A kézirattöredékek, melyeknek egy részét most a nyilvánosság elé tárom, nem csupán a magyar Joyce-kutatás, és a nemzetközi bloomológia szempontjából fontosak. Sokkal többrõl van szó. E fölfedezésszámba menõ fragmentumok új adalékokkal gazdagítják a magyar félmúlt történetét, és igen jelentõsek az európai tudománytörténet szempontjából is.
      A közelmúltig lappangó dokumentum nem kisebb személyiség, mint Dr. Virágh Endre, (1902-1965; utolsó beosztását tekintve a székesfehérvári közkórház nõgyógyászati osztályának aneszteziológusa) tollából származik.
     Dr. Virágh Endre a Virághok székesfehérvári, a szakirodalom által „Stefan-vonalként” emlegetett ágából származik. Egyhangú élete során, melyet mindvégig szeretett szülõvárosában töltött (eltekintve néhány ifjúkori alpesi biciklitúrától, valamint a deportálástól), egyetlen kedvtelésnek hódolt: lelkes amatõr történészként 1848-49 néhány elfeledett, vagy a hivatalos történetírás által másodlagosnak ítélt vonulatát kutatta.
       Eredendõen orvos- és tudománytörténettel foglalkozott - különös tekintettel a szabadságharc hadegészségügyére. Ezzel párhuzamosan, mint oly sok lelkes amatõrt, a családtörténet is foglalkoztatta. Õszinte meglepetésére és nem kis örömére e kettõ egy felmenõje, Virág Rudolf életpályáján összetalálkozott.
     Virág Rudolfról pedig - éppen a kései utód megalkuvást nem ismerõ és fáradhatatlan kutatásainak eredményeként - ma már bizonyosan állítható: nem más, mint a James Joyce regényének fõszereplõjeként nevezetessé vált Leopold Bloom apja.
    Õ az, aki eredeti Blume nevét a reformkor hevületében Virágra magyarosította, majd a szabadságharc bukása után némi késéssel megkezdett emigrációs vándorlásainak végállomásán, Dublinban Bloomra íresítette, hogy azután 51 éves korábban e néven nemezhesse a Clanbrassil Street 52. szám alatt Leopold Bloomot, a világhírû hirdetésszerzõ ügynököt, aki az Ulysses fõhõseként atyjának is juttatott néhány sugarat a figyelem reáragyogó fényözönébõl.
     Nem kisebb talánnyal állunk itt szemben, mint hogy miként ötvözõdik össze képzelet és valóság, miként szervül elválaszthatatlan eleggyé realitás és fikció. Hiszen vitán fölül áll, hogy Leopold Bloom, a regényhõs, az írói fantázia szülötte. Ám a történeti kutatások bizonysága szerint éppily vitán fölül áll, hogy atyja, Blume-Virág-Bloom Rudolf viszont valóságos személy! S hogy miként születhet egy hús-vér történelmi személyiségnek képzelt fia? Nos, ez olyan súlyú kérdés, amelyet a szaktudósok, sõt, bizonyos értelemben a teológusok hatókörébe kell utalnunk.
      A jelen publikáció megelégszik annyival, hogy közli a közlendõt, felhívja a tudományos világ figyelmét a hosszas hányattatások után végül is nemrégiben napvilágot látott Virágh-dolgozatra (Forradalmi Értesítõ 1999/3, p. 666) továbbá felhívja a nagyközönség figyelmét egy méltatlanul elfeledett személyiségre, akinek sorsa és kíméletlen kalandokkal teli vándorútja a történészeken túl a szélesebb publikum érdeklõdésére is számot tarthat.
     A föntebb említett dolgozatnak egyébként éppoly hányatott sors jutott osztályrészül, mint a témájául szolgáló férfiúnak.
     Dr. Virágh Endre történészi ambícióit a nagy múltú székesfehérvári Szent István Király Múzeum centenáriumi pályázata is fûtötte, és 1948-ban anyagát már publikálhatónak vélte. A Virág Rudolfról írott dolgozat mind szakmai, mind laikus körökben elismerést aratott, és az érintettek biztosra vették, hogy a tanulmány teljes terjedelmében napvilágot lát az Akadémiai Értesítõben, míg rövidített változata bekerül a reprezentatív centenáriumi publikációk egyik-másikába.
       A mûvet azonban kicenzúrázták az ünnepi kiadványokból. Hogy mi történt, azt csak találgathatjuk. Az okot talán a fordulat évének percrõl percre, szinte szemlátomást merevedõ dogmatikus szemléletében kell keresnünk, amely sem a szabadságharc mózeshitû katonáinak emlegetését, sem a romantikusan merész, néhol hihetetlennek tetszõ fordulatokkal teli életpályát nem látta preferálandónak.
     Úgy tetszett, a mû végleg elsüllyed az irattárakban. Dr. Virágh Endre haláláig nem látta elérkezettnek az idõt, hogy ismét elõhozakodjék vele. (A nagyszerû aneszteziológus korai halálát egy sajnálatos orvosi mûhiba, egy közönséges mandulamûtét során fellépõ túlaltatás okozta.)
     1998-99 fordulóján, a forradalom és szabadságharc százötvenedik évfordulójának ünnepségei során az örökösök kegyeletes buzgalma folytán a dolgozat végre napvilágot látott, (hadd ismétlem: Forradalmi Értesítõ 1999/3 p. 666) ám sajnálatos módon elsikkadt a kiadványok özönében, és figyelmet nem ébresztett. Az ok ezúttal valószínûleg abban keresendõ, hogy a célszerûen balos hevület, mellyel Dr. Virágh Endre ötven évvel ezelõtt igyekezett a hivatalosság számára is elfogadhatóvá, (egyszóval pártszerûvé) tenni mûvét, manapság inkább ellen- mint rokonszenvet vált ki.
 A történelmi tények tehát ellenõrizhetõk a föntebb idézett forrásban, s itt csupán annyit elevenítünk föl belõlük, amennyi az alább következõ publikáció megértéséhez elengedhetetlenül szükséges.
 Dr. Virágh Endre tanulmánya kellõ részletességgel taglalja Virág Rudolf ifjúkorát, részletezi a szombathelyi zsidó közösség megbecsült polgáraként eltöltött éveket, amikor is a majdani hõs cím- és cégtáblafestõként kereste kenyerét. Érdeklõdése idõvel a modern technikák, elsõdlegesen a dagerrotípia avagy a fényírászat felé fordult. A szerzõ részletesen elbeszéli, miként csatlakozott Rudolf Kossuth Lajos elsõ hívó szavára a honvédsereghez, miként szervezte meg és vezette a Honvéd Fényírász Különítményt, s lett az elsõ magyar csata-dagerrotípiák alkotója. E képeknek azonban csupán híre maradt az utókorra, mivel a rohamozó seregek nem várták ki az akkoriban még kezdetleges eszközhöz szükséges hosszú exponálási idõt és orvul bemozdultak. A nyughatatlan, mindig újat keresõ szellem figyelmét a dicsõséges tavaszi hadjárat idején a repülés keltette föl. Így töltött néhány hetet az Országos Ruházati Bizottmánynál, hogy annak Asztal és Ágynemû Begyûjtõ Alosztálya segítségével elegendõ mennyiségû és minõségû selyemnemût gyûjthessen össze, s abból léghajó ballont szabatván hadügyéri támogatással felállíthassa a Honvéd Léghajó Dandárt. Ez csak egyszer került bevetésre, s a félszemû osztrák népfölkelõ vaktában leadott lövésének okán nagy magasságból bekövetkezett zuhanás szerencsés kimenetele is bizonyítja, hogy Virág Rudolffal a Teremtõnek távolabbi céljai voltak. A hosszadalmas kórodai ápolást követõen ismét minden energiáját a harcnak szentelte.
Még a tragikus bukás elõestéjén is azon dolgozott, hogy a kor vívmányait a nemzeti ügy szolgálatába állíthassa. A sereg már a világosi síkon gyülekezett a fegyverletétel gyászos aktusára, amikor õ a frissiben felállított Honvéd Búvárhajó Dandár elsõ, általa tervezett egységével vízre szállt, hogy a Dunán a víz alatt észak felé hatolva rajtaüssön a gõgös Bécsen. Noha az ember általában nem bírja öt percnél tovább a víz alatt, Virág Rudolf a szemtanúk állítása szerint csak nyolc és fél perc múltán bukkant föl a Duna medrébe fúródott Magyarok Istene névre keresztelt búvárhajóból, melyre a közelgõ nemzeti katasztrófa komor fellegének sötétjében elfelejtettek kormányt szerelni. A csodával határos túlélés mindennél fényesebb bizonyítéka annak, hogy a Teremtõ Virág Rudolfról nem kívánt lemondani.
Az aradi tragédia híre a betegágyon érte. Mind fölszállása, mind pedig víz alatti kísérlete során magával vitte fényíró készülékét, s noha a balszerencsés körülmények, valamint a léghajógondola lengése és a víz alatti fényviszonyok lehetetlenné tették, hogy dagerrotípián örökítse meg a történelmi horderejû próbálkozásokat, pusztán a szándék is elegendõ ahhoz, hogy bátran kijelenthessük - írja Dr. Virágh Endre - õ volt a magyar légi és víz alatti fényképezés atyja! Õ és senki más!
 Nos, a fentiekben összefoglaltuk a nemrégiben publikált tanulmány legfontosabb állításait, és megvilágítottuk a legfontosabb tényeket és körülményeket, melyek a továbbiak értõ befogadásához szükségesek. A mû zárásaként a szerzõ megállapítja:
 „Az önkényuralom idõszakában ismét megritkulnak az adatok a forradalom fényírász-veteránjáról. Csupán annyit tudunk, hogy utolsó és egyetlen számunkra is megtekinthetõ képe, mely apja, az idõs Leopold társaságában ábrázolja, 1852-ben készült, öccse, Stefan székesfehérvári Fényírdájában, (mert öccse is erre a mesterségre adta a fejét!) közvetlenül azelõtt, hogy az önkényuralom körülményeivel megbékélni képtelen hazafi a keserû emigrációt választotta.”
 Érintõleg szót ejt még a vándorlások koráról, melyrõl lehangolóan kevés adat áll rendelkezésre, s hozzáteszi: „Emigrációs évei során Bécsben, Milánóban, Párizsban és Londonban is megfordult, mígnem elérkezett új hazájába, Írországba, - ez azonban már egy másik, terjedelmesebb tanulmány lapjaira kívánkoznék.”
 Nos elérkeztünk jelen bevezetõnk leglényegesebb pontjához, a szívmelengetõ közléshez: a másik, terjedelmesebb tanulmány megszületett! Pontosabban: elkészültek a vázlatok, melyek alapján megszületett volna, ha az aneszteziológia ördöge oly halálos tréfát nem ûz Dr. Virágh Endrével.
 A hagyaték átkutatásával napfényre kerültek az eleddig lappangó vázlatok. A néhai altatóorvos unokája, Virágh Emese rendelkezésünkre bocsátotta a kincset érõ iratokat, méghozzá önzetlenül, anélkül hogy bármiféle ellenszolgáltatásra igényt tartott volna. (Nem kérte, hogy megemlítsük, üzlete, a Sport! Sport! a Hagyma utca 33. alatt kellemes környezetben várja ügyfeleit. Elzárkózott az elõl, hogy közöljük, cége árusítással, kölcsönzéssel és lízingeléssel egyaránt foglalkozik. Egyenesen megtiltotta, hogy szót ejtsünk arról: árukészlete minden igényt kielégít: - mountainbike, snowboard, windsurf, jet-ski, fart-ski!)
 A kéziratból kiviláglik, hogy Dr. Virágh a tanulmány kálváriája ellenére sem hagyott fel a kutatással, s fogódzóként James Joyce Virág Rudolfra vonatkozó hiányos, átabotában odavetett megjegyzéseit használva, mérhetetlen munkát áldozva a hõn óhajtott cél elérésére, nekilátott az emigrációs korszak feltárásának.
 Úgy hiszem, e töredékes vázlatok egy részének (a németországi hányattatásokról van szó) publikálásával nem csupán egy a bloomológia nemzetközi vérkeringésében természetesen kerengõ magyar hazafinak, hanem egy folttalan becsületû, a szigorúan tudományos igazsághoz mind szakmája mûvelésében, mind kedvtelése ûzésében holtig hû aneszteziológus-történésznek is méltó emléket állítunk.
 És még egyszer köszönjük a nagyatyja kéziratait rendelkezésünkre bocsátó Virágh Emese közremûködését - oly ritka manapság, hogy valaki minden hátsó gondolat nélkül szolgálja a tudományos megismerést, és fel se ötöljék benne: akár kérhetne érte valamit. (Sport! Sport! Hagyma utca 33! Ne feledje! Snowboard, windsurf, jet-ski, fart-ski!)
 

Dr. Virágh Endre
Virág Rudolf Németországban
(vázlat)

Hogy Virág Rudolf, a forradalom fényírász-veteránja miért várt 1852-ig az emigrációval, és pontosan hol töltötte a bukás és a távozás között eltelt három évet, azt homály födi. A további kutatások folyamatban.
 A családi legendárium szerint ezidõtájt újraébredt szunnyadozó múzsája, mely alkalmanként versírásra késztette, és több kesergõt is költött Tompa Mihály modorában, ám gyakori jiddis fordulatokkal tarkítva. Ezeket természetesen nem publikálhatta. Hozzá kell tenni: szerencséjére, mert föltételezésünk szerint az ilyenféle költészetre akkoriban még nem volt kellõen fogékony a versolvasó és -értõ magyar közönség. A kéziratok sorsa egyelõre bizonytalan: megsemmisültek vagy lappanganak.
 Ugyancsak a családi legendárium tartja számon az esetet, amikor a mezõn gépével bíbelõdõ és alkonyi tájfelvételre készülõdõ Virág Rudolf pillantása az úton közelgõ, fiatal, jóvágású, szakállas férfira esett, aki láthatólag komor hangulatban ballagott ismeretlen célja felé. A fényírász megszólította: - Ugyan mi baj? - A kérdezett pedig meg sem állt, csak legyintett mentében: - Van-e itt más egyéb, mint baj? - és ment tovább.
A távolodó ismeretlenben - talán délceg tartása és nemesen lassú léptei tehették - Virág Rudolf Jókai Mórra ismert, akit ugyan nem látott soha, de mindig szeretett volna megismerkedni vele, és lefényképezni õt, ha úgy alakul. Így hát gyakorta színezgette elméjében a jelenetet, amikor Jókai majdan odaáll gépe elé. Ettõl kezdve sûrûn hivatkozott az esetre, s a történteket úgy tolmácsolta, hogy alaposan meghányta-vetette a hon ügyes-bajos dolgait Jókaival.
 Jelenleg mindössze ennyit tudhatunk Virág Rudolf bizonyára keserves bujdosásának a napfényre került töredékeknél nyilván sokkal eseménydúsabb történetérõl.
 Tudjuk, hogy vándorlását Bécsben kezdte, s a gyakorta hivatkozott „regényben”, James Joyce Ulyssesében (melynek alpári stílusától, alantas világképétõl, pornográf szemléletétõl unos-untalan el kell határolnom magam, s ki kell jelentenem, hogy számomra ez a javarészt értelem nélkül való betûhalmaz csupán forrásul szolgál õsöm hiteles arcképének megfestéséhez, regényszámba nem veszem!) egyszóval a hivatkozott mûben Bécs után nyomban Milánó következik.
Ezen a kulcsfontosságú ponton korrigálnunk kell a forrásmûvet (lám, nem csak pornográf, hanem pontatlan is!). Bécs után nem Milánó, az akkor még osztrák uralom alatt álló Mailand következik! Kétségbevonhatatlan bizonyítékokkal rendelkezünk arra nézvést, hogy Virág Rudolf nyomban azután, hogy a bécsi Licht und Sohn cégnél jutányos áron megvásárolt egy használt, ám a kor csúcstechnikáját képviselõ, dagerrotípia-készítésre szolgáló készüléket, Németország felé vette útját.
 A bizonyíték a thüringiai Unterrentendorf község lelkészének naplója, melyben föllelhetõk egy különös találkozás dokumentumai - s ezt követõen jelentõs tudományos eredmények és szellemi teljesítmények sora igazolja: Virág Rudolf és az alkotó német szellem találkozása gyümölcsözõ volt.
 A lelkész a lipcsei vásáron találkozott a vándorral, aki éppen azon fáradozott, hogy a vásárlátogató közönség arcképeinek elkészítésébõl elõteremtse a továbbutazáshoz szükséges anyagiakat. A lelkész maga is odaült a Licht und Sohn cég márkajelét viselõ gép elé, ám hajlott kora s fejének enyhe reszketése lehetetlenné tette, hogy a kívánt moccanatlanságban töltse a hosszú expozíciós idõt, így azután a lelkész és a mózeshitû fényírász huzakodni kezdtek: visszajár-e az elõre fizetett másfél márka vagy sem, kinek a hibájából hiúsult meg a portré?! A vita hevében a lelkész teológiai érvekkel hozakodott elõ (nyavalyás zsidó!) - amint azt sajnálkozva, némi önkritikával idézi naplójában -, s a vásári közönség veszedelmes érdeklõdéssel gyülekezett a vitázók köré, amikor kitudódott, hogy Virág Rudolf nem csupán az, aminek látszik, hanem a magyar honvédsereg emigráns tisztje is. Az osztráksággal szemben a magyarsággal rokonszenvezõ németség hangulata megfordult, s a lelkész a teológiai érvelést feledve maga invitálta otthonába a bujdosót.
 Az unterrentendorfi lelkészlakban azután a rokonszenv szálai szövõdtek a két férfi közt. Virág Rudolf késõbbi költeményeiben az idõs pap Brehm Keresztély Lajos néven említtetik, noha a község lakói csak úgy tisztelték: „Brehm apó”.
 Alig egy hete ejtõzött az eldugott thüringiai faluban, amikor hazaérkezett Brehm apó imádott fia, a késõbb világhírre szert tett Brehm Alfréd Ödön. Az alig huszonhárom éves fiatalember öt évnyi egyiptomi és szudáni kalandozás után tért meg szülõfalujába, hogy kissé kipihenje magát, mielõtt nekilátna a Kék-Nílus vidékén, a pénzhiány okozta khartoumi kényszerpihenõ idején fogant nagy terv, a világ valamennyi állatfajtáját felölelõ enciklopédia megalkotásának.
 A napszítta, ismeretlen trópusi betegségektõl fulladozó ifjú Brehm szüntelenül ontotta kalandjait -,  ájuldozva itta szavait Unterrentendorf apraja-nagyja, meg az idegenbõl odavetõdött vendég. Brehm könyvek tömegét rendelte a lipcsei és jénai kereskedõktõl - nem csupán Afrikáról, hanem az akkoriban éppoly ismeretlen Észak- és Dél-Amerikáról szólókat is, és szívós munkával készült a nagy mû megalkotására. A címet már tudta: Tierleben - Az állatok világa.
 Nem kellett soká hallgatni a világutazó magával ragadó történeteit, hogy a minden újra nyitott, lángoló szellemû Virág Rudolfban fellobbanjon a zoológiai érdeklõdés. És néhány szó is elegendõ volt ahhoz, hogy Brehm Alfréd Ödön meglássa a vendégben a nagyszerû társat, és a dagerrotípiában fölfedezze az állatvilág leképezésének forradalmian újszerû lehetõségét.
 A következõ expedíciót, mely a német föld állatvilágának feltérképezését tûzte ki célul, már közösen tervezték. Brehm apó megáldotta fiát. Aztán Virág Rudolfot is. Szava elakadt, megvallotta, hogy elõször emeli kezét mózeshitûre. (Mármint áldást osztón.)
Brehm és Virág vállhoz a váll küzdötték le az akadályokat, kerekedtek felül az apadozó pénzforrások okozta nehézségeken, s a nagy zoológus hamarosan önálló feladatot adott a fényírásznak: rábízta a rágcsálókat. Az egész fejezet az övé, mind az elkészítendõ képek, mind az összegyûjtendõ anyag.
Virág Rudolf nekilátott. Dagadt a büszkeségtõl, ugyanakkor nyomasztotta a felelõsség - mostantól a világ az õ elbeszélése alapján értesül a rágcsálótársadalom tagozódásairól és szokásairól - és nyomasztotta a feladat nagysága is: eladdig nem tudta, hogy ennyi a rágcsáló!
Bejárta a német tartományokat, és közben olvasott, jegyzetelt szüntelen (olvasmányaiból leginkább az Amerikára vonatkozó adatok ragadták meg figyelmét), lejegyezte a vándorpatkányok vonulásának útját, megmérte a közönséges mezei egér, a sárganyakú erdei egér, valamint a délvidéki gözûegér farokhosszát, naphosszat hevert a tóparton, hogy kitudja a hód szokásait, a nádasban, hogy meglesse a csalitjáró pockot, meg az Elba és a Rajna gátjain, hogy földerítse a gátfúró ürge járatait.
Mindeközben készítette képeit fáradhatatlanul. Akármi történt is a késõbbiekben, annyit már elõre ki kell jelentenünk: Virág Rudolf volt a zoológiai fényképészet elsõ pionírja. Noha az úttörõ munka nem volt zökkenõmentes. Óhatatlanul is kíméletlen megoldásokhoz kellett folyamodnia, s ez végsõ soron nem szült jó vért.
A nyulakkal még csak megvolt valahogy, például a nagy német ezüstnyúl oly lomha, hogy jó eséllyel moccanatlanul kivárta az exponálási idõt a gép elõtt. Kedvence, a kosorrú nyúl szintén a lassabbak, így a szerencsésebbek közé tartozott, az óceánon túl tanyázó texasi szamárnyúlról meg amúgy sem készíthetett képet, megelégedett azzal, hogy elképzeli és lerajzolja a természet különös tréfáját. Ám az egerekkel, patkányokkal, ürgékkel meggyûlt a baja. Mozgékonyságuk és agresszív nyughatatlanságuk lehetetlenné tette a nyugodt képkészítést, így azután Virág Rudolf könyörtelenségükben hathatós módszereket vett igénybe. Kezdetben lekötözéssel próbálkozott, ám amikor ez elégtelennek bizonyult - mit szépítsük -, leszögezte a modelleket.
Leszögezzük: korántsem a kíméletlenség, kizárólag a tudomány szeretete vezérelte.
Képei hibátlanok lettek, az expozíciós idõ leteltével kihúzta a szöget áldozatai lábából, bocsánatot kért tõlük, és szabadon engedte õket - fussanak, ha még tudnak.
Egy alkalommal Brehm tetten érte, amint egy patkány fölött kopácsol e célra beszerzett apró rágcsálókalapácsával, szóváltásra került sor, és a vita elmérgesedett. A fényírász hiába érvelt azzal, hogy eddigi tapasztalatai szerint „mindig a patkányok a legmozgékonyabbak”.
Noha semmi végzetes nem történt, a Brehm-Virág szövetség megsínylette a történteket. Virág Rudolf átadta az összegyûjtött óriási anyagot és kijelentette: elege van a rágcsálókból. Emberszabásúakra vágyik. De legalábbis párosujjú patásokra.
Brehm Alfréd Ödön hegyesen azt felelte: hogy azokat is leszögezze? Ekkor már kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy Virág Rudolf igényeivel törõdjék, nagyban készült norvégiai és lappföldi útjára, s meg sem fordult a fejében, hogy magával vigye társát.
A kellemetlen összezördülés egy szászországi falucska, a vándorpatkányok fõ vonulási irányába esõ, dallamos nevû Hohenstein-Ernstthal határában történt.
A községben nagy volt a felfordulás, mivel egy tizenhárom éves gyerek megszökött otthonról, hogy Amerikába utazzék, s apja, egy koldusszegény szövõmunkás, fülénél fogva cibálta vissza az üvöltõ kölyköt a falu határából.
Virág Rudolf, talán mert némi bûntudatot érzett a könyörtelen expozíciós technikák miatt, s mind Brehm, mind önmaga elõtt bizonyítani akarta, hogy alapjában milyen vajszívû és türelmes ember, vállalta, hogy megnyugtatja a dacgörcsben fetrengõ kamaszt. Mesélni kezdett neki. Beszélt két napon át egyfolytában. Amerikáról mesélt, az Újvilág állatairól és õslakóiról - elmondta mindazt, amit a Brehm Alfréd Ödön Jénából és Lipcsébõl rendelt könyveiben olvasott. A kölyök megnyugodott, lábához kuporodott, úgy itta szavait,  azt hitte, az elbeszélõ személyesen látta-tapasztalta mindazt, amirõl szólt. Amikor Virág Rudolf megvallotta: nem, csupán olvasmányairól mesél, a kölyök fölröhögött: - Szóval így is lehet?! - És faképnél hagyta.
Idõvel a szövõmunkás megköszönte a távozáshoz készülõdõ fényírásznak, hogy olyan jól bánt fiával, a kis May Károllyal.
Mire a vándor visszatért az unterrentendorfi lelkészlakba, munkatársa és jó ideig barátja már Lappföldön hallgatta a rénszarvasbõgést. Így hát elköszönt Brehm apótól is.
E vázlatos arckép németországi fejezetének végeztével bizton megállapíthatjuk: Virág Rudolf legalább annyival gazdagított a német tudomány- és kultúrtörténetet, mint amennyivel õ maga gazdagodott. Sõt. Aki fölüti a Nagy Brehm rágcsálófejezetét, annak szemébe tûz a reformkor ragyogásában formálódott magyar elme visszfénye. Mert az bizony - noha Brehm az elhidegülés miatt nem jegyzi munkatársai közt - Virág Rudolf munkája az utolsó szóig, az utolsó szögig.
Ez a nagyszerû koponya nem csupán a zoológiai fényképezés asztalára tette le úttörõ felvételeit, és nem csak a rágcsálókról való tudásunkhoz járult hozzá döntõ mértékben, hanem részese az európai gondolkodásmód közös aranyalapját jelentõ mûveltségnek is. Hiszen mikor csiszolódik az elme, ha nem az ifjúság könyvmolymámorában?
És végül, - noha alapvetõen szikár és tárgyszerû történettudományos mûhöz készítem vázlataimat - engedtessék meg nekem egy rövidke személyes megjegyzés.
Minden körbejár, és minden visszatér a kezdetekhez.
Magyarázatul hozzá kell fûznöm: én is olvastam May Károly Winnetou-ját, akkor, amikor kell, kamasz koromban, az elsõ világháború idején. Majd még egyszer, a második világháború után, több mint érett fejjel, németül.
1942-ben Adolf Hitler háromszázezer példányban nyomattatta ki kedvenc könyvét, a Winnetout, és küldette a keleti frontra, hogy a Wehrmacht katonái kikapcsolódásul ezt olvasgassák a harc szünetében - a körbezárt Sztálingrádba ejtõernyõn érkeztek a kötetek. Megkapta egy bizonyos Hölderheim hadnagy is, õ azon kevesek közé tartozott, akik kitörtek a bekerítésbõl. Hölderheim visszavonult a fél világon át, végül megérkezett Székesfehérvárra, ahol a mi megürült lakásunkba szállásolták, míg a deportálásban idõztünk. Itt esett el a város mellett, a holmijaiból csak ez a kötet maradt, a Winnetou németül, a belsõ oldalon a Wehrmacht pecsétjével meg a hadnagy nevével. Én meg túléltem, hazaértem, megtaláltam a könyvet, és elolvastam újra.
És a harmadik fejezetbõl, - abból, melyben a vadászó Winnetou puszta kézzel elkapja a fürge prérikutyát, ezt a testes rágcsálót - a harmadik fejezetbõl rám köszönt õsöm, a nagyszerû Virág Rudolf szelleme.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu