RADA IVEKOVIC
A nemzetek kora után az etnikumok kora?
Guatemala - kultúra és vadon között
(PÁRIZS) - Guatemala belsejében vagyok éppen, az
õserdõ közepén, egy turistákkal körülvett
szentély és egy pioneer front között, ami az a
bizonyos képlékeny határ a kultúra és
a vadon között: forró párába burkolózó
kopár ugar, óriási maja-piramisok és városok
a gyarmatosítás elõtti idõkbõl, kifosztott
régészeti feltárások, kábítószer-kereskedelem,
csempészet védett állatokkal, értékesebb
trópusi fával, az urbanizálódás elsõ
kísérletei bádog és a patios driollos távoli
visszhangja között, hatalmas eldugott Fincá-k, a campesinok
mezõgazdaság-pótléka, az egész mindezeken
felül föld nélküli, egy darab földet keresõ
indiánok befogadására berendezkedett ország.
Elõször spanyol kalandorok hódították
meg fokozatosan, aztán a szomszédos Brit Hondurasból,
a mai Belizbõl való kalózok foglalták el, mindezenközben
ez a tájék késõbb még különbözõ
eredetû „törököket” (libanoniakat) fogadott be, és
fekete rabszolgákat, akik a közeli Karib-szigetekrõl
menekültek, végül a régészek „civilizálták”.
Guatemalát 1821-ben függetlenné nyilvánították.
De ezt a függetlenséget nem a nép követelte ki,
és nem is neki ajándékozták. A gyarmatosítók
második nemzedékének mûve volt, akik már
itt születtek, és meg akartak szabadulni azoktól a feladatoktól,
amelyekkel a koronának tartoztak.
Az etnikumok órája
Guatemala 36 éve él benne egy fegyveres konfliktusban,
amelyben egy minden mértéken felül militarizált
állam visel hadat a saját lakosságával szemben,
miután egy 1954-es katonai puccs megbuktatta a demokratikusan megválasztott
liberális és reformorientált köztársasági
elnököt, Jacobo Arbenzt. Az Egyesült Államok egyébként
biztatott erre azzal az ürüggyel, hogy egy általuk forszírozott
doktrína, a nemzeti biztonság doktrínája nevében
felszámolják a - számszerûen gyenge - gerillákat
és a kommunizmust. Az állami önkény és
a vak erõszak bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy a
fegyveres felkelés egy második szakaszában felszínre
kerültek a maja lakosság etnikai és kulturális
identitása elismerésére vonatkozó új
követelések is.
Míg a gerillaharcok elsõ korszakát (a 60-es
években) a Regis Debray-féle fókusz-elmélet
jellemezte, és az indián többség csak nyûgnek
tûnt a forradalom számára, a második szakasz
(a 70-es és 80-as években) azt kísérelte meg,
hogy ezeket bevonja, mindenesetre az osztályharc kizárólagos
perspektívájából. A legsúlyosabb túlkapásokra
1978 és 1984 között került sor. 100-200 ezer halott,
45 ezer polgári lakos tûnt el, tízezreknek kellett
elmenekülniük. A mintegy 60%-ban indián és nagyrészt
analfabéta lakosság bizalmatlansága az intézmények
iránt még a biztos és tartós békérõl
kötött 1994-96-os megállapodás aláírása
után is azzal a következménnyel jár, hogy az
„etnikai” hovatartozás sokkal nagyobb biztonságot látszik
ígérni, mint a „nemzeti” identitás, ami túl
elvontan függ össze az állammal, amely továbbra
is a „ladino”-k kezében van. Utóbbiak a kulturális
tekintetben de-etnizált és elnyugatosodott meszticek, õk
teszik ki a városi középréteg nagyrészét.
Közülük kerülnek ki a konzervatív és
reformellenes nagybirtokosok és vállalkozók is. A
ladinók a lakosság 20-40%-át teszik ki, és
gyakorlatilag õk az egyedüliek, akik választani, írni-olvasni
tudnak, és õk rendelkeznek - a külföldi vállalkozóktól
ezúttal eltekintve - egyedül az ország erõforrásai
felett. A háború alatt Mexikóba menekült polgári
lakosság egy része azóta visszatért, õk
a retornados, és ma a politikailag legaktívabb réteghez
tartoznak, a kommunitárius elvek követõi lettek. Nincs
nemzeti koncepció; az intézmények és a pártok
nem tudnak bizalmat kelteni. Az összejövetelek, az atomizált
és redukált nyilvánosság tere nem megy túl
a helyi közösségek körein. Az egyén nem annyira
a nemzettel, mint inkább a helyi csoportjával azonosul. Ezek
megpróbálnak annyira-amennyire modernizálódni
és igazságosságot követelni.
„A cselekvõt” - írja Yvon de Bot az indiánok
kommunitárius mozgalmával kapcsolatban - „inkább szolidáris
kötelékek határozzák meg, semmint érdekek,
egy osztályhoz vagy kultúrához való tartozás.
(...) Ha indián kereskedõk feláldozzák az osztozkodás
kötelezettségét és a közösségi
érzést az egyéni érdekek javára - maguktól
eltávolodnak a mozgalomtól vagy kizárják õket
abból. A közösség tehát fontosabb a nemzetnél.
Egy társadalmon belül a fivérek közössége
szolidáris önvédelmi szövetséget alkot.
Le Bot hangsúlyozza azt a tényt, hogy a szegények
egyháza (a felszabadítás teológiája
és a katolikus akció) által képviselt társadalmi
mozgalomban a tekintélyelvû apafigurát a „nagy testvér”
alakja váltja fel. A nagytestvér (báty) szerepe egalitárius
(a férfiak között), és ha a fivér idõsebb,
akkor ez a követendõ jópélda presztizsét
kölcsönzi neki. Fenntartás nélkül fogadják
el mint elsõt az egyenlõk között. A nemzet ezzel
szemben legjobb esetben úgy jelenik meg mint paternalista tekintélyelvû
hierarchia, amelyen belül az indiánok alkotják a létra
legalsó fokát.
A politikai életbõl való kizárásuk
volt az alapja annak, hogy a múlt májusi népszavazásnál
elvetették az állam és a gerillák közti
béke-megállapodásban megkövetelt alkotmánymódosításokat,
ami megakasztotta a békefolyamatot. Nemrégiben hozott nyilvánosságra
az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Archívuma
(NSA) olyan eltûntekrõl szóló 183 dossziét,
amelyek eredetileg a guatemalai katonai archívumokban voltak találhatók.
Az eltûntek sorsával foglalkozó szervezetek ebbõl
az alkalomból azt követelték, hogy minden ilyen esetet
tárjanak fel, és egyúttal emlékeztettek az
elsõ esetek egyikére, amikor 1980-ban 27 szakszervezeti vezetõ
tûnt el az állami fogházakban, ami nagy erõszakhullámot
váltott ki. A közelmúltban az Igazság Bizottság
elé tárt jelentés „Memoria del silencio” úgy
találta, hogy az állam és a hadsereg volt felelõs
a háború alatt elkövetett túlkapások 93%-áért.
Áttekinthetetlen vegetáció
Guatemala a trópusi köd, a titkos szenvedélyek,
egymástól elkülönülten egymás mellett
élõ közösségek országa - egy hihetetlenül
sokszínû és még mindig gazdagon burjánzó
természettel. A vegetáció áttekinthetetlensége
uralkodik az ország teljes északi részét elfoglaló
õserdõ mintájára. Ez a politikai életre
éppúgy vonatkozik, mint az irodalomra.
Az egész világon ismerik a Nobel-díjas Rigoberta
Menchút, aki egy irodalmi díjat is nyert (Premio Casa de
las Americas), miközben az észak-amerikai antropológus
David Stollból csak tiltakozást és rosszallást
váltott ki. Yvon le Bot szerint a félreértés
abból adódik, hogy Rigoberta Menchú biblikus személyiség,
akinek igazsága nem történelem-függõ és
nem is individuális, hanem közösségi és
mindenekelõtt elbeszélõi, következésképpen
mitikus teremtõerõvel bír. Mint az indiánok
szószólója Rigoberta Menchú a Nobel-díj
révén a világ nyilvánossága elé
tárhatta népének tragédiáját.
A díj ily módon jelentõs nemzetközi erõfeszítéseket
mozdított elõ, amelyek a kormányt nagyobb nyíltságra
és a gerillákkal való tárgyalásra késztette,
ami végül a békeszerzõdéshez vezetett.
Menchú ma az államnak alibiül szolgáló
nyilvános térben játszik egy részben hivatalosba
fordított szerepet, amiben kifejezõdik minden kisebbségi
követelés érvényre juttatásának
nehézsége. Guatemala nem a szomszédos Chiapas, ahol
az az elv van érvényben, hogy „mindenkinek mindent, nekünk
semmit” (todo para todos, nada para nosotros): a közösségek
követeléseinek nincs meg a nemzeti hordereje („mindenkinek”),
és hiányzik belõlük minden olyan nemzetközi
dimenzió is, ami a neozapatisták ideológiájában
megvan, amely a globalizációra adott válasz igényével
lép fel. Ahogy a „fegyveres konfliktus” éveiben (ezt az eufemizmust
használják Guatemalában a polgárháborúra)
a marxista vezérek által propagált amerikai imperializmus
elleni küzdelem sem igen tudta az indiánokat fellelkesíteni
(az õ követeléseik sokkal konkrétabbak és
lokálisabbak voltak). Manchú mégis spanyolul publikált,
nem a saját quiché nyelvén, ahogy Mario Roberto
Morales megjegyzi, mivel egy külföldi közönséghez
fordul, elsajátít egy olyan kulturális kódot,
amelyet ugyanakkor támad is.
Mágikus paradoxonok
Aiguel Ángel Asturias, az ország második Nobel-díjasa
annak idején épp az ellenkezõjét tette: ladinóként,
mert kulturális szempontból az volt, elsajátította
a másik kódját, és írás közben
meszticnek mutatkozott. Felfedezte a P
Popol Vuh-ot, a quiché-t beszélõ maják
kinyilatkoztatásának könyvét, akiknek a nyelvét
Párizsban tanulta meg. Guatemalában ugyanis, ahol a meszticség
távolról sem számít hivatalosan elismertnek,
mint Mexikóban a forradalom óta, idõnként elõfordul
ugyanis, hogy egyes intellektuelek megteszik kollektív bûntudattól
vezettetve ezt a lépést a bennszülöttek irányába.
De Asturias minden bizonnyal képes volt felismerni a saját
mûveiben érvényre juttatott hagyományos eredetmítosz
erejét, és a természeti erõkkel átszõtt
panteon különösségét.
Más szerzõk még nála is elszántabban
próbáltak reagálni a természet kihívására,
hogy a guatemalai irodalomnak „természetirodalomként” adják
meg sajátos jellegét, valahol félúton egy avant
la lettre ökológiai tudatosság és a (gyarmatosítók
által) letarolt természet kreol leírása között.
A felfedezésrõl szóló elsõ krónikák
és a sokszor misszionáriusoktól származó
Conquista-mûvek óta kialakult az - azóta az Újvilág
patriótáivá vált - gyarmatosítók
számára alapvetõ idillikus természetesztétika.
Ezt gyakorta felerõsítik a bennszülött vallások
és hiedelmek még átsejlõ elemeivel. A Popol
Vuhban a természetet rémisztõ és ellentétes
erõk hatják át: a Jó és a Rossz, a Férfi
és a Nõi princípium, a Fent és a Lent, stb.
A spanyol nyelvû irodalom, amely újra felveszi a természetleírás
fonalát, a tájban szintén sorsformáló
erõt lát ugyan, de az egészet egyúttal eltolja
ember és természet barátságosabb viszonya felé,
ami már korán egy proto-ökológikus tudat kialakulását
segítette elõ, amit aztán késõbb kívülrõl
jövõ modern problematika váltott fel (Rafael Gutérrez).
Ez az összefüggés az 1995-ben elhunyt Mario
Payeras-nál különösen frappáns, egy
olyan gerilla-írónál, akinél két különbözõ
mûfaj különböztethetõ meg: a politikai írások,
a fegyveres harc stratégiájáról és taktikájáról
szóló mûvek egyfelõl - másfelõl
különleges és utánozhatatlan természet-esszé-elbeszélései,
amelyekben az elbeszélõ szubjektum teljesen feloldódik
tárgyában, az erdõk mélyének flórájában
és faunájában. Amilyen szárazak és szívósan
ideologikusak és dogmatikusak a politikai írásai,
olyan elbûvölõk a természetrõl szóló,
a természetbõl kiinduló írásai éteri
mágiájukkal.
Bizonyos, hogy nem Payeras az egyetlen, aki fenntartja a szoros
köteléket, ami összefûzte a társadalmi küzdelmeket,
a gerillákat az írással. Volt néhány
író, aki csatlakozott az ellenálláshoz, vagy
az évek során felemelte szavát az erõszak ellen,
mint például Mario Roberto Morales vagy Otto Raul Gonzales.
Guatemala továbbra is a bruyas y curanderos mágikus
és paradox országa marad, a pre- és a posztmodernitás
országa, ahol a kis helyeken, ahova még az utak sem érnek
el, szûkszavú indiánok sétának a machetáikkal,
és indián asszonyok maguk szövik a ruháikat,
internet-cafék nyílnak. Ezekben tolong egy csomó fiatal
külföldi, de néhány bennszülött is, hogy
felkerüljön a hálózatra, hogy online legyen.
Bibliográfia
IVEKOVICÆ, Rada
„Szerelmeskedj, ne háborúzz!”
Thalassa, 1996. 3.
„A reciklált francia május”
Magyar Lettre Internationale,30.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu