Mindig is gyermekded ötletnek tartottam, amikor az író azzal áll elõ, hogy birtokába jutott egy rej-télyes kézirat (az utcán találta, postán kapta egy ismeretlentõl, öreg barátja hagyta rá stb.), és most elérkezettnek látja az idõt, hogy a nyilvánosság elé lépjen vele. Fáradt éca, gondoltam. Most mégis elõhozakodom a magam kéziratával. Aki idegenkedik az ilyesmitõl, hát, ne olvassa el. Nem fogom bizonygatni, hogy nem én írtam. Nem én. Két dolog vezetett. Az egyikrõl majd késõbb. A másik a nosz-talgia volt, amely túl erõs volt bennem a nosztalgia, ahhoz, hogy elvessem a kézirat „kézirat” formáját (jóllehet akár a sajátoménak is mondhatnám). Aki járt már a bécsi Strudlhof-lépcsõnél a petúniáktól illatozó júniusi éjszakában, és alkalma volt szóba elegyedni egy homályba burkolózó titokzatos ismeretlennel, az bizonyára hasonlóképp cselekedne a rábízott füzet tartalmával.

   „Anyám, a dárisi Meropé volt, akinek népe különleges tiszteletben részesítette Mnémosynét, az Emlékezet istennõjét. Anyám maga is az istennõtõl kapta második nevét, mint sokan mások honá-nak leányai közül. Gyermekkorom boldogan telt apám, a korinthosi Polybos király fényes udvará-ban, anyám édesgetései közepette. Ha sírtam, ölbe kapott, és puha hasához szorított. Idõs asszony lévén, emlõi elasztak, ezért mézbe mártogatott ujját szopogatva aludtam el. Legszebb meséi Mnémosyné lányairól szóltak, a Múzsákról, akiknek megvolt az az adományuk, hogy a Feledés édes dalaival vigasztalják a gyászolókat.
   Apám palotájában a tengerrõl érkezõ idegenek miatt örökös volt a nyüzsgés. Gazdag város volt Korinthos, a tenger többnyire nyugodt, a széljárás kedvezõ, senkinek nem kellett vesztegelnie, a kocsmákból hiányoztak az ingerült, morózus tengerészek, akiknek már se pénzük, se reményük, hogy valaha is vízre szállhatnak. A kocsmai viadalok arra szorítkoztak, hogy eldöntsék, kicsoda aznap a legjobb mesélõ. Én szájtátva hallgattam a történeteket. Anyám azt mondta: életünk száma megsokszorozódik, ha megismerkedünk mások életével. A legyõzhetetlen lantostól, Daphnostól hallottam Laios királyról is: miként rabolta el, hogyan tartotta nõként maga mellett, és miért kerget-te ezzel öngyilkosságba Pelops fiát, az ifjú Kryssiphost, nem félve Héra istennõ bosszújától sem. Korinthosban mindenki irigyelte azt, aki gyõzött ezeken a viadalokon.
   Késõbb én is versenyre keltem, és gyõzelmeim emlékét életem késõbbi gyötrelmei sem tudták elhalványítani. Egyik legfényesebb diadalomat akkor arattam, amikor egy Biótiából jött hírneves mesélõt, immár kifogyva valamennyi regémbõl, végül úgy sikerült legyûrnöm, hogy elõadtam leg-frissebb álmomat, a maga valódi borzalmaival. A kocsma népe megéljenzett, de a biótiai azt kiál-totta, ilyen rege nem létezik, ezt én találtam ki. Arcul csaptam. Nem merte a király fiát megütni, vagy másképp vélt fájóbban megsebezni: azt sziszegte, te fattyú!, majd a többiek felé fordulva, gú-nyosan kifejtette, nem kellett volna viadalra kelnie velem, mert az efféle fattyúpalánták nem isme-rik a tisztességet. Elöntött a düh, kirántottam késemet, és ha apám emberei nem fognak le, bizonyá-ra elmetszem a nyakát. Apám, amikor fülébe jutott a jelenet, elkomorult, fel-alá járkálva, hosszan ecsetelte, mennyire nem illik hozzám az ilyen viselkedés, majd intett, hogy többé ne forduljon elõ.
   Bocsánatot kértem tõle, mire békével elengedett. De a dolog nem hagyott nyugodni. Kétség éb-redt bennem: vajon nem azért lettem annyira dühös, mert nap, mint nap magam is szembekerülök a mély és széles szakadékkal, amely apám s az én természetem között tátong: én a legkisebb dologra is fölpaprikázódom, õ mindig hûvös és megfontolt marad.
   Titokban, kíséret nélkül Delphoiba indultam, jóllehet esõs napok voltak, alkalmatlan idõ az uta-zásra. Nem búcsúztam sem apámtól, sem anyámtól. Nem sejtettem, hogy többé nem látom õket. A mindentudó Apollón istenhez fohászkodtam az igazságért. Amit hallottam, lesújtó volt. Apám gyil-kosa leszek, és anyámmal fogok együtt hálni, szólt a jós.
   Életem egyik pillanatról a másikra megváltozott. Miért e fenyegetõ jóslat? Miért épp engem sújt? Mit tegyek? Szívembe markol, hogy többé ne lássam szüleimet és szülõföldemet, és iszonyú a gon-dolata is, hogy apámat fellobbanó indulatomban megölöm, de annál is hátborzongatóbbnak, hogy öreg, jóságos anyám gyalázatos megbecstelenítõje leszek.
   Három alakja és három neve van a Sors istenének: Fonó, Kiosztó és Elháríthatatlan. Még Zeusnak, a legnagyobbnak sincs hatalma fölötte. Csakhogy az istenek sorstalanok, mert életük örök. Az örök élet kelyhébõl kortyolni... De Iasont, aki ezt megtette, az örök haldoklás kínjaival büntették! Zeus Zeus marad fában, sasban vagy szõlõvenyigében, de egyetlen halandó sem tudja magát felismerni testének szétszóródó anyagában, a porban és a sárban, vagy a testébõl táplálkozó füvek levelében.
   Így tépelõdtem magamban a sors elkerülhetetlenségérõl, miközben lábam egyre messzebb vitt hazámtól. A jóslat megrontotta boldogságomat, és tudtam, ameddig fennáll, sem én, sem apám, sem anyám nem lehetünk boldogak, mi több, az egész világ, a csillagoktól az alvilág mélységes mélyéig, a legtágasabb kozmosz lesz boldogtalan.
 
Talán a bennem hánykolódó gondolatok miatt nem vettem észre: bent járok egy szûk hegyszoros-ban, szembõl pedig hintó közeledik. Indokolt lett volna, hogy visszaforduljak, utat engedve a me-netnek, de  háborgó indulataim alig várták, hogy sisteregve kitörjenek mellkasomból. Megvetett lábbal jeleztem, nincs szándékomban félre állni. Olaj volt a tûzre, hogy az utas odakiáltotta nekem: Térj ki, te lókötõ! A hintó ablakához ugrottam, követelve, ismételje meg, minek nevezett. Válasz helyett botjával istenesen kupán vágott. Dühtõl elvakulva, az ablakon keresztül rántottam ki ülésé-rõl, és még ott, félig-meddig a levegõben tartva beleharaptam karjába. Nyekkenni sem volt ideje. Akkorát lódítottam rajta, hogy rámrohanó kísérõi közül kettõt levert lábáról, és magával sodorta õket a szakadékba. A harmadik szolga, látva õrjöngésemet, sarkon fordult, és futásnak eredt.
   Némiképp lecsillapodva, jó két óra gyaloglás után érkeztem meg a fennsíkra. Lentrõl, a völgybõl kakaskukorékolás hallatszott. Éreztem, valami egészen más kezdõdik életemben. Szólalj meg is-mét!, kiáltottam, és erre újra felhangzott a kakasszó. Azt is elõre megéreztem, hogy hamarosan emberek érkeznek hozzám. És valóban, négyes csoport bukkant fel, lassú léptekkel közeledtek az emelkedõn felfelé.
   Olyan alázattal sorakoztak elém, mintha földre szállt isten volnék. Mi járatban?, kérdeztem tõlük. Sírni kezdtek. A Fojtogató pusztítja a várost. A legdélcegebb ifjak odavesztek. Most épp Tekhoson, Kreon legkisebb fián a sor. Még csak tizenkét éves. De Haimónt, a bátyját, Thébai sudár liliomszá-lát már felfalta a szörny. És van egyéb baj is: királyukra rablók támadtak, és kegyetlenül meggyil-kolták, vezetõ nélkül maradt a nép. El fog pusztulni a város. Az anyák nem akarnak többé gyereket szülni, és senki sem vállalja a királyságot. Nincs remény... És zokogtak, férfihoz méltatlan köny-nyekkel.
   Ne sírjatok, én majd megvívok a Szörnnyel, nyugtattam meg õket. Lábamhoz borultak, és hálál-kodni kezdtek, de én intettem, térjenek haza.
   Ha figyelemmel követitek szavaimat, emlékeztek, esõs idõszakban indultam Delphoiba. Napokig esett. De ahogy a lépcsõkön, amelyeket Kadmos népe vájt a sziklákba, midõn Kadmos még élvezte az istenek bizalmát, és nem az Alvilágba, hanem az égbe készülõdött, elindultam a hegytetõre, a felhõk mögül elõbukkant a nap, és fénypászmája súlyosan hullott rám, aranyvértként. Így álltam a Fojtogató elé. Sfinx, ez volt a neve. Azt jövendölték, hogy tízezernegyvenhat évet él. Ez az idõ most letelt, a négy legfényesebb csillag egyetlen pontban ragyogott az éjszakai égbolton, véget ért egy kozmikus esztendõ. De ezt csak én tudtam.
   »Van egy kétlábú a földön, és egy négylábú, ugyanazzal a szóval nevezett, és háromlábú is. Min-den élõlény közül, a földön, a levegõben és a tengerben, egyedül õ változtatja az alakját. Akkor halad a leggyorsabban, amikor a legtöbb lábán jár.«
   Gyermekkorom óta tudtam a választ. És már majdnem kimondtam, ám mielõtt kevélyen beleköp-tem volna a Szörny ábrázatába, megtorpantam. Megéreztem, nem szabad elsietnem. Nem, nem az ember! A Sfinx háta mögött, lent a messzeségben kitárulkozó nõként terült el Thébai, és engem hívott. A végsõkig fokozott feszültség remegett a levegõben. Mindenki rám várt. Eljövetelemet sóvárogták hónapok óta. Az alant elterülõ város szinte sistergett a vágytól, és utánam epekedett, hogy hûs nedveimmel oltalmat hozzak. Én vagyok a vágy enyhítõje. Én vagyok a rend forrása. Én vagyok az, aki nevet ad életüknek. Tudtam már, mi a helyes válasz. Nevemet kell a Sfinxnek ki-mondanom; a nevet, ahogyan a kocsmában szólítottak! (Szüleim Istenadományának hívtak, mert anyám szégyellni valónak tartotta a másikat.) Én voltam az a négylábú, aki fürge, mint egy gyík, én voltam a kétlábú, dicsõ és délceg király, és én vagyok e somfabotos, görnyedt és vak koldus is, aki most szavakba önti történetét, mielõtt megkapná az istenek legnagyobb ajándékát, hogy beléphes-sen az alvilág lakói közé.
   Bevallom, akkor a háromlábút másra értettem. Hímvesszõm dagadozni kezdett. A királyságra gondoltam, amely hamarosan rám száll, és a szépnek lefestett királynéra. Dagadtlábú. Jól hallottad, én vagyok az, Dagadtlábú! Ez volt a név, aminek hallatán a Sfinx szemébõl kivillant a fény, õ pe-dig, mint egy kõszikla, oldalra bukva zuhant a mélyben csillogó tengerbe. Thébai megszabadult, én pedig a város királya lettem; egyben Iokasté, a megözvegyült királyné fáradhatatlan ágyasa.
   Egymás után születtek a gyerekeink, mert a nász édes volt, mint a legédesebb méz, amelyet az Olympos lábainál nyíló zsályamezõkrõl gyûjtenek a méhek.

Midõn az íráshoz lassítva beszédemet, hûséges Antigonémnak tollba mondom levelemet, folyton kínoz valami. Hiába látom múlt és jövõ titkait, mit érek vele! Szegény Antigoném, csak egyetlen nyelvet ismer... Ahogy bölcs szólásunk kérdezi: megértenétek-e az oroszlánokat, ha képesek volná-tok beszélni velük?
   Görögül szólok tehát, az istenek szeszélyének kiszolgáltatott thébai nép nyelvén. Ami túlontúl az idõhöz láncol. Ha egyszer valakinek kedve támadna, hogy más népek nyelvére fordítsa fogalmaz-ványomat, azt tanácsolom, ha tud, szakadjon el saját korának nyelvétõl. Szakadjon el az idõtõl. Régi mondásunk azt tartja, a folyó: víz és idõ. Vegyük ki az idõt belõle. Nem a folyóra, hanem a tengerre van nagyobb szükségünk. Az ég kékjével egybeolvadó õsi tenger, amelynek mámorosan merülünk mélyébe, és olyan észrevétlenül oldódunk fel benne, mintha vize testünk anyaga volna...
 Tudósaink nagy része hajlott arra, hogy az esõtáplálta Aigyptos hordalékából elõkotort kõtáblák ábráiban keresse a megvilágosodást. És volt, amikor közel jártak az igazsághoz. Ám nem a titok nyílt meg elõttük, hanem másvalami. Mert az ábrák rakosgatása során olyan jártasságra tettek szert, amely a tökély káprázatával jutalmazta õket, és végül megnyitotta elõttük az utat a költészet biro-dalmába. Az idõ kanyargó folyóiról a hatalmas tengerre jutottak.
   Egyetlen valóság érvényes: a költészet valósága. Egyetlen dolog van, ami kapcsolatot tud terem-teni különbözõ nyelvek és különbözõ kultúrák között: a szavak olthatatlan szerelme. Egyetlen do-log hivatott arra, hogy megértessen egymással olyan embereket, akik más-más idõben élnek: a köl-tészet.
 
A szerelemrõl kell beszélnem, ezért torpantam meg. Vajon van-e elegendõ bölcsesség és vakmerõ-ség bennem? Nem véletlenül mondják a szerelmesrõl: a Beavatott, a Filozófus, az Õrjöngõ, a Meg-szállott. Bár tudom, hûséges Antigoném szûz lelkét felkavarják szavaim, szólnom kell. Elétek kell rajzolnom Iokastét, szeméremtestének telt görbületét, örökké duzzadt és tejszagú emlõit, fonottkalács köldökét, remegõ ajkait. Jártatok-e a szamárfejû Dionysos orgiáin, vagy a fiú-lány Oineus titkos összejövetelein? Ha jártatok is, a bor és a mámorító gombák bódulata elhomályosítja emlékezeteteket. Bódulattal takarjátok el szemeteket. Mi nappal szerelmeskedtünk, éjszaka alud-tunk. Tiszta tekintettel néztünk egymás szemébe, mert úgy tartottuk, bûneinket, miképpen testün-ket, felfedtük egymás elõtt. Egyik regénk úgy meséli, hogy a Föld meg a Víz képtelen volt egye-sülni. Végül addig-addig gyötörték egymást, míg tökéletlen nászukból egy sárkány született, az Idõ, amelynek három feje van: elöl egy bikáé, hátul egy oroszláné, középen pedig egy istené. A Föld és a Víz sóvárogva leshette a mi nászunkat. Testünk úgy tapadt egymásra, hogy nem maradt rés köz-tünk; születõ gyerekeink szépségét mindenki csodálta. Úgy tûnt, új rege íródik. Iokasté ajtókat tárt ki, amidõn újra meg újra kimondta a nevemet. Hol Oineus voltam, aki az elsõ szõlõvenyigét hozta Aitoliába, hol Syleus, mielõtt agyonsújtja Herakles buzogánya, hol Kadmos, amikor a kígyókkal viaskodik, hol Meleagros, amint gyermekeit keresi. És én voltam Ikaros, a zuhanás pillanatában, Théseus, amikor átszúrja Skiron szívét, Iasón, amint kiokádja a sárkány. És én voltam a legnagyobb hõs, Héraklés. Tudtam minden pillanatban, ki vagyok.
   De egy ajtó zárva maradt...

Történetemnek ez a része, ne higgyétek, hogy balzsam volna öreg szívemre. Bûnöm és gyötrelmeim forrása fakad itt... Bûnömé, de bölcsességemé is. Sok hellén város kocsmájában jártam bolyongása-im során, és a regélõktõl gyakran hallottam saját történetemet. És bár nevet nem ferdítettek, ese-ményt ritkán módosítottak, a szerelemrõl alig szóltak, s ha mégis, üresen és dagályosan tették. A szerelem, ó ti tudatlanok, a szerelem, amit Iokastéval felfakasztottunk: elmét és szívet megrázó állapot, amely valószerûtlenségével rémületet szül a földi halandókban, mert ha nem riasztaná el õket, maga volna a világ kioltója, és úgy teremtene egy örökkön fennmaradó új világot, hogy a ré-givel az elmúlást is eltemetné. Azt is mondhatom, a vezeklés indokolt volt...
   Pestis ütötte fel fejét a városban, és a nép haragja a nép legostobább és legrongyosabb tagjainak képviseletében megjelent palotám lépcsõin. Arcuk tenyérnyi volt a félelemtõl és a gyûlölettõl. Megijedtem, mert bennük magamra ismertem, vak és gátlástalan indulataimra. Kreont az istenek-hez küldtem, és a balga hozta a hírt: meg kell találnunk Laios gyilkosát. Addig a Sfinxnél is vér-szomjasabb Pestis fojtogatja a várost. Az asszonyok nem szültek, de nem azért, mert nem akartak, hanem mert a halál méhükben rohasztotta el magzatjukat.
   Sebesen a végére járni! Nyomozni, vagyis megmutatni a népnek, mire képes az ész és a hatalom. Fellobbant bennem egy minden addiginál erõsebb szenvedély, hogy kinyissam a zárva maradt ajtót: a múltét.
   De elõbb váratlanul a jövõ lépett elém. A jövõmbõl: én magam. A tükrök a múltat mutatják: tü-körképünk valójában múlt idejû arcunkkal néz reánk. Ezeknél sokkal kegyetlenebbek a jövõidejû tükrök. Ott állt elõttem a vak koldus, a látnokok somfa botját markolva, és a szemembe mondta, hogy én vagyok az, akit keresek, én vagyok az, akit keresek, én vagyok a gyilkos, és a bûnök mo-csarában olyan mélyre jutottam, hogy tovább már nem süllyedhetek.
   Nappal aludtam, éjszaka tépelõdve járkáltam a palota kertjében. Az emlékezet birodalmában bo-lyongtam. Beláthatatlan volt ez a birodalom, és percrõl-percre tágasabb, mert miközben a csillagos ég alatt kutattam a múltamat, minden lépésem a következõ léptem emléke lett.
   Egyik reggel hírnök érkezett Korinthosból: apád halott, közölte velem. Beszámoltam neki a jós-latról: míg anyám él, nem térhetek haza. Ó, igen, efféle szörnyûségek megesnek, mondta a hírnök. Az ember bortól megrészegedve gyûlöletes dolgokra ragadtatja magát. De ez esetben nincs mitõl tartanod. Anyádnak nem vagy édes gyermeke. Itt áll személyemben az igazságszájú tanú: én vitte-lek neki, amikor még párnapos csecsemõ voltál...
   A te fiad vagyok?
   Ne higgy ilyen arcátlannak... Egy pásztortól kaptalak, Laios pásztorától, õ hozott föl Kitharion hegyére, amikor...
   Egyetlen láncszem kellett, hogy összeálljon minden. A koronatanúért küldettem, Laios pásztorá-ért. Hozzátok elém, de azonnal! Elég ebbõl!, kiáltotta Iokasté, és elszaladt. Azt hittem, gõgje tom-bol, királyi gõgje, amiért egy fattyú ágyasa lett. Hozták a pásztort, aki vonakodva állt elém. Igaz-e, ami ez az ember állít? Mondd, igaz-e? Torkának estem, fojtogatni kezdtem: beszélj, parancsolom, hogy beszélj!
 
Bûntelennek hittem magamat. Azt hittem, mindent kiterítettem a napvilágra, egyetlen szó, egyetlen gondolat, egyetlen borzasztó vagy hívságos tett, egyetlen mozdulat, a vágy egyetlen rezdülése nem maradt rejtve. De a múltat az emlékek végtelen nyelve sem képes leírni. Csakis sorsunkban válik láthatóvá. Mert a múlt úgy sugarazza át életünket, ahogy mágneskõ irányítja a tû hegyét.
   Amikor berohantam Iokasté után a palotába, sejtettem, feltárul az utolsó ajtó is. Rettegve léptem be ágyasházunkba. Iokasté vértócsában hevert széles ágyunk elõtt. Halott volt. Ölembe emeltem, mintha gyermekem volna. Súlyos, termékeny teste most könnyû volt, mint delfinek partra vetett, kiszáradt teteme. Tavaszi földillata megmaradt, és feltartóztathatatlanul áradt belõle. Behunytam szememet, és soha többé nem akartam kinyitni.
   Iokasté felpattintotta az utolsó ajtót. Megtudtam igazi nevemet. Ezt a nevet még soha senki nem mondta ki, jóllehet születésemtõl létezett: a Vesztes; másképpen mondva: a Halandó.

Miután Iokastét eltemettük és Kreon lett a király, a jóslatnak be kellett teljesednie: számûzött let-tem. Kreon megengedte, hogy Antigoné vezessen bolyongásaimon.
   Áthajóztam a tengereken, Afrika és Ázsia népei között tévelyegtem. Találkoztam egy királlyal, aki ugyanolyan szerencsétlen volt, mint én, és története hasonlított az enyémhez. Éltem egy nép között, az önmagukat pharsidoknak nevezõ emberek városában; õk is szüntelenül vártak valakit, aki megszabadítja õket a Fojtogatótól. Azt terjesztették, hogy aki eljön, a jövõbõl érkezik, ezért képes lesz arra, hogy megoldja az idõ talányát.
   Egyik este kikötöttünk a városban, amelyet Amrnak hívtak az ottlakók; alig idõztünk néhány órá-nyit, miközben a város szennyes utcáin kóborolva kutattunk élelem után, amikor értünk jött néhány fegyveres, és elvezetett egy hatalmas palotába.
   Betereltek egy terembe, és odaállítottak valaki elé, aki magasan ült elõttem. Azt kérdezte (ha fi-gyeltetek, talán most meglepõdtök), azt kérdezte, tudom-e, hol keresse a gyilkost? Mert addig bûn-hõdniük kell, amíg elõdje gyilkosát meg nem találják.
   Ebben a pillanatban megtudtam, az istenek végül könyörülettel vannak irántam, és hamarosan szenvedéseim is véget érnek, miként minden ezen a földön.
   Vágytam rá, hogy megpihenhessek. A városok szennye, az emberek durvasága, ostobasága, a fér-fiak és a nõk állati viselkedése, a reménytelenség és a kiábrándultság gyötrelmesebb tud lenni, mint a kínok õrjítõ örvénylése.
   Hamarosan lezárul történetem. Zeus megadta mennydörgésével az elsõ jelet. Úgy dörgött, mint szûnni nem akaró zivatar idején. Hamarosan felkelek innen, és elindulok az Eumenisek ligetébe, hogy a Lélek Vezetõjét követve, átjussak az Alvilágba. Odysseusnak Kyrké árulta el a mozgó szik-lák titkát; csakis e tudással jöhetett vissza az Alvilágból. Én Démétér oltalmát elnyerve léphetek az alvilág ösvényére. Mindent láttam, ami látszat, és ami látva elenyészik.
   Történetemet újra meg újra elmesélik. Emlékezzetek rám. Ha nem emlékeztek, akkor is veletek leszek.”

A fenti kézirat eredetije közönséges, barna borítójú iskolás füzetben található, angolul. A magyarí-tás során jócskán átírtam… (Itt jegyzem meg, hogy a tulajdonnevek átírásánál, fõképp a nevek ké-sõbb még szóba kerülõ szerepe miatt, a régiesebb és az angolhoz közelebb álló latinos, a Kerényi-féle Görög mitológia magyar kiadásából ismert írásmódot használtam.) A szerzõ maga is elég bi-zonytalan volt. Az eredeti írás egy utólag áthúzott mottóval kezdõdik. „No longer shall it be so. For their Sfinx / We have found an Oedipus, doth solve the links / Of chayn'd mysterious emblemes, holy rites, / Close riddles other darkenesse. Dr. Freud's he.” Egészen véletlenül ismerem a forráshe-lyet. Athanasius Kircher, 17. századi tudós Oedipus Aegyptiacus címû nevezetes könyvének angol nyelvû ajánlásából valók (tizenhét nyelven ajánlja mûvét Ferdinánd császárnak, köztük magyarul is, arabul is, még kínaiul is). Annyi a különbség, hogy a Kircher féle eredetiben Dr. Freud helyett Kircher neve áll (elvégre õ volt az, aki megfejteni vélte a titokzatos írásjeleket).
   Sigmund Freud megidézése sok mindent elárul a kézirat keletkezésének körülményeirõl. Szerzõje alkalmasint elhívatott freudista volt… Mért vetette el mégis a mottót?
   Talán rájött arra, hogy Freud sokkal termékenyebben benne van a mondatokban, semhogy szük-ség volna efféle nyomatékra. Könnyen ellenõrizhetõ, hogy az itt elmesélt történet a Szophoklész-verziót tekinti alapnak. Freud is ehhez a drámához kötötte felfedezését. A szövegrõl az is kimutat-ható, hogy a történet elbeszélõje a cselekményhez fûzött kommentárjaiban ugyancsak Freud elmé-letéhez igazodik: a tudatalattink a múlt hiteles krónikája, mert manipulálhatatlanul õrzi a múlt minden eseményét, és nehezen megfejthetõ impulzusokkal befolyásolja döntéseinket, vezérli csele-kedeteinket, alakítja érzelmeinket, irányítja életünket.
   Freud, megengedhetõ költõi túlzással fogalmazva, a tudatalatti mûködésének szakavatott leírását látta a Szophoklész-tragédiában: a sors kényszerítõ hatalmának mibenlétét, a múlt és a jövõ össze-függéseinek pontos megfogalmazását fedezte fel benne. Az idõ tiszta képletét. És talán ez a másik oka a mottó elhagyásának. Az a szerzõi szándék, hogy a Freud nevével szorosabban összeforrott Oidipusz-komplexus általános tézisei helyett „az idõ-formulára” irányítsa a figyelmet.
   A kusza, rosszul olvasható betoldásokra most nem térek ki külön-külön. Ám egy sajátos termé-szetû javítást nem hallgathatok el. A szereplõk nevét a kéziratban vaskos fekete vonallal áthúzták, mind egy szálig. Fölébük nyomtatott betûkkel beírták a klasszikus tragédiából jól ismert neveket. Itt-ott azonban kivehetõ, mit húztak át: bármilyen meglepõ, Oidipusz történetét elõször õsi sinto istennevekkel mesélték el: Amateraszuval és a többi mitologikus figurával, Nobukoval és O-Tamival, a sinto mítoszvilág ismert hõseivel. (Áthúzták..., azért használtam a többes számot, mert a kézírás alapján eldönthetetlen, hogy az eredeti szerzõ és az átjavító egyazon személy volna.)
   Kísértést éreztem, hogy visszaállítsam az eredeti neveket. Talán sokkal egyetemesebbé válna a történet, gondoltam. Ám szerencsére megsejtettem, mire valók a javítások. Érteni vélem, mi volt az indok. A kézirat szerzõje (feltételezzük, hogy mégiscsak õ volt a javítások végrehajtója is) ugyanazt gondolhatta, mint amit Freud is: nem más, hanem maga az Oidipusz-tragédia õrzi az idõ képletét; ezt kívánta tudtunkra adni, és úgy tûnik, ismételten óvakodott másfelé terelni figyelmünket. Hiszen amennyiben éppenséggel japán környezetbe helyezi, kihangsúlyozza ugyan a történet egyetemessé-gét, ám mégiscsak elhalványítja az eredeti szándékot: múlt, jelen, jövõ természetének leírását.
   Oidipusz megrendítõ sorsát természetesen bárki szimbólummá emelheti. Története rávehet bár-mely népet arra, hogy múltjával szembenézzen. De nem a nép emlékezik, hanem Oidipusz.
   Oidipusz története akkor záródik, amikor Thészeusz elkíséri õt az Erünniszek, más néven a Jó-akarók ligetébe, és átadja Hermésznek, a Lélek Vezetõjének.
   A görögök szerint az Alvilág lakója akkor maradhatott meg a földi halandók emlékezetében, ha az Alvilágba érkezvén, Mnémoszüné, az Emlékezet forrásából ivott. Aki visszaemlékszik saját ma-gára, életben tartja a róla való emlékezést is, amelyben tovább él. Ebben a pontosan feltárt viszony-ban kapcsolódik össze egyéni és kollektív emlékezet.
   Végül nevezzem meg, mi volt másik oka annak, hogy a „talált-kézirat” fáradtnak tartott ötletét nem vetettem el. Oidipusz sorsát elsõ személyben mesélik el nekünk. Ki az, aki mesél? Oidipusz. Igen, õ mesél, egyes szám elsõ személyben, a jelen idõben. Oidipusz, a Halhatatlan. Mi más volna ez, mint a legteljesebb emlékezés?! A múlt jelenné tétele. Mindazonáltal olyan formában, amely mégiscsak egyetlen lehetõséget mutat, vagyis mint eljövendõ létezik.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu