A Görögországról szóló utazási brosúrák és (turistáknak készült) hirdetések nagyra vannak azzal a ténnyel, hogy az újgörög xenosz szó egyaránt jelent 'idegent' és 'vendéget', és hogy a filoxenia - szó szerint 'idegenek szeretete' - szót általában vendégszeretetként fordítják. A xenosz „külföldit, kívülállót, nem-közülünk-valót” is jelent, legyen az távoli rokon, nem rokon, nem helybéli vagy nem görög. Bármelyik kategóriába tartozik is a beszélõ, a xeni  'õk'-et jelenti  'mi'-velünk szemben.
 Az ‘idegen’ azonosítása a ‘vendéggel’ egyértelmûen kijelöl egy társadalmi szerepet, ugyanakkor tartalmazza azt a feltételezést is, hogy az idegen eleget tud ahhoz, hogy úgy tudjon viselkedni, ahogy egy vendégnek illik; ha a xenosz egy másik görög (egy idegen), ez a feltételezés igazolódik, bármik legyenek is a vendégszeretet helyi vagy regionális változatai. Azok, akik utazóként vagy turistaként jönnek Görögországba (külföldiek) - akiket az ókori görögök barbari-nak neveztek, akik érthetetlenül beszéltek és nem tudták, hogyan kell viselkedni - gyakran félreértik a görög vendégszeretetet, és véleményem szerint túl személyesnek veszik.
 A vendégszeretetet nemzeti és helyi jellegzetességként érzékelik. Minden falu lakói úgy írják le magukat, mint pio filoxeni, azaz vendégszeretõbbnek, mint a közeli falu vagy szomszédos sziget lakói. Hasonlóképpen bizonygatják, hogy a víz az õ falujukban jobb - tisztább, jobban oltja a szomjat -, mint akárhol máshol. A vendégszeretet ezen kívül vallásos erény és spirituális haszonnal jár. (Itt talán implicit módon megjelenik az elképzelés Krisztusról vagy a Panayiaról mint idegenrõl, épp úgy, mint az ókorban Zeusz Xenioszba, az istenek atyjába vetett hit, aki idegennek álcázza magát, hogy ellenõrizze, milyen vendégszeretetben részesülnek azok az utazók és idegenek, akiknek a pártfogója volt.)

Vendégszeretet Níszoszon
Bár a vendégszeretetet közösségi szokásként is definiálhatjuk, leggyakrabban egy család tagjai által nyilvánul meg saját házukban. Leghivatalosabb formájában  az elemi vendégszeretetbe tartozik, hogy az idegent a saloniba, egy kifejezetten ilyen alkalmakra szolgáló szobába viszik, vagy - egyszobás házban - a fõ ebédlõasztal mellé ültetik egy szófára vagy székre, és felszolgálják a keraszmát, ami röviditalokból vagy likõrökbõl, édességbõl, vízbõl és kávéból áll. A részletek eltérõek Görögország térségeiben, valamint város és vidék között, bár akármelyik faluban vagy területen nagyfokú hasonlóság lehet abban, amit kínálnak.
A keraszmatához szükséges valamennyi összetevõt meg lehet ugyan vásárolni, a legtöbb háztartásban legalább egyet, ha nem többet készítenek: a férfiak szõlõpárlatot, a nõk glykát (szirupos gyümölcsöt) csinálnak; bizonyos évszakokban vagy vallási ünnepekkor a házi specialitások helyettesíthetõk. A keraszma nem csupán azt szimbolizálja, hogy a maguk számára van elegendõ, hanem hogy a háztartás többlettel rendelkezik, és ezt a bõséget meg tudja osztani másokkal. Akkor is fontos, hogy valaki illõen tudjon fogadni egy vendéget, ha nem otthon van. Amikor a belsõ migránsok /belföldi utazók/ szabadságra vagy ünnepekre visszatérnek Níszoszra, útközben loukoumiát vesznek Szíroszon – állítólag ott készítik a legjobbat -, és hoznak magukkal egy üveg likõrt és athéni csokoládét, hogy keraszmát tudjanak felszolgálni bármelyik szigetlakónak vagy belsõ emigránsnak, aki felkeresi õket ittlétük alatt. Azzal, hogy így felszerelik magukat a vendéglátásra, implicit módon elutasítják, hogy ‘hazájukban’ vendégként/idegenként definiálják magukat.
 A níszosziak hívatlanul csak névnapokon és halálesetekkor látogatnak egymáshoz, különben formálisan meghívott vendégként - kaleszmeni vagy mouszafiridhesz - keresztelõk, esküvõk vagy összejövetelek alkalmából. Ez utóbbi a glendi, amit Níszoszon a téli hónapokban tartanak, estétõl reggelig; vagy a belsõ emigránsok tartják a nyári hónapokban egy estére kibérelt kávéházban. Nem hasonlít a ‘vacsora adáshoz’ (dinner party-hoz), mert a glendiken vagy az esküvõkön, amikor a hangsúly az étel mennyiségén és változatosságán van, nincs a fogásoknak szigorú sorrendje, és a jelenlevõk férfi és nõi csoportokra oszlanak, nem pedig párban ülnek.
 Az étel, amit a níszosziak szerint illik felszolgálni a vendégeknek - például a nyári szünidõre hazaérkezõ rokonoknak - megegyezik azzal, amit az utazók számára is megfelelõnek tartanak, különösen miután huszonnégy órát utaztak a szigetre egy gõzössel. Csirkehúslével készült tojás- és citromleves némi rizzsel, ezt követi a fõtt csirke, amibõl a levest készítették. Ezt ugyanígy szolgálják fel Athénban az odalátogató szigetlakóknak. Háztáji csirkét és nyulat is kapnak a vendégek családi ünnepekkor (keresztelõkön, eljegyzéseken) és a téli összejöveteleken. Bárányt és kecskét csak húsvétkor és az augusztusi, szeptemberi vallási ünnepeken vágnak. Sertéshús csak egyszer van egy évben, és csak akkor szolgálható föl, ha novemberben volt a disznóölés. (A villamosítás, a hûtõszekrények és mélyfagyasztók nagyban befolyásolták a táplálkozás szezonális jellegét.)
 Az informális összejöveteleket, mint amilyen a nõk délutáni vagy esti látogatása, mialatt a férfiak a kávéházban vannak, a ház nappali szobájában vagy az udvaron tartják (esetleg a ház elõtt az utcán). Minthogy az érintett nõk általában rokonok és szomszédok, a formális keraszmát illetlennek tartják, bár ha ugyanezek a nõk névnapra jönnek látogatóba, formálisan látnák vendégül õket.
 Szintén a házon kívüli keraszmata az, amivel a férfiak kínálják egymást a kávéházban. Máshol Görögországban a férfiak a egyértelmû konvencióknak megfelelõen kávét, ouzót/tsikouthiát /rakit, sört vagy bort vesznek egymásnak. Níszoszon az 1960-as években  a helybéli férfiak nem igen hívták meg egymást kávéra, vagy bármi másra, még akkor sem, ha együtt kártyáztak. Ez éles ellentétben volt a szigeten állomásozó krétai rendõrök viselkedésével, ami a níszoszi görög nyaralók szokásaitól is nagyon különbözött. Akkoriban ezt azzal indokoltam, hogy mivel Níszosz olyan távoli sziget, illetve politikai számûzetések színhelye is volt, olyan kevés xeni, idegen-vendég jött ide, hogy a vendéglátó-szerep nem fejlõdött ki annyira. Minden idegennek, aki a szigetre jött, valami dolga volt, mint például tanfelügyelõ vagy kormánytisztviselõ, és könnyen azonosítható volt a megfelelõ vendéglátó - az iskolaigazgató vagy a polgármester. Az ‘átlagos’ szigetlakónak soha nem volt dolga egy xenosszal. Nagy ritkán külföldi turisták jöttek a szigetre, ha ellen tudtak állni kiszálláskor annak az utasításnak, hogy térjenek vissza a gõzösre, mivel minden bizonnyal tévednek, és valójában a következõ, nagyobb és turista-orientáltabb szigetre akarnak menni. Azok, akik maradtak, azt látták, hogy egyáltalán nem gondoskodnak róluk, a szó egyik értelmében sem; egy kávéház-tulajdonos csak akkor volt hajlandó fõzni, ha egy nappal elõbb értesítették, az egyetlen hely, ahol meg lehetett szállni, a helyhatóság egyszobás xenonája, vendégháza volt, amit egyébként csak húskereskedõk használtak, akik bárányt és kecskét vásároltak húsvétra. Sem kenyeret, sem más friss dolgot nem lehetett vásárolni a falusi fûszereseknél, bár azok a turisták, akik a strandon aludtak, tudtak venni halat, amit megsüthettek tábori tûzhelyükön. Az ilyen utazók, bár kevesen voltak, általában nyáron érkeztek. Az egyik tavasszal mindazonáltal egy fiatal pár érkezett a Megali Evdhomadha, a nagyhét végén, és részt vett a húsvéti szertartáson, ami szombaton késõn kezdõdik, és vasárnap éjfélig tart. Egy belsõ migráns, aki a húsvétot idõs szüleivel töltötte, észrevette, hogy a templomban egyik szigetlakó sem tett kísérletet, hogy meghívja a fiatal párt a háznál tartott húsvéti ünnepségekre; mint késõbb elmondta nekem, nagyon szégyellte magát, és meghívta õket magához, hogy a ‘külföldieknek’ ne legyen rossz benyomása a szigetrõl. A történet hátterében egyértelmûen a belsõ migráns saját véleménye áll, miszerint a szigetlakók nem tudják, hogyan kell vendégszeretõen bánni a teljesen idegenekkel. Ezek után nem meglepõ, hogy azt a néhány utazót, akik terepmunkám alatt érkeztek, hozzám hozták; nem egyszerûen mint tolmácshoz, vagy mint egy külön érdekességhez a kevés régészeti maradványon kívül; mint idegen, akinek van valamilyen bázisa a szigeten, nyilvánvalóan én voltam a legmegfelelõbb személy, hogy más idegenekkel foglalkozzam.

Vendéglátók és vendégek: elfogadás és visszautasítás
Az angol hospitality ('vendégszeretet, vendéglátás') szó a latin hospes szóból ered, ami 'vendéglátót' és 'vendéget' jelent, így hangsúlyozza a két szerep viszonyának kölcsönösségét, és mégis nagyon lényeges, hogy egyetlen alkalom kontextusában egyszer sem engedhetõ meg, hogy egyenlõek legyenek. A vendéglátó nem lehet vendéglátó anélkül, hogy adna, de ha a vendég nem fogadja el a kínált dolgot, nincs alapja a kapcsolatnak, és hasonlóképpen, egy vendég nem lehet vendég, hacsak nem kínálnak neki valamit, amit elfogadhat. A vendég nem bitorolhatja a vendéglátó szerepét azzal, hogy adni próbál, és nem léphet ki a vendég szerepébõl azzal, hogy elveszi azt, amit nem kínáltak. Az Odüsszeiában Penelopé kérõinek szélsõséges esete – azaz olyan vendégeké, akik saját vendéglátóikká váltak - segít felismernünk, hogy azoknak a felszólításoknak, melyek szerint a vendég bánjon úgy a vendéglátó házával, mintha a sajátja lenne (mi casa, su casa Spanyolországban; szan szto dhiko szasz szpíti Görögországban; érezd magad otthon Magyarországon), nem kell engedelmeskedni. Amikor a vendég megpróbál köszönetet mondani a vendéglátónak, a köszönetet félresöprik a to Theo - (köszönet) Istennek - szavakkal, ami azt jelenti: 'köszönd az Istennek, aki lehetõvé tette, hogy ezt tegyem érted'. Ennek ellenére - bár a köszönetet elhárítják, és nem veszik személyesnek - mégis udvariasnak számít megpróbálni köszönetet mondani és elegánsan bókolni a vendéglátónak.
 Görögországban az is udvariasságnak számít, hogy az ember elõször vagy akár másodszor is visszautasítsa az ajánlott vagy kínált dolgot; a visszautasítást tehát kezdetben mindig úgy értelmezik, hogy az ember azt akarja, bíztassák, hogy igent mondjon. Azok, akiknek könyörögni kell, nem csupán udvariasak, hanem arra is várnak, hogy a vendéglátó mutassa meg, mennyi energiát hajlandó fordítani rábeszélésükre. Az akaratok csatája értékrendet mutat.
 A vendég nemet mondhat azért, hogy tisztázzon egy bizonytalan helyzetet: a kínálás vajon merõben formális vagy valódi? A vendéglátó ismételt kínálásának intenzitása és szavai feloldhatják a vendég bizonytalanságát, bár az értelmezés lehet helytelen, és akkor a vendéglátó, aki csak a forma kedvéért kínál valamit, meglepõdik, hogy elfogadták. De az elfogadás lekötelezettséget von maga után - ipochreosi -, aminek a vendégek nem akarják kitenni magukat, ha tudják, hogy a körülmények nem teszik lehetõvé, hogy megfelelõen teljesítsék ezeket az elvárásokat, és társadalmi ellenszolgáltatást nyújtsanak. Ennek ellenére a makacs visszautasítással kockáztatják a sértés és arrogancia vádját, amire a vendéglátó érintõlegesen utalhat is a meggyõzési kísérletek közben.
 Itt elkerülhetetlenül felmerül a nemek kérdése. Az erélyességet, az akarat ráerõltetésének képességét Görögországban meghatározóan férfi attribútumnak tekintik, míg a rábeszélhetõséget (a férfiak mindenképpen, és alkalmanként a nõk is) nõi tulajdonságként definiálják. A négy lehetséges kombináció - vendéglátó/vendég, férfi/nõ vizsgálatakor a helyzet és nem különbözõ aspektusai válnak problematikussá. Ha a vendéglátó és a vendég is férfi, a vendég nem engedheti meg magának az egyszerû passzív elfogadást. Hacsak nem akarja megsérteni a vendéglátót, kis rábeszélés után elfogadja a kezdeti kínálást, de azután vagy visszautasít, vagy olyan módon viselkedik, ami ugyanolyan fontossá teszi, mint amilyen a vendéglátója - például elõad egy anekdotát, amivel mindenki figyelmét magára vonja. Ha egy férfi a vendéglátó, általában segítik a nõk a házban, elkészítik és tálalják az ételt-italt, végrehajtják az utasításait. Ha egyedül van, igyekszik elkerülni azt a látszatot, mely szerint a vendéglátó - mint egy nõ - a férfivendég szolgálatára áll. A magányos vendéglátó elkerüli, hogy szabályos keraszmát szolgáljon fel (és így nem kell kimennie a konyhába, hogy kávét készítsen, vagy megkeresse a glykot). Ehelyett házi párolású alkoholt és némi olajbogyót ad, ami mindkét fél számára illendõ, ‘férfias’ kínálat. Ha egy nõ lát vendégül egy férfit, mindkét fél ügyelni fog a formalitásra és rövidségre, mivel nagyon kevés olyan alkalom van, amikor az ellenkezõ nem tagjainak okuk van egyedül találkozni a nem kívánt megszólás kockázata nélkül. A nõ nem fogja marasztalni a férfit azzal, hogy mondjuk, még kávét kínál neki, hacsak nem kapott üzenetet az apjától, fivérétõl vagy férjétõl, hogy az hazajön találkozni a látogatóval. A férfi ügyelni fog, hogy kint, vagy egy jól látható helyen üljön, amíg gyerekeket vagy szomszédokat lehet behívni felvigyázónak.
 Amikor egy nõ formálisan nem pedig bizalmasan lát vendégül egy másik nõt, nem probléma,  hogy összekösse háztartása vendégszeretõ hírnevét saját erkölcsös hírnevével, de itt nem erélyességrõl és rábeszélhetõségrõl van szó, hanem sokkal inkább az elkötelezettségrõl. Egy nõ vendége nem azért fogja visszautasítani, mert nem éhes vagy szomjas, hanem hogy elkerülje, hogy õ és családja belebonyolódjon a szívességek és szolgálatok hosszadalmas cserének rendszerébe.
 A férfi vendéglátó és nõ vendég kombinációja valószínûleg nem fordul elõ a níszoszi falu életének normális menetében. Ez még jobban megnehezíti egy külföldi nõ helyzetét, amint alább látni fogjuk.
 A vendéget, akit bíztatnak, hogy egyen, úgy is láthatjuk, mint akit a gyermek pozíciójába helyeznek, s a vendéglátó megpróbál egy szülõi típusú erõltetést és dominanciát szerezni magának. Az étel milyensége, beszerezhetõsége, választéka és az alkalmazkodás az egyéni ízléshez a családon belüli hatalom és kontroll számos kérdését felveti. Egy görög nõ úgy jellemezte magát nekem, mint akinek „szíjjal kell állnia az asztalnál”, hogy a gyerekei megigyák a tejet; ugyanakkor arról is beszélt, hogyan kutat a piacokon férje kedvenc csemegéi után. Ami a külföldi vendégeket illeti, úgy tûnik, a vendéglátó gyermeknek tekinti õket, akik iránt teljes felelõsséget kell vállalnia egészen odáig, hogy dönteni is kell helyettük. Ebben a kontextusban egy visszautasítás kétségbe vonja a vendéglátó akaratát és uralmát - ez az önállóság gesztusa, a szabad választást, a kontrol alóli szabadságot nyilvánítja ki. Ha a vendég komolyan nemet mond, a visszautasítás, legalábbis egy brit fülében, udvariatlan, erõszakos és követelõ; megfordítva, a külföldi visszautasítása egy görög fülében elég gyengének tûnhet, hogy azt jelentse: amikor újra megkérdezik, a válasz igen lesz. Ha a vendég saját kultúrájának udvariassági formái ismeretlenek számára, a vendéglátó nem tehet mást, feltételezi, hogy még a leghatározottabb ‘nem’ is az ‘igen’ egy formája. Az érintettek nemi hovatartozása tovább bonyolítja a dolgokat.

Vendéglátás és a nemi szerepek
Akkoriban, amikor a terepmunkámat végeztem, rendkívül ritka volt, hogy egy görög nõ egyedül utazzon, és a társ és társaság - parea - fontosságáról való görög nézet miatt minden magányos utazó szánakozás és csodálkozás tárgyává vált. A níszosziak nagyon nehezen értették meg, hogy valaki egyedül akarjon utazni, és hogy a szülõk vagy rokonok ezt megengedik, különösen egy fiatal nõnek, mivel már maga a tény, hogy társaság vagy kíséret nélkül utazik, rossz fényt vet a görögök szemében az egész családra. A testbeszéd aspektusai tovább bonyolították a viselkedés kultúrák közötti értelmezését. Amikor a terhességgel kapcsolatos elképzelésekrõl beszélgettünk, a níszoszi nõk elmondták, hogy ha egy nõ a térdénél keresztbe tett lábbal ül, az megcsavarja a méhet, és - akkor vagy késõbb - megakadályozza a fogamzást. Ezt a testhelyzetet csak prostituáltak veszik föl, és ha egy nõ így ült - különösen, ha egyedül volt -, számíthatott rá, hogy a férfiak közelednek hozzá és ajánlatokat tesznek neki, mivel így ‘olvasták’ a testbeszédét, és azt, hogy kíséret nélkül van. Néhány férfi számára érthetetlen volt, hogy az ilyen nõk nemet mondanak, és érthetetlen, hogy ennyire mélyen megbántódnak és feldühödnek, amikor pedig viselkedésük azt jelezte, hogy olyan nõk, akik nem mondanak nemet. A níszosziak ezt úgy látták, hogy egy férfi természetéhez hozzátartozik, hogy próbára tegye egy helyzet határait és mások tulajdonságait. A níszoszi nõk nem voltak tartózkodóak a nyilvánosság elõtt, ha más nõkkel voltak, de amikor a különbözõ nemek egyes tagjai találkoznak egymással - ami elkerülhetetlen, bár nem gyakori a falu mindennapi életében, mint  a vásárlás a zöldségesnél vagy a molnárnál -, és senki más nincs a közelben, mindkét fél röviddé és formálissá tette az interakciót, mintha be akarná bizonyítani egy láthatatlan közönségnek, hogy tisztességesen viselkednek az adott helyzetben. Hasonló formalitás jellemzõ az olyan helyzetre is, amikor a ház asszonyának - akinek a férjét foglalkozása általában távol tartja otthonról (földmûves, pásztor, halász Níszoszon) - váratlanul férfilátogatót kell fogadnia. Nagyon kevés precedens volt - ha volt egyáltalán - a szigeten arra, hogy egy idegen nõt fogadjon egy férfi vendéglátó. Ebben az esetben a vendéglátónak meg kellett próbálnia kisilabizálni a külföldi udvariasság módjainak nemi dimenzióit, felerõsítve a visszautasításnak azon értelmezését, miszerint az felhívás a további erõltetésre; azzal a szemlélettel, hogy a nõ ‘természete’ szerint enged a rábeszélésnek és a férfi erõsködésének. Ha egy darab húst villára szúrva az ember szájába erõltetnek, az a vendégszeretet egy olyan formája nemi dimenzióinak élénk fel/elismerését jelenti, ami  nem tûr nemleges választ.

Reciprocitás vagy aszimmetria?
Bármely görög faluban számos különbözõ ‘alkalom’ van arra, hogy akik vendéglátók voltak a névnapjukon, vendégek legyenek valaki másén; s az évek során felváltva mindenki lesz fõszereplõ vagy tanú keresztelõkön, esküvõkön, temetéseken, stb. Így tehát, azt mondják, a házak és vidékek között kiegyenlítõdik a vendéglátás.
 Néha természetesen adódnak olyan körülmények, amelyek nem teszik lehetõvé a vendégszeretet ‘illõ’ felajánlását - vagy azért, mert a ház asszonya, aki tudja, hol tartanak mindent, nincs otthon; vagy nagy szegénység miatt; vagy mert a ‘vendég’ a falun kívül bukkan föl - egy külföldi kiránduló átvág egy mezõn, vagy úszni induló nyaralók haladnak el egy juhakol mellett. Amivel lehet, azzal kínálják õket: egy marék olajbogyóval vagy egy pohár meleg tejjel - a ‘helytelen’ tartalom mögötti formális struktúra implicit ismeretével és annak nagyra értékelésével, ha valaki ügyesen birkózik meg a váratlannal helyzetekkel. Egy vendéglátó nem-anyagi készletei – mint az információ, bemutatások, személyes kapcsolatok -   természetesen éppolyan fontosak, mint a fizikai táplálék, fedél és pihenés, amire a vendégnek szüksége lehet.
 Ha a vendég tényleg idegen vagy külföldi, a vendéglátás „tiszta” formájában részesítik, mint olyasvalakit, aki keveset vagy semmit sem tud a helyi viszonyokról. A vendégül látott idegen „különleges” lény, mivel jelenlétével a házban áthidalja a szakadékot a „kinti” és „benti” világok között. A külföldi-vendég „ügyetlenségét”, hogy folyamatosan elfogad, gyakran ellensúlyozzák a házigazda olyan megjegyzései, hogy a jövõben majd szerepet cserélnek, a házigazda lesz vendég a külföldi falujában vagy országában, s a vendégnek akkor alkalma lesz a viszonzásra. Vagy ha felismerik, hogy valószínûtlen, hogy egy adott házigazda és egy távoli helyrõl származó vendég között hosszú távú kölcsönösség alakuljon ki, elfogadják azt a lehetõséget, hogy a jövõben az illetõ családoknak, helyi közösségeknek, vidékeknek vagy országoknak más tagjai fognak részt venni az eredeti vendéglátás viszonzásában. A majdani viszonzás ilyen elismerése - azaz hogy nem az eredeti házigazdák fognak részesülni benne – véleményem szerint segít megérteni, hogy a vendégszeretet nem egy család bizonyos tagja, vagy egy bizonyos idegen illetve vendég iránti személyes érzelmek kifejezése. Sokkal inkább egy formális mechanizmus, amely során egy család vagy közösség képviselõje viszonyul valakihez, aki valamennyi kívülállót képviseli a számukra, hogy megmutasson nekik valamit saját természetébõl és értékeibõl. Nem tagadom annak lehetõségét, hogy az egyének között valóságos barátság jöjjön létre, akár idegenek eredetileg, akár rokonok, vagy egy faluban lakók. De hangsúlyozom, hogy a filoxenia szó szerint ’idegenszeretet’. Honnan tudhatná bárki is egy találkozás elsõ pillanataiban, milyen a másik jelleme, személyisége, erkölcsi hozzáállása? Az természetesen igaz, hogy az egyének „megtetszhetnek” egymásnak, mint ahogy egymásba szerethetnek elsõ látásra, de a vendégszeretet alapja nem az érzelmek véletlen fellángolása, hanem a másik következetes elfogadása – az idegené a vendég szerepében, bárki vagy bármi legyen is. Az, hogy majdnem mindenkinek, aki járt Görögországban, van egy története a váratlan vendégszeretetrõl – ami meleg, nagylelkû és bõkezû -, semmiképpen sem mond ellen az állításomnak. Pontosan azért bántak velük vendégkként, mert xeni, azaz idegenek voltak.
 Az „idegenek szeretete” – ahhoz hasonlóan, ahogy bizonyos kultúrákban a „szeretet” különbözõ fajtáit gyakran definiálják és kifejezik – nagyon pontosan meghatározott kulturális kifejezések, szófordulatok és cselekvések formális keretein belül közvetítõdik  és manifesztálódik. De a görög kulturális elõfeltevéseknek van két sajátos aspektusa, amelyek fontosak a vendégszeretet megértéséhez: az egyiknek a külsõ forma és belsõ jelentés kapcsolatához van köze, a cselekvés vagy gyakorlat és hiedelem közötti kapcsolathoz; a másik a személyes lelkiismeretet és a köztudatot érinti.
 Ha az ortodox kereszténységrõl kérdezik õket, sok görög hangsúlyozza – a gyereknevelést említve példaként -, hogy ha követik a külsõdleges formaságokat, mint amilyen a keresztvetés vagy az ikonok tisztelete, az idõvel magával hozza a hitet. Úgy tûnik, itt az az érvelés logikája, hogy a szimbolikus cselekvés valódi ereje átformálja a személyiség
bensõ lényegét is. Hasonlóképpen a formák és cselekvések bevett módjainak betartása magával hozza a megfelelõ érzéseket és kapcsolatokat – ahogy a spontán és individuális viselkedés soha nem teheti. Minthogy senki nem ismerhet meg soha ténylegesen egy másik embert, csak a külsõ viselkedésre és saját óvatosságára támaszkodhat; és csak úgy gyõzhet meg másokat saját értékérõl, hogy alkalmazkodik az elfogadott szabályokhoz. Ezeknek a hagyományos formuláknak a követése ad egy keretet, amelyben az elõidézés különbözõ fogalmaival  próbálnak eljutni a belsõ igazsághoz való helyes viszonyhoz.

Szégyen-kultúrák és bûntudat-kultúrák
Ezeket az elképzeléseket  könnyebb megérteni azon a megkülönböztetésen keresztül, amit eredetileg Benedict tett a „szégyen” és „bûntudat” kultúrák között. A „szégyen” kultúrákban az számít, hogy a közvélemény tud-e egy egyén viselkedésérõl és körülményeirõl . Ezt illusztrálja egy görög népmese, ami arról szól, hogy a moirák azt a visszavonhatatlan sorsot adják egy újszülött kislánynak, hogy felnõ, megházasodik és hûtlen lesz férjéhez. Az egyik moira megenyhül, de minthogy a kislány sorsát nem tudja megváltoztatni, eléri, hogy a házasságtörésrõl csak a férj szerezzen tudomást, aki úgy dönt, hogy megtartja magának. Minthogy a közösség nem tud róla, a nõnek „megmarad a becsülete”. Bármilyen hallgatónak, aki az internalizált lelkiismeret  „bûntudat” hagyományában nõtt föl, majdnem lehetetlen elfogadni vagy megérteni a mese happy-endjét. A görögök számára azonban ez happy-end: ami lényeges és fontos, az a közvélemény és értékelése.
 A szégyen kultúrák körében végzett vizsgálatainak vitájában Epstein nemrégiben úgy érvelt, hogy a korábbi írók által tett megkülönböztetés a külsõ szankciókkal jellemzett szégyen  és a belsõkkel jellemzett bûntudat között ellehetetlenül, ha felismerjük, hogy a „szégyen centruma” az öntudatban rejlik. Mind a szégyen, mind a bûntudat nagyon intim, belsõ, személyes érzelem; ami szégyenként internalizálódik, az a szokások által meghatározott közösségi elõírások elismerése. A megszégyenülés mások vagy az ember saját szemében csak akkor büntetés és gyalázat, ha az embert érinti/érdekli a közösség helyeslése vagy helytelenítése. A szégyen internalizálódását mutatja, hogy képes elrettentõ, tekintélyes belátásként mûködni valakinek a saját cselekedeteit  és tapintatként a másokét illetõen.
 Heller Ágnes valami hasonlóról szólva inkább szégyen és lelkiismeret között tesz különbséget azzal az indoklással, hogy a bûntudat mindkettõbõl származik; „egy visszafizetendõ erkölcsi kötelezettség tudata”. A szégyen esetében mindenesetre a bûntudat járhat megbízhatósággal, de felelõsséggel nem, mivel ez utóbbi a lelkiismeret belsõ önállóságának jellemzõje, ami akkor bukkan föl és helyettesíti a szégyent, amikor új társadalmi helyzetek jelennek meg, amelyek megkövetelik, hogy a normák absztraktabbá, kevésbé homogénná és vitathatóbbá váljanak. A normák szabályainak elfogadása vagy visszautasítása megfontolást követel: „A jó cselekvés egyre inkább a jó indoklástól függ”. ..
 A fenti érvelés szerint, Görögországot tekintve, a szégyen olyan érzés, ami a helyesrõl, jóról és megfelelõrõl alkotott közfelfogás megsértésével függ össze. Ezek közül az axiomatikus értékek közül a vendégszeretet központi az én és a család mint egy meghatározott közösség és nemzet tagjaként való definiálásában. Szégyen, ha nem tudnak megfelelni a vendégszeretet normáinak, azaz annak, hogy megpróbálják betartani a közösség által illendõnek tartott szavakat, cselekvéseket és egyéb dolgokat. Itt fontos a „megpróbálás” fogalma, mivel a motivációknak és szándékoknak nagy jelentõséget tulajdonítanak. A „dinner of herbs where love is”*  bibliai gondolata összefoglalja azt a nézetet, hogy az ideális vendéglátás az, amit szívbõl ajánlanak föl, ha az ember mindent megtesz a vendégéért, amit tud, ezzel tapintatos és figyelmes közössége iránt is. Bár a fõ viszonyítási pont a közösség, az önbecsülés alapja az ideálisként definiált közösségi értékek betartani tudásában rejlik. A szégyen és becsület fogalmai tehát döntõ fontosságúak a vendégszeretet vizsgálatában.

Vendégszeretet, étel és szemmel verés
A vendégszeretet nem egyszerûen egy háztartás anyagi készleteit mutatja meg, hanem találékonyságát is. Mindkettõ kiválthatja a vendég csodálatát. Görögországban más mediterrán országokban és a Közel-Keleten elterjedt hiedelem, hogy a csodálat ártalmas lehet. A dicsérõ szavak vagy akár csak egy pillantás is elapaszthat egy forrást, üszkössé teheti a gabonát, megsavanyíthatja a tejet, elronthatja a gépeket, megbéníthatja vagy megölheti az állatokat, és megmagyarázhatatlan betegségeket okozhat a felnõtteknek; a csecsemõk és kisgyermekek pedig különösen érzékenyek erre az ártalmas csodálatra. Bizonyos emberek állítólag birtokolják és szándékosan használják is ezt az erõt, amit örökölni is lehet; de általában önkéntelennek, sõt véletlennek tartják. Görögországban to matit, a (rontó) Szemet – minthogy ilyen kiszámíthatatlan - folyamatosan meg kell akadályozni a mûködésben. Ezért annak, aki bárkit vagy bármit megdicsér, elõször mondania vagy csinálnia kell valamit, ami szerintük megvéd a rontástól: az általános „cselekvés” a köpés, vagy egy elhárító gesztus a kéz szétterpesztett ujjaival, a „mondás” pedig az elhárító szólások közül valamelyik használata (mint például „köpök” a cselekedet helyett vagy azzal együtt). Miért tartják a csodálatot károsnak? Bizonyára a vendégszeretet felajánlásával azt kockáztatják, hogy a vendégben éppen azt az érzés keltik, amit ártalmasnak vélnek? A keraszma egységessége talán az egyik módja, hogy a vendégszeretet ne legyen „szembeszökõ”. A szándékosan más és nem-konvencionális vendégszeretet egyszerre jelentené a szomszédok hallgatólagos lekicsinylését és az öntúlértékelés gesztusát, ami a nevetségesség és a „szégyentelenség” vádjának kockázatával jár. Csak azok engedhették meg maguknak az ilyen viselkedést, akiket nem érdekelte (vagy megtehette, hogy nem érdekli), mit gondolnak mások. De az étel adása és elfogadása nem csak az ételrõl szól, mivel a vendégszeretet olyan kibogozhatatlanul összefonódik az ön-prezentálással, a család jó hírével és görög mivoltával, hogy majdnem lehetetlen nem felajánlani: mivel azzal  társadalmi meghatározottságuk egyik axiomatikus formájának gyakorlását tagadnák meg. Ha ez így van, akkor a vendéglátás éppannyira történik a vendéglátó, mint a vendég kedvéért; a köszönet és csodálat nem csak a kapcsolat kontextuális aszimmetriáját fenyegeti, hanem a mögötte húzódó struktúrát is veszélyesen közel viszi a leleplezõdéshez. Így tehát nem meglepõ, hogy a házgazda a vendégszeretetért érzett csodálat és hála bármilyen kifejezését Istenre hárítja, neki köszönhetõ nemcsak az, hogy a házigazda ilyen csodálatra méltóan tudta szórakoztatni vendégét, de õ az, aki képes hatékonyan fellépni a csodálatot megrontó féltékenység és irigység ellen is.
Görögországban nem könnyû nemet mondani.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu