Kótai Tamás 1959-ben született Makón, 1971-tõl
Szentendrén él.
Talán innen eredeztethetjük mûvészetének
kettõs gyökerét, egyfelõl az alföldi magyar
népmûvészet formavilága, archaikus szimbólumok
– az út, az oszlop, a tulipános láda, a kapu, a torony,
tehát a horizontálisan elterülõ felületet
vertikálisan tagoló formák –, illetve a keresztszemes
hímzések hatottak rá, másfelõl gondolkodásmódját
meghatározza a szentendrei mûvészaura, az Európai
Iskolás hagyomány, a Bálint, Vajda, Korniss emlékét
idézõ „konstruktív szürrealizmus”, „mágikus
geometrizmus”. Mindezeket egyéni érdeklõdése,
a távoli, egzotikus és az õsi, misztikus kultúrák
iránti vonzalma egészíti ki. A kutlikus és
rusztikus formák, a mágikus és primitív dekorativitás
(keleti szõnyegek, pajzsok, mitikus ábrák) sokáig
jellemezték formavilágát.
Kótai 1981-tõl 86-ig végezte el a Képzõmûvészeti
Fõiskola grafika szakát. Alkotásmódját
mindmáig befolyásolja ez a grafikus kiindulópont:
a manualitás, a míves megformáltság, a rajzosság,
a formák aprólékos kidolgozottságának
szeretete, a hanyagul odavetett, elkent, indulati, expresszív stílussal
szemben. A letisztultság, a mûgond, a kifelé irányuló
összeszedettség és fegyelmezettség Kótainál
elmélyült befelé fordulással, lírai szubjektivizmussal
és meditatív individualizmussal párosul. A kordában
tartott érzékenység, a fegyelmezett keretek közé
szorított líra különösen a 80-as évek
végének és a 90-es évek elsõ felének
mûveit jellemzi, az évtized végére a „Rajzok”
címû kiállítással eredeztethetõen
Kótai mûvészete oldottabbá, lágyabbá
elengedettebbé válik.
A szentendrei Mûvésztelepi Galériában, 1994-ben
megrendezett összefoglaló jellegû kiállításban
szereplõ „Kályhatakarók” és a 93-as, 94-es
évek termését jelentõ „Pajzsok” és „Pajzstakarók”
heraldikus emblémák, stilizált jelekbõl építkezõ
alkotások, melyek homogén, egységes hátterére
helyezi rá eklektikus motívumait a mûvész. A
stabilitásra, a szimmetriára, az egység kihangsúlyozottság
megteremtésére törekszik Kótai, archaikus, szakrális
jelképrendszerét dekoratív stilizációval
alkalmazza. Színvilágát az intenzív, drámai
színek használata, a vörös, az arany, a fekete
mély, telített tónusai jellemzik. A mûvekben
az indián takarók, keleti szõnyegek, magyar keresztszemes
hímzések mintájára a motívumok ornamesként
vannak jelen, elrendezésük mellérendelõ, kapcsolódás
nélküli, statikus. Kótai elõre megkonstruálja
a kép szerkezetét, izolált formáit ismételve
sorolja egymás mellé, inkább a külsõ harmóniára,
mint a kép belsõ dinamizmusára helyezi a hangsúlyt.
A választott nagyméretû vászon-akril technika
és a sokszorosított grafika személytelensége
is ezt a távolságtartó rejtõzködõ
magatartást erõsíti meg.
Éppen ezért jelentenek olyan nagy változást
oeuvre-jében a rajzok megjelenése, melyekbõl elõször
1996-ban rendezett kiállítást. Nem véletlenül
nevezik különbözõ kritikusai „árnyékhieroglifáknak”,
„lélek-design”-nak, „képi monoszok”-nak ezeket a rajzokat.
Lágyabbak, oldottabbak, mint az elõzõ korszak
alkotásai, a mûvész által eddig merevebben,
ridegebben alkalmazott jelek és motívumok kontúrjai
most gyakran elmosódnak, gyengédebbé, személyesebbé
és egyben összetettebbé, bonyolultabbá válnak.
Kótai a legegyszerûbb eszközökre redukálja
a formai kifejezést, lemond a színekrõl, az akrilfesték
és a nyomat technikáról is, és papírra
ceruzával készít kis méretû rajzokat.
Ezzel a szimbolikusan is értelmezhetõ gesztussal mintegy
megszabadítja mûvészetét a rárakódott
sallangoktól, és a saját maga által eddig épített
világ tudatos és szisztematikus átértékelését,
új alapokra helyezését végzi el. A rajzok finomsága,
érzékenysége, a formák – ezek az élõ
és lélegzõ, antropomorf jelek – egymással való
szerves, organikus kapcsolata a látványos képszerkesztés
helyett mély, alázatos befelé fordulást, egy
intim érzelem- és gondolatvilág szabad, gátlástalan
feltárását mutatja. A meghatározhatatlan, hol
organikus absztrakt, hol szimbolikussá lényegített
különös jelrendszer egy olyan elementárisan és
zavarba ejtõen személyes, lírai világba enged
bepillantást, mely érzelmi gazdagságával szinte
lehengerel. Kótai ezeknél a mûveknél nem törekszik
befejezett tökéletességre. Vállalja a személyes
aszimmetriát, a formák törékeny esetlenségét,
öntörvényû szabálytalanságát.
Ezektõl a mûvektõl már nem idegen a tépelõdõ
meggyötörtség, a lélek mélyrétegeibõl
spontánul felszínre törõ képek. A tûz,
a mérleg, a kút, a kereszt, a pecsét, valamint az
oválisok, a mandalák, a meandervonalak és a rombuszok
egy-egy képmezõn belül szerves egységet alkotnak,
különös, mély teret hoznak létre. Némelyik
rajzon totemisztikus õsállatra vagy vízi élõlényre
emlékeztetõ, pikkelyre, szõrre, emlõre és
csápokra asszociáló formákat fedezhetünk
fel. Általában tehát elmondható, hogy bár
a „Rajzok” ábrái és motívuma látszólag
szabálytalan esetlenséggel sorolódnak egymás
mellé, valójában Kótai Tamás egy szerves,
megfellebbezhetetlen képi rendet, új koherens egységet
hoz létre.
Merhán Orsolya
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu