Jegyzetek

A keresztény helyszínekkel kapcsolatban a 4. század elõtt csupán feltevésekkel élhetünk. Nagy kár, hiszen a késõbb megtalált emlékek java része még fennállhatott, vagy ebben a korszakban alakulhatott ki. Mit közölhet velünk egy zarándok elbeszélése, aki a 2. században látogatja meg Palesztinát? Próbáljunk meg tehát elõször egy feltevésbõl kiindulni, próbáljuk meg elképzelni, mire emlékezhettek abban az idõben, és milyen volt a helyekkel kapcsolatos elsõ keresztény visszaemlékezés. Nem vagyunk tökéletesen adatok híján, mindenesetre rendelkezésünkre állnak az újtestamentumi szövegek és az evangéliumok a bennük foglalt szájhagyományokkal. A bordeaux-i zarándok olvasta. Azok is ismerték, akik õt vezették és tájékoztatták. Vajon ezek voltak-e az elsõ feljegyzések, amelyek az elsõ helymeghatározó kísérleteket irányították?
Az evangéliumokat minden jel szerint közösen dolgozták ki, és részben népi forrásból származnak. Feltehetõen ebbõl következnek különbségeik, egyben hasonlóságuk. Észrevehetjük például, hogy János nem szól a Getszemániról, és máshová helyezi Jézus haláltusáját. Nem beszél Betlehemrõl. Õ az egyetlen, aki azt állítja, hogy Jézust elõször Annáshoz (vagy Hannanhoz), Kajafás apósához vezették1 . Egyedül õ beszéli el Lázár feltámadását. Ezzel szemben nem is említi, hogy Jézus megalapította az úrvacsora intézményét: „ez az én testem, stb.”. Lukácsnál a bûnös asszony önt illatszert Jézus lábára egy farizeusnál. Jánosnál Mária teszi ugyanezt Betániában, Lázár házában. Márknál és Máténál pedig Simon házában egy asszony. Jézus Máténál a tizenegyeknek egyetlenegyszer jelenik meg a halála után egy hegyen Galileában. Márknál és Jánosnál elõször Mária-Magdolnának jelenik meg a sír mellett. Lukácsnál és Jánosnál elsõ alkalommal Jeruzsálemben jelenik meg a tizenegyeknek, csupán Jánosnál jelenik meg másodszor, megint Jeruzsálemben. Azután János az egyetlen, aki késõbb a Tibériás tó partján jelenteti meg (és nem mint Máté, egy galileai hegyen). Az emmauszi jelenés csak Márknál és Lukácsnál szerepel. Jézus csupán Lukácsnál megy a mennybe Betániában. Feltehetõen sok, néhány részletben eltérõ változat létezett, ám ezek nyilván jócskán kölcsönöztek egymástól. Ami a helyeket illeti, mégis az egyezés a törvényszerû. A négy evangéliumból, ha a beszédek tekintetében nem is (ebben János különösen elüt a többiektõl), legalább a helyekre és az eseményekre nézve kibontakozik egy azonos általános környezet. Ez már csoport-emlék vagy a csoport közös emlékeinek együttese.
Véleményem szerint pusztán azért, mert valószínûleg kevés idõ telt el az események és azon idõpont közt, amikor elõször öltöttek kollektív formát az emlékek (még mielõtt leírták volna õket), nem számíthatunk csupán jelentéktelen mérvû torzulásra, tévedésre és felejtésre. Cseppet sem paradox, ha épp az ellenkezõjét állítjuk, hogy gyakran még a szemtanúk életében, az emlékezésre és beszámolásra méltó eset megtörténte után közvetlenül fenyeget a legjobban a veszély, hogy az esemény jellege megváltozik, és emiatt a legnehezebb megállapítani jellegzetességeit. Különösen az ember-csoportokat erõsen lázba hozó és szenvedélyes vitákat kavaró események kapcsán következik be ilyesmi.
Mit ér a tanúk nyilatkozata, sõt mit érnek az élményeik, ha az esemény elõtt, s fõleg utána tagjai egy csoportnak, amely hiedelmeinek és vágyainak megfelelõen szándékozik rekonstruálni az eseményt? Abban a pillanatban, amikor a tanúk elmondták, amit láttak, mellõzték a közösségüknek valószínûleg érdektelen részleteket. Emiatt aztán a részletek bizonyára el is sikkadtak számukra. Bármennyire készségesek és alkalmazkodóak is a tanúk, érintkezési pontot jelentenek a valóság és a szélesebb, esetleg ellenséges vagy közömbös társadalmi közegben kialakult kis gyülekezet közt. Mégis megrendülten, elkáprázva, magukon kívül honnan vették volna a tisztánlátáshoz és a helyzet áttekintéséhez szükséges nyugalmat? Felindult, homályos és rendezetlen nyelven fejezik ki magukat.
Csakugyan minden tanúságnak ellentmondó feltételeknek kellett megfelelnie, hiszen a tanú a jelentõs események megfigyelésekor kilép a csoportból, majd oda tér vissza, hogy beszámoljon róluk. Egymás után, jóformán egyazon pillanatban fel kell adnia, majd vissza kell vennie a közösséggel való azonosságát.
Amikor Jézust elfogták, minden tanítványa elmenekült, szanaszét szóródtak. Csupán Péter kísérte távolról. A keresztény csoport e pillanatban talán teljes egészében Péterben összpontosult. Ám lehet, hogy Péter átmenetileg el is hagyta a keresztények csoportját. A rázuhanó erõszakos, váratlan képek tökéletesen ellentétesek a tanítványok gondolkodásával, azok pedig megmaradtak a tanítványok csoportjának, amely ebben a pillanatban mindezt sem befogadni, sem felfogni nem tudná. Természetes, hogy Péter ekkor elfelejtkezik arról, hogy tanítvány. Csakis ilyen körülmények között képes úgy látni és hallani, mint bármelyik résztvevõ, nem pedig mint egy szemét-fülét befogó vagy valamilyen érzékcsalódás áldozatává lett tanítvány, aki látomásában Krisztus mögött és rajta túl természetfölötti, érzékfölötti lények egész világát pillantja meg.
Így értelmezhetjük szent Péter tagadását. Péter nem zavarában vagy szégyenében tagadta meg Krisztust, hanem hogy tanú lehessen, hogy láthasson és hallhasson, anélkül, hogy szorongása, fájdalma és felháborodása (amit kénytelen elfojtani, nehogy elzavarják) elhomályosítanák érzékeit, és meggátolnák, hogy emlékezetébe vésse az Annás vagy Kajafás házában elhangzottakat és történteket. Ez volt az egyetlen mozzanat, amikor Krisztust már nem hallhatták a tanítványai, mivel a zsidók kezén volt. A szanhedrin elõtt elhangzott szavainak és viselkedésének pedig szerepelnie kellett az evangéliumokban.
Átvették-e egy az egyben Péter tanúságát? A tanítvánnyá visszavedlett Péter azonban talán csak képzelte, hogy azt látta és hallotta, amit a tanítványok kívántak és elvártak beszámolójától. Voltak-e más keresztény tanúk? Csupán a János szerinti evangéliumban szerepel, 18, 15, hogy egy másik tanítvány, a fõpap ismerõse is bement annak házába, és követte Jézust. Mindenesetre az elbeszélés nem ugyanaz az egyik evangéliumban, mint a másikban. Elõfordul, hogy Kajafás elõtt azt adják Jézus szájába, amit egy másik szöveg szerint Pilátus elõtt mondott. Vajon hallhatta-e Jézus szavait helyérõl a sarokban rejtõzõ Péter? Talán csak annyit figyelhetett meg, hogy Jézussal rosszul bánnak. Érthetõ, ha bizonyos idõ elteltével összekeveredett a fejében, amit Krisztus mondott az elkövetkezendõ napokról, és maga a nap, mindenesetre ez a keveredés a többi tanítvány fejében azt idézte elõ, hogy Péter tudósítását megváltoztatták, õ pedig hamarosan nem tudta többé megkülönböztetni, hogy mit mondott saját maga, és mit tettek hozzá a többiek.2
Az evangéliumok csupán az emlékek egy részét veszik át, amelyeket a tanítványok Jézus életérõl és halálának körülményeirõl bizonyára megõriztek. Mindenesetre ezek a leglényegesebbek a keresztény csoport közös emlékezetében megmaradt emlékekbõl. Amilyen mértékben távolodunk az eseményektõl, a csoport kénytelen pontosítani, kijavítani és kiegészíteni a képet, amelyet igyekszik fenntartani. Tehát amíg az embereknek megfigyeléseik ellenõrzéséhez rendszerint arra van szükségük, hogy közelítsenek a tárgyhoz, a jelek szerint távolodniuk kell, hogy közös emlékeket õrizzenek meg róla.
Elõfordulhat, hogy kezdetben, a Jézus halálát követõ években, s még viszonylag hosszú ideig, az elsõ század nagy részében egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy õrizzék és rögzítsék a kép vonásait. Az események akkor még elég közel voltak. Azt képzelték, hogy közvetlenül fenyeget a világ vége. Mindenesetre még ha az elsõ tanítványok azonnal papírra vetik is a keresztény hagyományt, az utolsó napok eseményei vélhetõen nem kerülnek úgy a középpontba, hogy késõbb minden egyéb köréjük szervezõdik, és az események nem válnak a figyelem döntõ és szinte kizárólagos tárgyává, amelynek apránként árnyékba kell borítania mindent, ami nem kapcsolódik szorosan hozzá.
Krisztus erõszakos halálát társai inkább úgy ítélték meg, mint egy elõre nem látható eseményt; a halál néhány vonással kiegészítette a megszokott képet, de alapvetõen nem alakította át. Ki tudja, vajon nem az utolsó napok, az utolsó hetek epizódjainál idõben is térben is távolabbi eseményeknél állapodott-e meg emlékezetük, amelyekre még nem vetett árnyékot a Kálvária - a siralmas és váratlan jelenetek helyett, amikor mesterük közönséges bûnözõk közé keveredett, és a zsidó néphiedelem szemszögébõl szinte azok szintjére süllyedt?
Galilea, a Genezáreti tó partja volt Jézus választott tartózkodási helye, tevékenységének környezete, ahol jó néhány év telt el életébõl. Itt találkozott tanítványaival, itt választotta ki õket, csoportot gyûjtött maga köré. Kényelmetlenül és idegenül érezte magát Jeruzsálemben. Csupán a körülmények kényszere miatt indult el oda, hogy vallási kötelezettségeit vagy a küldetése által rámért feladatokat teljesítse, és még ekkor sem lakott a városfalakon belül, hanem barátainál vagy a tanítványoknál az Olajfák hegyének oldalán, Betániában. A tanítványok nyilván nem a szanhedrin törvényszékére, Pilátus törvényszékére, a bûnözõk vesztõhelyére gondoltak vissza, ahová egyébként Krisztust talán el sem kísérték 3, ahol nem is látták, inkább más helyekre emlékeztek, a tópartra, ahol találkoztak vele, a falvakra, ahová elkísérték, amikor Jézus szabadon mozoghatott és hirdette igéit, mint más korabeli szekták vezetõi, anélkül, hogy õ és tanítványai törvényen kívüli szerepbe kerültek volna.
Ha mindezeket a részleteket összegyûjtik és helyükre teszik, Krisztus életének képe - ekkor legalább is - kétségtelenül jobban egybecsengett volna a közösség emlékeivel vagy a tanítványok emlékezetében róla megmaradt emlékek összességével, mint a „szenvedéstörténetben” összpontosuló, késõbb megjelenõ hagyománnyal. Elvégre attól kezdve, hogy (akár önként, akár nem) arra az útra sodródott, amelynek a szanhedrintõl, vagyis a törvényszéktõl a Kálváriára, vagyis a vesztõhelyre kellett vezetnie, már nem tartozott a tanítványokhoz. Jézustól számon kérték, hogy mit mondott és mit csinált a mesterükként. Ekkor azonban tetteit és szavait közjogi és büntetõjogi kifejezésekkel határozták meg. Még alakjában is azonosult sok más igehirdetõvel és lázítóval, akiknek végül ugyanazokon a megpróbáltatásokon kellett keresztülmenniük, és ugyanazt a kínhalált kellett elszenvedniük. Mennyivel közelebb állt a tanítványaihoz, és mennyivel jobban érezték magukat a tanítványok Jézussal való kapcsolatukban a fogság, a botrány gyalázata, a nyilvános elítélés és a megszégyenítõ kivégzés elõtt!
Az evangéliumok természetesen igyekeznek egészen más benyomást kelteni, mintha Jézus egész élete csupán erre a halálra való felkészülés lett volna, mintha halálát kezdettõl fogva bejelentette volna nekik. Ám feltehetõen a tanítványoknak nem az a csoportja ismerte õt és élt mellette, amelyik az evangéliumi elbeszélést alkotta, és az evangéliumokban késõbb összegyûjtött hagyományokat kidolgozta. Kibõvült keresztény közösségrõl van szó, amely Jézust nem ismerte. Elõttünk ismeretlen okok és hatások következtében a közösség úgy mutatta be Jézus életét, mint elõkészületet a halálra, és Jézus halálában természetfölötti eseményt látott, mivel élete csupán feltámadásának feltétele volt. Mit számít akkor azok tanúsága, akik az élõ Jézust ismerték, hiszen a legtöbbjük nem is volt jelen a halálánál, és még az sem adatott meg nekik, hogy feltámadásáról meggyõzõdjenek? Szent Pál, aki nem látta Jézust, nagyobb fontosságot tulajdonít majd e kérdésben saját látomásának, mint az összes apostol tanúságának együttvéve. Pál úgy véli, hogy õ legalább olyan jogcímen apostol, mint a többiek.
Vagy a tanúságokat legfeljebb annyiban tartották fontosnak és megjegyezésre érdemesnek, amennyiben kiegészíthették és újjá értelmezhették õket azon az alapon, amit a keresztények kibõvült csoportja csak jóval késõbb ismert fel és értett meg. Az egyéni visszaemlékezések, egy õsi közös emlékezet töredékei ezentúl támasz nélkül maradtak, mivel a tanítványok csoportja eredeti teljességében többé nem létezett. Nagyon bizonytalan és homályos emlékezések voltak. Miután szétszóródtak, Jeruzsálemet pedig lerombolták, az emlékek hamarosan nem tudtak többé szembeállni a hiteles tárgyi maradványok új értelmezésével. Mindez abban az esetben igaz, ha a tényeknek volt némi valóságtartalmuk.
Kizárólag a tanítványok azonosíthatták azokat a helyeket, ahol összejöttek és találkoztak Krisztussal, ahol Krisztus beszélt és csodákat tett, akár a többi szekták vezetõi. Mindezek az események akkoriban a szokásos hétköznapi élet részét képezték, és ha valaki megkéri a tanítványokat, hogy idézzék fel Krisztus életét, akkor valószínûleg megmutatják neki a különbözõ helyeket, mi azonban mégsem ismerjük, nem tudjuk azonosítani õket, mivel semmiféle hagyomány sem kapcsolódik hozzájuk. Érdemes odafigyelni arra, hogy a Jeruzsálemben mutogatott összes szent helyhez valamilyen kivételes, természetfölötti esemény kapcsolódik, méghozzá vallási jelentõséggel: a Getszemáni (Lukács szerint „És angyal jelenék meg néki mennybõl, erõsítvén õt”, vagy „és az õ verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek” 22, 43-44), a Szentsír, ahol feltámadt, az Olajfák hegye, ahol mennybe ment, az utolsó vacsora színhelye, ahol halála után megjelent az apostoloknak, Jézus színeváltozásának helye, stb. Halála után hosszú idõvel, Jeruzsálem lerombolása és újjáépítése után, amikor a hosszú szétszóródást követõen a keresztény közösség kezd átalakulni és kibõvülni, akkor látogatják majd a hívõk ezeket a helyeket. Õk a természetfölötti Krisztusra emlékeznek. Valószínû-e az, hogy a tanítványok csupán ezeken a helyeken próbálták megtalálni és felidézni õt? S vajon feltétlenül õk-e a legjobb és a legmegbízhatóbb tanúi az összes megtörtént eseménynek? Voltaképpen olyan dolgokról van szó, amelyeket többé már nem érzékelhetünk. Elsõsorban az események természetfölötti jelentõségérõl van szó. Egyikük sem látta elsõként az üres sírt. Nem nekik jelentette az angyal, vagy jelentették az angyalok a feltámadást. Krisztus csak néhányuknak jelent meg. Feltételezhetjük, hogy Krisztus halála utáni természetfölötti eseményekkel kapcsolatban bizonyára kételyek és ellentmondások voltak a tanítványok közt. Tanúságuk nem cáfolja és nem is erõsíti meg teljesen a tényekre vonatkozó, körülöttük és utánuk kibontakozott hiedelmeket.
A szent helyek tehát nem a kortárs tanúk által hitelesített tényeket idézik fel, hanem az e helyektõl esetleg nem messze létrejött hiedelmeket, amelyek itt gyökeret verve erõsödtek meg. A hiedelmek tárgyai legtöbbször a természetfölötti jellegû esetek, melyeken a kereszténység számos alapvetõ dogmája alapul. Ha Krisztus életének és halálának a tanítványok által ismert korai történetébõl bizonyos eseményeket megjegyeztek és kiemeltek, s csupán történésük színhelyét azonosították, akkor minden jel szerint inkább a dogmákból indultak ki, mint a tanúságokból. Mihelyt az elsõ század végi vagy a második századi keresztények meggyõzõdtek, hogy az emberré vált Istennek meg kellett halnia az emberek bûneiért, majd feltámadt örök életre, bizonyára mindenekelõtt azokat a helyeket igyekeztek megtalálni, ahol Jézust elítélték, ahol keresztre feszítették, ahol eltemették és feltámadt, s ahol megjelent tanítványainak. Vajon azért-e, hogy a helyekkel kapcsolatosan felfrissítsék és felelevenítsék emlékeiket, amelyeket akkor még õriztek, még a tanítványok szájából vehették át õket, ahogy az ember visszatér azokra a helyekre, ahol élete bizonyos korszakait töltötte, hogy újra átélje és újra megtalálja az elhalványult emlékeket? A hívek számára egészen másról volt szó. A Kálváriát vagy a Szentsírt mint természetfölötti és a hatékony erõktõl folyamatosan áldott helyeket látogatják, amelyek alkalmasak, hogy a hitet erõsítsék, a dogmákat megelevenítsék, megtestesítsék és ábrázolják.
Persze nem közömbös a hívõnek meggyõzõdnie arról, hogy éppen azt a helyet látja és tapintja, ahol a mára már dogmává átalakult cselekedet végbement. A csoportok emlékezete jócskán megtart igazságokat, fogalmakat, eszméket, általános tételeket, és a vallási csoport emlékezete megõrzi a dogmatikus igazságok emlékét, amelyeket kezdetben nyilatkoztattak ki, s a hívek és a klerikusok egymásra következõ nemzedékei fogalmaztak meg. Ám egy eseménynek, személynek vagy helynek érzéki-konkrét formájában kell megjelennie, hogy a csoport emlékezetében megszilárduljon egy igazság.
A tisztán elvont igazság valóban nem emlék. Hiszen az emlék visszavisz minket a múltba. Az elvont igazságnak ezzel szemben nincs kapcsolódási pontja az események menetével. Vággyal, törekvéssel elegy. A vezeklés eszméje, sõt, a vezeklõ Isten szabatosabb eszméje, aki azért halt meg, hogy levezekelje híveinek magára vállalt vétkeit, csupán elvont eszme, levegõben lebegõ jelkép. Ha ennek az elsõ században, vagy még korábban a keleti világban létrejött gondolatnak sehol sem sikerült volna gyökeret vernie, sem pedig az idõ bármely meghatározott részéhez kapcsolódnia, valószínûleg semmilyen emléket sem hagy maga után. Másrészt az elsõ század elsõ harmadának végén a galileai zsidók csoportja talán még elég elevenen õrizte az emlékét valakinek - mesterüknek és társuknak -, tanításainak, utazásainak, más zsidókkal való vitáinak és azon körülmények emlékeit, amelyek erõszakos halálát megelõzték vagy követték. Ezek az emlékek szorosan kötõdtek a tanítványok alakjához, Galilea, Júdea, és Jeruzsálem látványához még Jézus életének idejébõl. Mi maradt volna belõle, amikor tanítványai és akik ismerték õt mind eltûnnek, amikor romba dõlnek a házak, ahová járt, s a helyüket más házak foglalják el, amikor a város képe megváltozik, mert lerombolták és újjáépítették, és egyetlen ember sem lesz ott többé, hogy újra nyomon kövesse, hogy számtalan hajdan megszokott helyen felidézze arcát, mozdulatait, hanglejtését?
Krisztus életének és halálának, valamint az általa bejárt helyeknek emléke csak akkor maradhat fenn, ha egy doktrínához, vagyis egy ugyancsak fennmaradó és kiterjedt csoportban élõ eszméhez kapcsolódik. Ahhoz, hogy a bûnbánat elvont eszméje több legyen, mint puszta vágyakozás, hogy az ember úgy higgyen benne, mint a történeti igazságokban vagy a tapasztalati tényekben, szükség van arra, hogy az eszme az élõ hagyományra és emberi tanúságokra hivatkozhasson. Egyfelõl szent Pálra, aki elmerült metafizikus gondolataiba; másfelõl az apostolok csoportjára, Jeruzsálem tanúira, azokra, akiket nem minden irónia nélkül fõapostoloknak hívott. Ahhoz, hogy az eszme és az emlékek sikert arassanak, idõvel sikeresen összekapcsolódjanak, az eszmének személyek és helyek képeire kell hivatkoznia, és az emlékre jellemzõ vonásokat magára kell öltenie, így válik lehetõvé, hogy az emlékezetben fennmaradjon. A tények pedig elmélyülnek, egyesek pedig lényegesen kiemelkednek a többi közül. Sõt, talán arra irányulnak, hogy ha a térbõl és idõbõl nem is, legalább az idõnek és a térnek abból a lehatárolt darabjából kiszabaduljanak, ahová a tanítványok emlékezete helyezte el õket. Jóval korábbi tényekhez kötõdnek ismét. Már benne rejlett elõképük az Ótestamentumban szereplõ más eseményekben, a próféták már megjövendölték õket.
Tehát amint távolodunk az eseményektõl, a dogma alapvetõen módosítja Jézus történetét. Nem meglepõ, hogy a Jeruzsálemrõl alkotott képet is megváltoztatta. Már nemcsak Jézus cselekvéseinek színtere tartozott a szent helyek közé, hanem azok is megszentelõdtek, ahová a kereszténység lényegi igazságai átvitték a hívek emlékezetét. Az átalakulás csupán apránként mehetett végbe. Egy ideig (mindig abból indulunk ki, hogy valamilyen alappal rendelkezõ történetrõl van szó) a tanítványok és akik ismerték Jézust, nem felejtették el teljesen emberi alakját, különbözõ helyekhez társították, ahol a leggyakrabban látták és hallották. De attól fogva, hogy gondolataikat megosztották a kibõvült keresztény csoporttal, az elsõ összejöveteleken, ahol a kultusz kialakult, kénytelenek voltak nagyobb fontosságot tulajdonítani azoknak a helyeknek, melyeket a hívek tiszteltek, mivel hittek benne, hogy Jézus isteni természete ott nyilatkozott meg.
Miután a keresztény emlékeket áttelepítették, és egy megnövekedett kollektív emlékezetté fejlesztették, azok mindinkább azokra a szent helyekre összpontosultak, amelyek a legjobban kedveztek a kultusz kialakulásának. A kultuszhely azon kívül, hogy szent jellegû, a föld egy térben meghatározott darabja is. Mint minden, ami anyagi jellegû, ez a térben meghatározott helyzet is arra irányul, hogy megmaradjon annak, ami. Van valami megfoghatatlan mechanizmus abban az erõben, ami az embereket egy felszentelt hely körül marasztalja.
Ám nem elegendõ néhány egyéni emléknek fûzõdnie a helyhez, hogy eljátszhassa ezt a szerepet. Attól a naptól fogva, amikor a kultusz kialakult, és attól fogva, hogy a hely a hívek egész csoportjának gyülekezési pontja lesz, szent hellyé alakul át, és a benne rejlõ tehetetlenségi erõ rajta kívül, az emberi tudat világában nyilvánul meg. Ennél a kiindulópontnál korábbra nemigen lehet visszamenni. Mielõtt a keresztény kultuszt megalapították volna, a tanítványok csoportja meg tudta õrizni Krisztus tisztán emberi életének hagyományát, vagyis Krisztusét, aki tanítójuk, társuk és barátjuk volt. De azt nem tudjuk, mekkora idõköz választja el az elsõ hagyományt attól, amely a keresztény vallási közösségben öltött testet, milyen elemek tudtak áthatolni az egyikbõl a másikba, és milyen átalakulásoknak lettek kitéve.
Nyilván volt egy korszak a legkorábbi idõkben, amikor nem ismerték el hivatalosan a keresztény közösséget, amikor küzdöttek ellene és üldözték. Minden más korszaknál fontosabb volt számára, hogy megõrizze története kezdeteinek emlékeit. Sem az akkori szabályozott zsidó társadalomban, sem pedig a törvényes római társadalomban nem volt helye a keresztény közösségnek. Kénytelen volt minden erejével a közelmúlthoz és azokhoz a helyekhez ragaszkodni, amelyek emlékeket hordoztak számára. Elsõsorban a helyekhez ragaszkodott. A zsidó és pogány meggyõzõdéssel teljesen ellentétes hiedelmeinek, az életrõl és a társadalomról való felfogásának, apokaliptikus és természetfeletti vízióinak egész felépített világával a keresztény gondolat csakugyan éles ellentétet képviselt azon csoportok látásmódjával szemben, amelyek közegében igyekezett megszervezõdni. Ez a kollektív reprezentáció a jeruzsálemi avagy pogány élet egyetlen más elemére sem támaszkodik. Hogyan tudott volna fennmaradni egy ilyen emlékezet, ha nem tapadt volna bizonyos pontokon a talajhoz? Ezek a helyek mind a jelenben, mind a múltban valóságosak voltak. Habár Jézus élete természetfölötti jellegû, a helyek miatt egyáltalán nem az érzékcsalódásból eredõ képek világában jelenik meg, hanem éppen ellenkezõleg, e képeket mindenki ismerte, elfogadta, a kor szabályos életvitelébe tartoztak. Nem lehetetlen, hogy a születõ kereszténység ellenségei erõszakosan kivetkõztették eredeti alakjukból a helyeket, és lerombolták a jegyeket, amelyek segítségével fel lehetett ismerni õket. Egy legenda szerint az egyik császár pogány isteneknek szentelt fát ültettetett egyszer a Kálvária helyére, hogy megakadályozza a keresztények ottani gyülekezését 4. A hatalmon lévõ kormányzat hasonlóképpen rombolja le egy hajdan lázongó nagy városban azokat a negyedeket, melyek a lázadásnak avagy a forradalmi harcoknak lehetnek melegágyai, széles sugárutakat nyit rajtuk keresztül, terjedelmes középületeket épít, hogy eltörölje a hatalmat árnyékba borító emlékeket.
Tegyük fel, hogy a kereszténységet nem terjesztették volna eredeti helyén kívül. Akkor a keresztény szekta az marad, ami kezdetben volt, vagyis a zsidó társadalom parányi része. Az pedig kénytelen lett volna beolvasztani vagy megsemmisíteni. Krisztus történetét elég hamar elfelejtik, amint a kereszténység tényének kézzelfogható nyomai elhalványulnak. Ám egyrészt valószínû, hogy az evangéliumi események összes kézzelfogható nyomát nem lehetett e képen eltörölni (amennyiben az események valóban megtörténtek): a házakból megmaradtak a kövek, voltak lerombolt negyedek, az épületek alapépítményei, amelyeket nem lehetett sem felszámolni, sem áttelepíteni. A helyek és a romhelyek nevei is léteztek, nem változtathatták meg mindet. A csoport bizonyos értelemben felvette a helyek alakját, ahol élt, és amikor a hosszú távollét után visszatér (mint a zsidók, a zsidó keresztények Jeruzsálem újjáépítése után), még ha a helyek némileg megváltoztatták is alakjukat, ott kutatja, ott találja meg részleteiben a tapintható környezetet, amelynek megõrizte lenyomatát.
Másrészt, és ez a döntõ, a kereszténység az apostolok és az elsõ keresztények prédikációi által hamar univerzalista vallás alakját öltötte. A keresztény csoportok hiedelmeiben, amelyek a Kelet különbözõ városaiban jöttek létre, a szent helyek képe bizonyosan az elõtérbe került. Például elfogadhatjuk, hogy szent Pál és az õt követõ tanítványok hozzá hasonlóan gyakran távoli területeken terjesztették a keresztény hitet, valami módon képet adtak a helyek látványáról Jézus idejében, anélkül, hogy a szent várost és környékét teljesen leírták volna, és a közösségek ebbõl aztán megtartották azt, ami lényeges. Innen adódik a tökéletlen és kétségtelenül leegyszerûsített ábrázolás. Az a döntõ, hogy a kép fennmarad a csoportok emlékezetében, és fõleg a kiszélesedett egyházéban, amely szervezettebbé vált, ahogy növekedett, és szilárdabban megvetette lábát az akkori társadalomban. A kereszténység attól fogva valóban nem a szabályos társadalom keretébõl kizárt helyi szekta hiedelme és hagyománya volt. Minél jobban elterjedt a térben, minél inkább magához vonzotta az összes társadalmi osztályból származó családokat, hivatalos személyeket, és megnyerte hitére a befolyásos embereket és csoportokat, annál jobban átalakította környezetét és szellemével áthatotta õket. Eljött egy pillanat, amikor a keresztény közösség, amelyet elõször üldöztek, majd megtûrtek, hivatalos szervezetté lett, és elvegyült a római renddel.
Hogyan merül fel akkor a szent helyek, és felszentelésük kérdése? Egyfelõl ezeken a helyeken Jézus jelenlétérõl és ténykedésérõl fennmaradt néhány helyi hagyomány, de meglehetõsen bizonytalanul, töredékesen és elmosódottan. Hiszen néhány évszázad eltelt. Jól meghatározott jelek hiányában bizonyára jócskán keletkeztek zavarok. Mennyi tévedés jöhetett létre, amikor vitázni kellett a szent helyekrõl! Az emlékek nem válnak pontosabbá nemzedékrõl nemzedékre. Éppen ellenkezõleg.
Másfelõl viszont létezett a szent város képe, amelyet lassanként az egyetemes keresztény közösség kialakított. Természetesen nagyrészt felfedezték a helyi hagyományokat, a közösség önmagához hasonította miközben átalakította õket, ha ugyan fennmaradt még valami belõlük, amikor templomok és kápolnák épültek megemlékezésül a helyekrõl, ahová Jézus és a tanítványai valaha a lábukat letették. Ily módon a hagyományok egy része megmenekült a feledéstõl. Mások végérvényesen a homályba vesztek.
De ugyanaz játszódik le minden alkalommal, ha a közös emléknek véletlenül kettõs tárgya van, egyfelõl egy térben létezõ anyagi valóság, alak, emlékmû, hely, másfelõl pedig egy jelkép, vagyis vallási jelentés, amely a csoport szellemiségében ehhez a valósághoz kapcsolódik, és fölébe kerül. Tegyük fel, hogy a csoport megoszlik. Tagjai közül egyesek ott maradnak helyben, ahol az anyagi tárgy jelen van, és kapcsolatban maradnak vele. Mások eltávoznak, magukkal viszik a tárgy képét. A tárgy azonban mégis megváltozik. Még a hely sem marad ugyanaz, amelyet elfoglalt, mivel körülötte minden átalakul. Nincs többé azonos viszonyban az õt körülvevõ anyagi világ különbözõ részeivel 5. Természetesen ha a Jeruzsálemben maradt keresztények gondolatvilágában a szent helyek jelképi jelentõsége elõtérbe került volna, akkor bizonyára pontosabb emléket õrizhettek volna meg róla, hiszen eredeténél jelen voltak. Számukra azonban Jeruzsálem elsõsorban nem az ég és föld között függõ híres város. Kövekbõl épült, házakból és utcákból álló város, az ott lakók szemében megszokott látvány. A dolgok állandósága magyarázza meg, hogy emlékük tartós. Márpedig ez az állandóság ki van szolgáltatva minden fizikai véletlennek, amely apránként éppúgy lerombolja és átalakítja a városokat, mint ahogyan a mellettünk élõ személy emlékét is szüntelenül át- meg átalakítjuk, ez az emlék is ki van szolgáltatva a fiziológiai véletleneknek, amelyek lassan lerombolják és átalakítják a szervezetet. Olyan változás ez, amelyet még csak észre sem veszünk, mivel lassan és folyamatosan megy végbe, és a megszokás még nagy horderejû és váratlan változás esetén is hamar észrevétlenné teszi a helyszínen maradóknak.
Ami annak a csoportnak a tagjait illeti, akik elhagyták és nem látták többé viszont e helyeket, nem vettek részt átalakulásuk összes szakaszán, õk elég hamar jelképes képzetet alakítottak ki róluk. A felidézett helyekrõl alkotott képeik elõször nyilván magukból a helyekbõl nyerik tartalmukat (legalább közvetetten, ha a kép leírásokra támaszkodik). A jelképes gondolkodás azonban elszakítja a helyeket fizikai környezetüktõl, és a csoport hiedelmeivel kapcsolja össze, csakis azokkal. Nyilvánvalóan a kép állandósága magyarázza meg, hogy a hiedelmek tartósak. Ez az állandóság azonban nincs kiszolgáltatva a tárgyukat átalakító anyagi véletleneknek, mivel a kép önmagától mint kép áll ellen, és a híveknek sejtelmük sincs a véletlenekrõl. A Palesztinából eltávozott keresztények szabadon fel tudták idézni Jeruzsálemet, nem kellett a valóság cáfolatától tartaniuk, hiszen bele sem ütköztek. A képnek nem a valóságos helyekhez, hanem a hiedelmekhez kell alkalmazkodnia. Miközben a jeruzsálemi keresztények önmagukra hagyatkozva, s a többi keresztény gyülekezet támogatása nélkül egyre keservesebben tudták az evangéliumi történetet a teljesen átalakult helyi környezetbe ismét beágyazni, és az események emlékét így az eltûnés veszélye fenyegette, az Egyház ugyanazt a történetet a saját mértéke szerint megalkotott dogmák keretébe helyezte vissza, melyben a korabeli társadalom legelevenebb hiedelmei fejezõdtek ki. Ettõl fogva nem meglepõ, hogy miután a keresztények visszatértek Jeruzsálembe, azt hitték, hogy a Passió városát találják meg úgy, ahogy Jézus idejében fennállt.

(Maurice Halbwachs: La topographie légendaire des Évangiles en Terre Sainte Étude de mémoire collective, PUF, Paris 1941 )

Jegyzetek

1  "Ez a részlet, írja Renan, mely a többi evangéliumból hiányzik, nyomós bizonyíték a negyedik evangélium történeti hitelessége mellett." Jézus élete, 330. o., jegyzet

2  Renan írja: „A szanhedrin Kajafás házában ült össze. Megkezdõdött a kihallgatás; a törvényszék elõtt több tanú jelent meg, a végzetes kijelentést, ami csakugyan elhangzott Jézus szájából: ‘Ha akarnám, három nap alatt le tudnám rontani ezt az emberkéz építette templomot, és három nap alatt újat tudnék emelni, amit nem emberkéz épít’, két tanú is megerõsítette. Isten templomát gyalázni a zsidó törvény szerint annyi volt, mint magát Istent gyalázni. Jézus hallgatott, megtagadta a vád alapjául szolgáló kijelentés magyarázatát. Ha hitelt adhatunk az egyik elbeszélésnek ( Márk, 14, 62), a fõpap felszólította, mondja meg, hogy õ-e a Messiás; Jézus állítólag Messiásnak vallotta magát, sõt a törvényszék elõtt kijelentette, hogy égi uralma hamarosan eljön. [A halálra szánt Jézus bátorsága ezt azonban nem kívánja meg) (toldalék a kéziratban). Valószínûbb, hogy itt is, akárcsak Hánánnál, hallgatott.” XIX. fej. Alfaric, Les manuscrits de la "Vie de Jésus", 293. o. Magyarul Id. mû, 330. o.

3 „Az osztag útközben találkozott egy bizonyos Cyrénei Simonnal, aki éppen a mezõrõl igyekezett haza, és a katonák, durván, mint ahogy az idegenben állomásozó helyõrségek teszik, kényszerítették, hogy õ vigye a végzetes keresztet. Simon, úgy tûnik, késõbb csatlakozott a keresztény gyülekezethez. Két fia a gyülekezet ismert tagja volt. Simon talán több részletét is elmesélte az eseménynek, amelynek tanúja volt. Erre az útjára már egyetlen tanítványa sem kísérte el Jézust.” És a keresztre feszítéskor „a tanítványok elmenekültek. Egy hagyomány mégis azt állítja, hogy János állandóan a kereszt tövében állt.” Igaz, Renan, hozzáteszi: „Nagyobb bizonyossággal állítható, hogy a hûséges galileai barátnõk, akik követték Jeruzsálembe Jézust, és ott szolgáltak neki, nem hagyták el. Kleofás Mária, Magdalai Mária, Johanna, Khúza felesége, Salomé és még mások kissé távolabb álltak, és le nem vették róla szemüket.” Renan, Jézus élete, XXV. fej. 346. és 349. o. Máté, Márk és János szerint. Csupán Lukács írja: Az õ ismerõsei pedig mind, és az asszonyok, a kik Galileából követék õt, távol állának, nézvén ezeket. 23, 49.

4 Jeromos írta Paulinus-hoz szóló levelében: „Hadrianus idejétõl Constantinus uralkodásáig, körülbelül száznyolcvan évig Jupiter bálványát imádták a feltámadás helyén.” Abel és Vincent, 886. o. Ugyanezek a szerzõk említik egyúttal: „tegyük föl, hogy egészen máshol állt a Kálvária, és ez akadályozhatta meg a zarándokokat, hogy felkeressék, hiszen az Olajfák hegyére felmásztak, elmentek Betlehembe is, amelynek barlangja elérhetõ maradt annak ellenére, hogy Adonis kultuszát bevezették. Tehát nem annyira a pogány oltárok jelenléte akadályozta meg õket, hogy ájtatosságuknak eleget tegyenek, mint inkább a teljes betemetés.” 900. o. Feltevés marad, hogy a Kálvária helyén szent fa állott volna, amivel indokolni akarták, hogy a hely emléke eltûnt.

5  Jeruzsálem a helyreállítással ténylegesen megváltoztatta helyét. Észak felé terjeszkedett, miközben új falaival bekebelezte az egész észak-nyugati részt, ahová késõbb a Golgotát és a Szentsírt teszik, evvel szemben a falakon kívül hagyja a délen elterülõ negyedet, különösen a magasabb dombon fekvõ részt, ahol késõbb az utolsó vacsora termének helyszínét rögzítik. Ez magyarázza meg, hogy a Szentsír negyed, amely addig a városon kívül esett, ekkor szinte a központjába került.

Bibliográfia

HALBWACHS, Maurice
„Az emlékezet társadalmi keretei”
in: Francia szociológia
Közgazdasági, 1971

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu