A hetvenes évek
0,1 %
Magyar szamizdat-történetet elõször húsz
éve írtam, Adam Michnik felkérésére.
“Piros” vagy más néven “mini” útlevelemmel élve
1980 nyarán meglátogattam lengyel ellenzéki barátainkat.
Azelõtt 1976-ban jártam náluk, hiszen az én
nemzedékem mindig is egy húron pendült a lengyelekkel
már hatvanas évekbeli diákmozgalmárságunk
óta. Mindvégig párhuzamos volt az útjuk a miénkkel,
a tekintélyellenes újbaloldaliságtól az erõszakmentes
emberi jogi ellenállásig - s késõbb a “kerekasztalos”
demokratizálásban is. S mindenkor azt kellett látnom,
némileg irigykedve, hogy a lengyelek kicsit elõttünk
járnak. Varsóban Jan Litynskinél laktam, a Robotnik
munkásújság papírhegyei között. Most
éppen amiatt irigykedtem, hogy a lengyel ellenzékiek már
politikai újságot nyomtatnak. Mindent elmondott a látvány,
hogy Adam Michniken a Nova Szamizdatkiadó színes T-shirtje
volt. Látva lelkesedésemet, ott helyben lekapta magáról
és nekem adta. S aztán hamiskásan azt mondta: nemsokára
majd ti is fogtok nyomtatni, de miért ne kezdenétek ti is
itt nálunk, Lengyelországban?
Így kért fel Adam arra, hogy állítsunk
össze egy kötetet a lengyel szamizdat számára az
addigi magyar underground termésbõl. Ez lett a 0,1 % címû
kötet, amelyet Kis János és Bence György válogatott.
Az a gyûjtemény lezárt egy évtizedet és
egy korszakot. Mire a kötet Lengyelországban megjelent, már
a legális Solidarnosc idején, a magyar értelmiségnek
is új korszakot kellett kezdenie.
Indigó, tamizdat és butik
Ami a technológiát illeti, a mi független irodalmunk,
amikor 1972-ben elindult, még Nyugatra csempészett “tamizdat”
és írógépen másolt szamizdat, “butik-irodalom”
volt. Egészen a nyolcvanas évek fordulójáig
ez maradt a terjesztés két fõ technikája. Mi
honosítottuk meg ezeket az orosz szavakat a magyar nyelvben, habár
a hivatalos szótár nem akart hallani róluk.
Kende Péter, Párizsban élõ 1956-os politikai
író a hetvenes évek elején Magyar Füzetek
néven indított folyóiratot és könyvsorozatot,
amely a mind számosabb hazai “közölhetetlen” szerzõ
otthonává vált. Ahogyan késõbb a nyomtatáshoz,
kezdetben ahhoz kellett nagy lélegzetet venni, hogy a szerzõk
kiküldjék mûvüket. Hiszen a külföldi publikáláshoz
kötelesek lettek volna beszerezni a hatóságok engedélyét.
A füzeteket aztán már csak be kellett csempészni
az országba, nagyban és kicsiben.
A “Szamizdat-butik” ifjabb Rajk László lakásán
mûködött a hetvenes évek második felében
és a nyolcvanas évek elején. Keddenként este
bárki feljöhetett, s elõjegyezhetett a kiállított
gépiratos szamizdatból. Aztán Budapest-szerte a hivatalokban
gépírónõk fekete munkában gyártották
az indigós példányokat. A következõ kedden
a butik nagytáskás látogatóinak egy része
meghozta, másika elvitte a „gépiratot”, ahogyan a rendõrségi
nyelv hívta az árut. Természetesen tudtuk, hogy a
vásárlók között a rendõrség
besúgói is ott vannak. De hát aki éppen a nyilvánosság
megteremtésén munkálkodott, nem gyanakodhatott állandóan.
Ez ellen csak a tiszta barátság erejével védekezhettünk.
Az öncenzúra ellenzéke
A tamizdat és gépelt szamizdat jelentõségét
nem a tömege adta, hanem az, hogy résztvevõi felmondták
az 1956 utáni Kádár-korszak “hamis kiegyezését”.
A Rajk-butik már elkötelezettség, de még
nem mozgalom volt. A demokratikus ellenzék csak késõbb,
a nyolcvanas években vált politikai mozgalommá, a
hetvenes években mûvészeti, tudományos és
szabadgondolkodói szubkultúraként született.
Inkább erkölcsi, mint politikai tiltakozás volt a közös
nevezõje. Közönsége és szerzõi egyaránt
önmagukat és az igazságot keresõ értelmiségiek
voltak. Az elsõ évtized: a kommunizmus kultúrájával
való szakítás, a függetlenség vállalása,
az öncenzúra felszámolása.
A hetvenes években a szamizdat-mozgalom inkább a hivatalos
értelmiség ellenzéke volt, mint a rendszeré.
Tiltakozása fõként a nyilvános vélemény
és a magánvélemény kettéválása,
a félelem, az ideológiai képmutatás, a propaganda,
a tekintélyelv ellen irányult.
Az elsõ szamizdat-szerzõknek szemére vetik a mai,
késõnjött anti-kommunisták, hogy a cenzúra
ellen nem a kommunista volta miatt tiltakoztak. Valóban, a cenzúra
intézménye, „mint olyan”, ez volt a szamizdat elsõ
és talán mindvégig egyetlen közös ellenségképe.
Ideológiáknál megbízhatóbb iránytûnk
volt: nem kívántuk korlátozni a kreativitásunkat.
De aligha van radikálisabb jelszó, mint a miénk volt:
„A rendszer bennünk van”.
A visszautasított minõség lázadása
Kezdetben az “ellenzék” csak a különbözõ
kulturális devianciák gyûjtõhelye volt, ahol
néha egyetlen ember képviselt olyan magatartásokat,
amelyek máshol széleskörû szubkultúrákat
jellemeznek. Mindig csodálkoztam, amikor azt hallottam, hogy Brightonban
húsvétkor a punkok és a Hell’s Angels megverik egymást.
Nálunk a hetvenes években nagyon jó barátok
voltak. A tiltott kultúrák megértették egymást:
a könyvtárban élõ filozófus, a leszbikus
fényképész, a keresztény prédikátor
és a body artist, hogy saját baráti körömbõl
vegyek példát. Magam - mondjuk - gyári munkát
vállaló dalköltõ voltam.
Kenedi János gyûjteménye, a Profil, megteremtette
a “devianciák” - valójában a visszautasított
minõség - közös öntudatát. Megszakította
az alkalmazkodás kényszerét, megalapozta az együttmûködés
hagyományát. Közösséggé formálta
a függetlenségre törekvõ, addig atomizált
szerzõket.
A politikai szamizdat persze a régi magyar radikális
hagyománynak megfelelõen nem a jogsértések
krónikájával, hanem gyakran olvashatatlanul hosszú
mûvekkel kezdõdött.
Búcsú a marxizmustól
A szamizdat elõtti évtizedben - a hatvanas években
- még marxista eretnekségekben tévelyegtek a politikus
hajlamú disszidensek, zömükben szociológusok és
írók. Két iskolája volt az antibürokratikus
és szovjet-ellenes érzelmeknek. A Lukács-iskola fiataljai
a desztalinizálás ütemével elégedetlenkedtek.
A hozzám hasonlók, a nyugati diákmozgalmat másoló
újbaloldaliak viszont “tömegdemokráciát” követeltek
és “tüzet a vezérkarokra”. Egymással is ádáz
harcban állt ez a két disszidens iskola.
1968-cal megváltozott a helyzet. A “Prágai Tavasz” kudarca
minden elhajlót érzékenyen érintett. Fel kellett
figyelnünk a reményeink közösségére.
Meg kellett értenünk, hogy valójában csak azokban
a személyes szabadságokban vagyunk érdekeltek, amelyeket
a kommunisták elõszeretettel “polgárinak” gúnyoltak.
Siettette a disszidenseket az 1968-as gazdasági reform is, mégpedig
mind a “sikere”, mind a “kudarca”. Az elõbbibõl látnunk
kellett, hogy nem következhetnek be a reformtól várt
politikai konzekvenciák a szólás- és gyülekezési
szabadság terén. A reform lefújása 1973-ban
pedig arra figyelmeztetett, hogy a haladás sziszifuszait félútig
sem engedi a rendszer, mielõtt a követ visszagurítja
a mélybe.
Magyarországon ezzel meghalt a marxizmus. Az “elhajlók”
voltak ugyanis az utolsó lelkes hívei. Újjászületett
viszont a független kultúra. Ezentúl öncenzúra
nélkül írtunk és kéziratunkat magunk terjesztettük.
Kovács András gyûjteménye, a Marx a negyedik
évtizedben véglegessé tette az ideológia halálát.
Körkérdése arra kényszerítette az emberi
jogok felé forduló nemzedéket, hogy számot
vessen saját átváltozásával.
Kis János, Márkus György és Bence György
mûve, az Antikapital, más néven az Überhaupt kezdte
meg azoknak a mûveknek a sorát, amelyek a rendszer ideológiáját
igyekeztek “megsemmisíteni”. Úgy vonták kétségbe
a marxizmus közgazdaságtanát, hogy komolyan vették.
Megvizsgálták, felépíthetõ-e egyáltalán
mûködõ társadalom Marx elvei alapján. A
válaszuk: sajnos, nem.
Az én Darabbér címû könyvem a munkásosztály
uralmának tézisét vetette ugyanilyen vizsgálat
alá, de én az élet bizonyítékait gyûjtögettem.
Dolgozni mentem az uralkodó osztályba, a Vörös
Csillag Traktorgyárba, ahol persze csak elnyomást és
kizsákmányolást találtam.
Konrád György és Szelényi Iván mûve,
Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, már
magát az államszocialista politikai rendszert vette célba,
s egy kizsákmányoló osztály uralmaként
írta le. Bûnüket nem enyhítette, hogy a kizsákmányoló
osztályt önkritikus módon az értelmiséggel
azonosították.
Kis, Márkus és Bence a pártból való
kizárást vállalták eretnek mûvükkel.
Én már a gépeknél dolgozva is tudtam, hogy
ha kalandomat megírom, a rendszer csakis büntetõperrel
reagálhat. A mû csak színdarab volt, még szükség
volt a nyilvános elõadásra: a bírósági
tárgyalásra. Konrád és Szelényi pedig
eleve titokban írták mûvüket, tudván: ha
nem konspirálják készülõdésüket,
a rendõrség már a megírását is
megakadályozza.
A gettó szabadsága
1973 és 1974 a letartóztatások, házkutatások
éve volt. Egyszerre koppintottak a különbözõ
felfogású disszidensek orrára, ami nagyban fokozta
a szolidaritás érzését.
A politikai rendõrség jó szimattal, de rossz politikai
érzékkel dolgozott. A Darabbér perében fenyegetõleg
behívott tanúk névsora – azoké, akik a gépiratot
kölcsönkapták – elõre feltérképezte
a késõbbi ellenzék magvát. Igaz, a fenyegetéssel
néhány évre ismét elszigetelték a disszidenseket.
Sokan kivándoroltak, s a hatóságok ebben egyáltalán
nem akadályozták õket.
De a hetvenes évek elejének repressziója összetartó
szabályszegõkké és elszánt “belsõ
emigránsokká” edzette a diák-, mûvész-
és filozófuslázadókat. Ha ideiglenesen tudomásul
is vették a megtorlás meghúzta határt, s lemondtak
a “sokszorosításként” megbélyegzett újragépelésrõl,
mégsem adták fel a független gondolkodás szabadságát.
Zártkörû szamizdatjuk, a Kornis Mihály ötletébõl
született Napló csak három példányban
forgott a száz szerzõ között.
Konrád György szavával: antipolitikusok magánközössége
volt ez. A Napló szerzõi a független gondolat fenntartására
szövetkeztek, mert a szabad beszéd folytonosságát
minden késõbbi jó alapjának tartották.
S tették mindezt, ha másért nem, az erkölcsi
elégtételért.
Elõnye is volt a hetvenes évek közepi visszaesésnek.
Elváltak egymástól és ezzel meg is sokszorozódtak
az öncenzúrátlan értelmiségi közösségek.
Hiába voltak híd-személyiségek, mint Konrád
György vagy jómagam, megszakadt a folytonosság a Napló
társasága, a társadalomtudományos érdeklõdésû
disszidensek és a mûvészeti underground között.
Ez utóbbi egyúttal életforma is volt: a tiltott képzõmûvészet,
a balatonboglári kápolnafesztivál, a Szétfolyóirat,
a Halász-féle lakásszínház, a performerek-happeningszervezõk-akcióköltõk
közössége – Szentjóbi Tamás kifejezésével
– „büntetésmegelõzõ autoterápiaként”
teljesen lefûzõdött a hivatalos társadalomról.
Mire az évtized véget ért, Aczél György
hírhedt „TTT”-je, a „támogatott, tûrt, tiltott” kultúra
visszavonhatatlanul átalakult „TTSz”-szé: „támogatott,
tûrt és szabad” kultúrává. Aczélék
észre sem vették a vereségüket, felõlük
nézve a politika sikeres maradt.
A hetvenes évek ellenzéke még nem remélte,
hogy a mi életünkben gyõzhet a szabadság. Legvérmesebb
reményünk az volt, hogy az öncenzúrátlan
beszédet valamifajta kolostori magánvallásként
megtûrhetik. Pesszimizmus dolgában akkor még alig volt
különbség az ellenzékiek és a “hivatalos”
értelmiség között. Ellenzéki az volt, aki
leírta, amit gondolt, akkor is, ha az nem láthatott napvilágot.
Ilyen évtized volt a hetvenes: optimistának az számított,
aki le is írta pesszimista balsejtelmeit. Igaz, a leírás
jót tesz a gondolat minõségének.
Ki a gettóból
Ám 1977-ben, követve a lengyel KOR és a csehszlovák
Charta ’77 példáját, a szamizdatnak olyan új
hulláma indult el, amelyet már tömege miatt sem lehetett
pesszimistának nevezni.
Csíraformában ekkor már sok minden együtt
volt, ami strukturált ellentársadalom kialakulásához
szükséges. Megalakultak az elsõ független szervezetek.
Akiket politikai okok, például a Charta ’77 prágai
pere elleni tiltakozásuk miatt elbocsátottak, önsegélyezõ
és munkaközvetítõ társulatokat szerveztek.
1979-ben megalakult a Szegényeket Támogató Alap
(SZETA). Dühös fiatal szociológusok alapították,
s írók, lelkészek, közgazdászok csatlakoztak
hozzájuk. Szervezték a független kultúra eseményeit,
estjeiken pénzt gyûjtöttek, ezen kívül jogi
segélyt nyújtottak a hivatalosan nem létezõ
szegényeknek.
Magánlakásokon hetente 100-150 hallgatója volt
a Független Egyetem elõadásainak.
Aktivista fordulatot jelentett a szamizdatban a Bibó-emlékkönyv,
s nemcsak terjedelmére, hanem politikai jelentõségére
nézve is tekintélyes volt a közel 80 szerzõjével.
Bibó István 1979-ben halt meg, és senki nem volt kíváncsi
a gondolataira 1977-ig, amikor az ellenzéki fiatalok felfedezték
és látogatni kezdték. Már az emlékkönyv
szerzõi névsora is az ígérte, hogy feloldódhat
az “ellenzékiek” és az “integráltak”, a “népiek”
és a “kozmopoliták” szembenállása. A nyilvánosságból
kizártak mellett az establishment számos híressége
közölt írást.
Az összhatás az volt, hogy az értelmiség
felsorakozik a független bibói magatartás mellé
- legalábbis elméletben. Ugyanis valójában
egyelõre mindenki visszatért a szokott foglalatosságához.
A nyolcvanas évek
A meglelt stratégia
Amikor Adam Michnik 1980 nyarán megrendelte a 0,1%-ot, a magyar
szamizdat bemutatkozó kötetét, még nagyon elégedetlen
volt: “Semmi sem mozdul, mondta, pedig készen állunk”. Jacek
Kuronnal éppen azon vitatkoztak, hogyan mozdítsák
ki a lengyel helyzetet a holtpontról. Egyikük azt javasolta,
gyûjtsenek tömeges aláírásokat a kormány
ellen, másikuk azt mondta, inkább sokmillió röplappal
árasszák el az országot. Mikor hazajöttem, még
nem döntöttek ebben a taktikai kérdésben, s aztán
már nem is kellett dönteniük. Augusztusban Gdanskban kitört
a sztrájk.
Addig a magyar ellenzék tagjai csak a saját öncenzúrájukat
ostromolták, mert nem hittek benne, hogy a rendszer elmozdítható.
De 1980-ban már messzire lehetett ellátni. Magaslati pontot
kínált, hogy a lengyel rendszer belekényszerült
a Szolidaritás szakszervezet engedélyezésébe.
Ez az engedmény volt az “új evolucionista” ellenzéki
taktika elsõ gyõzelme.
Persze nem állítom, hogy általános volt
az optimizmus. Sokan inkább baljóslatúnak érezték
a lazulást, 1956 és 1968 megtorlásaira gondolva. Az
aggodalmaskodók Jaruzelski puccsával hamarosan igazolva is
látták félelmüket.
Ám a demokratikus ellenzék pályáját
végül is az szabta meg, hogy a Szolidaritás elsõ
veresége után - elsõ ízben a demokratizációs
vereségek történetében -, nem engedtünk
a pesszimizmusnak. A lengyelek nyomán a magyar ellenzék is
áttért a független írásról a független
nyomtatásra, a kilátások latolgatásáról
a teendõk latolgatására. Következtek a nyilvánosság-szervezés,
a civil fejlõdés évei.
Mialatt a hõsies szovjet emberi-jogi ellenzék tovább
vívta reménytelen harcát a KGB-vel, Közép-Európában
politikai stratégiára lelt az ellenzék. A lengyelek
“új evolucionistának”, mások civiltársadalminak
nevezték a meglelt politikát. A magyarok ettõl kezdve
nevezték magukat demokratikus ellenzéknek.
A párt „legyõzése” vagy „megreformálása”
helyett, amely utak az 1956-os budapesti és az 1968-as prágai
kudarc nyomán járhatatlanokká váltak, a párt
„bekerítése” vezethet sikerre, hirdette Adam Michnik. Független
nyilvánosságra alapozott, önállóságára
büszke társadalmi erõ, erre épített közjogi
követelések és végül tárgyalások
– ez volt a lényeg.
Magyarországon e váltásnak Kis János volt
a motorja, központi szócsöve a Beszélõ lett.
A nyolcvanas években már annak a felismerésnek a jegyében
dolgoztunk, hogy amikor a kádárizmus kudarca bekövetkezik,
ez a kommunista rendszer végét is jelentheti. Feltéve,
hogy az ellenzék fellépése felbátorítja
a civil politikai társadalmat.
Ellenzéki hétköznapok
Ahhoz, hogy a civil kurázsi nyomán civil társadalom
és valódi politika fejlõdjék ki, független
nyilvánosságra van szükség. Ahhoz viszont rengeteg
munkára, mert szabad sajtót csak házilagosan lehet
elõállítani. S mivelhogy ezt a manufaktúrát
még rejtegetni is kell, rögtön a tartalékcsapatnak
is készen kell állnia. Sajtót tehát csak sok
ember nagy elhatározásával lehet fenntartani. Nem
csoda, hogy az ellenzék nehezen szánta rá magát
a nyomtatásra.
Írógépen egyszerre csak tíz másolat
készülhetett, a fénymásológépek
hatósági ellenõrzés alatt voltak. 1980-ban
válaszút elé kerültünk. Immár élõ
sajtóra, nem kéziratgyûjteményekre volt szükség.
De a nyomtatásra áttérni félelmetes határátlépés
volt, hiszen azzal a tájékoztatási monopóliumot,
a rendszer alapját sértjük. Nem szigeteli-e el az ellenzéket,
ha ellencsapást provokál, ha nincs elég szerzõ,
ha a terjesztés kifullad?
Amikor, leendõ szerkesztõk, a Beszélõ létrehozása
mellett döntöttünk, szociológusi óvatossággal
jártunk el. Egyévi szervezõmunkával egymástól
független papírbeszerzõ, nyomdász és terjesztõ
hálózatot hoztunk létre. Csak ezután, 1981
õszén jelent meg a folyóirat, s utána minden
negyedévben, 2000 példányban. A szerkesztõk
a címlapon megadták nevüket és címüket.
A legális kiadásig, 1989-ig megjelent 27 száma közül
egy sem volt, amelybõl kisebb-nagyobb mennyiséget el ne csípett
volna a rendõrség. De a gondos elõkészítésnek
köszönhetõen a lap mindvégig talpon maradt.
Ugyanekkor tért át a nyomtatásra az AB Független
Kiadó, Demszky Gábor, Hodosán Róza és
Rajk László hálózata. Tõlük függetlenül
is mind több folyóirat és könyv készült
mind több helyen: képzõmûvészeti szitanyomással,
becsempészett vagy kéz alatt vett kisgépeken.
Gutenberg és a “ramka”
Demszky Gábor felismerte, hogy független sajtó csak
fõfoglakozású kiadótulajdonosokkal mûködik.
Ha a feladat a Gutenberg-korszakhoz illik, ugyanazt kell tenni, amit a
magyar nyomdász, aki négyszáz évvel ezelõtt
Hollandiában tanulta a mesterséget. Gábor Lengyelországba
utazott, hogy importálja a zseniális lengyel ramkát.
A ramka ugyanaz Keleten, ami Nyugaton a másológép.
Csakhogy a szamizdat biztonsági okokból semmit sem használhat,
ami bonyolult és drága – s amit be kell dugni a konnektorba,
az már bonyolult és drága. A ramka a stencil- és
a szitanyomás házassága, két óra alatt
otthon is megépíthetõ, sok ezer példányt
produkál.
Vannak idõszakok, amikor a rendõrség ráveti
magát a burjánzó szamizdatra. De a ramkát nem
lehet kiirtani. A ramka maga a sajtószabadság, habár
kétségtelen, hogy a kiadónak nyomdafestéktõl
foltos az ujja, amikor fityiszt mutat a rendszernek.
Volt sajátos magyar hozzájárulás is a Gutenberg-kultuszhoz.
Demszky Gábor felfedezte, hogy az állami nyomdák munkásai
jó pénzért, fekete munkában akár az
igazságot is hajlandók kinyomtatni.
Láthatatlan csata 1983-ban
Ki kellett küzdeni még, hogy a rezsim megalkudjon a nyomtatott
szamizdat létével. Enélkül a szabad nyilvánosság
sohasem térhetett volna át a demokratikus politika szervezésére.
1983-ban láthatatlan, de döntõ csata zajlott le.
Szaporodtak a házkutatások, felszámolták Rajk
butikját. Amikor a butikszerû terjesztés helyébe
titkos elosztórendszert állítottunk, “Demszky és
társai” címen hatunk ellen a rendõrség megindította
egy szamizdatper elõkészületeit. Az új nyilvánosság
azonban készen állt a próbatételre, s ez megtette
hatását.
“Nem gyártunk mártírokat” - döntött
az MSZMP Politikai Bizottsága a nyilvános per ellen. Az engedélyezetlen
nyomtatás addig bûncselekmény volt; most bevezették
az enyhébb sajtórendészeti szabálysértést,
s ezentúl “csak” rendõri eszközökkel akadályozták
a szabad sajtót. Házkutatásokon, pénzbüntetéseken
kívül ez szakmai foglakoztatási tilalmat, publikációs
tilalmat, útlevélmegvonást jelentett.
A “Lex Demszky ’83” azt jelentette: lemondtak róla, hogy
gyökerestül kiirtsák a független nyilvánosságot.
Amikor “fûnyíró módszerre” rendezkedtek be,
voltaképpen a szamizdattal való együttélés
mellett döntöttek. Késõbb, 1986-ban indítottak
ugyan pert Demszky ellen “hatóság elleni erõszak”
hamis vádjával, de ez már nem állíthatta
vissza a tekintélyt.
Történelem és irodalom - a “második nyilvánosság”
Míg a rendõrség “belsõ ellenségrõl”
beszélt, a közélet használni kezdte a “második
nyilvánosságot”. A cenzúra már gyönge
ürügy volt az öncenzúrára. A szamizdat sikeres
szabadságharca nyomán ki-ki maga döntötte el, mit
ír, hol publikál.
Nemhogy jólértesültnek, mûveltnek sem számított,
aki nem olvasta a szamizdat könyveket. Divat volt Szász Bélának,
a Rajk-per túlélõjének könyve, a Minden
kényszer nélkül, vagy Bill Lomax Magyarország
1956-ja. A történelem volt a legsikeresebb mûfaj: a sztálinizmust,
az 1956-os forradalmat és a megtorlást elemzõ mûvek,
memoárok.
A szamizdat témái beszivárogtak az “elsõ”
nyilvánosságba, például a magyar liberális
hagyomány, a határon túli magyarság és
a hazai szegénység gondjai. Viszont kiszivárogtak
a szamizdathoz a pártdokumentumok, gazdasági statisztikák,
írószövetségi csaták. Az egyik leghíresebb
kiszivárogtatás volt, amikor a párt “ellenzék-ellenes
munkabizottságának” titkos jelentését olvashatta
szamizdatban az ország.
Ellentétben Lengyelországgal, a hazai irodalom Magyarországon
keveset termelt a szamizdat számára. Konrád György,
Petri György, Eörsi István, Csalog Zsolt kivétel
volt.
Viszont sorozatban jelent meg a külföldi irodalom java, valósággá
változtatva Hável, Kundera, Konrád álmát:
“Csináljunk Közép-Európát!” A közönség
ebbõl tanulhatta meg, hogy a válságban nem vagyunk
egyedül, s ebbõl reményt meríthetett. Soha korábban
- és sajnos, soha azóta - a cseh, szlovák, lengyel,
magyar könyvek ennyire népszerûek nem voltak Magyarországon,
mint akkor.
A magyar “második nyilvánosság” nemzetközi
elismerést kapott 1985-ben, amikor a világ jelentõs
írói csak azért fogadták el a magyar kormány
meghívását a Helsinki folyamat Kulturális Fórumára,
hogy részt vehessenek az ellenzék által magánlakáson
rendezett “Alternatív Kulturális Fórumon”. Ezt az
eseményt stílszerûen könyvekkel ünnepeltük.
Valószínûleg Hans Magnus Enzensbergert is meglephette
a szocializmussal foglalkozó esszéinek magyar kiadása,
hiszen ilyen gyûjteménye máshol nem jelent meg.
Fordulat a politika felé
A közvélemény politizálódásának
biztos jele volt a nyolcvanas években, hogy mind többen írták
alá az emberi jogi tiltakozásokat. A szamizdat is követte
a fordulatot, amely 1983-tól ment végbe: elindult a politikai
csoportok szervezõdése.
Elõször lengyel mintára közös, egységes
mozgalom felé tapogatóztak a magyar ellenzékiek is.
Az 1985-ös jegyzõkönyv a monori kempingben rendezett találkozóról
azt a ritka pillanatot örökíti meg, amikor majdnem minden
disszidens-irányzat együtt jelent meg egy konferencián.
De már 1986-ban véget ért ez a pillanat, hiszen
az 1956-os forradalom emlékére szervezett ülésen
már nem jelentek meg a késõbbi nemzeti-konzervatív
párt, az MDF alapítói, Csoóri Sándor
és Csurka István.
1987-ben világossá vált, hogy Lengyelországtól
eltérõen a magyar ellenzék eleve plurális keretek
között készül fel a demokratizációra.
Lakitelken az MDF rendezett alakuló konferenciát, amelyre
a Demokratikus Ellenzéket nem hívták meg. Indokként
a Beszélõ 1987-es különszámára, a
Társadalmi Szerzõdésre hivatkoztak. Abban a Demokratikus
Ellenzék hirdette meg önállóan a maga programját:
a békés, tárgyalásos demokratikus átmenet
tervét.
Civil ébredés
A Beszélõ elsõ száma 1981-ben azt írta,
hogy a folyóirat igazi célja a civil társadalom felébresztése.
A nyolcvanas évek második felében a szamizdat elismert
és keresett médiumává vált a sokszínû
civil társadalomnak.
A “második” nyilvánosság kitágította
a társadalmi teret, tulajdonképpen létrehozta a társadalmat.
A “belül” és a “kívül” között létrejött
az engedélyezetlen, de mégsem tiltható köztes
tartomány. A társadalom jogokat kért, s diktálni
kezdte a közélet témáit.
Amikor a párt “irányítása” ellen fellázadt
néhány folyóirat, például a Mozgó
Világ és a Tiszatáj, az õ szerkesztõik
is számíthattak a szamizdatra. Számos álneves
szamizdat-szerzõ kilétét ismerhette az agit-prop párthatóság,
de egy idõ után még a nyíltan vállalt
“kettõs publikáció” felett is szemet kellett hunynia.
A Beszélõben kedvenc témám volt az ún.
egytémájú mozgalmakról való tudósítás.
Ilyenek voltak a független békemozgalmárok, a csehszlovák-magyar
vízierõmû ellen tiltakozó Duna-mozgalom, a vallásszabadságot
követelõk különbözõ csoportjai, a katonai
szolgálatmegtagadók.
1986 végén Magyarországon is kibontakozott a kommunista
rendszer elkerülhetetlen végzete: a gazdasági csõd.
A „kádárizmusban” ez szinte minden áttétel
nélkül politikai válságot jelentett, hiszen a
gazdasági “reform” már kimerítette lehetõségeit.
1987-tõl 1989-ig számos jól szervezett ellenzéki
tömegtüntetés adta tudtul: a civil csatornák készen
állnak rá, hogy békés mederbe tereljék
a követeléseket, és megegyezéses úton
takarítsák el a rendszert. Már csak az MSZMP-t kellett
erre rávenni. Sikerült is olyannyira, hogy volt vezetõi
ma már úgy emlékeznek: õk kérték
a rendszerváltást.
“Kádárnak mennie kell!”
1980-ban a Kései bevezetés a kádárizmusba
címû esszém volt az elsõ “könyv”, melyet
a Demszky-féle AB Független Kiadó megjelentetett. Persze
csak stencilezett, tûzött füzet volt ez, amelyben a diadalmas
konszolidációt a magyar kommunizmus utolsó lehetséges
formájának neveztem. Arra a jóslatra merészkedtem,
hogy a nyolcvanas éveket már nem éli túl Kádár
rendszere.
Az évtized folyamán aztán számos évet
éltünk meg, amikor ezt a jóslatot nem ismételtem
volna meg. De 1987-ben a Beszélõ „Társadalmi Szerzõdés”
száma adta ki a jelszót, amely nyílttá tette
a rendszer válságát: “Kádárnak mennie
kell!”
1989 elején már értesítették szerkesztõségünket:
ha kérelmezzük a lap bejegyzését, engedélyezni
fogják. Fordult a kocka: azt válaszoltuk, mindaddig szamizdat
marad a Beszélõ, amíg ebben az országban nem
indíthat bárki folyóiratot engedélyezési
eljárás nélkül, állampolgári jogon.
Már a parlamentben dolgoztunk a kerekasztal tárgyalások
résztvevõiként, amikor szabályos hetilappá
vált a Beszélõ.
Igaz, ekkor én már megint Lengyelországra irigykedtem.
Ezúttal persze, mi másra, az Adam Michnik által fõszerkesztett
önálló napilapra, a Gazeta Wyborcza-ra.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu