Húsz évvel ezelõtt megöltem az apámat.
Azóta is él, az igaz, teniszezik is a szabadnapjain, de ez
merõ véletlen. A gyilkosság, amit elkövettem,
politikai gyilkosság volt, nem fizikai, de a szovjet törvények
mellett valódi volt a halála. 1979-ben apám karrierje
csúcsán állt. Szovjet nagykövet volt Bécsben,
a külügyminiszter-helyettesi poszt várományosa.
1980-ra elvesztette
állását botrányos körülmények
között, és visszarendelték Moszkvába.
Apám a maga korában egyike volt a legragyogóbb
szovjet diplomatáknak. Éles esze volt és hihetetlen
munkabírása; megnyerõ volt, jó külsejû,
szerény és derûs. Rendes ember volt, képes volt
természetes és autonóm módon viselkedni a tekintélyekkel
szemben, még a sztálini idõkben is. Legalább
is így hallottam Maja Konyevától, a híres Konyev
marsall lányától, aki jól ismerte apámat
az 50-es évek elején. (Kettejük fényképe
abból az idõbõl egy Fekete-tenger melletti üdülõbõl,
amint egy lehajtható tetejû ZISZ-hez támaszkodnak teniszütõvel
a kezükben, számomra a sztálinista aranyélet
jelképe.)
Olyan különbözõ emberektõl hallottam
dicsérni apámat, mint Rosztropovics és Jevtusenko,
érthetõ, hogy büszke voltam rá. Nem küldött
drága ajándékokat „fölfelé”. Nem udvarolt
a fõnökei nejének. Utálta a „diplomáciai
spekulációkat”, azt a diplomaták körében
bevett szokást, hogy külföldön beszerezték
a kiváló nyugati termékeket, amelyek még nem
jutottak el a nyomorúságos szovjet piacokra, és jó
haszonnal újra eladták a moszkvai bizományi áruházakon
keresztül. Apám meggyõzõdéses kommunista
volt, sokra vitte a sztálini érában, évekig
szolgált a Kremlben Molotov politikai asszisztenseként, egy
olyan ember mellett, akinek közvetlen része volt a hidegháború
szovjet vonalának kidolgozásában. Apám õszintén
hitte, hogy a szovjet rendszer jobb, mint a kapitalizmus. Világforradalmi
álmai voltak.
Az ellenséggel elõször az ötvenes évek
közepén került szemtõl-szembe, én akkor
kilenc éves voltam. A párizsi szovjet követség
kulturális (majd politikai) tanácsosának nevezték
ki, Moszkvából Franciaországba költöztünk.
Azonnal olyan aktív konfrontációba lépett a
Nyugattal, hogy a francia elhárítás kémnek
minõsítette; sok francia rosszallását váltotta
ki, hogy elintézte Yves Montand moszkvai látogatását
az 1956-os magyar események után. De mély barátságokat
is kötött kiváló emberekkel. Ismerte Picassót
például, meglátogatta õt a Cote d’Azur-ön.
Még büszkébb volt arra, hogy megmentette egy ismeretlen
francia szobrász Leninrõl készült gránit
mellszobrát a pusztulástól. (A forradalom vezérének
ez a sajátos inkarnációja évekig szolgált
porfogóként a nagykövetség konferenciatermében.)
Apám szemében az amerikai volt a legveszedelmesebb ellenség.
Egyszer egy sétahajón a Szajnán egy élénk
színes inget viselõ lármás fiatal társaság
mellett ültünk, akik angolul hangoskodtak. „Vigyázz! -
figyelmeztetett az apám szigorúan - Ezek kimenõs amerikai
katonák.”
Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ne élvezte volna a
párizsi élet örömeit - az éttermeket, a
Gitane cigarettát, a koncerttermeket, a sportklubokat. Ehhez túlságosan
is szerette az életet, volt benne valami veleszületett érzékenység,
ami idõnként szembekerült az ideológiájával.
Mindenesetre a családban nem volt totalitárius rezsim. És
végül is ez tette tönkre apámat. Persze nem nevelt
disszidensnek - ez álmában sem jutott volna eszébe
- ,de megmutatta nekem a világot, és ez elég volt.
Hazatérve 12 évesen Párizsból Moszkvába
megdöbbentett osztálytársaim üressége és
destruktivitása. Nem idomultam a szovjet módihoz, otthoni
életem egyre inkább skizofrénnek látszott.
Élveztem az apám pozíciójával járó
privilégiumokat: drága francia pulóvereket hordtam,
svéd zakót, úgy néztem ki, mint egy nyugati
playboy. De szovjet diplomata útlevelemet kihasználva Nabokov,
Orwell és Szolzsenyicin tiltott könyveit csempésztem
be az országba.
Idealisták voltunk - apám is, én is. Egyformán
kiálltunk a meggyõzõdésünkért,
és ez volt, ami eltávolított egymástól.
Õ igazán hitt abban, hogy a Szovjetunióban nagyobb
a szabadság, mint Nyugaton, és hogy az életszínvonal
nem rosszabb, mint Európában. Bár elismert bizonyos
elszigetelt hiányosságokat a hazájában, de
nem engedte, hogy ezekbõl általánosításokat
vonjanak le, és egy ujjal sem engedett nyúlni eszményképéhez,
Leninhez. Ez az attitûd dühített. Emberileg szerettük
egymást, de az évek során a konfliktusunk hadüzenet
nélküli háborúskodásba torkollott, és
nem tudtunk rajta segíteni. Vitáink ritkák voltak,
de viharosak. Nem ismertek határokat, mindenütt felbukkantak
kiküldetéseinek térképén. Elkezdtünk
veszekedni az afrikai majomkenyérfák alatt, amikor nagykövet
volt Szenegálban és Gambiában, és Európában
folytattuk. Egyszer, amikor õ UNESCO elnökhelyettes volt, és
egy burzsuj lakásban lakott az Eiffel-torony közelében,
én pedig egy hosszú hajú diák voltam a Moszkvai
Állami Egyetemen, az egész utat végigveszekedtük
Párizstól Amszterdamig, az õ luxus Citroenjében
a mesés, sárga fényû európai autópályákon.
Egyre jobban dühítettük egymást, már
képtelenek voltunk egymás szemébe nézni. Tudtam,
mi volt az igazság nyugati sikerei mögött: leadta a fizetését
a szovjet nagykövetségnek, és a szovjetek cserében
fizették a lakását, a kocsiját, és költõpénzt
adtak neki, ami nem érte el francia gépírónõje
fizetését. És úgy éreztem, elszakadt
a szovjet valóságtól ennyi külföldön
töltött éve után. Egyszer felszállt velem
egy trolibuszra Moszkvában, és nem tudta, hogy kell jegyet
venni. Ami engem illet, annyira utáltam a kommunizmust, hogy kész
voltam üdvözölni az amerikai beavatkozást Vietnamban,
és rokonszenvvel fogadni Pinochet katonai puccsát. Abban
az évben, elõször és utoljára, szüleim
nem voltak hajlandók megünnepelni a születésnapomat.
Ha igazoltam az apa-fiú kapcsolatról szóló
freudi elméletet, ezt öntudatlanul tettem. Nem akartam veszekedni
az apámmal. Ma, amikor látom, mennyire örül a fiam,
ha megver pingpongban, eszembe jut, én mennyire vigyáztam,
nehogy megbántsam apámat. Ha sakkoztunk, mindig féltem,
nehogy megverjem, noha õ mesterien játszott, én meg
össze-vissza. Ugyanakkor a gyilkosság, amit elkövettem,
csak abban az értelemben volt akaratlan, hogy óvatlanság,
önfejûség és az ország szabályainak
gondtalan semmibe vevése vezetett. Más szóval majdnem
teljesen elkerülhetetlen volt.
Az irodalom tehet mindenrõl, persze. Apám csak az újságokat
olvasta, és az ún. „fehér” TASSZ-t - a szûk
körû terjesztésre készült hírösszefoglalót.
Sosem láttam egy regénnyel a kezében, vagy akárcsak
egy verseskönyvvel. Anyám másfelõl, aki
Theodor Dreisert fordított oroszra, megtanított az olvasás
szenvedélyére Verne és Jack London könyveivel.
Majdnem észrevétlenül váltam íróvá.
Távol az irodalmi köröktõl a történetek
rajzását a fejemben hosszú ideig a képzelet
természetes mûködésének tartottam. Csak
akkor értettem meg, hogy mi lett belõlem, amikor elértem
azt a pontot, ahonnan nem volt visszaút, és a szüleim
már egyre növekvõ gyanakvással szemléltek.
Az elsõ elbeszéléseim nem voltak éppen
lázadó jellegûek, a nyílt ellenzékiség
megnyilvánulásai, de kimondottan illetlenek voltak, alapjaiban
akarták leleplezni az életet, amilyennek én ismertem.
Az egyik percben kétségek gyötörtek, a következõben
az ifjú Dosztojevszkijnek éreztem magam. Mint minden író,
meg akartam jelenni, de a hazám láthatólag nem volt
felkészülve arra, hogy a segítségemre siessen.
Mégiscsak elkezdtem irodalmi esszéket közölni,
és lett is valami sikerük. Amikor felvettek az Írószövetségbe,
a kritikai szakosztály egy idõsebb titkárnõje
fiatal koromtól megilletõdve átölelt, és
azt mondta: „Ez olyasmi, ami most már örökre a tiéd
lesz”. A társadalmi státusra gondolt, a belépõre
a Tölgy-terembe, a híres törzsvendégeirõl,
halból készült elõételeirõl
és Szuvorov-steakjérõl ismert klub-étterembe;
a speciális orvosi ellátásra gondolt; a különleges
üdülõi ellátásra extra kaviárral,
a tanulmány-utakra az országon belül, sõt még
külföldre is. Ha az Írószövetség tagját
gyorshajtásért megállították, elengedték
büntetés nélkül. Ilyen volt az író
presztízse. A hatalom ezekkel a privilégiumokkal az írók
lojalitását akarta megvásárolni, de az Írószövetség
liberális tagjai csak látszólag hagyták magukat
megvásárolni, aztán arra használták
a státusukat, hogy a Tölgy-teremben burkolt ellenállást
fejtsenek ki a rendszerrel szemben.
A titkárnõ mintha megátkozott volna. Hét
hónappal és 13 nappal késõbb kizártak
az Írószövetségbõl, talán a legrövidebb
tagság rekordját állítottam be ezzel az Írószövetség
1934-es megalakítása óta. Miért? Azért,
mert 1977 decemberében, harminc éves koromban egy irodalmi
hidrogénbomba építésébe fogtam.
Egy kis lakást béreltünk a feleségemmel Moszkvában
a Vagankovo temetõvel szemben, és minden nap hamis temetési
zene szûrõdött be az ablakunkon. Volt egy koporsókészítõ
mûhely a szomszédunkban, és a frissen festett koporsókat
sokszor hozták ki száradni az utcára a ház
elé, ahol másfél éves kisfiúnk, Oleg
a babakocsijából paskolgatta és kopogtatta õket
a segédek nagy rémületére. Ami a házam
elõtt történt, csak megerõsítette gondolkodásom
irányát: a korabeli szovjet irodalom temetésére
készültem.
A moszkvai avantgárd mûvészek példája
lebegett a szemem elõtt. 1974-ben híres szabadtéri
kiállításukat betiltották és lebulldózerezték.
De azután, hála a nemzetközi közvélemény
nyomásának, irigylésre méltó függetlenséget
vívtak ki maguknak. A szocreál visszakozott egy lépést.
Az irodalomban nem történt meg egy ilyen változás.
Az ország egyetlen liberális folyóiratát, a
Novij Mirt bezúzták a 70-es évek elején, és
ha a fekete szót egynél többször használtad
egy versben, az állam irányában negatív beállítottsággal
vádolhattak meg. Továbbra is írtam az elbeszéléseket,
és idõnként módom volt nyomtatásban
is olvashatni õket. A "kezdõ mûvészek" egyik
estjén a Moszkvai Színészek Házában
eldadogtam egy történetet a nyilvános vécék
falfirkáiról, ami nagy szenzációt váltott
ki a teremben. "Micsoda mocsok!" - kiabálta egy idõsebb színész
szépen modulált Mûvész Színház-hangon.
De az ország nyilvánvaló resztalinizálódása
ellenére a 70-es évek elején két ízben
sikerült kijátszanom a cenzúrát, és publikálnom
a Voproszi Literaturi címû folyóiratban az elsõ
érdemi tanulmányt Oroszországban de Sade márkiról,
majd egy esszét Lev Sesztovról, az emigráns egzisztencialista
filozófusról. Ezek a cikkek "a rendszer" nyílt rosszallását
váltották ki.
Az én felfogásom a rendszerrõl - a legtöbb
írótársamtól és az értelmiség
egészétõl eltérõen - nem szóbeszéden
alapult. A rendszer gyermeke voltam, a moszkvai aranyifjúság
része, amely a PB- és KB-tagok, miniszterek, nagykövetek
és katonai vezetõk kivételezett gyerekeibõl
állt. A köreinkhez tartozók rendszerint maguk közül
házasodtak, hoki csapatok fölött védnökösködtek,
Afrikai szafarikra jártak, vizisíztek a Moszkva folyón,
lármás bulikat tartottak a kormánydácsákban,
apjuk íróasztaláról elcsent pornómagazinokat
lapozgattak, és anyjuk fodrásznõit kefélgették,
akiket aztán néha kénytelenek voltak feleségül
venni. A maguknak kitalált konspiratív becenevek a rejtélyes
exkluzivitás atmoszféráját keltették
körülöttük, ez fedte arroganciájukat,
züllöttségüket és ostobaságukat. Csak
ritkán kerestem a társaságukat, de kíváncsian.
Közel álltam a párt kulturális osztálya
vezetõjének, Vaszilij Saurónak, egy gyászos
képû belorusznak a családjához. Õ volt
az, aki megszûntette a Novij Mirt, de hosszú ideig titokban
szerelmes volt a lap egyik leglelkesebb olvasójába - anyámba.
Mint késõbb felfedeztem, még néhány
hajtûjét is õrizgette. Mama "szürke embernek"
tartotta Saurót, de beengedte a házunkba. Egyik este a fotelünkben
üldögélve belelapozott egy könyvbe, és meglátott
egy Salvador Dali reprodukciót a meztelen Galaról. "Hogy
képes egy férfi meztelenül lefesteni a feleségét!",
mondta indignálódva, és becsapta a könyvet.
Sauro elejtett nekem egy nyílt utalást arra, hogy
ha belépnék a pártba, odavenne a kulturális
osztályra, de az világos volt, hogy az írásaim
megjelentetésében nem tud segíteni. Én tovább
munkálkodtam a bombám tervén: ami egy antológia
volna a szovjet cenzorok által betiltott mûvekbõl.
(Ha "cenzorokat" mondok, általánosítok. A hivatalos
cenzoroknak csak ritkán állt módjukban befejezett
vagy publikált mûveket betiltani. A mûveket még
a szerkesztõségi stádiumban kezelték vagy fojtották
meg. A szerkesztõk tudták, hogy lázító
anyagok közlése az állásukba kerülhet, és
esdeklõ szemekkel néztek a szerzõikre, ezt sugallva:
"Csak nem akarod elvonni a kenyeret a gyerekeim szájától?"
A szovjet rendszer tudta, hogy kell az emberekkel bánni.) Össze
akartam hozni egyetlen cenzúrázatlan kötetben a liberális
írókat, akik az egész országban ismertek voltak,
s az állam nyíltan használta õket export célokra
- mint Andrej Voznyeszenszkij, a költõ - és a disszidenseket,
akiket a rendszer kizárt a társadalomból. Közös
tiltakozásukat, úgy képzeltem, azzal lehetne demonstrálni,
hogy az államot a kortárs kultúra szándékos
tönkretevésével vádoljuk, és koncessziókra
késztetjük. A Vagankovo temetõ elhanyagolt útjait
járva felvázoltam magamban a szerzõk elõzetes
névsorát.
Metropol
Amikor azt írtuk a Metropol bevezetõjében (ez
lett végül az antológia címe), hogy a könyv
egy fogfájással kezdõdött, ez nem csupán
metafora volt. Vaszilij Akszjonovval egyik nap egyszerre mentünk megnézetni
a fogainkat a Vucsetics utcai fogászati központba. Egymás
melletti székekbe kerültünk a fogcsiszolástól
visszhangzó szürreálisan óriási csarnokban,
és itt történt, hogy kísértésbe
vittem híres barátomat. Következõként
Andrej Bitovot vontam be szerkesztõtársnak, a "Puskin ház"
kifinomult ízlésû szerzõjét, és
Jevgenyij Popov ígéretes szibériai szerzõt
a saját nemzedékembõl. Rövidesen csatlakozott
hozzánk Fazil Iszkander az abház Faulkner. Erõs csapat
volt, és a dolgok mozgásba lendültek.
Találkozóinkon a jómódú liberálisok
amerikai cigarettákat szívtak - amikhez akkoriban nehéz
volt hozzájutni, míg az elszegényedett disszidensek
büdös szovjet papiroszikból fújták a füstöt.
Voltak viták. Voltak epés veszekedések a költõnõk,
Bella Ahmadulina, aki az ifjak bálványa és a nyilvános
felolvasások hõse volt, és a sokkal visszahúzódóbb
Inna Lisznyanszkaja között. Néhányan visszavették
a kéziratukat. Jurij Trifonov, a regényíró
úgy döntött, hogy jobban tudna a cenzúra ellen
harcolni a saját könyveivel. Bulat Okudzsava, a költõ
- aki végül úgy határozott, hogy mégsem
vesz részt a dologban - rámutatott, hogy õ közöttünk
az egyetlen párttag. Egyszer csöngettek. Vladimir Viszotszkij
volt az, a szovjet Bob Dylan, a legnépszerûbb Metropol-
szerzõ. A „Ki az?” kérdésre azzal válaszolt:
„ Mi folyik itt? Bankjegy-hamisítás?” Röhögtünk.
Tudtuk, hogy a rendszer megfizettet velünk azért, amit csinálunk,
de nem gondoltuk, hogy brutálisan.
1978 végére tetemes gyûjteményt állítottunk
össze generációnk huszonhárom írójának
munkájából. A Metropol nem volt egyik írói
iskola manifesztuma sem; esztétikai pluralizmust akartunk. Minden
írónak - Szemjon Lipkintõl, a költõtõl,
akit Gorkij fedezett fel, a fiatal leningrádi prózaíróig,
Pjotr Kozsevnyikovig - megvolt a maga egyéni tehetsége. Írásaikból
Oroszország õszinte képe rajzolódott ki, vallási
küldetéseivel, szexuális katasztrófáival,
részeg verekedéseivel, vad humorával, nemzeti viszályaival
és intellektuális potenciáljával. Ez a kép
nem tisztelt semmilyen tabut. Az önismeretet próbálgató
Oroszország képe volt.
A Metropolnak sok névtelen segítõje is volt,
akik legépelték és kijavították a szövegeket.
Tizenkétezer oldalt kellett felragasztaniuk óriási
papírlapokra, hogy meglegyen az elsõ szimbolikus nyomtatott
széria tizenkét példányban. Miután az
antológiát így szamizdatban elõállítottuk,
azt terveztük, hogy benyújtjuk hivatalos kiadásra a
Szovjetunióban és külföldön. Késõbb
azzal vádoltak minket, hogy a Metropolt kizárólag
nyugati kiadásra szántuk, de nem így volt. Titokban
megegyeztünk ismerõs francia és amerikai diplomatákkal,
hogy vigyenek ki példányokat az országból azért
, hogy megmaradjon valamennyi az antológiából, nem
azért, hogy kiadassuk - és ebben az esetben elõrelátónak
bizonyultunk. Az „amerikai” példányt az amerikai nagykövetség
sajtótitkárának, Ray Bensonnak adták át
Oroszország történetének egyik leghidegebb januári
napján, mikor Akszjonov dácsájában járt
látogatóban. Ray gyorsan felfogta a könyv jelentõségét.
Ravaszul mosolyogott, vidáman megtörölte az orrát,
aztán a hóna alá csapta kötetet, és a
nagy hóban kivitte az autójába. Úgy hallottam,
a következõ nap jelentette az amerikai nagykövetség
„titkos szobájában”, és a nagykövet, két
ujjával csettintve jelezte neki, hogy adja át a könyvet.
Pár nappal késõbb az antológia egy diplomáciai
küldeményben Washingtonba repült.
Moszkvában azt terveztük, hogy kezdetnek „zártkörû
megtekintést” szervezünk a Metropolnak a Ritmus Kávéházban,
közel a Miuszkaja térhez, 1979 január végén.
Háromszáz embert hívtunk meg - szovjet és nyugati
újságírókat, médiavezéreket,
énekeseket, ûrhajósokat és külföldi
diplomatákat. A szovjet korszakban ez komoly provkacija volt, és
valóságos krimit indított el. A KGB felállított
egy rendõrosztagot, hogy megakadályozza a rendezvényt,
és egy nappal a kitûzött idõpont elõtt,
ügynökök vették körül a háztömböt,
bezárták a kávéházat és lepecsételték
az ajtókat - azzal az ürüggyel, hogy a házban a
járványügyisek csótányt találtak.
Az antológia öt szerkesztõjét behivatták
az Írószövetségbe, a bizottság rendkívüli
ülést hívott össze, hogy összecsapjanak velünk.
Egyértelmû volt, hogy az egészet elpróbálták.
Néhány tucat szovjet-hû író azzal vádolt
bennünket, hogy összejátszunk nyugati hírszerzõ
szervekkel.
„Figyelmeztetem magukat - összegezte Feliksz Kuznyecov, az ülés
elnöke - ha ez az antológia megjelenik nyugaton, semmiféle
visszavonást nem fogadunk el.”
„Adják ki itt”, erõsködtünk.
Aztán váratlan hírek érkeztek Amerikából.
Carl Poffer, aki a cenzúrázatlan orosz irodalmat kiadó
michigani Ardis kiadót vezette, megkapta antológiánk
Washingtonba küldött példányát, és
úgy nyilatkozott az Amerika Hangjában, hogy szándékában
áll kiadni. Ezek után már semmiképp sem léphettünk
vissza. Az Ardis kiadta a könyvet oroszul, a Norton kiadta angolul,
a Gallimard pedig franciául.
Bármennyire megvetettem is mindezek elõtt a szovjet rendszert,
az ellene folytatott küzdelmem pusztán elméleti volt.
Most tényleg megcsapott a Gulag jeges fuvallata. A telefonbeszélgetéseimet
lehallgatták; a barátaimat behívatták az állambiztonsági
szervek, és azt tanácsolták nekik, hogy ne beszéljenek
velem, különben „kellemetlenné” válnak; az autómat
feltörték és átkutatták; különös
pletykákat terjesztettek („Akszjonov és Jerofejev homoszexuálisok.
Azért alapították a Metropolt, hogy próbára
tegyék férfibarátságuk erejét.”)
„Viktor Vlagyimirovics, van egy perce?” A Világirodalmi
Intézet udvaráról, fényes nappal ezekkel a
látszólag banális szavakkal raboltak el a KGB-ügynökök.
Olyan volt, mint a filmeken. Két feketeöltönyös férfi
felvitt a Belgrád szálló legfelsõ emeletére.
Durván beszéltek hozzám, és rám parancsoltak,
hogy adjam elõ az összes kéziratot (vagy egyezzek bele,
hogy átkutassák a házamat): azt mondták, szeretnék
„jobban megérteni” írásaimat. Megfenyegettek, hogy
eljárást indítanak ellenem pornográf mûvek
írásáért.
Késõbb megtudtam, hogy a KGB ki akart utasítani
a Szovjetunióból - mint Szolzsenyicint. A Woland becenevet
kaptam (Bulgakov Mester és Margaritájának ördögi
figurája után). Természetesen ezek a zaklatások
semmik sem voltak ahhoz a pokolhoz képest, amin Anatolij Marcsenko
és Szaharov ment keresztül: nem zártak be vagy vertek
meg a táborokban, nem tömtek meg erõszakkal egy éhségsztrájk
során. De abban az évben megértettem annak a társadalomnak
a valóságát, amelyben éltem; egyesek hitványságát
és gyávaságát, mások nagyszerûségét.
A Metropol majdnem minden szerzõjével szemben foganatosítottak
büntetõ eljárásokat. A könyveiket betiltották
(amit már kiadtak, azt bevonták a könyvtárakból),
az elõadásaikat lemondták, az írók elveszítették
a munkájukat. A Metropol legfõbb áldozata mégis
az apám volt. Anyám elmondta, hogy egyik este, Bécsben,
amikor az ágyban olvasott, az apám bejött a szobába,
és átnyújtotta neki a Le Monde legfrissebb számát.
Rekedt hangon azt mondta: „Ezt olvasd el. Van itt valami, ami érdekelni
fog.” A lap moszkvai tudósítója beszámolt a
Metropol-botrányról.
Azért álmodtam meg a Metropolt, hogy megleckéztessem
apámat? Hogy leleplezzem politikai illúzióit? Vagy
hogy bebizonyítsam neki, hogy igazi író vagyok, és
nem holmi amatõr? Apámhoz vagdostam intellektuális
eszméimet, mint megannyi tányért az otthoni viták
során? Nem igazán tudom megmondani ebbõl a távolságból,
de azt tudom, hogy a bomba az õ kezében robbant föl.
Két héttel azelõtt, hogy Ray Benson útnak
indította a példányát, a szüleim Moszkvában
töltötték a karácsonyt. Osztrigával és
francia pezsgõvel köszöntöttük az újévet.
Nem vitatkoztunk politikáról, és nem szóltam
nekik semmit a tevékenységemrõl. Tudtam, semmi esélye,
hogy jóvá hagyják. És naivan azt vártam,
hogy megúszom. Most, hogy kiadták a KGB titkos dokumentumait
és ellenfeleink emlékiratait, tudom, hogy nem voltam teljesen
eltájolva. Ott voltak köztük azok, akik engedélyezni
akarták a Metropol kiadását a Szovjetunióban,
lehet, hogy csak két-három nagy név hiányzott
a gyõzelemhez. Mindenesetre nem akartam a szüleimet belekeverni
az ügybe.
De a KGB annál inkább. Rájöttek, igen
helyesen, hogy az apám a gyenge pontom, és telibe találták.
Február végén láttam életemben utoljára
az apámat szovjet V.I.P.-ként. A külügyminisztérium
értem küldött egy fekete limuzint, hogy kivigyen a seremetyevói
nemzetközi repülõtérre. A katona, aki felemelte
a sorompót, hogy átengedjen a leszállópályára,
utoljára tisztelgett nekem csupán azért, mert a világon
vagyok. Fölmentem a lépcsõn a kék-fehér
Aeroflot TU-154-esébe, ami épp akkor érkezett meg
Bécsbõl, és besétáltam az elsõ
osztályra, kezemben egy asztrahán-sapkával apámnak;
a tél abban az évben kegyetlenül hideg volt. Megcsókolt
- brandy szaga volt -, és azt mondta, ahogy szálltunk le
a repülõrõl: „Most miattad jöttem.” Azután,
anélkül, hogy engedett volna szóhoz jutni, kimondta
az elsõ olyan konspiratív mondatát, ami nem a Nyugat,
hanem az övéi ellen irányult: „Ne beszélj errõl
az autóban - ne a sofõr elõtt.” Az apám lakásában
Kláva, a szüleim házvezetõnõje hangos
jajveszékeléssel fogadott bennünket. Elhitte azt a pletykát,
miszerint engem már agyon is lõttek. Az anyám Bécsben
maradt, ahol mellrák gyanúja miatt kezelték.
Mindannyiunk elõtt egy fekete lyuk tátongott. Amikor másnap
reggel fölébredtem, észrevettem az elsõ õsz
hajszálakat a halántékomon. Harminckét éves
voltam.
Apámat azonnal behívatta a külügyminisztérium,
aztán a KGB és a párt központi bizottsága.
A következõ ajánlatot tették neki: ha én
írnék egy visszavonó levelet, és az megjelenne
a Lityeraturnaja Gazetában, le lehetne állítani a
Metropol nyugati kiadását. Sztyulakin, a párt külügyi
bizottságának elnöke behívta az apámat
az irodájába, és kijelentette: „A te pozíciódban
én nyilvánosan megtagadnék egy ilyen fiút.”
Diplomata apám hirtelen nem az európai demokráciákban
találta magát kiküldetésben, hanem a saját
fiánál. Továbbra is nagyköveti fizetést
kapott valutában, mialatt velem „dolgozott” a külügyminiszter,
Gromiko rendelkezése szerint. Gromiko tudatta vele, mibe fog kerülni
neki, ha nem jár sikerrel: „Ha nincs levél, visszahívjuk
Bécsbõl.”
Apám egy jó barátja Andrej Mihajlovics Alekszandrovtól,
Brezsnyevnek Washingtonban és Moszkvában az enyhülés
kovácsaként, a szovjet „Kissingerént” ismert
külügyi tanácsadójától kért
segítséget. A háta mögött gecihuszárnak
hívtam szex-imádata, vékony és mozgékony
volta miatt. Alekszandrov összevont szemöldökkel fogadta
apámat: „Tényleg azt hitted, hogy egész életedet
a tengeren túl töltheted?” kérdezte.
A KGB-nél az apámnak elõtárták
az életemet. Lenyûgözõ, háromszáz
oldalas dokumentum volt: megfigyelõi jelentések, felvett
telefonbeszélgetések, táblázat a találkozásaimról,
listák a barátaimról. De apámat különösen
a Központi Bizottságban lefolyt megbeszélés rázta
meg. Az ország legmagasabb kormányzati szerve, a Politikai
Bizottság megtárgyalta a Metropol ügyét, és
kidolgozott egy tervet ennek az értelmiségi lázadásnak
a leverésére. Az apámat Mihail Zimjanyin, a párt
ideológiai titkára hívatta be.
„Belátod, ugye, hogy a Metropol egy újabb Csehszlovákiához
vezethet?” - kérdezte Zimjanyin. Tegezte apámat, hogy éreztesse,
nemcsak a magas rangú funkcionárius szól hozzá,
hanem a barát is, akivel teniszezni szokott. Ez a barát mégis
úgy döntött, hogy nem négyszemközt beszél
vele. Eretnekségem beszennyezte apámat, ezért már
nem tartozott egészen a „mieink” közé. Zimjanyin gondoskodott
róla, hogy a párt kulturális osztályának
vezetõje is jelen legyen a beszélgetésen - Vaszilij
Sauro, az az ember, aki gyengéd érzelmeket táplált
anyám iránt. Apámmal diákkoruk óta ismerték
egymást. A beszélgetés elején Zimjanyin megkérdezte:
„Ismeritek egymást?” Sauro kezet nyújtott, és szárazon
azt mondta: „Sauro”. Zimjanyin hangosan felolvasta az antológia
botrányosabb részeit, kiemelve az enyémet, mint politikai
szempontból legsúlyosabbat, aztán hozzátette:
„Mondd meg a fiadnak, hogy ha nem írja meg azt a levelet, semmi
nem marad belõle.” Egy ilyen fenyegetés, egy befolyásos
párt tisztviselõ szájából, vérfagyasztóan
hangzik. Bármit megtehettek volna velem, amit csak akarnak - erõszakkal
besorozhatnak a hadseregbe (ezt a lehetõséget Zimjanyin is
említette apámnak), elintézhetnek a barakk-ajtók
mögött; börtönbe zárhatnak, elõidézhetnek
egy „balesetet”. A feleségem nem merte az óvodában
hagyni a fiunkat. Arra gondoltunk, hogy a KGB elrabolhatja és megzsarolhat
vele.
Apám arra nevelt, hogy ne legyek gyáva, és most,
amikor bebizonyíthattam a bátorságomat, õ lett
az áldozata. Fel voltam dúlva. Láttam a gyötrõdését.
Mikor hazajött ezek után a találkozók után,
alig ismertem rá. De hogy árulhattam volna el a barátaimat?
Én bujtottam fel, én gyõztem meg mindannyiukat. Egy
visszavonó levél a szándékunk vereségét
és az én becstelenségemet jelentette volna. Soha többet
nem publikálhattam volna semmit.
Majdnem minden este találkoztam apámmal Gorkij
utcai lakásában. Levettem havas télikabátomat
az elõszobában, felakasztottam az afrikai maszkok mellé,
amiket az apám Szenegálban gyûjtött, és
bementem a konyhába. Soha nem tanult meg fõzni, és
Mama és Kláva nélkül elég gyámoltalan
volt. Krumplit pucoltam, salátát csináltam és
virslit fõztem, leültünk enni az ebédlõben.
Aztán tea volt, mellé a kedvenc csokoládés
keksze. A tárgyak a szobában - a karosszékek, a képek,
a bárszekrény - most egészen másmilyennek tûntek,
mint a krízis elõtt: idegennek és betegesnek. Még
a ragyogó csillár sem tudott nekik fényt és
életet adni. Mielõtt beszélgetni kezdtünk, az
apám mindig átvitte a telefont egy másik szobába,
és egy párna alá dugta.
Nem mondhatnám, hogy az apám nyomást próbált
volna gyakorolni rám, vagy kényszeríteni próbált
volna, hogy megírjam a levelet. Semmi ilyesmi nem volt. Kitalált
néhány kompromisszumot, de elejtettük õket, mert
senkinek sem feleltek meg. A botrány egyre nagyobb lett. A nyugati
rádióban nagyon sokat beszéltek a Metropolról;
cikkeztek róla a nemzetközi sajtóban. A Moszkovszkij
Lityerator címû lap szigorúan kiválogatott és
végtelenül ellenséges kritikákat hozott le a
Metropolról szovjet íróktól. Az antológiát
hivatalosan „szellemi pornográfia”-ként aposztrofálták.
Apám kétségbeesetten fedezte fel néhány
régi jó barátját a vádlóim között.
Vártam a végkifejletet és - õszintén
szólva - féltem. Mi lesz, ha az apám ragaszkodik hozzá,
hogy megírjam a levelet - az õ kedvéért, az
anyámért, a családunk megmentéséért?
„Nézd, hogy remeg a keze, nézd, hogy megöregedett”,
mondtam magamnak. „Mi fontosabb neked: az apád, vagy ez a hisztéria?”
Õ csak jó volt hozzám. És lám, mit tettem
vele. Micsoda vendégségeket tartott ebben a lakásban!
Micsoda fogásokat szolgáltak itt fel! Mostantól
kezdve olyan volt, mint a felperzselt pusztaság. Senki nem hívta
föl. Nálam más volt a helyzet. Telefonáltak emberek,
és sokan támogattak. Amikor találkoztam a metropolos
társasággal, jól mulattunk - volt, aki jódolgában,
volt, aki kétségbeesésbõl. Abban az évben
valószínûleg több pezsgõt ittam, mint életemben
bármikor.
Moszkvai látogatásának negyvenedik napján
apám újból elhívott vacsorázni. Olyan
sápadt volt, hogy alig bírtam elviselni. Sokáig csöndben
volt, majszolta az ilyen alkalmakkor lassan szokásossá
vált a virslit. Végül azt mondta: „Egy hulla már
van a családban - az enyém.” Csöndben voltam, bámultam
rá, próbáltam kitalálni a gondolatmenetét.
Gépiesen összehajtotta és kisimította a szalvétáját.
„Ha megírod azt a levelet”, mondta, „két hulla lesz a családban.”
Minden író életében eljön a pillanat,
amikor olyasmit kell csinálnia, aminek a következményeit
nem lehet elõre látni. Elmerülsz vagy úszol,
ahogy a mondás tartja. Ha úszol, átalakul az életed.
Ha elmerülsz - elsüllyedtél. De ha nem cselekszel, nem
vagy író. Ezt a szerepet játszotta a Metropol az életemben
- az ugrást az örvénybe. Épp elsüllyedtem
volna, amikor az apám feláldozta magát, és
megmentett.
Pár napon belül Gromiko visszarendelte az apámat
Bécsbe elbúcsúzni. Ott KGB-õrizet alá
helyezték. A szocialista országok nagykövetei, akik
hallottak a botrányról, nem jöttek el a búcsúztatására,
de nyugati „ellenségei” barátságosan kezet fogtak
vele, és halkan megkérték, hogy adja át nekem
az üdvözletüket. Apámat a szovjet nagykövetség
gondnokai és szobalányai is bojkottálták, akik
olyan engedelmes hívei voltak még röviddel azelõtt.
Apám és anyám, aki még mindig gyenge volt a
mûtét után (ami, hála istennek, sikerült)
maguk csomagolták össze a holmijukat. Vonattal utaztak Moszkvába,
és nem várta õket az állomáson a külügyminisztérium
hivatalos képviselõje.
Apámat azzal a hírrel fogadtam, hogy Jevgenyij
Popovot és engem kizártak az Írószövetségbõl
- amirõl egy újságból értesültem.
Apám borúsan bólintott. „Adjak sajtótájékoztatót
külföldi újságíróknak?” - kérdezte.
Akkoriban ez öngyilkos szembeszegülést jelentett
volna, meggyõztem, hogy ne tegye.
A kizárt írókat nem közölték.
Méltányoltam a hatóságok gengszter módszereit:
lecsapni a fiatalokra, elijeszteni és elidegeníteni mindenki
mást. Metropolos barátaim a Írószövetségben
- Akszjonov, Bitov, Iszkander, Lisznyanszkaja, Lipkin - tiltakozó
levelet írtak, és azzal fenyegetõztek, hogy kilépnek
a szövetségbõl, hacsak Popovot és engem vissza
nem vesznek. Bella Ahmadulina is írt egy hasonló levelet.
Az Amerika Hangja errõl azonnal beszámolt. A konfrontáció
egy újabb fogaskerekébe kerültünk.
1979. augusztus 12-én a New York Times megjelentetett
egy minket támogató táviratot, amit a Szovjet Írószövetségnek
címeztek amerikai írók: Kurt Vonnegut, William Styron,
John Updike, Arthur Miller és Edward Albee. Nyilvánvaló
volt, hogy ezek az írók nem engednék meg, hogy kiadják
õket a Szovjetunióban, ha csak minket vissza nem vesznek.
Viták kezdõdtek, és folytatódtak hónapokig.
De ez Afganisztán megszállásának elõestéje
volt, és a kormány már nem foglalkozott az enyhüléssel.
1979 decemberében, Sztálin születésének
századik évfordulója körül a szovjet írók
fõnökei megajándékozták halott vezérüket.
Név szerint szavaztak visszavételünk ellen. Arra gondolva,
hogy Andrej Voznyeszenszkij eltûnt egy Északi-sarki expedíción,
Popovval együtt arra kértük a kollégáinkat,
hogy inkább maradjanak benn az Írószövetségben,
minthogy megtépázzák annak liberális ágát.
Bitov, Iszkander és Ahmandulina óvatos volt, azt tette, amit
javasoltuk. De Lipkin és Lisznyanszkaja kilépett, évekig
büszke szegénységben sínylõdtek. Akszjonov
szintén kiszállt, de hamarosan elhagyta az országot,
megfosztották szovjet állampolgárságától,
õ pedig örömmel elfogadott egy amerikai egyetemi
állást.
És az apám? Az apám, akinek nem volt állása,
nem adta föl. Végül, kissé röstelkedve, megkért
egy szívességre. Megkért, hogy írjak egy levelet
Brezsnyevnek, nem megtagadót, csak egy olyat, amiben elmagyarázom,
hogy az apám nem felelõs a viselkedésemért.
Írtam a Kommunista Párt Központi Bizottsága fõtitkárának.
Megírtam, hogy nem bírom elviselni, hogy az apámat
munka nélkül lássam, és ha nem változik
meg a helyzet, valószínûleg megölöm magam.
Nem volt válasz, és nem tudtam, mit legyen a fenyegetésemmel.
Meddig kéne várnom? Végül a rendszer levette
a vállamról a gondot. Brezsnyev utasítására
Gromiko elintézte apámnak, hogy a külügyminisztérium
belsõ személyzetéhez tartozzon. Aláírattak
vele egy papírt, hogy - õ, egy diplomata! - nem fog külföldiekkel
érintkezni, és a munka egy furcsa, kafkai formájával
bízták meg. Minden reggel kilenc körül bement az
irodájába, ahol egy aznapi Pravda feküdt az asztalán.
Lassan átrágta magát a párt-híreken,
és ezért rendes fizetést kapott. És ez így
ment évekig.
Szabadnapjain továbbra is teniszeztünk. Végül
is most már ugyan abban az országban éltünk.
Már nem féltem, hogy megverem, és a teniszlabdák
pattogásának visszhangja az erdõben a dácsánk
körül valamiért a változás halvány
reményét ébresztette. Hittem benne, a szovjet homály
ellenére, ami körül vett. A „rendszer fiából”
átalakultam szabad íróvá, és egy éjszaka
megírtam elsõ regényemet, Az orosz széplányt.
Nem tudhattam, hogy tíz évvel késõbb meg fogja
változtatni az életemet, hogy beutazom vele a világot.
Azt sem sejthettem, hogy az apám hátat fordít a kommunizmusnak,
hogy a Metropolt kiadják Moszkvában 1990-ben, és újranyomják
1999-ben. Akkor senki sem tudta, hogy lesz még peresztrojka. De
mindez már másik történet. Az élet számomra
csak akkor kezdõdött - és én élni akartam.
KARÁDI ÉVA
FORDÍTÁSA
Bibligráfia
JEROFEJEV, Viktor
Az orosz széplány
Európa, 1996
Élni egy idiótával
Európa, 1997
„Halotti beszéd a szovjet irodalom felett”
Nagyvilág, 1990. 1.
„A romlás orosz virágai”
Nappali Ház, 1993. 4.
„A papagáj”
Magyar Lettre Internationale, 2-3
„Zsenya öröksége”
Magyar Lettre Internationale, 18
„Történelmi orgazmus a Volgán Sztálingrádnál”
Magyar Lettre Internationale, 23
„Az orosz irodalom filozófiája”
Magyar Lettre Internationale, 26
Se apák, se fiúk
Posztszovjet dekameron
Osiris-2000, 1995
KUNDERA, Milan
Az élet máshol van
Európa, 1991
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu