroszország-értelmezésében: Oroszországot az „utolsó bizáncin”, Dosztojevszkijen, Szolovjovon, Tolsztojon, Goncsarov „Oblomov”-ján (õ „egy faj diagramja”) Csehov „sztyeppéjén” vagy Gorkijnak a századvégi naplementék feletti búcsúdalain át recipiálják. Ebben az értelemben Oroszország azonos lesz a saját irodalmával, amelyet Friedell - ez is egy billenõ-jelenség - minden irigység nélkül a 19. század legjobb és „legmodernebb irodalmának” minõsít . Sõt, továbbmegy: „Oroszországban minden ember mûvész”, amiért is ott egy olyan „regény- és színházmûvészet fejlõdött ki, ami utolérhetetlen egész Európában”; „Éppen, mert az orosz olyan szubjektív [értsd: öntudatlan, irracionális, nõies, õseredeti, azaz nem-európai], benne a gondolat azonnal költészetté” alakul. Még a 19. század orosz nihilizmusa is az oroszoknak ebben az egyedülálló mûvészi voltában gyökerezik, tehát „a realitásnak” egy ilyen sajátos „tagadásában (...) A költõ is hamisnak, korrekcióra szorulónak, képtelennek találja a valóságot: éppen ezért költ”. Letisztázva, ha ilyen érvek esetében ez egyáltalán lehetséges, ez így hangzana: Oroszországban mindenki költõ, Oroszország a saját költészete, Oroszország költészet, a költészet a valóság tagadása és meghaladása, Oroszország valami irreális, a saját irrealitása, Oroszország nincs is - az Oroszország költészeten kívül. Oroszország hallomás, amelyet csak képzeletben lehet bejárni. Kiválasztott - mert kiválasztott.

7.  Oroszország önnön pszichopatája
Alekszandr Etkind „A lehetetlen Erósza” címû izgalmas könyvében behatóan tárgyalja az oroszországi Freud-recepciót és Freud Oroszország-recepcióját. Itt is összemosódnak a határok oroszság és zsidóság között mindkettõ mássága miatt az európai civilizáció kontextusában. Freud az oroszt a narcisztikus pszichopata típusával azonosítja fatális módon, aki viszont a mûvész zseni vonásait viseli. Lou Andreas-Salomé Oroszország-értelmezése nem maradt hatás nélkül Freud kategorizálására, nagyon is saját korához kötött, igen sablonos Oroszország-képére.
 Freud maga mindenesetre nem hagyott ki egyet sem az Oroszországgal kapcsolatos kulturális klisékbõl, bár elég hatásos „páciensanyaggal” rendelkezett abból a világból, ilyen volt nem utolsó sorban a hírhedt „farkasember” is, akinek álmát egyébként Etkind mulatságos átértelmezésnek veti alá (orosz perspektívából).
Ezzel a „nõi, az orosz, a narcisztikus” egy és ugyanaz, mivel Lou Andreas-Saloménál  „a nemzeti sztereotípiákkal való játszadozás a nyugati intellektuelek számára oly ellenállhatatlan kisugárzásának fontos eleme volt”. Ily módon azonban a nemzeti /sajátosság / nemcsak egyfajta „pszichikai folyamatként” lesz értelmezhetõ, hanem az orosz éppúgy azonosítható lesz az erotikussal, és a Nyugat mint animus animájával, ahogy - akarva-akaratlanul a „tudattalan” szerepét is el kell játszania (B. Groys).
 Freud is egy (mélységesen meghasadt, ambivalens) lényt vél látni az oroszokban, aki - eltérõen a többi nyugati embertõl - „szokatlanul közel lakozik a tudattalanhoz”.  Groys számára végül is „ a szovjet vagy [sic!] orosz a szöveg tudattalanjának bizonyul, mivel az olvasó ‘átsiklik’ felette olvasás közben”. Spengler „A Nyugat alkonyá”-ban Oroszország egyébként messzemenõen úgy szerepel, mint a fõszöveg síksága, azaz a kisbetûvel szedett lábjegyzetekbe kerül, ahová eldugták a szebb felsõ emeletekrõl.

8.) Oroszország minden és semmi
Ha ez így van, akkor Oroszország valami sajátos híján eo ipso a jobb, legalábbis radikálisabb Másik, mivel nem esik nehézére, mint a többi Másnak, hogy más legyen: Milyen könnyû volt az oroszoknak megszabadulni az olyannyira magasztalt néptõl, hittõl és hagyománytól, akárcsak az orosz ingtõl; milyen ijesztõen problémátlanul - így Spengler - tért át a látszólag oly mélyen hívõ nép a bolsevikok ateizmusára: aki minden sajátságát utánzással vette fel, világos, hogy könnyebben fel is cseréli - hiszen éppenséggel lelkiismeretlen és hazátlan. Ahogy Dosztojevszkijnél hallottuk mindeneknek mindene lesz, de ez aztán tökéletesen. Ebben „megszégyeníti” Nietzsche szerint a „franciákat és olaszokat”.
 Másfelõl az oroszok ennek a fundamentális nyitottságnak az alapján totális projekciós mezõként jelennek meg, amelyen összefolyik minden, ami a civilizált Európának idegenszerû, õrült, pszichopata, veszedelmesen vonzó. Ennyiben az ázsiaiak (többnyire a japánok alakjában), a zsidók és az oroszok az anima és az animalitás nõies-természetszerû hordozói lesznek egyben - gondoljunk csak Spengler megállapításaira.
 Az oroszok már Nietzsche számára is túl vannak jón és rosszon a zsidókkal együtt az eljövendõ és elszivárgó kegyelem állapotában - és egyúttal a tágasságban és messzeségben való céltalan bolyongás nomád állapotában. Minden orosz zsidó annyiban, amennyiben egy kaotikus-csábító nomád életet élnek az örök Ahasvérus jegyében . Másként kell tõlük óvakodni, mint a cigányoktól, nem szabad - amint Nietzsche szintén a Túl jón és rosszonban mondja - „több új zsidót beengedni! És nevezetesen Kelet felé (Ausztria felé is) be kell zárni a kapukat!” Ha faji félelem, akkor félelem az oroszoktól és a zsidóktól: mindkettõ olyan távoli és vad, hogy már megint túl közelinek és veszélyesnek tûnnek”.
 A diskurzus a gynaikofóbiáról - túlságosan is jól ismerjük Weininger Nem és karakterébõl  (Weininger bizonyára megveszekedett Dosztojevszkij-olvasó volt) - a nõktõl való félelemrõl szóló diskurzus itt közvetlenül kapcsolódó, és messzemenõen fedésben van az Oroszországról szóló beszédekkel. Hogy ebbõl az aspektusból hogyan kellene érteni a mélyen gyökerezõ orosz antiszemitizmust, az más lapra tartozik.

Finálé vég nélkül: Oroszország-fogalmak a posztszovjet konceptualizmusban
Egy nemrégiben közzétett beszélgetésben Boris Groys és Ilja Kabakov installációmûvész között a következõ figyelemreméltó, témánkat csodálatosan ad abszurdum vivõ megfontolás található:
„K/abakov/: Minél kevesebb figyelmet szentel a Nyugat Oroszországnak, az annál inkább eltûnik - és úgy látszik, mintha itt sem volna. Ezek a kölcsönhatások különösen jól le vannak írva Gogolnál Az orrban vagy Dosztojevszkijnél Ivan Karamazov és az ördög beszélgetésében. Valaminek a rögzítése annak mindjárt materialitást kölcsönöz - mégpedig egészen a legveszedelmesebb határokig, egészen addig, hogy aztán egyszerûen annak a vesztét okozza, aki rögzíti.
G/roys/: Úgy érted, hogy Oroszország egyszerûen kísértet, amely valójában nem létezik? Oroszország nem más, mint a félelem Oroszországtól?”
 Boris Groys - még radikálisabban, mint az összes többi moszkvai konceptualista a 70-es évektõl kezdve - itt a billenõ-képlet mesterének bizonyul, amely teljességgel az orosz eszme vakfoltjába lép, és ezzel vonakodás nélkül abszolválja a Csaadajev-komplexust, posztmodern módon azonban rögtön relativizálja is. Az út tehát de Maistre Oroszország-projekciójától vezetett a Csaadajevéhez, onnan de Custine-ig, de Custine-tõl vissza a szlavofilekhez és zapadnyikokhoz /nyugatosokhoz/, onnan megint Németországba, stb. Most maradjunk egy kicsit Groysnál: „Oroszország egész története során egyértelmûen a Nyugathoz viszonyítva definiálja magát - az idõnkénti utalás a Keletre voltaképpen inkább a romantikus önstilizálást szolgálja. (...) Oroszország folyton (...) a Nyugattal szembeállítva fogja fel magát, miközben ehhez maga is a nyugati kultúra bizonyos elemeit használja. Oroszországnak ugyanis nincs olyan kulturális tradíciója, amely abban az értelemben volna „más” - mint például a kínai kultúra. Az orosz kultúra inkább mindig újra úgy találja ki magát, mint a Nyugat „más”-át azzal, hogy magának a nyugati kultúrának a saját vele szembenálló, alternatív áramlatát (...) veszi át, sajátítja el, alakítja át - és fordítja aztán a Nyugat egésze ellen.” Ennyiben tehát Oroszország nem a Nyugat szubsztanciális „más”-a, hanem az „alternatívája”, amely „az univerzalitásra nagyobb mértékben tart igényt”. Oroszország egyetlen kvalitatív jegyének legfeljebb csak az a már Dosztojevszkijtõl megformált õsi orosz késztetés számíthatna, hogy mindenben „elmegy a végsõkig” - bizonyos mértékig egy radikális engedmény saját magával kapcsolatban: Oroszországban ugyan nincs semmi eredetien sajátos, de ebben aztán annál extrémebb - Nagy Péter Európa-importjától, Lenin Marxán keresztül Sztálin nemzeti szocializmusáig stb.
 „A oroszok a modern Európa pogányai, akik komolyan veszik a maguk alternatív ideológiáit. (...) Az alternatív nyugati irányzatok elsajátításának stratégiája, hogy aztán radikalizálva szembeszegezzék a Nyugattal mint egésszel, Oroszországnak nemcsak az állami és politikai történetét jellemzi, hanem a tisztán kulturális történetét is. (...) Az orosz szerzõk mindig a radikális önkritika elemeit keresték a nyugati gondolkodásban
(...), hogy aztán ezt az önkritikát a Nyugat „orosz kritikájává” alakítsák (...), és az orosz kultúra egyre-másra úgy kínálta magát, mint az ilyen nyugati álmok megvalósulását (...). De az elragadtatásba a Nyugat részérõl mindig mély bizalmatlanság vegyült: Oroszország a Nyugat számára elsõsorban mindig fenyegetés volt, és az is marad. (...) Oroszország átveszi azt, ami nyugati, hogy aztán annál jobban harcolhasson ellene. Ezáltal alakul ki ez a különös elidegenítõ hatás. (...) Közben az oroszok is régóta elég jól tudják, milyen hatással van országuk a Nyugatra - és teljesen tudatosan játszanak ezzel a hatással (10 f).
 A Semmi és az Üresség - mint egy lyuk a kozmoszban, az anyagban - képzetét a konceptualizmus megfosztja szimbolikusságától és démonizáltságától, és átviszi a Kelet-Nyugat különbség konceptualizálásába, amibõl „Oroszország” él. Mindaz, amit ebben az értelemben a Semmirõl és az Ürességrõl mondanak, érvényes Oroszországra: Nincs semmije, ami a sajátja volna - saját semmisségén kívül, szívóhatást gyakorol a pozitív (nyugati) létre, miközben ugyanakkor parazita és szekunder módon szimulákrumként látszatéletet él. Hiányzik a másikra való vonatkozás, mivel ez nincs is - vagy mivel éppen csak a „semmi” van, azaz annak konceptualizálása. „Odaát”, Nyugaton megvan ez a bizonyos valami, illetve valami bizonyosság - itt Keleten nincs. Habár a speciális „Semmi” birodalma nyilvánvalóan minden „tanítást” Nyugatról vett át és taposott ki a saját végtelen „Ürességébe”, ez az Oroszország végsõ soron mégiscsak vitte „valamire” (valamire, ami a sajátja): a vágy ideális tárgyává lépett elõ, és ezzel megint csak maga mögött tudhatja a történelmét - a miénket meg maga elõtt.

Utóirat. Utóítélet
Nemrégiben egész véletlenül Slavoj ZŽizžek rejtélyes Hegel-könyvében, „A legfenségesebb hisztérikus”-ban, amelynek már a címében is sikerül az aktuális name dropping mindjárt két terminusát elhelyezni, felfedeztem a könyv 1991/92-ben írott elõszavában egy frappáns argumentumot, amely a néhány évvel késõbb publikált „Kitalálni Oroszországot” felõl nagyon ismerõs áthallásként cseng ZŽizžek itt a sértett nemzeti büszkeség egy megható és egyáltalán nem posztmodern rohamában azt írja, hogy Freud az õ szülõhazáját, Szlovéniát egyetlen egyszer sem említette meg - nemhogy megdicsérte volna. Egyedül egy szlovén páciens fordul elõ, akit a bécsi mester ráadásul analízisre méltatlannak talált - ami a szerzõt szükségképpen arra a sorszerû belátásra vezeti, hogy Jugoszlávia „objektív, obszcén titkok helye, ‘Európa tudattalanja’ (...); Európa tudattalanja Jugoszláviaként strukturálódik”.
 Elõször is (vagy ez már azután volt?) - a jéghegy csúcsaként - Oroszországot retteghetjük vagy ünnepelhetjük, ahogy éppen tetszik, mint saját tudattalanunkat, aztán megint a Balkán az, vagy mondjuk mindjárt, a világ többi része (the West and the Rest), amely mindenkit tiszteltet, és talán keres egy újabb felettes ént magának, amelyet nemcsak az elfojtás tart felszínen.

Bibliográfia

SPENGLER, Oswald
A Nyugat alkonya
Európa, 1995

ETKIND, Alekszandr
A lehetetlen Erósza
A pszichoanalízis története Oroszországban
Európa, 1999

GROYS, Boris
„Oroszország, a Nyugat tudatalattija”
Orpheusz, 1991. 4.

ZIZEK, Slavoj
„Ez van, ezt kell szeretni?”
Magyar Lettre Internationale,28.

GOLOSZOVKER
„Az elégetett kézirat”
Magyar Lettre Internationale,4. 5.

MIHALKOV, Nyikita
„Eurázsia vagyunk”
Magyar Lettre Internationale,9.

PAVLOVSZKIJ, Gleb
„Poszt-szovjet oroszok”
Magyar Lettre Internationale,18.

AVERINCEV, Szergej
„Szelíd és szigorú szentek”
Magyar Lettre Internationale,23.

JEROFEJEV, Viktor
„Az orosz irodalom filozófiája”
Magyar Lettre Internationale,26.

HOLMES, Stephen
„Orosz lecke”
Magyar Lettre Internationale,28.

MILOSZ, Czeslaw
„Szilliciania Nagyhercegség”
Magyar Lettre Internationale,31.
 

GRUDZINSKA-GROSS, Irena
„Oroszok és lengyelek”
Magyar Lettre Internationale,24.

KRASZTEV Péter
„A Balkán köldökén”
Magyar Lettre Internationale,16.

(Ivan Krasztevvel)
„Mindig a másik a Balkán”
Magyar Lettre Internationale,27.

RUPNIK, Jacques
„Európa és a Balkán”
Magyar Lettre Internationale,33.

A megváltó Oroszország
Szlavofil gondolkodók írásaiból
Századvég, 1992

Kell-e nekünk Közép-Európa?
Századvég- különszám, 1989

VAJDA Mihály
Orosz szocializmus Közép-Európában
Századvég, 1989

FISTEJN, Jefim
„Értelmiség  és hatalom - au orosz változat”
Magyar Lettre Internationale,20.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu