LONDON - 1999. november 11-én véget ért egy évszázados hagyomány. Sok évszázados - mennyi is volt valójában? A Guardian 600 évrõl beszélt, egy kormányképviselõ 200-ról. Ezek a számok önkényesnek tûnnek, azt sejtetik, mintha kiveszõben volna a saját történelem ismeretének angol hagyománya is. 800 év azok számára, akik a lordok hatalmát az 1215-ös évig vezetik vissza, amikor a bárók János királyt rávették a Magna Charta aláírására. 300 év az olyan alkotmány-specialisták számára, akik az 1688-as „dicsõséges forradalomban” látják az öröklött és a világi hatalom közti kompromisszum kezdetét, amely most, úgy látszik, a végéhez ért. Még realisztikusabb felfogás szerint csupán 88 évrõl volt szó, - na jó, egy évszázadról - , mióta az 1911-es parlamenti törvény a választott alsóháznak biztosította a mérvadó elsõbbséget, a felsõházbeli lordoknak csupán azt a jogot hagyta meg, hogy elnyújtsák a törvényhozás folyamatát. Preambulumában átmeneti intézkedésként szerepel ez a törvény. Egy második „kamarát” ígért nyilvános, nem pedig öröklött alapon. Ettõl kezdve az örökös lordok többé-kevésbé becsülettel, de minden legitim alap nélkül ragaszkodtak a hivatalukhoz.
Most távoztak.
De szellemük még itt kísért. A mintegy 750 örökös honatya elvesztette születés révén szerzett jogát egy helyre a törvényhozásban minden ezzel járó szubvencionált járandósággal együtt. Nagy-Britannia még messze van egy olyan második kamarától, amely - ahogy 1911-ben tervezték - általános egyetértésre támaszkodhatna. Ehelyett az átmeneti felsõház témájának egy újabb változata virul. Ezúttal túlnyomórészt ún. életre szóló honatyaságra épül. Többnyire kiszolgált politikusokról van szó, akik életük végéig viselhetik a lord címet. Az alsóházbeli intézményesült kellemes frusztráció hosszú évei alatt már úgyis odaszoktak a felsõház kedvezményes büféibe, amelyek olyanok, mint egy viktoriánus luxusmenedékhely nagyzási hóbortban szenvedõ öregurak számára.
Amikor tíz évvel ezelõtt elõször tértem be a felsõházba egy teára, olyan volt nekem, mintha a Styxet léptem volna át - rég halottnak hitt fél-hírességek törékeny, megroggyant maradványai támolyogtak körülöttem.

Kétes kompromisszum
Az életfogytos honatyák maradnak. A miniszterelnök nevezte ki õket, ezzel feltehetõleg õk a világ legantidemokratikusabb törvényhozó testülete - a kommunista rezsimek rohamosan csökkenõ univerzumán kívül, mint Kína vagy Észak-Korea. De modernizálják õket, Tony Blairnek sikerült egy sereg ifjú újlabouristát toboroznia, akik most élvezhetik a vörös bársonyszékek kényelmét. A filmes David Putnam, az építész Richard Rogers, a tévé-színész Melvyn Bragg - csupa jó demokrata és privát republikánus, aki számos barátjával együtt a szavazatát adja a kormány hívó szavára.
Alig több, mint 2 év alatt Blair több, mint 170 életreszóló honatyát nevezett ki, többségükben Labour-párttagokat. Ezzel elérte majdnem azt a számot a kinevezésekben, mint Margaret Thatcher, hivatalának 9 éve alatt. Ugyanakkor egy még sosem látott számú magas miniszteri posztot osztott ki ugyanezeknek a nem választott személyeknek.
 És ezen kívül mintegy ódon bukénak megmaradnak még 92-en a született lordok. Mert Blair belement egy kétes kompromisszumba. Ha az örökösök úgy  nyilatkoznak, hogy egyetértenek a törvénnyel, amely szerint a Munkáspárt választási ígéretének megfelelõen le kéne építeni õket, akkor nem építik le õket egészen. Kiválaszthatnak huszonkettõt maguk közül, akik továbbcsinálhatják, amíg nem alakul  ki teljes egyetértés az új felsõházról. És ez mikor volna? Erre mondják, hogy „jó kérdés”. A kormány létrehozott egy királyi bizottságot, egy notóriusan konzervatív machinátor, az életfogytos honatya, Lord Wakeham elnökletével, hogy megvizsgálják a lehetõségeket, és 1999 decemberéig jelentést készítsenek. A bizottságot telerakták régiekkel és töltelék emberekkel. Azt rebesgetik, azt fogják javasolni, hogy az új felsõház négyötöde legyen kinevezett, egy ötöde választott. Már ezt is úgy állítják be, mint a demokrácia dacos védelmezését a miniszterelnök óhaja ellenében, aki állítólag teljes egészében kinevezett második kamarát akar. Valójában egy ilyen eredmény, ha a bizottság valóban ezzel állna elõ, nagyon jól jönne Tony Blairnek; különben is nagyon sokáig tartana, míg megvalósul. Ha egyáltalán.

A demokratikus opció
Én már hosszú ideje ellene vagyok a felsõház létének. Úgy gondolom, hogy a Munkáspártnak igaza volt a két szakaszos módszerrel, elõször megszabadulni az örökös honatyáktól, még mielõtt végsõ döntés születik az új felsõház formájáról. Mert a döntõ többségében csontreakciós örökösöknek nem volna szabad részt venni az arra vonatkozó törvény meghozásában, hogy hogyan kellene õket felváltani. Ugyanakkor azonban hamarabb kellett volna tisztázni leváltásuk alapelveit. Lelépésük történelmi novemberét úgy ünnepelhettük volna, mint egy lépést egy demokratikusabb Anglia felé, ahol végre a parlamentben is érvényre jut, ahogy 1911-ben megígérték, a nyilvánosság szuverenitása. Ehelyett azonban a távozó örökösöket - és ezt újra meg újra végeérhetetlen, képmutató élvezettel hangoztatják (amit nem is lehet tõlük rossznéven venni) - még kevésbé demokratikus eljárással helyettesítik be. Mert õk legalább bizonyos mértékig függetlenek voltak a kormányzattól.
 Amikor a királyi bizottság júliusban megtartotta hivatalos meghallgatásait, az elsõ nap kifejtettem ott az álláspontomat. Egy olyan javaslatot képviseltem, amelyet Peter Carty szerzõtársammal együtt egy Demos-brosúrában ismertettünk. Azt javasoltuk, hogy egy demokratikus második kamarába fel kéne venni néhány embert, akiket esetlegesen válogatnának össze a választók közül - mint egy angol esküdtszékbe. 50%-ban nõkbõl kellene állnia, egyébként arányosan volnának összeválogatva a különbözõ régiókból. Ezt neveztük az „athéni változatnak’, mert amikor a régi athéniek választották ki azokat a férfi esküdteket, akik a város kormányzásában voltak hivatva segédkezni, a véletlen kiválasztást kombinálták az arányosság elvével. Ezzel biztosították, hogy a sorshúzással kiválasztottak egyenlõ arányban kerüljenek ki mind a tizenkét törzsbõl. Nem azt javasoltuk, hogy a mai esküdtek legyenek egy modern állam törvényhozói. Ez végül is választott képviselõinek feladata. Csak azt, hogy hozzájárulhatnának a törvényhozás ellenõrzéséhez világos kritériumok alapján. Ki tudna például ennél jobban gondoskodni arról, hogy a törvényeket a nagyközönség számára érthetõ nyelven fogalmazzák meg? Nagy-Britannia számára ez kimondottan radikális indítvány, mert a törvényeket olyan homályosan szövegezik, hogy még a képviselõk számára is érthetetlenek maradnak. A polgári esküdtszékekkel és tanácsadó testületekkel kapcsolatos kísérletek megmutatták, hogy ha elég idõ és segítség áll rendelkezésre, a nagyközönség képviselõi vannak olyan okosak, mint a politikusok. A nagyközönség rendszeres bevonása ahhoz is hozzájárulna javaslatunk szerint, hogy áthidalja a választók és a politikusok közti távolságot.
 A felsõház szimbolikus intézmény. Ez azt jelenti, hogy szerepe gyakorlatilag nem igazán jelentõs. A legfontosabb funkciója pillanatnyilag abban áll, hogy felülvizsgálja azokat a törvényeket, amelyeket a kormány maga is korrigálásra szorulóknak talál. De éppen mivel szimbolikus a jelentõsége, annál fontosabb a felsõház. Mert a hatalom és a nép közti viszony jelképe. Mert Nagy-Britanniában nagyobb dicsõségünkre vagy szégyenszemre még mindig a korona alattvalói vagyunk, nem egy modern alkotmányos állam teljes jogú polgárai. A felsõház átalakítása alkalmat kínált az 1688-as régi helyett egy újabb, demokratikusabb szabályozás bevezetésére. Ez valóban „radikális”, „új” és „modern” lehetett volna, hogy a Labour (a Munkáspárt) fordulatait használjuk.
 Ehelyett a bizottság feladatait úgy jelölték ki, hogy az csak a technikai részletekre figyelhessen. „Az alkotmányos szabályozás jelenlegi állapotát” kellett „szem elõtt tartania”. Ez annyit jelent, hogy indítványában semmi lényegeset nem kérdõjelezhetett meg. Kétségtelenül olyan mechanizmust fog javasolni, amely lehetõvé teszi, hogy a jelenleg túlnyomórészt fehér férfiak által dominált kamarában biztosítsák az etnikai kisebbségek jobb képviseletét. De majdnem biztosan azt fogják indítványozni, hogy egy ilyen korrekciót felülrõl hajtsanak végre. És ezzel fennmarad a régi rendszer szelleme.
 A meghallgatás a bizottság elõtt kellemetlen élmény volt. A bizottság tagjai kénytelenek voltak úgy tenni, mintha figyelnének. Hiszen késõbb nyilatkozniuk kell, hogy meghallgattak minden felet. Naiv módon azt hittem, hogy nehéz és félelmetes lesz kilenc férfi és három nõ elõtt beszélni, akik mérlegelik az érveimet, megpróbálják megérteni az álláspontomat. Csak különös volt. Peter Carty-val 30 percig ültünk egy nyilvános színpadon, velünk szemben tizenketten, mereven, részvétlenül és komoran , anélkül hogy a legcsekélyebb érdeklõdést mutatnák fejtegetéseink iránt. (Hogy milyen kevéssé érdeklõdtek, meg lehet nézni a  www. lord-reform címszó alatt.) Tony Blair kihasználta az elhalálozó alkotmány gyengéit. A felsõház ügyében felállított Királyi Bizottság volt a jelek szerint a kirendelt sírásó.
 Mi lép majd a felsõház helyére? A brit birodalmi állam társadalmi kapcsolatrendszere az elmúlt ötven évben annyira kiüresedett, hogy Blairnek nem esett nehezére lebontani az egykori nagyság homlokzatát. Nem volt többé ellenállás, ahogy az örökös lordok is csak az ingyen pezsgõjüket nyakalták azon a csütörtökön, november 11-én, mielõtt szépen elvonultak volna amaz éjszakába. De én, aki régen vártam erre a pillanatra, megszégyenültnek éreztem magam. Miért csak õk kaptak pezsgõt? Nem volt nyilvános ünneplés. A miniszterelnök nem mondott beszédet ezen a történelmi napon. Még csak nem is emelte poharát a dicsõ múltra és arra az egy-két lordra, aki valaha megpróbálta a köz érdekét a saját osztályának érdekei fölé helyezni. Nem akarta megosztani velünk az elképzeléseit a jobb korról, amely a lordok távoztával köszönt be. Ehelyett úgy hatott az egész, mint a miniszterelnök önkényével szembeni amúgy is szánalmas ellenállás durva legázolása. Nagy-Britannia volt az elsõ európai ország, ahol az uralkodásra való isteni jogot parlamenti kormányzás váltotta fel. Most a parlamenti rendszer düledékeibõl egy ismerõs rémalak száll fel, s szól: L’Etat, c’est Blair. (Az állam én, Blair vagyok.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu