Az ír himnusszal kezdõdött: a Dóchas Linn Naomh Pádraig szûrõdött ki a folyosóra az osztálytermekbõl. Ha a mi osztályunkból épp nem, akkor egy másikból hallatszott az énekszó, talán a szomszédos lányiskolából, ahol az ablakok nyitva álltak, és tisztán hallottuk egymás hangját, melyet a lekváros kenyérdarabkák fölött marakodó sirályok is visszhangoztak az iskolaudvaron. Easpal Mór na hEireann... Szent Patrik, a nagy ír püspök.
Az iskolában tetõfokára hágott a vallási buzgalom. Hamarosan a rejtélyes, barna bõröndöcskét cipelõ ember is felbukkant, és járni kezdte az osztályokat. A táskába süllyesztettük a füzeteket, és karba tett kézzel ültünk. A tanár félreállt, beült az egyik hátsó padba, és õ is hallgatta a félénk, brillantinos hajú, nikotinfoltos ujjú misszionárius történeteit Szent Patrikról.
Hogyan rabolták el gyermekkorában. Hogyan találta meg azt a bizonyos lóherét. Hogyan volt, amikor egyszer átszúrta egy harcos lábát a pásztorbotja éles végével, de a harcos egy szóval sem panaszkodott, pedig fájt, és a fû csupa vér lett, mert azt hitte, hogy ez is a keresztelési szertartás része. Minden egyszerû és hõsies volt. Legendák egy magányos fiúról, aki disznókat õrzött a hegyoldalon. Ez még a nemzeti hõs leleplezése elõtt történt, mielõtt a szakemberek rájöttek, hogy nem kevesebb, mint három Szent Patrik volt.
Végül, miután eljátszott egy dallamot a bádogsípján, kipattintotta viharvert táskája zárját, felnyitotta a fedelét, és egy szempillantás alatt utazó ügynökké változott, csinos, ünnepnapra való kitûzõ gyûjteménnyel - a hárfás zöld szalag 3 pénz, a háromlevelû szalag 4, a magát Szent Patrikot ábrázoló csokrocska 6. Halkan beszélt, nem úgy, mint a tanárok, miközben felvette a rendelést. Izgatottan sorakoztunk, és vártuk, hogy felírja, mit választottunk. Biztatott, hogy vegyünk többet is. Gyapjú felöltõje füstszagú volt.
Csak évekkel késõbb tûnõdtem el, amikor egyszer láttam egy buszról leszállni, kezében a régi bõrönddel, hogy vajon mibõl él az év többi napján. Mostanában úgy képzelem, hogy eladó a Nike-nál vagy valami más sportszereket árusító cégnél. Abban az idõben találkoztam vele, amikor egy szent minimum olyan menõ volt, mint egy élõ futball-legenda, jóval azelõtt, hogy olyan legendás alakok, mint a Simpsonék vagy a Southpark uralták volna el a mezõnyt. Jóval az irónia kora elõtt.
Szent Patrik nekünk sztár volt, a Dochas Linn Naomh Pádraig szövege pedig egy sláger erejével hatott. Mai szemmel nézve kicsit úgy viseltük szigorúan monokulturális, arany hárfás kitûzõinket, mint a kínai kulturális forradalom gyermekei vagy a szovjet Moszkva utcáin sorakozó, vörös zászlót lengetõ, Internacionálét éneklõ gyerekek az övéiket. A nemzeti ikonográfia kora volt ez. Amikor az önrendelkezési jogokért folytatott háborút gyerekekkel, apró zászlókkal, emblémákkal és lélekemelõ dalokkal vívták. Az iskola volt a front, Szent Patrik pedig fényesen tündökölt az egyébként fakó naptárban.
A boltok is ünnepi árukkal hozakodtak elõ. A kitûzõkön és a képeslapokon kívül lehetett kapni Szent Patrik-napi zománcozott, lóheremintás tálcát, meg porcelán süteményes tálat, amelyen a szent épp a kígyókat üldözte ki a szigetrõl könyörtelenül. Bálákban álltak a külföldön élõ ír rokonoknak küldendõ lóherés dobozok, meg a Szent Patrikos bögrék, amelyek elõbb-utóbb kicsorbultak, és a csorba Diana hercegnõs bögrék mellé kerültek.
Otthon a Szent Patrik-nap jelentõségét tekintve valahol az ünnepélyes hangulatú nagypéntek és a felhõtlenül boldog karácsony között helyezkedett el. Reggelinél kaptunk egy matchboxot az ünnep alkalmából. Az ír nyelvû mise után, ahol a nagykórus a Dochast énekelte, a szüleink elvittek a parádéra. A nõvéreim háromszínû szalagot viseltek, az ebédet a trikolór színeiben pompázó desszert követte, zöld és narancssárga zselé, a közepén fehér tejszínhab.
Abban a városban, ahol középiskolába jártam, a himnusztól visszhangzott az iskolai díszterem, a katedrális, sõt még a parkbeli bódék is. Ekkor én is elhatároztam, hogy a magam módján megünneplem a nagy napot. Egy iskolai barátom szülei mûtrágyát és gyomirtót árultak nagyban, õ pedig bármikor hozzájuthatott korlátlan mennyiségû robbanóanyaghoz, például nátriumkloridhoz. Akkoriban leginkább a hatalmas mennyiségben érkezett zöld színezõanyag nyûgözött le, olyan zöld volt, és olyan erõs, hogy szinte kéknek látszott a zsákban, amiben hozták.
A Parnell téri iskolánkkal szemben nemrég alakították át az Emlékezet Kertjét, a tó egy hatalmas kereszt alakját formázta, a végében lépcsõ vezetett a kissé magasabban álló szökõkúthoz. Egyetlen öt méter magas vízsugarat lövellt az ég felé örökké, mint egy bálna. Ott a fapadokon ettük mindig a lekváros kenyeret. Parkõrök köröztek hátratett kézzel, nézték, nincs-e szemét valahol, és szemmel tartották a gyanús elemeket. Jómagam mindig úgy néztem ki, mint aki valamit forgat a fejében. S ez így is volt.
Március 16-án, körülbelül ötven évvel azután, hogy a fõpostán felolvasták a nyilatkozatot, felmentem a lépcsõn a szökõkúthoz, körülnéztem, táskámból elõvettem a zöld mûtrágyát, kihasítottam a mûanyag zsákot, és a tartalmát beleürítettem a medencébe.
Kiváló munka volt, gyakran érzem, hogy ha több hivatástudatom lett volna, tökéletes terrorista válhatott volna belõlem. Annyi biztos, hogy a fejem kellõen tele volt zavaros ideológiákkal.
A szabadság olyasvalami volt, amirõl minden nap harsogni kellett, ha már egyszer elvesztettük.
Mire a kereszt alakú tótól a park bejáratához értem, a szökõkút már zöld volt, a parkõrök pedig össze-vissza rohangáltak, mint egy süllyedõ hajón. Csodaszép mentaszínû vízsugár lövellt az ég felé. A baj csak az volt, hogy olyan erõs volt a festék, hogy a kezem és az arcom is zöld lett, pedig épp csak hozzáértem az anyaghoz. Minden nemzetiszínû lett, amit megfogtam. A bomba a saját kezemben robbant fel.
Lélekszakadva futottam el a Gate színház mellett, Parnell mellett, az O’Connell utcai nyilvános vécéig, ahol végre megmosakodhattam. Némiképp olyan volt ez az epizód, mint Lady Macbeth paranoid reakciója, mintha Shakespeare meg a kötelezõ olvasmányok kitódultak volna a városba; akárcsak a vér, a zöld festék is lemoshatatlan volt. Több száz zöld papírtörülközõt gyömöszöltem a szemétkosárba, a guriga elfogyott. Néhány mosdókagyló és csempe szintén zöld lett. Amikor újból az utcára merészkedtem, azt vettem észre, hogy közben elkaptam a sárgaság egy eddig ismeretlen zöld alfaját, mert minden másképp festett, mint azelõtt - a folyó, a Dublin fölötti szürkészöld ég, a férfiak nyakkendõje, a nõk szeme, a félreesõ kanálisokban növõ fû és moha.
Késõn mentem vissza az iskolába, útközben nagy ívben elkerültem az Emlékezet Kertjét. Ahogy beléptem az osztályba, mindenki felröhögött: zöld voltam, mint a csalánleves. Olyan volt rajtam a színezék, mint az a lemoshatatlan festék, amit a rendõrség a bankjegyekre szokott nyomni, meg amit a rohamrendõrök egyre többet használtak a tüntetõkön. Minél több vizet locsolsz rá, annál feltûnõbb. Mint minden valamirevaló felforgató elem, én is megtanultam improvizálni, és elhárítani a gyanút, elmagyaráztam hát, hogy valami gazember festéket öntött a szökõkútba. Biztos valahogyan rám csöppent a víz.
Az egész osztály kinézett az ablakon, hogy igazat beszélek-e, és nem tudom, hogy Matthews atya mire vélte a dolgot: a zöld vízsugár az állam vagy egy csínytevõ mûve-e. Döbbentnek látszott, és rám szólt, hogy üljek a helyemre. Az óra végére a legtöbb osztálytársam színváltozáson ment át, nem beszélve az alkalmazott matematika- és kémiakönyvekrõl. Ahogy Matthews atya kibámult az ablakon, és átengedte magát a tûnõdésnek, lélegzete márványzölddé vált.
Azóta átalakították az Emlékezet Kertjében a szökõkutat.
Úgy tudom, a döntést azzal indokolták, hogy Írország klímája nem kedvez a szökõkutaknak, mert a szél mindig elfújja a vízsugarat, és ettõl az egész úgy hatott, mintha épp csak egy kicsit több esõ esett volna. Úgyhogy inkább a jóval költõibb témájú Léda és a hattyú szobrát állították föl a helyére. Én pedig néhanapján, amikor a kezemre pillantok, még mindig úgy látom, mintha egész halványan visszajönne az a régi zöld szín. A tükörben mohazöld árnyakat vélek látni a szemem körül meg a nyakamon. A világ minden szappana, Arábia valamennyi illatszere se tudná lemosni onnan a hazafias érzést.

ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu