Angyalosi Gergely
FRANKL ALIONA FOTOGRAMJAIRÓL

Giordano Brunótól olvastam a minap: „Egy másik embert szeretek, míg önmagamat gyûlölöm; de ez a másik sziklává változik, amint kibontom szárnyaimat; ha visszazuhanok a földre, õ az égbe száll; ha szüntelen üldözöm, szüntelen menekül elõlem; ha szólítom, nem válaszol; és minél inkább kutatok utána, annál inkább elrejtõzik a szemem elõl.” Mivel amúgy is Frankl Aliona világában idõztem már egy ideje, nyilván nem véletlen, hogy errõl a néhány sorról is az õ furcsa, párba állított, félig-angyal, félig ember lényei jutottak eszembe. Ezeket is valamilyen különös vonzástaszítás fûzi egymáshoz; olyasfajta aszinkronban vannak, noha ugyanakkor eltéphetetlen kapcsolatban is, mint amilyenrõl a négyszáz éve megégetett gondolkodó szavai tanúskodnak. (Melyek egyben rávilágítanak arra is, hogy annak, aki az én-te kötelék rejtélyes ellentmondásosságát ennyire át- és megélte, voltaképpen nem volt szüksége máglyára: a valódi máglya benne magában izzott, kiolthatatlanul.)
Ezzel nem arra akarok célozni, hogy Alionának ezek a képei kizárólag tragikusak, s csak a belsõ konfliktusokról, föloldhatatlan ellentmondásokról, belsõ-külsõ szenvedésekrõl beszélnek. Legelsõbben is: nem beszélnek semmirõl, hanem mutatnak valamit, vagy inkább mutatnak - egy bizonyos, közelebbrõl nem meghatározható irányba. Nem lefordítható, nem szimbolikus közeg az övé, noha természetesen nem nélkülözi a szimbolikus összetevõket - vagy mi magunk vagyunk alkalmatlanok arra, hogy szimbolikus segédeszközök nélkül értelmezzük õket. Magam is szimbolikát kerestem bennük, amikor nem átallottam „angyalokról”, meg „én-te” viszonyról beszélni. Holott ezek az alakzatok csak hellyel-közel emlékeztetnek emberi vagy angyali lényekre. Nincs és nem is lehetséges magyarázat .arra, hogy némelyiken miért látunk szárnyszerû kinövéseket, míg másokon nem, miért hasadnak olykor ketté, s egyáltalán: összeolvadni készülnek, vagy éppen ellenkezõleg, valamilyen boldog õsegység meghasonlásának, meghasadásának vagyunk a tanúi?
Aliona képei szerencsére nem teszik lehetõvé, hogy bármiféle történetet költsünk köréjük és hozzájuk, hogy azután ebben a történetben oldjuk fel az enyhe szorongásnak és a talajtalan könnyûségnek azt a keverék-érzését, amelyet kiváltanak belõlünk. (Belõlem legalábbis ezt váltották ki.) Hiába mozdulunk el a történet formájában való racionalizáció felé, ezek az alkotások minduntalan visszairányítanak bennünket a puszta látványhoz, a „kép mint kép” alapélményéhez. De ha már egyszer talán mégsem teljesen jogtalanul - angyalokról beszéltem, hadd tegyem hozzá hogy Aliona néhány képét beleilleszthetõnek vélem egy sok évszázados, s az utóbbi évtizedekben többször, több mûvészeti ágban is megújult „angelológiai” tradícióba. Az angyal-ábrázolások száma természetesen végtelen a középkori festészettõl a posztmodernséggel kacérkodó mai magyar irodalomig. Azon viszont nem szokás elgondolkodni, hogy az intézményes vallásosság hatóerejének tagadhatatlan csökkenésével miért nem veszített esztétikai vonzerejébõl az angyal figurája, mindaz, amit az angyal jelent a mûvészetek számára? A jelenség ugyanis távolról sem evidens. A kiátkozást kockáztatva is merném állítani, hogy a mai mûvész számára az angyal érdekesebb, izgalmasabb lehetõségeket hordoz, mint maga a megváltó, vagy éppen a mindenható atyaisten, akivel, valljuk be, eléggé nehézkes kapcsolatot teremteni.
Aliona angyalszerû lényei is azt az izgalmas kettõsséget jelenítik meg, amely a jelek szerint kimeríthetetlen ihletforrást jelent a mûvészek számára: az éginek és a földinek, a durván, súlyosan anyaginak és a légiesen könnyûnek, tünékenyen megfoghatatlannak az ellentétét és együttes jelenlétét. Aliona képein korábban is észlelni véltem egyfajta nagyon erõs szakralitást, a rituális motívumokban rejlõ transzcendentalitás iránti, szinte ösztönösnek mondható vonzalmat. Mármost, ha szemügyre vesszük képeinek, mondjuk így, „vizuális skáláját”, akkor azt látjuk, hogy ezek a légies tünemények a maguk egydimenziós síkszerûségében olyan háttérbõl lépnek elõ, amely nem csupán súlyos és sötét, hanem nagyon erõsen anyagszerû, térbeli hatást kelt. A textúra mikroszkopikus élességgel érzékelhetõ jelenlététõl az indázó, eltûnni, szétválni vagy összeolvadni készülõ ködalakokig terjed ez a bizonyos látvány-skála. Kissé tudálékosabban fogalmazva: ezeknek a képeknek a belsõ dinamikáját a bonyolult, áttekinthetetlenül részletezõ anyagiság. és az elvont, egysíkú formák termékeny feszültsége adja. No meg, természetesen, a kimerevített mozdulat-absztrakciók: gondoljunk azokra az alakokra, amelyek mintegy ellenszéllel küszködve variálják a szamotrakhéi Niké-szobor csodálatos testtartását. Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, persze, hogy a görög õsnél a diadalmasan gyõzelmes gesztus tökéletesen kidolgozott testhez, omló redõzetû ruhához kapcsolódik, míg Aliona fotogramjain épphogy a megformáltság határán, egyfajta átmeneti létezésben vergõdõ alakokat látunk. Visszatérve a kezdetben mondottakhoz: ezeket a képeket mégis inkább vigasztalóan borzongatónak, mint tragikusnak érzem. Numen adest, mondták erre a régiek. Érezzük a lélek, a transzcendencia titokzatos elveszettségét az anyagban, ám az abból mindig kiválni készülõ jelenlétét is. Egy korábbi kiállításának címét idézve, s vele vitatkozva állítom, hogy ez nem csupán „káprázat”.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu