DANIEL COHN-BENDIT: Míg mi nyugaton kimentünk az utcára
a demokráciák hazugsága, amnéziája,
bürokrata bikkfanyelve és tehetetlensége ellen tüntetni,
addig keleten, fõleg Lengyelországban és Csehszlovákiában
értelmiségiek és munkások a totalitarizmus
satuját kísérelték meg szétfeszíteni.
Adam, amikor magadról beszélsz, mindig hangsúlyozod,
hogy lengyel vagy. Furcsának találom; nekem soha nem jutna
eszembe, hogy nemzetiségemnek különös jelentõséget
tulajdonítsak.
ADAM MICHNIK: Ha egy olyan Németországban élnél,
ahol Thomas Mann, Goethe, Schiller, Heine, Hegel és Kant be van
tiltva, el se tudod képzelni mennyire németnek éreznéd
magad. Nos hát, én a lengyel néppel azonosítom
magam, mint ahogy azonosítom magam mindenkivel, aki gyenge, elnyomott
és megalázott. Ha Lengyelország szuperhatalom volna,
valószínûleg kozmopolita lennék, vagy cigány.
De Lengyelország elnyomott és megalázott, a lengyel
nép szerencsétlen; ezért vagyok szolidáris
evvel a néppel és evvel a nyelvvel jóban és
rosszban, és az a tény, hogy Lengyelországban bizonyos
emberek zsidónak és nem lengyelnek tekintenek, még
jobban megerõsíti bennem a nemzeti érzést.
DCB: El tudnád mondani, hogyan sikerült homo politicus-szá
válnod ebben a Lengyelországban?
AM: Az életrajzom egyáltalán nem tipikus lengyel
életrajz.
DCB: Nem baj.
AM: Zsidó családból származom, mely, kommunista
lévén, teljesen ellengyelesedett. Valamiféle vörös
asszimilációról van szó. Így különös
nemzeti érzés alakult ki bennem, aminek semmi köze nincs
a szokásos nemzeti szimbólumokhoz. Egy lengyel családban
például a gyerekek általában templomba járnak
- engem vallás nélkül neveltek. A lengyel családokban
létezik a lengyel függetlenségi háborúkon
vagy a Honi Hadseregen alapuló hagyomány - nálunk
semmi nem volt ebbõl. Apám a kommunista párt aktív,
ismert tagja volt. Nyolc évet töltött börtönben,
és a háború után semmilyen politikai szerepet
nem akart vállalni. Értelmiségi képzettsége
a marxizmuson és a kommunizmuson nyugodott. Még amikor szélsõséges
kommunista vagy szovjetellenes nézeteket védett, akkor is
azon a marxista nyelven fejezte ki magát, amit a pártban
sajátított el.
DCB: Hogyan jött létre a törés? Melyik pillanatban?
AM: Paradoxonként hat, de a hatvanas években egy olyan
kis körhöz tartoztam, amely nem félt a kommunistáktól
Azt gondoltam, hogy a kommunista Lengyelország az én Lengyelországom.
Akkor hát mitõl kellene félnem? Azt gondoltam, hogy
a kommunisták emberi lények, akiknek kötelességük
az igazságtalanság ellen küzdeni. Ezt tettem. A normális
lengyel családokban a nevelésnek ez a formája nem
létezett: itt azt verik a gyerekekbe, hogy szovjet megszállás
alatt élnek, hogy minden véletlenül elhangzott szót
meghallhat egy besúgó, tehát óvatosnak kell
lenni; és a lengyel gyerekek féltek, mert tudták,
hogy van okuk a félelemre. Én nem tudtam, tehát bátor
voltam és mertem beszélni. Az iskolában például
felálltam és azt mondtam: - Ha egy kommunistának meg
kell mondani az igazságot, mért nem lehet kimondani az igazságot
arról, ami Katynban történt? - Hihetetlen volt a tanárunk
reakciója, pokoli volt. Mindenki félt, és kicsaptak
az iskolából.
DCB: Hány éves voltál akkor?
AM: Tizenhárom vagy tizennégy.
Két nagy sokk ért az életben. Az elsõ,
amikor apám egy barátja - párttag - visszatért
Lengyelországba húsz év tábor után;
váratlanul tudtam meg, hogy jó kommunistákat küldenek
Szibériába, és ezt nem tudtam megérteni. A
második sokk, amikor az unokatestvérem egy olyan férfihez
ment feleségül, aki tíz évet töltött
Szibériában, mert a Honi Hadseregben szolgált. Égboltom
ekkor lángra kapott. Van egy nagyon ismert lengyel könyv, Jan
Parandowski írta, a címe: „Az égbolt lángokban
áll”; egy fiatalember lelkiismereti válságáról
szól. Az én égboltom is lángokban állt...
Egy barátom, aki annak idején a Po Prostu folyóiratnál
dolgozott, elvitt engem Krzywe Kolóba, ez egy varsói értelmiségi
klub, melynek sikerült 1956 után fennmaradnia (1962-ben zárták
be, még hat hónapja volt hátra). Fantasztikus élmény
volt, mivel Varsó legbefolyásosabb értelmisége
járt oda, Kolakowsi, Brus, Ossewski és Kotarbinski… Mindössze
tizenöt éves voltam, iskolába jártam. Ebben a
klubban találkozhattam avval az emberrel, akinek döntõ
hatása volt az életemre, és akinek, úgy érzem,
mindig adósa maradok; õ Lengyelország egyik legkiválóbb
embere: Jan Jósef Lipski.
Ugyanakkor cserkész is voltam. De kicsit különös
cserkészcsapathoz tartoztam, mivel 1956 után Lengyelországban
az úttörõmozgalom természetes halállal
kihunyt; helyébe a hagyományos cserkészmozgalom lépett,
mely a Baden-Powell-i hagyományokat folytatta, valamint a háború
elõtti cserkészhagyományokat, konkrétan a Szare
Szeregi mozgalomét, mely együtt harcolt a Honi Hadsereggel.
Az én idõmben a cserkészek különbözõ
színû nyakkendõt viseltek: sárgát, zöldet,
fehéret, piros és fehéret, fekete-fehéret.
Egyetlen színt kerültek: a vöröst. Egyetlen csoport
volt, mely vörös nyakkendõt viselt, Jacek Kuron volt a
vezetõje. Én ehhez a csoporthoz tartoztam. Késõbb
a KOR-ban (a Társadalmi-Önvédelmi Bizottságban)
kiderült, hogy a tagok 15%-a valaha vörös nyakkendõt
viselt.
Politikai öntudatom két hagyományt egyesített:
a lázadó kommunizmusét - melyet Kuron képviselt
-, és a független laikus lengyel értelmiségiekét
- Lipskivel az élen. Kuron ekkor még párttag volt,
és azt gondolta, hogy egyetlen lehetõség változtatni
és javítani a dolgokon, ha megpróbáljuk belülrõl
átalakítani a pártot. Istennek hála, én
fiatalabb vagyok nála. Pontosan ugyanakkora a korkülönbség
köztünk, mint közted és a bátyád között.
Ezért nem voltam soha párttag, ahogy te sem.
Amikor tizenöt éves voltam, Jan Jósef Lipski
rábeszélt, hogy barátaimmal vitakört indítsunk;
nem kellett sokáig rábeszélnie, mivel tele voltam
energiával, és hiányzott belõlem az óvatosság.
Az óvatosság most is hiányzik. Így tehát
kapcsolatba léptem Adam Schaff professzorral, és azt mondtam
neki: „Schaff professzor úr, szeretnék vitakört indítani”.
Adam Schaff, a lengyel Andrej Zsdanov, olyan ember, akinek voltak fiatal
korában gondolatai, és aki aktívan részt vett
a háború elõtti illegális mozgalomban. Mikor
megismerkedtünk, már csak cinikus öregember volt. Mégis
valamilyen érzelmet ébreszthettem benne, mivel azt mondta
nekem: „Oké, akarsz egy vitakört, meglesz a vitaköröd.
Itt az egyetemen összejöhettek, mint varsói gimnazisták.
Ha valaki akadékoskodik, szólhatsz nekem”. Ez 1962-ben volt,
és ekkor senkinek nem lett volna bátorsága ellentmondani
Schaffnak. Így született meg a vitakör, az õ védelme
alatt. Néhány évvel késõbb a pártszervezeteknek
és a rendõrségnek is eszébe jutott, hogy a
klub „a revizionisták játszótere”, és nem értették
miért nem volt betiltva. Ekkor avval gyanúsítottak,
hogy különleges kapcsolataim vannak a párt központi
bizottságával, és hogy bizonyos frakciókhoz
kapcsolódom. Ebbõl egy szó sem igaz. Egyszerûen
szerencsém volt. Mintegy száz gimnazista járt a vitakörre,
és ezek közül sok kommunista családból származott.
DCB: Mit csináltatok a klubban? Mirõl vitatkoztatok?
AM: Egy dologban egyek voltunk: nagyon okosak voltunk és még
annál is naivabbak, ugyanakkor ez a naivitás volt az erõnk
is. Ennek hála különösen bátrak voltunk. Kommunistának
tartottuk magunkat, épp ezért meg sem érintett az
a gondolat, hogy egy kommunista országban valami baj történhet
a kommunistákkal. Márpedig ez nem volt különösen
bölcs tõlem, hiszen ismertem apám barátjának
és a sógoromnak a történetét. Tudnom kellett
volna, mit jelent a kommunizmus.
Emlékszem az amerikai invázióra a Disznó-öbölben.
Anélkül, hogy biztattak volna, elmentem egy tüntetésre
az egyetemen, és Amerika-ellenes jelszavakat kiabáltam. Nagyon
büszke voltam magamra, mikor hazamentem, elmeséltem apámnak,
hogy részt vettem egy politikai tüntetésen. Apám
fehér lett, mint a fal, és megkérdezte: „Ki vitt oda?”
„Kuron” - válaszoltam. Mire apám: „Mondd meg neki, hogy te
csak kis taknyos vagy, õ viszont egy hülye. Széplelkû
eszméivel jobb volna, ha a szovjet követség elé
menne tüntetni Magyarország megszállása ellen”.
Nahát, ilyen volt apám kommunizmusa. Ezzel szemben az én
kommunizmusom ez mondatta velem: „Majd meglátod, ha eljön az
ideje, Kuron el fog menni a szovjet követség elé is.”
Végül is mindkettõnknek igaza lett.
A vitakörben, „a revizionisták játszóterén”,
amit úgy hívtunk, hogy „az ellentmondások kutatóinak
klubja”, mindenrõl vitatkoztunk, ami tilos volt. Persze nekünk
semmi sem volt tilos, mivel Schaff professzor védelme alatt álltunk.
DCB: Tudnál néhány példát mondani?
AM: A szabadság a proletárdiktatúrában;
a szovjet beavatkozás Magyarországon; 1939. szeptember 17.;
lesz-e másodi proletárforradalom Lengyelországban.
Ebben az idõben Leszek Kolakowski ezt mondta nekem: „Higgadjon le
Adam. Nem lehet második forradalmat csinálni olyan országban,
amely még az elsõt sem heverte ki.” Nem tudott meggyõzni
engem…
Vitatkoztunk még a lengyel kommunista párt feloszlatásának
okairól, a moszkvai nagy perekrõl, a trockizmusról,
a nyílt és zárt marxizmusról… Stefan Kisielewski
azt mondta, hogy a marxizmus helye úgy, ahogy van, egy kulcsra zárt
ajtó mögött volna; azt hittem, viccel. Hat hónapon
át ment minden, mint a karikacsapás, és akkor kiderült,
hogy a proletárdiktatúrának vannak bizonyos korlátai.
Behívtak minket a varsói Ifjúsági Kommunista
Szövetség vezetõjéhez, megkértek, hogy
változtassuk meg a programunkat. Visszautasítottuk: egy kommunistának
lelkiismerete szerint kell cselekednie… De mivel az igazi kommunisták
õk voltak és nem mi, lelkiismeretükkel összhangban
cselekedtek, és a vitakörünket feloszlatták.
Homo politicussá válásomat az indította
el, amikor Gomulka személy szerint támadott meg 1963-ban
a Központi Bizottság ülésén. Még
alig tizenhat éves voltam - ez Kelet-Európában minden
bizonnyal rekordnak számít: Haraszti, Kis János, Peter
Uhl, akiknek a kérdést feltettem, mind idõsebbek voltak
nálam. Amikor a vitakört föloszlatták, épp
a gimnázium utolsó osztályába jártam.
Míg az ellentmondások után kutattam, tanulásra
persze nem maradt idõm, sokat kellett pótolnom fizikából,
enélkül semmi esélyem nem volt a sikeres érettségire.
Egyik nap találkoztunk Kuronnal az utcán, és ezt mondta
nekem: „Adas, hallom Gomulka elvtárs foglalkozott veled a Központi
Bizottság ülésén.” Dadogva válaszoltam
(igen, dadogok): „Te, Jacus, hagyjál engem ezekkel a hülyeségekkel;
nekem fizikát kell tanulnom.”
Ezután Jacek mindig ezt mondta: „Gomulka elvtársnak nem
kell fizikát tanulnia, így aztán van ideje hülyeségekkel
foglalkozni.”
1964-et írtunk. Leérettségiztem. De még
elõtte volt a híres 34-ek levele: 34 személyiség,
értelmiségiek, írók, tudósok nyílt
levélben tiltakoztak a miniszterelnöknél a cenzúra
ellen. Nagy szenzációt keltett a levél. Gomulka reakciója
nagyon heves volt, mintha NATO csapatok szállták volna meg
Lengyelországot. Elõször bizonyos emberek ellen vezetett
be szankciókat, és megtiltotta, hogy a nevük alatt publikációk
jelenjenek meg a lapokban. Egyetemi tanárok voltak közöttük.
Válaszképpen a diákok tüntetést szerveztek
tanáraik támogatására; ez volt az elsõ
tüntetés, melyet életemben láttam.
DCB: Csak láttad, vagy részt is vettél?
AM: Persze, hogy részt vettem; bár nem voltam akkor még
egyetemista. Backo professzor úr, aki Genfben tanít filozófiát,
megállított az egyetem udvarán. Még a vitakör
idejébõl ismert, apámat is ismerte. Elkapott a fülemnél
fogva, és kivezetett a tüntetésrõl: „Magának
most érettségire kell készülnie - mondta - utána
foglalkozhat politikával. Minden bizonnyal ezt is fogja tenni, mert
minden kretén politikával foglalkozik. Erre én vagyok
a legjobb bizonyíték.”
Az érettségi után életemben elõször
külföldre utaztam. Ennek az új élménynek
nagy jelentõsége volt. Három hónapig voltam
kint. Rengetem emberrel ismerkedtem meg, egy csomó könyvet
olvastam el, lengyel emigránsokkal, olasz kommunistákkal
és francia trockistákkal vitatkoztam. Aztán avval
az eltökélt szándékkal tértem vissza,
hogy csinálok valamit. Lekéstem a félév elejét.
A történelemtudományi intézetben találkoztam
egy barátommal, Karol Modzelewskivel; megbeszéltük,
hogy három nap múlva újra találkozunk, Karol
figyelmeztetett: „Nem tudom, jó-e, ha látják, hogy
hozzám jársz, ha a társaságomban látnak.”
Nem értettem, mit jelent ez. Ki látna meg? Pusztán
sznobizmusból szívesen vettem volna, ha együtt látnak
Karollal: nagyon szerették az egyetemen, a diákok nagyra
becsülték, a nõk imádták; tudat alatt
azt reméltem, hogy ebbõl rám is sugárzik valami.
De nem akarta, hogy hozzá menjek, azt javasolta, hogy az egyetemi
könyvtárban találkozzunk. Három nap múlva
ott voltam a könyvtárban; fél órát, egy
órát, két órát vártam, végül
dühösen elmentem hozzá. Az édesanyja mondta meg,
hogy letartóztatták. Ugyanakkor tartóztatták
le Kuront, Modzelewskit és másokat. Számomra ez a
megvilágosodás új pillanata volt: megértettem,
hogy bizonyos különbségek ellenére is ezekhez az
emberekhez tartozom. Így lettem különösen szorgalmas
tanítványa Modzelewskinek és Kuronnak. Sohasem azonosultam
teljesen a programjukkal, de nagyon közelinek éreztem
magam hozzájuk. Negyvennyolc óra után szabadon engedték
õket, ekkor kezdtek dolgozni a Nyílt Levélen. Ekkoriban
nagyon szoros kapcsolatban álltunk. Ezt a levelet 1965-ben küldték
el a pártnak. Hagytak nálam egy másolatot, hogy az
egész világgal megismertethessük a tartalmát.
Ezt a másolatot a lakásomon kívül rejtettem el,
nehogy a rendõrség megtalálja.
Nagyon megdöbbentett, amikor 18 éves koromban elõször
állított be hozzám a rendõrség. Azt
hittem, 48 óráig leszek letartóztatva. Nem. Két
hónapot ültem. Több évvel késõbb
Slonimski azt mondta nekem: „Adas, meg kell érteni, hogy Lengyelország
olyan ország, ahol azokat, akiket le akarnak csukni, le is csukják;
de amikor szabadon kéne, hogy engedjék, nem biztos, hogy
szabadon engedik”. Ezt a mondatot sosem felejtettem el.
A Nyílt Levélnek óriási visszhangja
volt. Kuron mûködését a cserkészek is jól
ismerték; Modzelewski híres történész
volt, és én, bár még csak 19 éves
voltam, váratlanul híres lettem, mindenki rólam beszélt.
És ez lett a vezérmotívum: híresnek lenni,
karriert csinálni mindaddig, amíg a kommunisták újra
és újra le nem tartóztatnak.
1968 márciusa
AM: A következõ három év - 1965 márciusától
1968 márciusáig - különösen fontos számomra:
most már volt nevem az egyetemen...
Ebben az idõben (1968 elején) két kivételesen
fontos esemény kötötte le a lengyelek figyelmét,
egy országos és egy nemzetközi. Az országos esemény
Adam Miczkiewicz „Õsök” címû darabjának
bemutatása volt. A nemzetközi esemény pedig Csehszlovákia...
Egy új demokratizálási hullámra számítottunk...
Mikor a cenzúra betiltotta az „Õsök”-et, az utolsó
elõadáson nagy transzparensekkel jelentünk meg, mely
a darab mûsoron tartását követelte, és
ezt skandáltuk: „Függetlenséget cenzúra nélkül!”...
Megpróbáltunk közbelépni Miczkiewicz darabjának
érdekében, és ez volt az elsõ alkalom, hogy
heves nemzeti és oroszellenes érzelmek ébredtek bennem...
A darab betiltása után engem néhány társammal
együtt kizártak az egyetemrõl. A felsõoktatási
miniszter rúgatott ki minket. Az akkori törvények nem
tették lehetõvé, hogy egy miniszter ilyet tegyen,
kizárásunk tehát illegális volt. Késõbb
szerveztünk egy tiltakozó tüntetést - diákszolidaritásról
volt szó. Én nem vettem részt benne, mivel az én
érdekemben csinálták. De ez nem számított,
letartóztattak...
Egy év múltán került sor a tárgyalásra.
Kuron és Modzelewski volt a két fõvádlott.
Én voltam a másodrendû vádlott. Három
évre ítéltek. Nem volt sok. Szigorúbb ítéletre
számítottam.
69 szeptemberében szabadultam. Ekkoriban igazi utazási
hisztéria tört ki, sok barátom emigrált. Szüleim
megpróbáltak rábeszélni a távozásra.
Apám szerint a kommunisták sosem bocsátják
meg nekem, amit a tárgyaláson mondtam: többek között
kijelentettem, hogy csak az akadályozott meg, hogy hivatalosan tiltakozzam
a csehszlovákiai intervenció ellen, hogy börtönben
voltam. És mikor a bíró megkérdezte, hogy a
vizsgálati szakaszban miért nem válaszoltam egyetlen
kérdésre sem, azt feleltem, hogy jól ismerem a sztálinista
perek mechanizmusát, ezért nem tettem vallomást.
Hálát adok Istennek a börtönéveimért.
A tizennyolc hónap után munkásként egy gyárban
helyezkedtem el.
DCB: Miért? Önszántadból, vagy mert nehéz
lett volna mást találnod?
AM: Nem. Nem volt más lehetõségem. Hogy folytathassam
a tanulmányaimat, kénytelen voltam hegesztõként
két évet a Rosa Luxemburg gyárban dolgozni. Ez egy
villanyégõ gyár. Azzal húztak, hogy azok az
égõk égnek ki a leggyorsabban, amiket én csináltam.
Mivel Lengyelországban a munkásosztály van hatalmon,
azt mondhattam magamban, végre hatalomra kerültem! Számomra
ennek az élménynek is döntõ jelentõsége
volt, mivel értelmiségi családból származom:
ez volt az elsõ közvetlen és bensõséges
kapcsolatom a munkások világával.
DCB: Gyárba küldtek, mint a kulturális forradalomban.
AM: Azt hitték, hogy evvel megaláznak, de tévedtek.
A Rosa Luxemburg gyárban szinte csak nõk dolgoztak. Varsó
legszebb lányai. Egyrészt nagyon sok sikerem volt, sehol
nem érezhettem volna magam ilyen jól. Másrészt
1970-et gyárban éltem meg: szolidáris voltam azokkal,
akik tiltakozó akciót szerveztek...
1981 márciusában nagy tüntetés volt a gyárban
az 1968-as események évfordulójára. Ezen a
Grünwald hazafias szövetség is részt vett, és
engem a munkásokat manipuláló cionistának titulált.
A munkások felálltak, és távozásra szólították
fel a Grünwald tagjait; azt mondták nekik: „Velünk dolgozott,
két éven át tanította nekünk, hogyan védekezzünk,
hogyan szervezzünk tiltakozó tüntetéseket. Hozzánk
tartozik, azt akarjuk, hogy képviseljen minket, és beszéljen
a nevünkben. Õ nem szovjet ügynök, ti viszont azok
vagytok.” Ilyen pillanatban az ember azt gondolja: „nem hiába éltél...”
DCB: Elsõ pillanattól kezdve könnyen kapcsolatot
találtál a munkásokkal, vagy eleinte gyanakvással
fogadtak?
AM: Gyanakvás nem volt. Inkább én voltam eleinte
félénk, de nem tévedtem el az erotikától
a politikáig vezetõ úton.
Ekkor bocsátották szabadon Kuront és Modzelewskit.
Már 1970 decemberénél tartunk, Gomulkát Gierek
váltotta fel. Folytatnom kellett a tanulmányaimat Poznanban.
Stabilizációs idõszak volt ez, melyet Gierek indított
el. Megpróbáltunk ekkor egy ellenzéki mozgalmat felépíteni,
és sok kapcsolatot hoztunk létre értelmiségi
körökkel - ez újdonság volt.
DCB: Ki az a „mi”?
AM: Kuron, én, Janek Litynski, Blumsztajn, Modzelewski. Ekkor
szövõdtek elõször személyes baráti
szálak értelmiségiek és egy ilyen jellegû
ellenzéki politikai szervezet között.
DCB: Munkásellenzék?
AM: Nem. Ekkor még nem létezett munkásellenzék.
A munkások, akiket barátaimnak tekintettem, szívesen
meghallgattak, kölcsönkértek könyveket, stb., de
ebbõl semmilyen politikai akció nem jött létre.
Eltekintve természetesen az 1970 decemberi sztrájktól,
amelyen megfogalmaztam egy határozatot. Walesa még ma is
azt mondja nekem: „Valamit azért csak megértettél,
hiszen két éven át hegesztõ voltál...”
Ezekben az években az ellenzékiség az értelmiség
ügye volt.
Ekkoriban lettem Antoni Slonimski titkára - Slonimski
nagy lengyel költõ, aki jelentõs erkölcsi tekintéllyel
bírt. Liberális ellenzéki ember volt, de ugyanakkor
a kormányzat is tisztelte. Antoni Slonimskivel való kapcsolatom
felbecsülhetetlen értékû, éspedig három
szempontból. Elõször is mindent megtanított a
lengyel értelmiségi hagyományról, másodszor
megoldotta azt a problémámat, hogy én zsidó
származású lengyel vagyok. És végül
valamiféle
védelmet jelentett, amíg a titkára voltam, bizonyos
fajta immunitást élveztem. Nem attól féltem
a legjobban, hogy letartóztatnak, hanem attól, hogy ez ki
sem tudódik. Apám, aki ismerte a kommunista Oroszországot,
gyakran mesélte, hogy abban a rendszerben egy fogoly úgy
eltûnhet, mintha a föld nyelte volna el. Semmiképp nem
akartam, hogy velem is ez történjen. Nem akartam csak úgy
eltûnni. Azt akartam, hogy megakadjak a torkukon. Azt mondtam hát
apámnak, hogy csak akkor hagyom magam letartóztatni, ha botrányt
tudok belõle csinálni, és megtartottam a szavamat...
Miben állt ellenzéki tevékenységünk
ebben az idõszakban? Létrehoztunk egy szövetséget,
ahol az embereknek politikáról kellett gondolkodniuk és
különbözõ akciókat szervezniük. Az elsõ
titkos szemináriumokon Trockijt, Paul Sweezyt, Oskar Langét,
Karl Marxot, Lukácsot olvastunk, tíz évvel késõbb
Miloszt, Herling-Gridzinskit és Hannah Arendtet. Akkor már
nem marxista disszidensek voltunk, hanem antitotalitárius ellenzékiek.
Ekkor teremtettük meg az elsõ kapcsolatokat katolikus körökkel;
újból feltettük magunknak a kérdést: az
egyház valóban annyira reakciós-e, mint gondoltuk?
Ki az igazán reakciós Lengyelországban: a katolikus
egyház vagy a rendõrség? Ebbõl a kérdésbõl
kiindulva írtam meg „Az egyház és a baloldal” címû
könyvemet. Megpróbáltam közelebb hozni az antiklerikális
laikus értelmiséget és a katolikusokat.
DCB:...Azt kívánom, legyetek elég szabadok ahhoz
hogy nyíltan megvitathassátok a katolikus egyházzal
a társadalmi és erkölcsi kérdéseket.
AM: Lengyelországban ez nem vita tárgya. Az egyház
szerint a katolikusoknak nincs joguk válni és abortuszt csináltatni,
de a katolikusok nem fordulnak az egyházhoz ezekben a kérdésekben.
A Szolidaritás idején ez nagyon világos volt: ugyanaz
a nép, amely feszületeket tett ki a szakszervezeti helyiségekben
a falra, csak magára hallgatott, nem pedig a püspökökre,
mikor a sztrájkról kellett dönteni. Lengyelország
primátusa kérte a sztrájkok leállítását,
de a katolikus munkások elmentek a misére, és folytatták
a sztrájkot.
... Jól emlékszem még az elsõ találkozásokra
a katolikus értelmiség képviselõivel, nagyon
érdekes volt. Úgy kezeltek minket, mintha Berija és
Sztálin ügynökei volnánk. Mi meg õket, mint
a torquemadai inkvizíció ügynökeit. De idõvel
felolvadt a jég; elkezdték olvasni az írásainkat,
mi meg az övéiket. És azt tapasztaltuk, hogy több
a közös pont, mint a nézeteltérés. Ahogy
a nemzeti szocializmus véget vetett a hagyományos katolikus-protestáns
ellentéteknek, ugyanúgy a kommunizmus is megszüntette
a nagy konfliktust az antiklerikális laikus értelmiségi
és az egyház között... Abban az idõben a
cikkeimet kizárólag katolikus újságok közölték.
Tadeusz Mazowiecki álnéven közölte õket
a Wiezben. Bogdan Cywinsky meg Kuron cikkeit jelentette meg a Znakban.
Igaz, hogy mi voltunk az 59-ek levelének kezdeményezõi,
de az aláírók fele a katolikus táborból
való volt, másik fele a laikusból - ami teljesen új
helyzetet teremtett. Késõbb más leveleket is írtunk,
és a harc az alkotmány megváltoztatásáért
lelkiismereti üggyé vált minden lengyel értelmiségi
számára. Annak idején az emberek nem szívesen
vállalták, hogy ismernek olyan disszidenseket, mint Kuron
meg én. Attól félve, hogy a rendõrség
lecsap rájuk, az emberek nem engedtek be a házukba. Megpróbáltak
ellenzéki gettóba zárni minket. Ezek a levelek bizonyították
be, hogy már nem vagyunk elszigetelve: a fogalmazásban és
az aláírásban olyan emberek vettek részt, mint
Slonimski, Andrzejewski, Herbert.
Az új lélektani helyzet lehetõvé tette,
hogy úgy reagáljunk, amint ezt tettük, az 1976-os radomi
eseményekkel kapcsolatban. Bizonyára tudod, hogy az értelmiségiek
komplexustól szenvedtek, azért hallgattak 1970 szeptemberében,
amikor a munkások vérét ontották. És
én azért emeltem föl akkor a szavam, mert nem értelmiségi
voltam, hanem egy munkás-disszidens hibrid. Végeredményben
mindez meghozta gyümölcsét. Az 1976-os radomi és
ursusi események után, a munkástüntetések
alatt és után, a megtorlások idején Jacek Kuron
kijelentette, hogy egyszer már elárultuk a munkásokat,
még egyszer ez nem történhet meg. Jaceknak igaza volt,
megtartottuk a szavunkat.
Így jött létre a Társadalmi-Önvédelmi
Bizottság, a KOR, egy erkölcsi impulzus hatására.
Emlékszem, 1970-ben ott voltam egy tárgyaláson,
ahol az ursusi munkások voltak a vádlottak. Hallottam az
ítéleteket, láttam sírni az asszonyokat, és
remegtem a dühtõl. Akkor azt gondoltam, nem engedhetjük
meg, hogy ezek az emberek elbukjanak. És rögtön utána
megfogalmaztam egy levelet, amelyben az értelmiségiek tiltakoznak.
Elõször fordult elõ, hogy értelmiségiek
védelmükbe vették a munkásokat. Aztán
Jacek Kuron nyílt levelet írt Berlinguernek, és egy
csoport, amelynek én is tagja voltam, felhívást fogalmazott
a nyugati értelmiségiekhez, azt kérve tõlük,
hogy lépjenek harcba a lengyel munkások jogainak védelmében.
Ez a szöveg megjelent a Nouvel Observateurben. Heinrich Böll,
Günther Grass, Ignazio Silone, Saul Bellow és mások
válaszoltak erre a felhívásra. Ez olyan pszichológiai
nyomást eredményezett, hogy a dolgok nem folyhattak tovább
változatlanul. Így született meg a KOR. Ez 1976 szeptemberében
történt.
1976 szeptembere
Ekkor nem voltam Lengyelországban. De ezt nehéz egy külföldinek
megmagyarázni. Jean-Paul Sartre meghívott Párizsba.
Amikor elmentem az útlevél-osztályra, mindenki hülyének
tartott, azt mondták, semmi esélyem. De a hülyéknek
kedvez a szerencse. A radomi események után a kormány
nyilván azt gondolta, kevésbé leszek veszélyes
Párizsban, mint Varsóban, így aztán megadták
az útlevelet. Jaceket behívták katonának. Semlegesíteni
akartak mindkettõnket. Jacek nagyon haragudott rám, utazásomat
dezertálásnak tekintette. Talán igaza is volt, de
amint kiérkeztem külföldre, mindent megtettem, hogy igazoljam
a távozásomat.
Nyugaton tényleg úgy viselkedtem, mint egy õrült.
Ha valaki Kelet-Európából érkezik, és
meg akarja õrizni a reményt, hogy egy nap hazatérjen,
az nem viselkedhet így. Egyébként annak idején
senki sem hitt abban, hogy visszatérek Lengyelországba. Rudi
Dutschke azt mondta, idióta vagyok, Jiri Pelikan azt gondolta, kretén.
DCB: Mit csináltál külföldön?
AM: Interjúkat adtam, tüntetéseken vettem részt
- emlékezz, Dany, te is ott voltál. Elõttem senki
nem mert ilyet csinálni. De meg voltam gyõzõdve róla,
hogy úgy kell viselkednem, mint egy eleven torpedó, mint
egy kamikaze, hogy Kuronnak bebizonyítsam, nem vagyok dezertõr.
Beszéltem baloldaliakkal - ez újdonság volt. Általában
ha valaki a kommunisták ellen akart tenni valamit, az antikommunista
jobboldallal tárgyalt, de én azt mondtam: „Baloldali vagyok,
balosokkal fogok beszélni, és követelni fogom, hogy
állást foglaljanak”.
Találkoztam tehát Rudi Dutschkéval, Pelikannal,
Giancarlo Pajettával, a CFDT-vel. Találkoztam szocialistákkal
Olaszországban, megismerkedtem Bettino Craxival.
Csak egy kérdésem volt hozzájuk: „Készek-e
az olasz munkások segíteni a lengyel munkásokat vagy
sem?”
És mivel a mentalitásom olyan volt, mint egy 68-as
balosnak, könnyen hangot találtam olyan emberekkel, mint Bruno
Trentin, az olasz kohász-szakszervezet elnöke... Nyugati utam
során jobban megértettem a nyugati baloldalt. Baloldalinak
éreztem magam, de nyugati baloldalinak. Azt is tudtam, hogy Lengyelországban
más osztályozás is létezik. Ha megkérdezték,
hogy a KOR jobb- vagy baloldali, két felelet közül választhattam.
Az egyiket Bukowskitól kölcsönöztem, aki azt mondta,
hogy mi nem a jobboldal és nem a baloldal táborából,
hanem a koncentrációs táborból jövünk.
A másik Petra Kelly válasza: „Nem vagyunk sem jobboldaliak,
sem baloldaliak, újak vagyunk.”
DCB: Õ azt mondta: Elöl vagyunk.
AM: Azt is mondta: „újak”. Vagy az is lehet, hogy te mondtad,
már nem emlékszem. Az alapgondolat mindenesetre, hogy ez
valami új dolog. Arra is rájöttem akkoriban, hogy valami
alapellentét van Nyugat- és Kelet-Európa között.
Az én generációmbeliek, a 68-asok, megértettek,
de nem voltak hajlandók elfogadni a kelet-európai nézõpontot,
az amerikai imperializmus ellen akartak küzdeni. Ezzel szemben nagyon
jól megértettem magam a Keletrõl jöttekkel, mint
Bukowski, Antonin Liehm, Rudi Dutschke, Wolf Biermann, aki egyébként
nem túl okos; nem tudom milyen lenne ma vele találkozni.
DCB: Sok mindenben hasonlítotok, például a nõkhöz
való viszonyotokban.
AM: Felháborít a nõkhöz való viszonyom?
DCB: Nem. De megdöbbentõ a hasonlóság. Én
szeretem Wolfot.
AM: Nem azt mondom, hogy nem szeretem, mivel olyan ember, aki tudja,
milyen, ha valakit a rendõrség figyel, jól megértettük
egymást. Nem ez volt a helyzet a fiatal szocialisták, a Jusósok
elnökével.
DCB: Az egy kriptokommunista.
AM: Igen? Egyáltalán nem tudtam elfogadni a nézõpontját.
Számára az alapfogalmak a kapitalizmus és a szocializmus
voltak. Számomra a totalitarizmus és az anti-totalitarizmus.
A Helmut Schmidt-féle szocialista-liberális koalíció
elszánt védelmezõjének tartott, pedig e politikával
kapcsolatos fõ kritikám a Kelet-Európához való
viszonyukra vonatkozott. Brandtnak nem volt bátorsága találkozni
velem. Félt, hogy ez megzavarná kapcsolatát Gierekkel.
Biztosan igaza volt. De a magatartásán sokat gondolkoztam.
Abból, hogy Brandt nem mert a KOR képviselõjével
találkozni, megértettem, hogy a KOR csak magára számíthat,
és végeredményben a lengyelek is csak magukra számíthatnak.
Amióta Jaltán a lengyeleket eladták, senki
sem akart segíteni rajtuk. Ez ügyben paradox kapcsolat van
a kelet-európai és nyugat-európai disszidensek között.
Tulajdonképpen mindkét részrõl támadják
a Jalta révén kialakult rendet, de teljesen más megfontolásból.
Azt gondolom, két alapvetõ dologban egyek vagyunk; elõször
is, mint Che Guevara mondja: „Míg a világ olyan, amilyen,
nem akarunk ágyban meghalni”. Másodszor is nem akarjuk Jaltát.
DCB: De sajnos ellenkezõ okokból. Nyugaton sok baloldali
meg szeretné semmisíteni Jaltának a Nyugatra vonatkozó
konklúzióját anélkül, hogy megkérdõjeleznék
a keleti következményeket.
AM: Igen. Épp az ellenkezõje annak, ami engem érdekel.
Annak idején nagy híve voltam a finlandizálásnak.
Ha Európát finlandizálni kell, miért ne kezdenénk
Kelet-Európával? Így azt javasoltam, próbáljuk
meg Lengyelországban, aztán késõbb a kommunista
rendszert váltsa fel egy parlamenti rendszer.
DCB: Önkorlátozó függetlenség?
AM: Igen, ha úgy tetszik...
1977. május 2-án visszatértem Lengyelországba.
Pontosan tíz éve. Indulásom elõtt közvetlenül
Leszek Kolakowski felhívott Oxfordból: „Holnap indulsz? Hogy
érzed magad?” - „Mint elsõ szerelmes éjszakám
elõtt.” „Elsõ szerelmes éjszakád elõtt?
Az milyen volt?” - kérdezte Leszek. „Nem emlékszem.”
Mikor megérkeztem Lengyelországba, mindenki várt
rám: rengeteg barát, értelmiségiek és
disszidensek, de lenyûgözõen sok rendõr és
milicista is. Visszatérésem elõtt a KOR felvett a
tagjai közé. Amíg Nyugaton voltam, azt gondoltam, jobb,
ha nem vagyok tag. Így a kijelentéseim csak engem köteleztek.
De most már természetes volt, hogy belépjek.
Kuron felhívott Párizsban, és megkért,
keressek egy Roneót. Azt gondoltam, megõrült: hol lehet
egy ilyen gépet Lengyelországban elrejteni? Nála?
Nálam?...
Egyáltalán nem értettem a helyzetet, amikor megérkeztem:
nagyjából tudtam, hogy mi van, de képtelen voltam
felfogni. Pszichológiai forradalom zajlott le. A KOR gyûléseket
szervezett Edward Lipinski professzor lakásában, aki a lengyel
szocializmus legendás alakja volt; 1905-ben - amikor Gierek még
meg sem született - Lipinski már szocialista volt. Gierek semmit
nem tehetett ellene. A rendõrség nem mehetett volna be a
házába. Valami megváltozott. Giereknek annyira fontos
volt, hogy Helmut Schmidt, Giscard D’Estaing, Ford, Leonyid Brezsnyev és
Reza Pahlavi sah jó szemmel nézze, hogy nem engedhetett meg
magának politikai foglyokat. Ez az állapot bizonyos szabadságot
biztosított nekünk, és ezt ki is tudtuk használni.
Az elõrelátó emberek azt mondták, álmodozunk:
„Amit csináltok, képtelenség, a kommunizmusban nem
lehet ellenzék.” Azt feleltük, hogy bár lehetetlen,
ez az ellenzék mégis létezik. Azt is mondták,
provokátorok vagyunk. Megkérdeztük: kit és mit
provokálunk?...
Két hetet töltöttem szabadlábon. Május
2-án tértem vissza Lengyelországba, és 15 nap
múltán barátaimmal együtt letartóztattak.
Egy diákot, a KOR munkatársát, Stanislaw Pyjast, meggyilkolták.
Ott voltunk a temetésén Krakkóban. Gépkocsinkat
feltartóztatták. A szabad eget csak július 23-án
láttam viszont. Szörnyû sokk volt Párizsból
egyenesen a börtönbe menni... Mégis fontos volt, mivel
ez a fogság tette lehetõvé, hogy elfogadjanak a KOR
teljes jogú tagjaként. Ebben az idõben nagyon furcsa
volt a pszichológiai helyzet: az év folyamán az embereket
rendszeresen lecsukták 48 órára. Eközben én
Párizsban, Rómában, Hamburgban és Londonban
pezsgõztem. De azt senki sem veszi jónéven, ha valaki
helyette pezsgõzik. Amint igazolnom kellett elutazásomat
Lengyelországból, most arra kellett igazolást találnom,
hogy külföldön voltam, és pezsgõztem. Nem
akarok most a KOR-ról részletesen beszélni, csak hogy
mit jelentett nekem személyesen.
A KOR a politikai aktivitás egy filozófiáját
jelképezte a poszt-totalitárius rendszerben. Miért
poszt-totalitárius? Mert a hatalom totalitárius, de a társadalom
már nem; éppen hogy anti-totalitárius, fellázad,
és saját független intézményeket hoz létre,
és ez valami olyat eredményez, amit civil társadalomnak
nevezhetnénk - a Tocqueville által használt értelemben.
És mi pontosan ezt határoztuk el: egy civil társadalmat
létrehozni. Nem voltunk sokan: a KOR köréhez talán
kétezer ember tartozott. Végül ebbõl lett a Szolidaritás
tízmillió tagja.
Ez a jelenség egy archetípuson alapszik. Bizonyos
politikai gondolkodási modellen, a totalitárius rendszerben
a civil kurázsi egy bizonyos modelljén és a független
intézmények létrehozásán a civil társadalomban.
És mindez nem volt könnyû.
Kéthetente 48 órát töltöttem börtönben.
Nem a börtön volt a legrosszabb, hanem a várakozás,
hogy bevigyenek; mindannyian tudtuk, hogy letartóztatnak, de sohasem
tudtuk, mikor. Ez a kínos helyzet tönkretette a szerelmi életemet.
Képtelenség volt egy találkát megbeszélni.
Amint kialakult volna valami, elvonultam 48 órára börtönbe.
Hát ezek után hogy szerethetném a kommunistákat?
1980 augusztusa
1980 augusztusának voltaképpen Jacek Kuron volt a keresztapja.
A KOR-on belül én az értelmiségiekkel foglalkoztam.
Egy illegális újságot szerkesztettem, dolgoztam a
„repülõ egyetemen” és egy illegális könyvkiadónak.
A munkásokkal nem voltak kapcsolataim. 1980 augusztusa elõtt
mindössze csak egyszer találkoztam Walesával. Egyáltalán
nem tetszett; ambiciózus és ravasz, gondoltam. Annak idején
ez így is volt...
Az igazat megvallva Kuron volt az egyedüli tagja a KOR-nak, aki
az eseményeket elõre látta. Egyfolytában azt
ismételgette, hogy válság felé haladunk, és
én egyetértettem vele. Da amikor a következõ
hétre jósolta, és így volt ez három
éven át, akkor egyáltalán nem értettem
vele egyet. Untam a jóslatait. És amikor eljött augusztus,
már nem hittem benne.
Kuron úgy döntött, hogy az ellenzékbõl
senki se utazzon el nyaralni, mivel - mondta - nagy dolgok fognak történni,
és a helyünkön kell lennünk. Meg voltam róla
gyõzõdve, hogy ez csak demagógia, ezért aztán
elutaztam a hegyekbe. Augusztus elején jöttem vissza. És
már megint nem értettem semmit. Vegyük például
a lublini sztrájkot: én a hegyekben sétálgattam,
és semmit nem hallottam róla. Esszét írtam
az ellenzék életérõl a totalitárius
államban. Három év után végre volt idõm
írni. Ebben az esszében 80 oldalon körül akartam
járni a kérdést, mindenrõl beszélni
akartam: a kommunizmusról, az ellenzékrõl, a KOR-ról
és így tovább. De jött augusztus, és az
esszémet a szemétbe dobhattam.
Egy varsói gyûlésen Kuron megkérdezte, ki
akar Gdanskba utazni. Már elkezdõdött a hajógyári
sztrájk - egy barátunk, a KOR tagja, Bogdan Horusevicz szervezte.
Önként jelentkeztem, mivel bûntudatom volt, amiért
ahelyett, hogy a munkásmozgalommal foglalkoztam volna, elvonultam
a hegyekbe. Jacek elfogadta. Bízott bennem. Hozzám hasonlóan
õt is nyugtalanították a gdanskiak követelései:
különösen a független és autonóm szakszervezet
gondolatát találtuk extravagánsnak és felelõtlennek.
Megvalósíthatatlannak gondoltuk egy kommunista rendszerben.
Azért kellett Gdanskba utaznom, hogy ezeknek a követeléseknek
a lehetetlenségét elmagyarázzam a munkásoknak.
Ismert és népszerû voltam, ezért talán
sikerült volna meggyõznöm õket.
Hál’istennek letartóztattak, és nem jutottam el
odáig, nem gyõztem meg õket, és a Szolidaritás
megszületett. Jacek meg én börtönben voltunk, ezért
alakulhatott meg a Szolidaritás. Nélkülünk és
ellenünk. Mégis mind a mai napig meg vagyunk róla gyõzõdve,
hogy a mi gyermekünk, ha törvénytelen is.
DCB: Politikai és társadalmi szempontból mit változtatott
meg benned ez a 16 hónap? Miképpen hatott az identitásodra
a Szolidaritás? Ez fontos, hogy megértsük december 13-a
utáni viselkedésedet.
AM: A Szolidaritás idõszaka számomra kegyelmi
pillanat volt. Ugyanakkor a büszkeség, a szabadság,
a megvilágosodás és a szerencsétlenség
tanuló ideje. Gyûjtögettem a mézet. Munkásgyûlésekre
mentem, és megtapsoltak. Azt mondhatom, ugyanolyan mélyen
hatott rám, mint rád 68 májusa. És ezért
a 16 hónapért érdemes volt 6 évet börtönben
tölteni.
DCB: Mit mondtatok a munkásoknak?
AM: Hosszú évek után elõször azt mondtuk
nekik, hogy a lengyel társadalom most szervezi meg önmagát,
hogy az övék az ország, övék az állam
és a gyárak, hogy újra kell tervezniük és
kormányozniuk ezt az államot. Ez kevés?
DCB: Nem.
AM: Azt is mondtuk, hogy a végsõkig védelmezni
fogjuk a Szolidaritást, bármi történjék
is. Mert Lengyelországnak szüksége van rá. A
Szolidaritás az igazi Lengyelországot képviseli.
A Szolidaritásról nem tudok objektíven beszélni,
mert a története túl közelrõl érint.
DCB: Nem kívánom, hogy objektíven beszélj,
beszélj róla szubjektíven. Azon kívül,
hogy idõnként nagy beszédeket tartottál, mi
volt a funkciód a mindennapokban?
AM: A Walesa ellenes frakcióhoz tartoztam. Azt gondoltam, Walesa
szultáni rendszert, mondjuk diktatúrát akar a Szolidaritásra
erõltetni. Hogy meggyõzzem az embereket, a gdanski dokkmunkásoknak
elõadást tartottam: „Ellentmondások Sztálin
körül”. Ebben a beszédben egy munkásvezérrõl
beszéltem, aki diktátor lett, noha rokonszenves ember volt,
szerette a gyerekeket, volt is sok gyereke, bajusza volt és pipázott.
Röviden, Walesából egy új Sztálint csináltam.
DCB: A munkások hogy reagáltak?
AM: Tetszett nekik a történet. Walesa fontos ember volt,
de én is. Walesa nagyon népszerû volt, de ugyanakkor
sokan utálták, sok ellensége volt. Én Andrzej
Gwiazdát támogattam. Azt gondoltam, hogy Walesa nagyon is
kompromittálta magát a kommunistákkal, és végül
elfogad minket. December 13-a után minden nap arra vártam,
hogy a gyanúm beigazolódjon. Mikor beláttam hogy nem
árult el minket, azt mondtam Andrzej Gwiazdának, akivel együtt
voltam a börtönben: „Lehet, hogy meg fogom hívni egy italra”...
DCB: Tehát jött december 13., a puccs. Korábban
kidolgoztátok az önkorlátozó forradalom elméletét.
Az imént mondtad, hogy 1977-ben az volt a véleményed,
hogy a finlandizálásnak Lengyelországban kell kezdõdnie.
A Szolidaritás idõszakában hittél-e ennek a
kollektív ellenzéknek a legalizálhatóságában?
Hittél-e a politikai megoldásban?
AM: Nem, egyáltalán nem...Az önkorlátozó
forradalom egyfajta politikai filozófia volt, ez volt az egyetlen
esélyünk, nem volt más. Tudtuk, hogy nem gyõzhetjük
le a Szovjetuniót egy szabadságharcban, csak az az esélyünk,
hogy az oroszok nem merik elfoglalni Lengyelországot, mert akkor
Lengyelország egy második Afganisztánná válhat.
Ezért a kompromisszum, az önkorlátozás és
a megegyezés tézisét védtem... Azt gondoltam,
hogy egy mérsékelt politikát javasolni még
nem jelenti a kommunistákkal való titkos tárgyalást...
DCB: A Szolidaritás, a Szolidaritás tapasztalata változtatott-e
valamit az állam és a társadalom mûködésére
vonatkozó politikai utópiádon?
AM: Nem vagyok hajlamos az utópia kategóriáiban
gondolkodni. A Szolidaritás utópia nélküli, utópia
ellenes mozgalom volt. Egyetlen utópiája a tízparancsolat
és az evangélium volt, kivéve a paráználkodásra
vonatkozó parancsolatot.
Azt hiszem, a Szolidaritás valami teljesen új dolgot
adott az európai kultúrának: a gyakorlat elsõbbségére
gondolok az utópikus gondolkodással szemben... egy civil
társadalomért harcolt, mely természeténél
fogva tökéletlen társadalom. Mindazt, amit december
13-a után a börtönben írtam, ennek a tézisnek
a védelmében írtam. Nem egy ideális, tökéletes,
konfliktusmentes társadalomért kell küzdeni, hanem egy
olyan ellenmondásos társadalomért, amelyben a konfliktusok
megoldhatók a demokrácia játékszabályainak
keretein belül.
Abból kiindulva, hogy december 13-a másnapján
a politikai kompromisszum filozófiáját javasoltam
a Szolidaritásnak, az volt a feladat, hogy kiderüljön,
nem azért javasoltam ezt, hogy kijöhessek a börtönbõl.
Csak úgy válhattam szavahihetõvé, ha kamikazeként
viselkedem. Ez a gondolkodásmód valamilyen életfilozófiát
és politikai életfilozófiát is tükröz.
Valóban azt gondoltam, hogy a kemény konfrontáció
szerencsétlenségbe döntené Lengyelországot.
Másrészt meg akartam gyõzni az embereket, hogy én
ebben nem vagyok érdekelt. Tehát a magam számára
a konfrontációt választottam, miközben a politikai
kompromisszumot hirdettem.
1983 decemberében Kiszczak miniszter, rendõrfõnök
behívatta Basiat, a feleségemet az irodájába:
megkérte, vegyen rá, hogy külföldre menjek. Választhattam:
a Cote d’Azuron töltöm a karácsonyt, vagy még éveket
húzok le a börtönben. Válaszként írtam
egy levelet a miniszternek, amiért engem, az ezoterikus értelmiségit,
az egész lengyel nép megszeretett. Azt írtam a cellámból:
„Tudom, a helyemben a Cote d’Azurt választotta volna. Ez a különbség
közöttünk: maguk disznók, mi nem. Én szeretem
Lengyelországot, még a börtöncellámban is.
Nincs szándékomban elhagyni Lengyelországot. Ne is
számítsanak rá.”
Karácsony estéjén a levelet beolvasták
a Szabad Európában...
Ha ama azt kérdem magamtól, hogy a Szolidaritáson
belül mint hatvannyolcas hû maradtam-e magamhoz, igennel válaszolhatok.
Hû maradtam a 68-as anti-autoriter eszméimhez. Ezért
voltam a kommunisták ellen. És ugyanezért voltam Walesa
ellen is, mivel úgy gondoltam, a tekintélyét rá
akarja erõltetni a Szolidaritásra... Walesa egy mozgalom
vezére volt, én pedig független értelmiségi
vagyok. Én ezt vállalom, és amikor csak lehet, így
is viselkedem...
(1987)
SULYOK MIKLÓS FORDÍTÁSA
Bibliográfia
MICHNIK, Adam
Gondban a bohóc
Kalligram, 1996
„Egy kényelmetlen évforduló”
Magyar Lettre Internationale, 9
„A varsói felkelésrõl”
Magyar Lettre Internationale, 16
„Találkozás Brodszkijjal”
Magyar Lettre Internationale, 18
„Amikor a többség elveti az erényt”
Magyar Lettre Internationale, 22
„A lengyel KULTURA nagy öregje”
Magyar Lettre Internationale, 24
„A békétlenek érzékei, avagy megjegyzések
a diktatúráról”
Magyar Lettre Internationale, 28
„Egy orosz demokrata halálára”
Magyar Lettre Internationale, 35
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu