1
A családi legendák közül azok maradnak fenn legtovább, amelyek a legkevésbé tûnnek valószerûnek.
Nagyanyám, Irena Szkocsdopol, tizenkét éves kislány volt, amikor látta Ferenc Ferdinánd fõherceget egy nyitott autóban. Az osztrák-dunai trón örökösét lovaseszkort és a Romanowski utcán avagy Romanowskigassén kétoldalt felsorakozó sztanyiszlaviviak feszült-kíváncsi tekintete kísérte, miközben hitvesével és néhány alörökössel saját, mondjuk, Lorraine-Dietriche hátsó ülésén a vasútállomásra hajtott, ahonnét az esti expresszel továbbutazott Csernyivcibe. Mellesleg, miért pont Csernyivcibe? Ha szabad percünkben tanulmányozzuk kicsit a császári és királyi vasutak megfakult térképét, arra a józan megállapításra juthatunk, hogy legkevésbé sem volt célszerû Csernyivci felé menni. Gyanítom: a fõherceg és családja másfele vette az irányt – az olajlelõhelyek és kénhidrogénes gyógyvizek mentén, a Fekete-erdõ esõáztatta, gombaszagú sûrûjén át Sztrij, Morsin és Hrebenyiv felé, aztán meg egyenesen délnek, hogy miután szürkületkor elnyelte õket a Gorganok (Beszkidek) õsi, éji zúgása, másnap hajnalban már az Alföldön, a nagy magyar rónaságon, vagyis hát a Koronában bukkanjanak ki, ahol már várta õket Pest, Buda és Óbuda végzetes borozóival, tüzes ételeivel és érzéki muzsikájával. Folyt az élet. Az út végállomása Szarajevó volt.
De térjünk vissza tizenkét éves, a baziliánus nõvéreknél nevelkedõ nagyanyámhoz, egy elruténesedett szudétanémet-félcseh lányához (voltak ilyenek is), aki legszívesebben fotoplasztikonba járt, kis kereszteket hímzett, és Camille Flammarion népszerû csillagászat-tankönyvét olvasta. Emlékei, melyeket az apuka verandájának ablakából megpillantott Erzherzogról, vagyis a fõhercegrõl õrzött, meglehetõsen vázlatosak voltak.
Júliusi késõdélután, öt óra, az iménti esõ körös-körül leverte a port, felfrissültek a növények és kövek. Az utca két oldalán a járda tömve helyi polgárokkal, akik keszkenõket és zászlókat lobogtatva üdvözlik a család tagjait. A lovasok sisakja kisuvikszolva (akár a tûzoltóké), a lovak is ragyognak, jól tápláltak, szinte idomítottak. Ferdinánd ernyedt (miért ernyedt?) karja a kocsi ajtaján csüng, külön életet él, mintha nem is tartozna a testéhez, idõnként meglódul, hogy visszaintegessen. A fõhercegné malomkerék nagyságú, szecessziós bécsi kalapban, arcát fátyol takarja, mégis mindenki észreveszi anyai mosolyát. Különös – nagyanyám, holott gyerek volt, Ferdinánd gyermekeivel kapcsolatban semmi lényegesre nem emlékezett. Néha homályosan említést tett egyikõjük tengerészruhácskájáról, de ezt már, azt hiszem, ama bizonyos fotoplasztikon vagy késõbbi moziélmények hatására…
A többit már én gondolom hozzá. Elképzelésemben kitüntetett szerepet játszik a szellõ, a koraesti fuvallat, a halk angyalok repülése, mely mindennek valamilyen mozgalmas, kicsit zilált külsõt kölcsönöz; minden lengedezik és csattog a szélben – a dragonyosok tollforgói, a csendõrtollak, a buzogányok bojtja, a lófarkak és sörények, a keresztények fedetlen üstöke és a zsidók pajesza, a hímzett kendõk, sõt egy kék-sárga pántlika is, meg egy csomó másmilyen pántlika, és, amint már említettem, zászló és keszkenõ. Mindenki részt vehet a mulatságban: még a kapitányné is, akit tisztaságmániásként tartott számon az egész város, ésaki lépten-nyomon, megállás nélkül és nyilvánosan mosta megszámlálhatatlan rongyaiát, még az öreg Olijnik is, aki száz éven keresztül javította az esernyõket és itta a söröket, még Dutka gimnáziumi tanár is, aki tizenkilenc nyelven beszélt – mind-mind részesei lehetnek e koraesti idillnek a birodalom láthatatlan szárnyai alatt. És sehol egy anarchista, egy államcsíny-kísérlet, öngyilkos merénylõ vagy lövöldözés, semmi titkos csoport vagy földalatti klán – az egyedül lehetséges világrend biztos és megingathatatlan, a birodalom örök, a terrorista Szicsinszkij pedig már pár éve valahol Amerikában él – ahol az efféle terroristák és bajkeverõk élni szoktak.
A korabeli fényképészek, úgy tudom, nem hagytak tanúságot, amely pontosíthatná vagy igazolhatná az általam ábrázolt képet. Ferdinánd látogatása és elutazása így hát egyszerû epizód marad, minden tanulság vagy legalább csattanó nélkül. Csupán hangulat, futó benyomás, impresszió, utóíz – ezek meg olyan szubjektív dolgok, hogy nehéz lenne általános következtetéseket levonni belõlük.
Nézzünk valami megfoghatót.

2.
A galíciai ukránok viszonya a hajdani dunai monarchiához nem volt sem ellenséges, sem idilli. Inkább ironikusnak nevezném. Ez az irónia az ukrán tisztaszobákban kirakott császárportréval kezdõdött (melyet természetesen hagyományos, hímzett terítõvel díszítettek, hasonlóan a mellette lógó Sevcsenko-képhez), és a teljesen értelmetlen, ennélfogva veszedelmes oroszbarátsággal végzõdött.
A jövõbeli elkerülhetetlen robbanás összes eleme közül, amely tagoltsága és belsõ ellentétei folytán feszítette a Monarchiát, az ukrán volt a legkevésbé robbanékony. Ez nem azt jelenti, hogy kicsit sem volt az – az elõbb említett Szicsinszkij nevû diák példája, aki elég határozottan és különösebb raszkolnyikovi teketóriázás nélkül végzett Galícia kormányzójával, Potocki gróffal, utóbbi úr kilenc gyermekét juttatva árvaságra, arról tanúskodik, hogy azért „minket is kemény fából faragtak”. De végül is ez a bûntény sem annyira az osztrákok, mint inkább a lengyelek ellen irányult (az örökös és mindkét fél erejét kimerítõ, ukrán-lengyel „szemet szemért, fogat fogért” jegyében).
A megboldogult Ausztria apológiáját („Ausztria-anyácskáét” – ahogyan tréfásan emlegették ama bizonyos ironikus galíciaiak) azzal kezdeném, hogy éppen végtelen nyelvi-nemzetiségi sokszínûségének köszönhetõen megõrzõdött benne az ukrán elem. Lehet persze, hogy akarata ellenére, mindenesetre ha nem lett volna, ma mi sem lennénk. Az emberiség szegényebb lenne egy kultúrával, egy mentalitással, egy nyelvvel. Azt hiszem, a felséges Prohászka, I. Ferenc József császár már csak ezért is Nobel-díjat érdemelne a nooszféra területén, amennyiben posztumusz adományoznának ilyesmit, egyáltalán, adományoznának.
Másodszor, az e könnyelmû birodalomnak köszönhetõen fennmaradt nyelvben megõrzõdött egy dialektus, amelynek különös jellegzetessége az ízes, kifejezõ germanizmusok használata, az olyanoktól kezdve, mint „fándli”, „fertig”, „früstük” „fecni”, egészen a már-már szakrális „törjön ki a frász”-ig. Hát mihez kezdenék, én, ukrán író, ezek nélkül a germanizmusok nélkül?
Harmadszor, neki, e megboldogult anyácskának köszönhetõ, hogy sikerült összebékíteni és összekapcsolni korábban összebékíthetetlen és összekapcsolhatatlan dolgokat. Minthogy tagoltsága és sokszínûsége miatt a világon mindenhez és mindenkihez biológiai és történelmi szálak fûzték, igazi „anomália-cirkusz” volt, egzotikus állatok és szörnyetegek utazó kiállítása. Kénytelen volt a szabadságot és pluralizmust választani, menedéket nyújtani gyakorlatilag mindenkinek – a haszidoktól az óhitûekig, a titokzatos karaimoktól az egyszerû máramarosi cigányokig –, talán elsõként kezdett felhagyni a faji, nemzetiségi vagy vallási üldözéssel.
Negyedszer, Ausztria ránk hagyta építészetét – egy másfajta építészetet, másmilyen városokat, ránk hagyta a maradandóság jogát ezekben a városokban, aminek következtében minden ellentétes törekvés dacára sehogyan sem akarnak elpusztulni. Így hát az én Sztanyiszlavivom (a mai  Ivano-Frankivszk) Istennek hála! mégiscsak különbözik Dnyepropetrivszktõl, Krivij Rihtõl vagy Zaporizzsjától, melyek egyébként semmiben sem különböznek egymástól.
Végül ötödször, új földrajzi távlatokat nyitott elõttünk: megtanított szeretettel figyelni a Nyugat finom alkonyát. Ha belegondolok, hogy voltak olyan idõk, amikor városom nem Tambovval és Taskenttal tartozott egységes államalakulatba, hanem Velencével és Béccsel! Toscanát és Lombardiát ugyanazok a határok vették körül, mint Galíciát és Erdélyt. A századelõn nem lett volna szükségem vízumra, hogy találkozhassam Rainer Maria Rilkével vagy mondjuk Gustav Klimttel, ahhoz pedig, hogy Krakkóban, Prágában, Salzburgban vagy Triesztben szálljak le a vonatról, elég volt jegyet váltani a megfelelõ vonatra. Akik kételkednek ebben, azoknak ajánlom, vessenek egy pillantást a császári és királyi vasutak már említett térképére.
Ez tehát az öt, szerintem legfontosabb érv a mi osztrák-magyar történelmünk védelmében. Valójában sokkal több is, más is felsorolható lenne – csak örülök, ha valaki kiegészíti vagy pontosítja õket. Vagy akár megcáfolja.

3.
Van egy régi galíciai anekdota (a puskini „múlt idõk anekdotái” értelmében, ahogy költõbarátom, Olegkszandr Irvanec használja). Az osztrák seregbe hadkiegészítés címén galíciai rekruták érkeznek. A katonai mesterség okítása azzal kezdõdik, hogy a sorozottaknak megtanítják a parancsnokok nevét és rangját. A nagyszájú tizedes közli a „ruténrekrutákkal”, hogy az õ ezredük vezetõje a toscanai lovag, fõherceg, németül „Erzherzog Ritter von Toscana”. Aztán egy Zsabijba vagy Prokuravába valósi, megtermett legényhez fordul – akkora, mint egy medve –, és ráparancsol, hogy ismételje el. Az szemrebbenés nélkül kivágja: „Erc-herc-perc, ripa z motuzkami!” (Erc-herc-perc, pántlikás répa).
Most nem szeretnék belemenni olyan részletekbe, mint hogy hucul nyelvjárásban a „ripa” nem répát, hanem valami egészen mást, történetesen krumplit jelent. Azt sem kívánom elemezni, hogy a tizedes tanítási módszere következtében mennyire nõtt az osztrák hadsereg hadrafoghatósága. Néhány általános megállapítást azonban tennék. Ebben az „erc-herc-perc”-ben, akár egy varázsigében, sok minden benne van: a már említett irónia és jellegzetes ukrán falusiasság, az idegennel és idegen-nyelvûvel szembeni paraszti agyafúrtság éppúgy, mint a tréfás engedetlenség, afféle „svejkség”. Számomra azonban látlelet is. Látlelet, amiben ott a mi egész megnyomorítottságunk, végzetes egy helyben toporgásunk Európa küszöbén, képtelenül arra, hogy továbblépjünk, belépjünk, a jövendölés mindannak a karikatúraszerûségérõl és paródiaszerûségérõl, amit a mûvészetben, politikában, gazdaságban mûvelünk. Általános „erc-herc-perc”, és kész.
Betudhatjuk ezt elhúzódó gyermekkorunknak. Vagy aggkori végelgyengülésünknek. Vagy gyarmati múltunknak. „Ukrajnának még meg kell telepednie városaiban” – írtam 1991-ben, azt gondolva akkor, hogy kartávolságnyira a cél. Ma sokkal pesszimistábban látom az egészet. Még afelõl is komoly kétségeim vannak, hogy a gyerekeim gyerekei lakói lesznek-e az ukrán városoknak.

4
Sztanyiszlaviv a Tiszmenicja folyó közelében. Lemberg és Krakkó után Galícia harmadik városa, az Arany és Fekete Bisztrica közén, vagyis – ahogy Babilon – Mezopotámiában. Óváros és (fõleg) egyemeletes házakkal szegélyezett, széles utcák, sétányok, kaszinó, gyarmatáruboltok, kolumbiai kávét mérõ kávézók, kandírozott gyümölcsöt meg piskótát árusító cukrászdák. Templomok: görög-katolikus katedrális, római katolikus plébániatemplom, örmény templom, evangélikus templom, négy kupolás, mór stílusú zsinagóga. Szentséges Szûzmária és Keresztelõ Szent János szobra az 1742-es orosz visszavonulás tiszteletére. Megváltó Krisztus szobra az 1730-as nagy pestis emlékére. I. Ferenc császár bronzszobra. Városi könyvtár több mint 8 ezer történelmi mûvel. Szállodák: „Union”, „Central”, „Európa”, „Habsburg”, „Imperial”. Földszintes villák, körülöttük virágágyások. A legkedveltebb utca – Lindengasse, más néven Lipowa – az Erzsébet királynéról elnevezett városi parkba vezet.
Puszta tényeket sorolok. Az adatok egy közel száz éves vasúti zsebkönyvbõl származnak. Lényegre törõek, de annál többet elárulnak. Teljes a kép.
Város, mint a többi. Valahol a „város” és a „kisváros” között. Joseph Roth hõsei útban New York felé csak azért szálltak meg itt, hogy felszedjék a következõ szobalányt.
Ma már szinte nincs is. Ebbõl a „szinté”-bõl nem enged, még mindig gyanús hajlandóságot mutatva a szívósságra és maradandóságra. Ezért vannak még a rések a falakon, a beomlott tetõk, a lépcsõházban nõtt fák, a vitrázs- és márványdarabok a lábunk alatt.
A mi városunk apokalipszise nem is olyan régen kezdõdött – harminckilenc szeptemberében, amikor a prédául maradt „úri” lakásokba mások költöztek, távoli síkságok szülöttei, ahol nyolcujjú, egyszemû óriások élnek, a vodkát úgy isszák, mint a vizet, sõt víz helyett, ahol nyers húst esznek, a táncoló medvéket pedig templomban mutogatják…
Beköltözni könnyû volt. Betörni a szecessziós villákba, az ápolt konstruktivista luxusházakba, a földszintes eklektikus épületekbe. Könnyû volt lenyúlni a bútorokat, a porcelánt, a köntösökkel, cilinderekkel és papucsokkal teli diófa gardróbot, a gramofonokat és lemezeket, a zsebórákat, a kifogástalan, finom papírborítású, érthetetlen, de veszedelmes könyveket, az olajképeket és rövidáruboltban vásárolt gipszszobrocskákat – egyszóval ezt az egész kultúrát, a sok polgári vackot, amire a jövevények enyhe proletár megvetéssel tekintettek, lebecsülve a formát mint olyat – csak épp valamilyen okból az eltulajdonítással fejezték ki megvetésüket.
Azzal azonban nem számoltak, hogy a házak megszerzésével egyszersmind bizonyos kötelezettségek is hárultak rájuk. Hogy ezek a falak, ajtók és manzárdok állandó törõdést igényelnek. Hogy a kertben és a tornácon talált ismeretlen növényeket gondozni kell, hogy a ritka madarakra nem érdemes légfegyverrel lövöldözni, amiképp a filozófusokra és költõkre sem lángszóróval.
Ez a teljes funkcionális-egzisztenciális idegenség nemcsak házak pusztításához vezetett. Egész szerelvényekkel szállították a várost keletre. Ehhez vegyük még hozzá a náci megszállást, amikor a várost teljesen „megtisztították” egyik legfontosabb etnikai alkotóelemétõl – a zsidóktól. A haszidizmus kifinomult és mûvészi, ábrándos és melankolikus hívei helyére a háború után igazi szovjetizált „zsidók” jöttek – orosz anyanyelvûek, uniformizáltak, akik szégyellték „zsidóságukat”.
Végül még egy, végképp „hazafiatlan” momentum: a környezõ falvak ukránsága. Az ötvenes évek végétõl kezdõdõen tömegesen áramlottak az akkori külvárosokba – hogy beköltözzenek a szûk, lélektelen lakótelepekre, és szélsebesen lumpenizálódjanak, megõrizve a paraszti természet minden rossz vonását, és elveszítve mindaztent, ami értékes benne. A megszállásnak ez a legújabb hulláma mintha csak manapság fékezõdött volna le, amikor a városi élet drága és kilátástalan lett. Másrészt viszont õáltaluk – a falusi hódítók által – teremtõdött teljesen új nyelvi helyzet. Szándékosan nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, pedig azt kellene mondanom, hogy jó. Csak hát túl sok halott fekszik alattunk.
Hiszen ha így viselkedtek a házakkal, el lehet képzelni, mit mûveltek a templomokkal és temetõkkel. A családi sírboltok és névtelen közös sírok ugyanúgy alkalmasnak bizonyultak a „határok eltörlésére”. Néhány idõs ember még emlékszik arra, amikor a negyvenes évek végén a plébániatemplom pincéjébõl kivitték a bebalzsamozott, sötétvörös zsupánba és aranyhímzéses, tollbokrétás magyar sapkába öltöztetett Józef Potocki grófot. A múmiát a rengeteg régi, egyházi értékkel együtt féltonnás teherautókra pakolták, és ismeretlen helyre szállították.
Ami az utóbbi ötven évben a városunkkal történt, még olyan katasztrófákhoz sem hasonlítható, mint a híres 1868-as „lekvártûz”, amikor egy álmodozó háziasszony figyelmetlensége miatt, aki egy udvarban a Báthori utca elején nyílt tûzön lekvárt fõzött, leégett a fél város…
Ma is: szinte nincsen. De mindennek ellenére létezik.

5
Lengyel barátom, egy tehetséges fiatal költõ küldött egy elég jó mûvészeti folyóiratot, amelyben publikálta Feledés címû versem fordítását a Júliusi útivázlatok ciklusból. Amikor végigolvastam, rájöttem, miért ezt a verset választotta. Teljes terjedelmében idézem, remélve, hogy nem tekintik puszta nárcizmusnak. Íme:

Igen, kapuféle – bejárat.

Vannak városok, ahova
kapun nem lehet belépni.
Vannak városok, ahova nem lehet belépni.

Hát hatalmas kulcsot hoznak, keresik
hova illeszthetnék, de hiába,
kapu sehol, az õrfal
szétporlott. Hét szél hancúrozik
a tereken, termeken.

Mindenfelé nyílt külvárosok,
zöld õrfal burjánzik.

„Zamarsztinyiv, Kulparkiv, Klepariv” –
sorolod szinte hangosan,
de sehogy sem emlékszel, hogy hívják a fát,
ahova az a lány többé nem jön el.

A lengyel fordítás megtartott mindent, kivéve az utolsó sort. A tisztán személyes és elég konkrét erotikus motívummal (pedig csak arra gondoltam, hogy fiatal koromban valóban egy lembergi fához jártam találkozóra egy hölggyel) – szóval ezzel a személyes motívummal nyilván elégedetlen volt a fordítóm, aki mellesleg régi lembergi családból származik, vagyis olyan lembergi lengyelektõl, akiket a II. világháború után Lengyelországba telepítettek. Az õ utolsó strófája így hangzik – ezúttal az én visszafordításomban:

„Zamarsztinyiv, Kulparkiv, Klepariv” –
sorolod szinte hangosan,
de sehogy sem emlékszel,
hogy hívják a fát,
amelybõl kinõttek…

Ifjúkorom hölgye hipp-hopp elszállt. Nyoma sem maradt, helyette megszületett valami más, súlyosabb és nehezebb: a személyes emlékezet, pontosabban ennek hiánya átalakult történelmi, hadd mondjam ki: sértett történelmi emlékezetté. Hiszen barátom számára Zamarsztinyiv, Kulparkiv, Klepariv (hasonlóan Majorivkához és Levangyivkához) azoknak az ukrán külvárosoknak az ágai, amelyek kétségtelenül abból a bizonyos történelmi fából nõttek, amely a jó csengésû „semper fidelis” nevet viseli.
Tisztában vagyok vele, hogy az egész mögött nem áll semmiféle lengyel területi követelés. Legfeljebb valamiféle költõi értelemben. Ugyanakkor õszintén hálás vagyok barátomnak: ismét megmutatta, hogy a költészet esély lehet ebben a törékeny világban.
A mai Lembergrõl vagy Sztanyiszlavivról (vagy Sztrijrõl, Drohobicsról, Bucsacsról) valóban lehet úgy írni, mint romhalmazról, a halál királyságáról, a feledésrõl, a mindent legyõzõ Hámról. De másról is lehet írni: az életrõl, a pusztulással való mindennapos küzdelemrõl, a szerelemrõl a csupasz vakolatok és szétmállott freskók alatt, a hangos ivászatokról és éjjeli kalandokról az ódon erõd sikátorainak mélyedéseiben, a rég elzengett szavakról, melyeket még mindig hallani, tisztán, kivehetõen: „erc-herc-perc”. Arról meg nem én tehetek, hogy Lembergrõl vagy Sztanyiszlavivról ilyen, eleven verset manapság ukránul írnak.
A kultúra oszthatatlan – nem én vagyok az elsõ, és talán nem is az utolsó, aki ezt mondja. A század elején az Ifjú Lengyelország extravagáns vezére, Przybyszewski, egy krakkói borozóban térdre esett Vaszil Sztefanik elõtt, és megcsókolta a lábát. Most tekintsünk el azt ezt megelõzõen elfogyasztott tekintélyes mennyiségû itókától, lényeges momentum, de nem a lényeg. Nézzük magát a gesztust – mely egyszerre mûvészi és emberi. Ritkán sikerül összekapcsolni a kettõt.
Lehet, hogy ebben az „ütközõzónában”, a Kelet- és Nyugat-Európa közti lerombolt folyosóban egyre gyakrabban sikerül majd?

Bibliográfia

ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK  Mûfordító füzetek Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999

„Carpathologia cosmophilica”
Magyar Lettre Internationale, 24.
 
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu