A Másik mása
Kiindulópontnak egyszerûen a konferencia címét
fogom használni: „Mi és mások”. Ez egyszerû
és szimmetrikus képletnek látszik, de ha elolvassuk
az alcímet is (Orosz mûvészek Nyugaton - Nyugati mûvészek
Oroszországban) világossá válik, hogy a „mi”
és „õk” közti viszony távolról sem kiegyensúlyozott
és egyenértékû . A cím azt sugallja,
hogy a mai világot lényegében a „másság”
tapasztalata határozza meg, egy ilyen világban az orosz mûvészet
különféle „másokkal” kerül szembe: például
a Távol-Kelet mûvészetével (mint Kína
és Japán)
vagy az iszlám világ vagy Latin-Amerika és Afrika,
hogy csak néhány olyan területet említsünk,
ahol figyelemreméltó mûvészi aktivitás
észlelhetõ napjainkban. Mindazonáltal a cím
nem ezekre a „másokra” utal, hanem egyetlen igen sajátos
„másikra”, a Nyugatra, a nyugati mûvészet világára.
De miért van az, hogy a nyugat mûvészetet
itt nem úgy fogjuk fel, mint csupán egyet a számos,
lényegében egyenértékû mûvészeti
idióma (nyelvjárás) között, hanem úgy,
mint a Másikat? A válasz nyilvánvaló: kimondottan
a mûvészet globális hálózatában
láthatólag a nyugati mûvészet tartja elfoglalva
a parancsnoki állásokat. Intézmények, tõke,
piac és koncepciók mind a nyugati világban találhatók,
vagy lényegében ahhoz kapcsolódnak. Talán nem
sok túlzással azt lehet mondani, hogy a Nyugat az, ami aktuálisan
meghatározza, hogy mi mûvészet, és mi nem az.
És még a sokat vitatott „transzkulturális” folyamatok
sem tudják elkerülni ezt a determináló tényezõt:
egy bizonyos regionális mûvészi jelenséget vagy
idiómát elõször a nyugati értelmezõk,
intézmények és a tõke fogadják be, és
csak ezek után „telepítik” vagy „vetítik vissza” eredeti
kontextusába. Ez a viszony persze nagyon eltérõ értelmet
ad a „Másik” fogalmának. Igaz lehet, hogy nekünk a nyugati
mûvészet a „Másik”, de ami igazán számít,
az az, hogy „mi” vagyunk a Nyugat számára a „Másik”.
Ez a viszony globális. A dél-afrikai és a japán
mûvészet talán kevéssé ismert és
nehezen érthetõ egymás számára, úgyhogy
a kapcsolatuk leírható volna a „másság” fogalmával,
de ez nem igazán fontos. Sokkal fontosabb, hogy milyen mértékig
maradunk mi ismeretlenek, felfoghatatlanok és ezáltal „mások”
a Nyugat számára. Az ilyen szituációban az
a perverz, hogy mi eleve úgy fogjuk fel magunkat, mint akik „mások”
vagyunk a Nyugat számára, hogy úgy mondjam a „Másik
szemével” nézünk magunkra. Ez persze egy csalóka
szemléletmód, de ezáltal „mi” úgy fogjuk fel
magunkat, mint „a Másik Másikját”.
Nagyon hasonló témákat érintett hozzászólásában
például Jekaterina Dyogot, aki az identitás és
a reprezentáció problémájáról
beszélt a mai orosz mûvészetben. Leírja azt
a helyzetet, amelyben egy mûvész eleve arra kényszerül,
hogy képviselõként funkcionáljon az Oroszország
- Nyugat relációban: „Oroszországban reprezentációról
beszélni, ‘befelé’ és ‘kifelé’ elkerülhetetlenül
azt is jelenti, hogy úgy beszélünk Oroszországról,
mint ami szemben áll a Nyugattal, a Nyugat lévén az
egyetlen hivatkozási alap és reprezentálásra
érdemes hely, ha a nem-reprezentáltakról esik szó.
Ha a reprezentálhatatlanról van szó, elkerülhetetlen
az Oroszországra való hivatkozás.” Amit Dyogat leír,
az pontosan a másságával megjelölt és
reprezentációt kívánó világ;
ugyanakkor olyan világ is, amelyet egy sajátos Másik
határoz meg, a Nyugat.
Az elképzelt Másik
Bizonyára nem csak a mûvészetben beszélhetünk
egy megosztott világról, olyan világról, amely
zárt, egymás számára érthetetlen egységekbõl
épül fel. Ami azt illeti, ez a nézet pontosan megfelel
annak a globális politikában érvényesülõ
új paradigmának, annak a modellnek, amely az új világrend
alapjául kéne hogy szolgáljon. Ezeket a nézeteket
találhatjuk meg például Samuel P. Huntington „A civilizációk
összecsapása és a világrend helyreállítása”
címû sokat vitatott könyvében, és ez a
könyv bizonyára nem csak magánspekulációkat
vezet elõ, hanem kategóriákat ajánl politikai
értelmezõk és stratégiák számára,
olyan paradigma ez, amely felváltotta a modernista univerzalista
modellt. Huntington úgy írja le a világot, mint különbözõ
(etnikai, vallási, kulturális és egyéb hasonlóságokon
alapuló) civilizációk valamiféle rongyszõnyegét.
Ezek a civilizációk állítólag konfliktusban
állnak a többi civilizációkkal. Ez lényegében
egy poszt-hidegháborús és ugyanakkor poszt-kolonialista
modell. A politikai és ideológiai ellentétek szimmetriája
és a gyarmatosító tõke és a gyarmatok
közti klasszikus viszony eltûnt; helyette itt van nekünk
a Huntington-féle paradigma, amely véleményem szerint
megpróbálja biztosítani a nyugati világ civilizációs
egységét, ugyanakkor definiálni és biztosítani
a helyét egy olyan világban, amelyet nem lehet többé
közvetlenül kontrollálni oly módon, ami továbbra
is lehetõvé tenné a Nyugat számára globális
létérdekeinek biztosítását.
Miért gondolom, hogy a Huntington-féle paradigma
egyik funkciója, hogy biztosítsa a Nyugat identitását?
Állandóan úgy beszélünk a Nyugatról,
mint egyetlen koherens egységrõl, holott valójában
igen heterogén: megvannak a saját centrumai és
perifériái, saját antagonizmusai és hatalmi
harcai, küzdelmek a domináns pozícióért
és a hegemóniáért. (Gondoljunk csak a sokértelmû
viszonyra az európai és az amerikai kultúra között.)
A nyugati identitás erõteljes hangsúlyozását
úgy is fel lehet fogni továbbá, mint egy tünetet,
amely jelzi azt a tényt, hogy ezt az identitást egyáltalán
nem lehet adottnak venni többé. A nyugati világ valójában
maga is heterogén kulturális, sõt, civilizációs
értelemben is, és ennélfogva maga is konfliktusok
potenciális (olykor aktuális) színtere. A multinacionális
tõke és az új „globális városoknak”,
a globális gazdasági kapcsolatok központjainak kifejlõdése
szintén új fontos tényezõket vezet fel.
A hidegháborús és neokolonialista korszak
modernista ideológiája arra az elgondolásra épült,
hogy a modern nyugati formák és értékek a modern
formák és értékek, és ennélfogva
egyetemes érvényûek. Egy ilyen ideológiában
bizonyára lehet a dominancia és a kontroll eszközét
látni. Mint ilyen a modernista univerzalizmus kiegészült
a „más”, lényegében véve premodern formák
egyfajta etnografikus megközelítésével. A „civilizációk
összecsapásának” modellje másfelõl
egy olyan világnak felel meg, ahol a Nyugatot és a hatalomra
és kontrollra fenntartott igényét kikezdik a feljövõben
lévõ új hatalmi központok. E szerint a modell
szerint a modern civilizáció nem szükségképpen
nyugati, és a nyugati civilizáció nem szükségképpen
modern. Én úgy gondolom, hogy ennek az elméletnek
az a szándéka, hogy biztosítsa a Nyugat lényeges
érdekeit egy olyan idõszakban, amikor a Nyugat már
nem tarthat számot univerzális dominanciára. De lehetséges
egy másik átfogóbb aspektus is. Nemcsak arról
van szó, hogy a hatalom területileg újraelosztásra
kerül, hanem hogy deterritorizálódik, globálissá,
képlékennyé és elvonttá is válik.
Az identitás és a különbözõségek
erõteljes hangoztatása ennélfogva úgy is felfogható,
mint egy ilyen identitás válságának, eltûnésének
visszfénye.
Mindez azt jelzi, hogy „a Nyugat” sajátos „nyugati identitásával”
együtt talán maga is csak káprázat, tehát
a „mi” saját káprázatunk, a mi „Másik”-unk,
az a bázis, amelyen „mi” megkonstruáljuk a „mi” identitásunkat.
A „civilizációk összecsapása”
különbözõségekre és konfliktusokra,
„más” civilizációkra és kultúrákra
szakadt világának paradigmája bizonyos értelemben
mélyen Nyugat-centrikus. Arra való, hogy biztosítsa
a nyugati civilizáció egységét és ugyanakkor
politikai és kulturális elsõbbségét.
Az a logika, amelyet Huntington vállalkozásában felfedezhetünk,
valójában nagyon hasonlít e konferencia címének
logikájához. Az õ megközelítésében
is olyan képet kapunk elõször a világról,
mint egy különbözõ civilizációkból
összeálló tákolmányról; de valójában
könyve nemcsak a nyugati megfigyelõ nézõpontjából
íródott, hanem azzal az igénnyel is, hogy olyan magyarázósémát
dolgozzon ki, amelybõl a Nyugat képes lesz kezelni a „másokat”.
A nyugati világ viszonya ezekhez a furcsa „más”
civilizációkhoz és kultúrákhoz pontosan
olyan, ahogy e konferencia címében áll: „Mi és
mások”. A „mi” pozíciónk nem univerzális többé,
szükség van arra, hogy „megértsünk” és „megmagyarázzunk”
más kultúrákat. Ezek a magyarázatok igen gyakran
azt a mintát követik, amelyet Edward Said elemzett kritikusan
„Orientalism” címû könyvében. Ahogy a Kelet és
az Iszlám (Said által elemzett kategóriái),
ezek a „más” kultúrák is úgy jelennek itt meg,
mint idõtlen, képzelt entitások, amelyek „archaikusak”,
„irracionálisak”, „vadak”, „veszélyesek”, stb.
Egy ilyen nézõpontból a mai Oroszország
és ellentmondásai magyarázatába nem az aktuális
politikai és gazdasági antagonizmusok elemzésével
kellene belefogni, hanem egy képzelt „orosz lényeg” felõl.
Ez az örök és változatlan lényeg furcsának,
veszélyesnek és ugyanakkor vonzónak is tûnik,
magában foglal olyan dolgokat, mint az ortodox és misztikus
hagyományok, az emocionális, irracionális és
költõi orosz lélek, stb.; sugallhatja azt az elgondolást
is, hogy az oroszok „természetüknél fogva” jobban szeretik
az erõs, tekintélyelvû politikusokat, mint egy tökéletesen
demokratikus rendszert.
Nyugati kurátorok Afrikában
A „mások” világa, jobban mondva a Másik (a Nyugat)
és az õ másikjainak világa ennélfogva
„értelmezésre” és „magyarázatra” szorul, és
csak ez lehet egy esetleges „dialógus” alapja. Ez a viszony identitások
és reprezentációk rendszerének kifejtését
vonja maga után. A „magyarázó” viszony egy „más”
kultúrához azt jelenti, hogy ennek a kultúrának
minden termékét úgy kell felfogni, mint ami ezt a
kultúrát, ennek az identitását képviseli.
Ilyen kultúraközi kapcsolatok mellett a mûvészek
akaratuk ellenére arra kényszerülnek, hogy a saját
különös világuk reprezentánsaiként
funkcionáljanak. Ha „mi” találkozunk „más” kultúrák
mûvészeivel, „mi” is ezt a „másságot” keressük
a mûveikben; például hogy egy bizonyos orosz mûvész
hogyan jeleníti meg mûveiben feltételezett „orosz lényegiségét”.
A „lényegnek” és az „identitásnak” ez a „magyarázata”,
amely a példaként felhozott mûalkotásban megjelenik,
mindemellett a „mi” saját „lényegünket” és „identitásunkat”
erõsíti.
Visszatérve Dyogot feljebb említett szövegére,
azt mondhatnám, hogy egyik legfõbb állítása
éppen az, hogy az orosz mûvész nem térhet ki
az elõl, hogy ilyen reprezentáns legyen:
„Az orosz mûvész állandóan két reprezentációs
mechanizmus Szkillája és Karübdisze között
találja magát, amelyek automatikusan és könyörtelenül
be vannak kapcsolva. Oroszországban kortárs mûvésznek
lenni annyi, mint a nyugati kultúrát képviselni (...),
Nyugaton viszont egy orosz mûvész elkerülhetetlenül
Oroszországot reprezentálja.”
Minden bizonnyal tudunk mutatni számtalan példát,
amikor egy orosz mûvész nyugati fogadtatása (sõt
néha még a sikere is) azzal a ténnyel függött
össze, hogy az orosz (korábban a szovjet) lényeg megtestesítõjét
látták benne. Ilja Kabakov például nagyon érdekes
ebben a tekintetben, különösen mivel õ mint „áttelepült
személy” hosszú ideig megszállottan taglalta a szovjetunióbeli
tapasztalatait, a valóságot, az eszméket, az elképzeléseket,
stb. (Ráadásul nem akarta elfogadni valaki olyannak a szerepét,
aki „tipikus”, egy „reprezentáns”, de nagyrészt mégiscsak
ez volt, ez történt vele. Nyilvános vécé/lakása
az 1992-es documentán például bizonyára alkalmazott
a szovjet valóságból vett elemeket, ez voltaképpen
mégis nagyon személyes, költõi és ironikus
konstrukció, jelentések, valóságtöredékek
- és érthetõ módon személyes tapasztalatokra
és rögeszmékre való utalások hálója.
De természetesen nem tudta elkerülni az olyan jellegû
értelmezéseket, hogy az élet a Szovjetunióban
olyan, mint egy nyilvános vécében élni.
Talán az Alekszander Brenner és Oleg Kulik legújabb
stockholmi „botrányára” való rendkívül
negatív reakciókat is meg lehetne ezeken a viszonyokon keresztül
érteni (és a Brennernek a Malevics-képpel kapcsolatos
akciójára való reagálásokat is) - akárcsak
ennek a képzõmûvésznek a kortárs mûvészvilág
„szokásos üzletmenetébe” való rendkívül
gyors integrálását. A stockholmi projektum (kimondottan)
a Kelet-Nyugat dialógusról szólt, és (hallgatólagosan)
a domináns helyzetrõl ebben a dialógusban. A „Nyílt
levél a mûvészvilághoz”, amely Kulikot, Brennert
és Viktor Misianót a mûvészet, a demokrácia
és a nõk ellenségeiként denunciálja
(Lehetségesek-e ennél szörnyûbb vádak egy
PC elme számára?), jellegzetes „csúsztatás”
volt. Brennert és Kulikot igen gyorsan átkódolták,
és megtalálták akcióik szerepét és
jelentését. A mûvészvilág kijelölte
a helyüket a normális diskurzuson belül - pontosan a „másság”
képviseletében, ami az õ esetükben a vad, destruktív,
veszedelmes, naivan kritikus és ugyanakkor különösen
vonzó „orosz lényeg”-et jelenti. Most aztán elvárják
tõlük, hogy agresszíven viselkedjenek, hogy betörjék
az ablakot, stb. A paradoxon itt nem csupán abban van,
hogy pusztán az orosz lényeg képzetének reprezentánsaként
fogva fel õket éppen azok fölött a dimenziók
fölött siklunk el, ami a mûvészetüket mûvészetként
érdekessé teszi; hanem az a tény is, hogy ez a két
stratégia, amellyel gyakran találkozunk a kortárs
orosz mûvészetben (erõszak egyfelõl és
egy rendkívül privát, majdnem érthetetlen nyelv
másfelõl), és amit többek között úgy
is lehet érteni, mint a reprezentáció/magyarázat
rendszere elleni fellépés kísérletét,
alkalomadtán magába a rendszerbe is bekerülhet, és
„reprezentáns” értéket kaphat.
De Dyogot a reprezentálásnak egy ellentmondásos
kettõs mechanizmusáról is beszél: egy orosz
mûvésznek Oroszországot kell reprezentálnia
a Nyugat számára, ugyanakkor a Nyugatot Oroszország
számára. Ez a felismerés felhívja a figyelmünket
arra a tényre, hogy a reprezentációs játszmán
kívül más struktúrák is mûködnek
a mai mûvészeti világban. Ezek közül az egyik
az az elgondolás, hogy a nyugati modern mûvész valójában
a modern mûvész, a modernizálódás (a
képzõmûvészetben éppúgy, mint
a kulturális és társadalmi élet más
területein) elnyugatiasodás. A „más” társadalmi
és kulturális formák lényegében pre-modernnek
minõsülnek, aminek csak folklorisztikus értéke
van. Úgyhogy a kortárs mûvészet világában
legalább két szituációval lehet találkozni.
A régebbi (a „modernista”) azt állítja, hogy a nyugati
modernista mûvészet történetének és
fejlõdésének egyetemes értéke van, és
ez tulajdonképpen a modern mûvészet mint olyan története
és fejlõdése. Az újabb (a „posztmodern”) változat
azt állítja, hogy a mai világban nagyon különbözõ
„modern” kultúrák léteznek, hogy a nyugati formák
nem univerzálisak, és az olyan kulturális produktumok,
mint a mûvészeti alkotások, a saját megfelelõ
kultúrájuk és civilizációjuk „reprezentánsaiként”
funkcionálnak.
Hadd illusztráljam ezt a nagyon általános
témát egy kis történettel. A 80-as évek
közepén, amikor nemcsak a kelet-európai mûvészet,
de az afrikai és a latin-amerikai mûvészet is kezdett
érdekessé válni a Nyugat számára, kurátorok
egy csoportja utazott Afrikába, hogy kiválasszon néhány
mûvészt egy nemzetközi tárlatra. Miután
azonban elvégezték a válogatást, meglepve hallották
a helyi mûvészeti szakemberektõl, hogy minden igazán
fontos mûvészt kihagytak, és csak a legszörnyûbb
„afrikaias” giccset válogatták össze. Hogyan történhetett
ez? (Végül is a kurátorok mégiscsak szakértõk
voltak...)
Azt hiszem, a magyarázat nagyjából a következõ
lehet: Afrikában ezek a kurátorok kétfajta mûvészettel
találkoztak. Az egyik a Nyugat által befolyásolt értelmiségi
elit produkciója volt (a „modernizálókat” gyakran
hívják „nyugatosoknak”), olyan embereké, akik a társadalom,
a gazdaság és a mûvészet nyugati formáit
is univerzálisnak tartják. A nyugati kurátorok azonban
aligha találhatták „autentikus” mûvészetnek
ezeket a mûveket. Nagyon valószínû, hogy a nyugati
eredetik provinciális másolatának tartották
õket, és számukra nemcsak azért nem voltak
hitelesek, mert másolatok voltak, hanem mert a gyökerek, hagyományok
és ezzel az identitás (mint olyan) elvesztését
jelezték. Egyszerûen nem voltak már „mások”,
és éppen ez a „más”, ez a „különbözõ”
volt az, amit a kurátorok kerestek. Nem csoda hát, hogy olyan
mûvészeket preferáltak, akik nyíltan használták
a „bennszülött” tradíciókat, számukra ez
volt az eredeti, az igazi afrikai mûvészet. A helybeli értelmiségiek,
(a nyugatosok) persze elborzadtak ettõl, az õ szemükben
ezek rendkívül rossz, nem autentikus, folklorista mûvek,
amelyek a fejlõdõ, modern afrikai valóságnak
meg nem felelõ, hamis, nosztalgikus képet adnak.
United Colors of Multiculturalism
Azt hiszem, hogy ez a párhuzam a második és a
harmadik világ között az elsõhöz való
viszonyuk tekintetében nem véletlen. Mindkét esetben
lényegében ugyanaz a stratégia mûködik:
„megengedni” a „kulturális differenciákat” (a nyugati kultúra
elsõbbségérõl való meggyõzõdéssel
a háttérben). Az ún. multikulturalizmus bírálatában
Rasheed Araeen például pontosan ugyanezt a struktúrát
tárja fel. A Nyugat, úgy véli, a multikulturalizmust
kulturális eszközként használja arra, hogy etnicizálja
saját nem-fehér lakosságát - valamint ködösítésnek,
hogy elfedje egy olyan fehér társadalom ellentmondásait,
amely nem képes és nem hajlandó felhagyni birodalmi
hagyományaival. Araeen leírása a „kulturális
differenciák” stratégiájáról majdnem
szó szerint megfelel a kelet-európai (különösen
az orosz) mûvészek „reprezentáns” szerepe problémájának.
„Ami a domináns diskurzust illeti, az oly mértékben
megszállottja a kulturális különbségeknek
és az identitásnak, hogy ez úgyszólván
intellektuálisan leblokkolja, tehát nem képes többé
magukra a mûalkotásokra figyelni. (...) Ezt a kulturális
különbözõségektõl való megszállottságot
már intézményesen is legalizálták a
„posztkoloniális másik” megkonstruálásával,
akinek csak addig engedik meg, hogy kifejezze magát, amíg
a saját másságáról beszél.” Elemzését
Araeen egy alternatív képpel zárja: „A multikulturalizmus
uralkodó nyugati fogalma a legfõbb akadály, amellyel
szembekerülünk abbéli igyekezetünkben, hogy megváltoztassuk
a rendszert, és egy olyan nemzetközi paradigmát alakítsunk
ki, ahol aminek elsõbbsége van, ami számít,
az a mûvészi munka a saját elõállítási
és érvényességi szabályaival, az esztétika,
a történelmi kialakulás, a hely és a jelentõség
terminusaiban, olyan szabályokkal, amelyek nem szükségképpen
vezethetõk le egyetlen vagy õseredeti kultúrából.”
Araeen elemzése bemutatja a „multikulturalizmus” igen
széles területét, amely azonban pontosan megfelel a
reprezentálás/magyarázat általam imént
taglalni próbált rendszerének. Mivel azonban kritikája
a kulturális imperializmus kérdését is felveti,
szeretnék itt megemlíteni egy másik dokumentumot,
az Alexander Brenner mellett kiálló „Támogató
levelet”, amelyet Edi Cufer, Goran Dordevic és az IRWIN csoport
írt Brenner amszterdami pere kapcsán. A levél többek
között összekapcsolja Brenner akcióját és
tevékenységét általában annak a nyugati
struktúrának a bírálatával, amely „gazdasági
fölényével igyekszik megtartani kulturális, szimbolikus
fölényét” - kisajátításokkal (Brenner
esetében azoknak a képeknek az eltulajdonításával,
amelyeket Malevics hagyott Berlinben 1927-es kiállítása
után), úgy gondolom, hogy ez a „szimbolikus fölény”
éppen az a dimenzió, amely a Nyugatot megkülönbözteti
a többi „másiktól”. Az utóbbi aztán azt
kérdezi: „Igaz, hogy a globális kapitalizmus az új
elnevezés arra, hogy a nyugati világ kulturálisan
kolonializálja a világ összes többi részét?”
Araeen és a „Levél” szerzõi nem egyformán
látják a hatalmi és uralmi rendszereket. Araeen bírálata
úgy írja le a multikulturalizmust, mint imperiális
ambíciók eszközét, amelyek még megvannak,
de már nem univerzálisak és nyitottak többé.
A globális kapitalizmus kérdése azonban az uralom
egy eltérõ rendszerére utal.
Itt Slavoj Zizekre hivatkozom, aki nagyon érdekes gondolatmenetet
fejtett ki a multikulturalizmussal és a globális kapitalizmussal
kapcsolatban. Számára a multikulturalizmus „a globális
kapitalizmus ideális ideológiai formája”. Mivel ennek
a globális kapitalizmusnak a hatalma már nincs többé
a gyarmati fõvárosba kihelyezve, mivel a különbség
a kolonializáló állam és a gyarmatok között
eltûnt, a tõke most minden államot és régiót
kolonializálással fenyeget. „Ennek a globális kapitalizmusnak
az ideális ideológiai formája persze multikulturalizmus,
egy olyan attitûd, amely valamiféle üres globális
pozícióból minden helyi kultúrát fenyeget
ugyanúgy, ahogy a gyarmatosító fenyegeti a gyarmatosított
nemzetet - mint „bennszülött népet”, amelyet kutatni és
„tisztelni” kell. Más szóval a hagyományos imperialista
gyarmatosítás és a globál-kapitalista öngyarmatosítás
között pontosan ugyanaz a viszony, mint a nyugati kulturális
imperializmus és a multikulturalizmus között: éppúgy,
ahogy a globálkapitalizmus magában foglalja a gyarmatosítás
gyarmatosító nélkül paradoxonát, úgy
a multikulturalizmus is magában foglalja az eurocentrikus távolságtartást
és/vagy paternalizáló tiszteletet a helyi közösségek
iránt anélkül, hogy egyetlen partikuláris kultúrában
gyökerezne.”
Nagyon gyakran találkozunk azzal az elgondolással,
hogy a multikulturalizmus nem semleges, hogy ez a semlegesség csupán
egy euro- és nyugat-centrikus pozíció álcázása,
folytatja Zizek, ez az elgondolás bizonyos értelemben igaz,
de õ érdekes magyarázatot kínál rá.
Számára ez az „eurocentrizmus” csupán egyfajta vakfolt,
amely elrejti a nyilvánvaló igazságot, hogy nincs
többé helyi álláspont, hogy a szubjektum absztrakt
és egyetemes. „Az ijesztõ nem a (holt egyetemes) gépezetben
lakozó (partikuláris eleven) szellem, hanem a minden egyes
(partikuláris, eleven) szellemen legbelül lakozó (holt,
univerzális) gépezet.”
Itt két ellentétes feltételezéssel
állunk szemben: hogy a Nyugat a globális kapitalizmussal
kulturálisan kolonializálja a világ többi részét,
és a globális kapitalizmussal mint a mai világ teljesen
delokalilizált (minden helyhez kötöttségtõl
mentesült) rendszerével nem úgy találkozunk,
mint a hatalom és uralom egyetlen rendszerével, hanem mint
különbözõ rendszerekkel, amelyek maguk is konfliktusba
kerülhetnek egymással. Ezek a konfliktusok a szimbolikus szinten
is lejátszódnak. A hegemónia elleni harc a faj, az
etnicitás, a nemi szerepek stb. terminusaiban egy harcot jelez a
régebbi, patriarchális és gyarmati rendszer (amelyben
ezek a különbségek még funkcionálisak voltak)
és egy újabb mai rendszer között, amelyben ezek
a különbségek már nem jók semmire, inkább
csak akadályt jelentenek. Azt is feltételezhetjük, hogy
ez az eltolódás megfelel a globális multinacionális
kapitalizmus irányában való eltolódásnak.
Ezzel az eltolódással megérthetjük a különbséget
aközött, ahogy Araeen írja le a multikulturalizmust (mint
az etnicizálás és a ködösítés
eszközét), és ahogyan Zizek hivatkozik rá, azaz
multikulturalizmus, ami azt jelzi, hogy mindezek a differenciák
esetleg lényegtelenek.
A híres Benetton jelszó, „United Colors of Bennetton”
és ennek reklámkampányai világosan példázzák
ezt a folyamatot: hajviseletüktõl vagy a bõrszínüktõl
vagy a nemüktõl (vagy a kultúrától, amelyhez
tartoznak, tehetnénk hozzá) függetlenül, a Benetton-plakáton
a sok különbözõ ember lényegében egyforma.
Érdekes, hogy a Benetton hirdetés milyen szorosan követi
a mai kritikai mûvészetet, azaz azt a mûvészetet,
amely megkérdõjelezi a lokális, faji, kulturális
vagy nemi különbségeken alapuló dominancia-viszonyokat.
Azt hiszem, ez az összefüggés nem teljesen véletlen,
és Benetton csak egy különösen világos példáját
nyújtja annak, hogy a dominancia új globális struktúrái
még a kritikus mûvészetet is felfedezhetik az útjukban
álló szimbolikus és ideológiai struktúrák
elleni harcukban.
De még a hatalom globális struktúrái
sem teljesen területnélküliek, nem teljesen „virtuálisak”:
különösen fontos, hogy a globalizáció egyik
következménye a funkciók centralizálása,
kontrollja és irányítása, - és ebben
a központosításban a rendkívül fejlett országok
nagyobb városai (és hálózatai) különleges
fontosságra tesznek szert. A globális hatalom tehát
nemcsak, hogy a Nyugathoz kötõdik, de fõbb központjainak
fontossága révén ezen a globális hálózaton
belül a Nyugat újradefiniálta döntõ szerepét
a globális hatalmi rendszerben. A új központok bizonyára
nemcsak absztrakt pontok, mint „a világgazdaság megszervezésének
vezérlõ helyei”, összefüggnek a gazdasági,
politikai és szimbolikus struktúrákkal is...
Mindenesetre talán nem lehet azt mondani, hogy tényleg
a Nyugat a globálkapitalizmus „szubjektuma”. Az új globális
centrumok révén a deterritorizált és elvont
globális hatalom valahogy mégiscsak területeken vet
horgonyt, ha nem integrálódik is ezekbe egészen. Ezek
körül a pontok körül (és talán a helyi
hatalmi struktúrákhoz kapcsolódva) új uralmi
gócok vannak létrejövõben. A személytelen
globális tõkének ez a víziója, amely
kolonializálja az egész világot, és a saját
„vezérlõ pontjaira” gyûjti össze a szimbolikus
értékeket, elég pesszimistán hangzik. Meg lehet-e
egyáltalán közelíteni az új „nemzetközi
paradigmát” a mûvészetben, amit például
Araeen jelez?
Titokban mind azt feltételezzük, hogy a másság
multikulturális világa csak a felszín, és hogy
van olyan másság, amely abban az értelemben különbözik
másoktól, ahogyan mindannyian különbözünk
tõle. De van-e valami esély arra, hogy többé
ne úgy tekintsük magunkat, mint a „Másik Másikját”,
és szó szerint vegyük a globalizmus eszméjét?
Különösen Oroszország rendelkezik talán a
maga helyzetében, politikai erejével, mûvészi
és szellemi potenciáljával valódi lehetõséggel
arra, hogy létrehozzon egy eltérõ, alternatív
nemzetközi kulturális hálózatot. De egy ilyen
vállalkozás nagy energiakoncentrációt kíván,
és elsõsorban a reprezentálási játszmából,
a „Másik Másikjának” helyzetébõl való
kiszállást.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu