Lettre, 2000 õsz, 38. szám

A TÚLPARTRÓL
NÉMETH GÁBOR
NYAKIG A VÍZBEN

Ó, azok a csodálatos férfiak! „Két fiatal budapesti szociológus.” Ahogy innen látom õket, nagy senkik voltak, nemhogy szociológusok. Senkinek (se) lenni: nemesi rang. Régen eljátszottam, sajnos.
Olvasgatom a kérdéseket. „Ön szerint elég szar a rendszer szerintem?” Igen, öcsi, elég szar, dehát ezt mind a ketten tudjuk. Menjél szépen haza, és olvass sokat, hátha eszedbe jut valami.
Olvasgatom a válaszokat. Bölcs, komoly, alázattal teli mondatok. A válaszolók, akár az indiánok. Tisztelték az õrülteket. Nem mind egyformán, persze - volt köztük olyan, aki, amíg megkávéztatott a nagyszobában, a kisebbikbõl felhívta Kenedi Jánost, hogy megkérdezze, szerinte nem ügynök vagyok-e. Nem, de tegyük le gyorsan, drága, mielõtt újabb neveket mond, mondta volt állítólag Kenedi, én meg a kávé után megkaptam a rendes válaszokat is.
Túlpartról, avagy Találkozás egy fiatalemberrel.
Naiv, indulatos és képzetlen. Azóta megöregedett, a háromból csak az utolsó jelzõt õrizte meg nagyjából sértetlenül. Fedõnevem: Lord Cavinton. Én már csak felejteni tudok. Nagyjából mindent elfelejtettem. Még talán egy akkoriban fiatalnak számító író kitérdelt barna kordbársony nadrágjára és puhán lengedezõ flanelingére emlékszem, az angol teájára, a halk, pontos szavaira. Még Nem Ennyire Thomas Mann.
Próbálom kitalálni, mit vártunk ettõl az egésztõl. Vagy kötelesség volt? Úgynevezett erkölcsi? Tartoztunk ezzel valakinek? Meg akartuk szüntetni a rendszert?
Még a legjobban az Ízek Utcájában szüntettük meg.
A Farkas levett a három pulóverébõl kettõt, lecsatolta a karóráját, és a sótartó mellé helyezte. Aztán rendeltünk. Görög gyümölcsleves, kagylómeridon, cassata ribizlivel. Mediterrán körút. A rendszer órái meg voltak számlálva. Csak mi akkor azt hittük, hogy örökké tart. Végül, nagyon rossz pipákból, elszívtunk egy tömés konyakos Borkum Riffet. Hetvennyolcban már azt is lehetett kapni. Aztán, pár év múlva, a Farkinca szépen elhúzott innen. Hogy eggyel kevesebb okom maradjon a hazát puszilgatni.

„Az alábbi szöveg részlet néhány hosszabb beszélgetésbõl, amelyet két fiatal budapesti szociológus, Farkas Péter és Németh Gábor folytatott többekkel.... A beszélgetések egy körkérdés keretében zajlottak le, melynek középpontjában a publikáció és a cenzúra állott, de melynek zárókérdése az ország helyzetével kapcsolatos általánosabb elmefuttatásra is lehetõséget adott. A körkérdés anyaga „Túlpartról” címmel terjedt kéziratosan.
A körkérdés kezdeményezõi több mint száz magyar értelmiségihez fordultak, akik közül mintegy negyvenen válaszoltak is írásban vagy szóban. Mint ez ennél ártatlanabb tárgyú ankétok esetében is szokásos, a válaszadók névtelenek kívántak maradni. A több száz lapra rúgó anyagból az alábbi részleteket ragadtuk ki ízelítõül. A beszélgetések dátuma 1978.”
(Párizsi Magyar Füzetek (1980) 6. A „Túlpartról” c. gyûjteménybõl )

A kérdések
amelyek alapján a „beszélgetések” készültek:

1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
3. Utasították-e már vissza írását nem mûvészi szempontok alapján?
4. „…minden polgárnak…teljes és kérdés alá nem jöhetõ jussában rejlik, hogy ott, ahol és amikor neki tetszik, nyomtató mûhelyt állíthat föl, minden engedelem, kéregetés s cenzúrai felvigyázat nélkül” (Bölöni Farkas)
Ön szerint milyen hatással lenne a szellemi és politikai életre, ha a fentiekben idézett jussal rendelkeznének az emberek?
5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
6. „Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép…” (Illyés Gyula)
Akikre vonatkozik a „nekünk”, azok kimutatják-e pontosan?
7. Nem régen mutatták be, tíz évvel az elkészítése után, a Tanú címû filmet Budapest egyetlen, igen korlátozott befogadóképességgel rendelkezõ mozijában, a Bányászban. Két hétig játszották, a hatalmas érdeklõdés ellenére.
Mi magyarázhatja véleménye szerint e különös jelenséget?
Ugyanis ha a film igaz és jó, akkor miért vették le ilyen pánikszerûen a mûsorról? Ha pedig hazug és rossz, miért mutatták be?
8. Hofi Géza mûsorai után egyöntetû a vélemény: „jól megmondta.” Pusztán, és hangsúlyozzuk, csak ezzel a kellemesen csiklandozó érzéssel mintha megelégednének az emberek a következõ Hofi mûsorig. Nem gondolja, hogy az ún. jól odamondás erõsen manipulált, és a szórakoztatáson túl a szelep funkcióját is betölti?
9.a) Helyesnek találja-e, hogy bizonyos, a hivatalos állásponttal szembeforduló nézeteket nyilvánosságra hozataluk nélkül kritizálnak vagy még pontosabban fogalmazva, közvetlenül tagadnak? (Pl. Charta 77)
b) Tán csak nem az lehet ennek a magyarázata, hogy a „fejlett szocializmusunkban” élõ emberek tudata még nem eléggé érett arra, hogy a „nyilvánvalóan hamis, hazug rágalmakat, koholmányokat” maguk is el tudják határolni az igazságtól?
c) Nem lenne-e célravezetõbb ezeknek a nyilvános elemzéssel történõ cáfolata?
10. Tapasztalatai szerint mennyiben elégítik ki az emberek megismerési szükségleteit, és maguk az emberek mennyire érzek e szükségleteiknek megvalósulását a gyakorlatban?
11. „Hazánk demokratikus állam.”
Ha valóban beszélhetünk demokráciáról, akkor ez az élet minden területére vonatkozik, a megismerésre is. Ezek után hogyan tudja összeegyeztetni a demokráciát a bizalmas értesülések, folyóiratok, kiadványok stb. nem kis számával, illetve a könyvtárainkban Z.A. pecséttel ellátott katalóguscédulák sorával?
12. Véleménye szerint a szélsõségesen negatív társadalmi jelenségeknek megtörténik-e a tényleges és nyilvános elemzése? Gondolunk itt az alkoholizmusra, a narkomániára, az öngyilkosságok magas számára.
13. „Mikor fogunk már összefogni” kérdezte Ady.
Mind a szellemi, mind pedig az anyagi összefogásnak egymás tényleges ismerete lehet az alapja. Elképzelése szerint ez az alap mennyiben valósul meg napjainkban, amikor nemrégen így panaszkodott nekem az egyik barátom, hogy számára a Szovjetunió legalább annyi talányt rejt magában, mint például Kína.
14. Megfelelõnek tartja-e a nem-szocialista országok termelõdõ szellemi javainak importját?
15. Véleménye szerint besorolható-e egyazon kategóriába a hazugság és az elhallgatás?
16. Az emberek nagy része eljut odáig, hogy „bizony ebben az országban súlyos problémák vannak.” De cselekvés helyett inkább az adott helyzetbe való belenyugvást választják. Mi a véleménye errõl a magatartásformáról?

Csalog Zsolt
1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Kétféle tévedést lehet e tekintetben elkövetni. Az egyik az a tévedés, amely szerint amit ma Magyarországon megjelenni látsz napról napra, évrõl évre, az a magyar írástudók termelése egy az egyben. Nyilvánvalóan ezen kívül még van a fiókokban is. Most nem számítva mondjuk azokat a félkész vagy még továbbdolgozásra szánt kéziratokat, amelyek esetleg még elõkerülnek vagy nem. Ezen túl még kész mûvek is vannak a fiókokban. Tehát ez az egyik lehetséges tévedés. A másik ennek az ellenkezõje: az a gyakran föl-fölbukkanó legenda, hogy tele vannak az íróasztalfiókok, és ott van az igazi irodalom. Ez a tévhit néha leleplezõdik, amikor egy-egy gyakran évekig emlegetett mû végül mégiscsak napvilágot lát, és akkor kiderül, hogy egyrészt nem tér el olyan lényegesen attól, ami megjelenhet - tehát hogy a letiltás nagyon sokszor véletlenszerû, és nem mindig igaz az, hogy a legjobbakat tiltják le - , másrészt pedig kvalitásában sem nagyon múlja felül a kiadott irodalom átlagát. Azért megjelenhetett Magyarországon az utóbbi néhány évben nem egy remekmû. És viszont: nem hiszem, hogy olyan nagyon sok remekmû lappangana a fiókokban. Elõször is most már a szamizdat feltárta ezeknek jelentõs részét, ezeknek az írásoknak a fontosabbjait, és úgy-ahogy nyilvánossá is tette. És néha elõszed a könyvkiadás is ilyeneket, például a Konrád második könyve is egy ilyen évekig elhallgatott, legendaként emlegetett könyv volt, és a végén sokaknak egy kellemetlen csalódást hozott: Jézus Mária, csak ez van a fiókokban? Az író rengeteg félkész nyersanyagot is tart a fiókjában, és egy kicsit - még ha erre nagyon vigyáz, akkor is - a kereslet szerint válogat ebbõl, tehát amikor kidolgozásra elõszed a nyersanyagából valamit, akkor azt, aminek a megjelentetésére úgy sincs esély, azt inkább hátrébb hagyja. Ez már az öncenzúra körébe tartozik. Tehát nagyon sokszor nem születnek meg azok a mûvek, nem öltenek végleges formát, amelyeknek a megjelentetésére kevés esély van. És ez természetes is, és most kár az emberi gyengeséget, rosszra hajló természetünket emlegetni, ez egy természetes szabályozódás.
- Ezt a rosszra hajló természetet lehet fokozni. Egy egészséges kiadás-politika nem hozna magával egy ilyen hatékonyan mûködõ öncenzúrát.
- Világos, persze.
- A szépirodalom esetében talán nem annyira érdekes, hogy közvetlen megszületése után vagy pedig tíz év múlva adják ki, hiszen ami remekmû ma, az, ha más értelmezésben is, de remekmû lesz holnap is. Azonban a szociológiai vonatkozású írásoknál ez már közel sincs így, hiszen azok egy viszonylag rövid idõ után elvesztik aktualitásukat, és pusztán érdekes látleletté válnak.
- Egy pillanat. Én nem egészen hiszek abban, amit mondasz, hogy ami ma remekmû, az mondjuk tíz év múlva is az lesz. Azért a szépirodalomnak is van egy aktuális vonatkozása (melyiknek mennyire, de a legtöbbnek van), és azért nem mindegy, ha a mai irodalom vérkeringésébõl kiesik egy remekmû, vagy jó, fontos mûvek sora, hogy majd tíz év múlva úgyis ugyanolyan érték lesz. Hát nem. Ez mindenképpen veszteség, és deformálja az irodalmi életet, sõt, annál sokkal több mindenfélét deformál.
De hogy is tetted fel a kérdést? Hogy persze, ne szûkítsünk szépirodalomra. Akkor viszont még cifrábban kell fogalmazni, tudniillik. meg kell határozni, hogy kiknek az íróasztaláról beszélünk. Bizonyára tudsz róla, hogy vannak komplett intézmények, amelyek kizárólag olyan tudományos ismereteket termelnek, amelyeket nem hoznak nyilvánosságra. Tulajdonképpen ez is egy fiók. Például a Társadalomtudományi Intézetre gondolok, amelyik az egyik legnagyobb volumenû szociológiai kutatóintézetünk. De amellett mindegyik szociológiai kutatásokkal foglalkozó intézményünknek megvan ez a zárolt részlege. Tehát itt nem is csak a maszek íróasztalára kell hogy vonatkozzon a kérdés, ennél sokkal tágabb a probléma. Persze ezen a szinten már evidenciának érzem, hogy roppant egészségtelen dolognak tartom azt, ha nem nyilvános vérkeringésbe kerülnek bele akár a tudományos eredmények, akár a szépirodalmi mûvek, hanem egy ilyen zárolt formában élnek fiktív életet.
- Mi lehet az oka a zárolásnak, az elhallgatásnak?
- Természetesen a demokratikus gondolkodásmodell abszolút hiánya eredményezi ezt. Amikor tehát a társadalom formálását úgy képzelik el, hogy az X-nek és Y-nak, önjelölt vagy jobb esetben valamilyen módon megválasztott, delegált vezetõnek a feladata, és nem magának a társadalomnak az önmozgása. De azt hiszem, minden totalitáriánus államvezetés természetes velejárója, hogy nem nyilvános fórumokra bízza a döntéseket és azokat az ismeretanyagokat, amelyeken a döntések alapulhatnak, hanem zároltként kezeli, és a döntõknek, a döntési jogot bitorlók egy nagyon szûk körének rendelkezésére tartja fönn.
- Láttam: emberek eljutnak odáig, hogy itt sok minden rossz, tehát a felismerésig - mi is eljutottunk idáig a beszélgetés során -, de ebbe belenyugszanak. Véleményed szerint ez mennyire jellemzõ, mennyiben helyes magatartásforma, és ha nem találod annak, te milyen más magatartásformára látsz lehetõséget?
Mindenképpen történeti magyarázatokkal próbálkoznék. A kelet-európai történeti modell szerint, mit mondjak, egy stabil bizantinus államban, mondjuk a cári Oroszországban, úgyszólván semmiféle hagyománya nem lehetett annak, hogy az emberek, tömegek olyan törekvést alakítsanak ki magukban, hogy beleszóljanak a döntésekbe, vagy hogy követeljék azt az ismeretanyagot, amelyre a döntések alapozódhatnak. Ezek roppant maradandó (negatív) hagyományok, melyek bizonyos mértékben vonatkoznak Magyarországra is. Nálunk ellentmondásosabb a helyzet. Mit mondjak: a húszas-harmincas években, amikor egy félfasiszta, félfeudális, meglehetõsen kelet-európai karakterû, de európai vonásokat is felmutatni tudó politikai, társadalmi berendezkedés volt, akkor a publikációs viszonyok jobbak, a cenzurális korlátok gyengébbek voltak, tehát az államhatalomnak ez a nyilvánvaló törekvése, hogy a dolgokat elhallgatni, a gondolatokat elhallgattatni, kevésbé hatékonyan volt érvényre juttatva, vagy kevésbé volt megszervezhetõ. Erre számos példát ismerünk a két világháború közötti irodalmi életet tekintve.
- E viszonylagos publikációs szabadságnak nem az lehetett az oka, hogy akkor volt egy intézményesített cenzúra, amely pontosan körülhatárolta, hogy mit lehet és mit nem? Nem lenne jobb ma is egy hasonló helyzet?
- Nézd, én azt hiszem, az utolsók között lennék, akik felvetnék az intézményesített cenzúra gondolatát. Nyilvánvalóan attól nem javulna a helyzet. Végül is a cenzúrának többféle megoldása lehet. Például ami ma Lengyelországban van, ahol a cenzúra intézményesített, de hogy ott bizonyos vonatkozásokban jobb a helyzet mint nálunk, gondolat-, sajtó-, szólásszabadság, az nem attól van. Nálunk egy rafináltabb megoldás született, amikor is a cenzor mindenkibe bele van építve, tehát mindenkinek a fejében ott az a bizonyos picike cenzor. Ez látnivalóan az adott társadalmi, politikai helyzetben egy jobban funkcionáló módszer. Ezek a pici cenzorok jobban mûködnek, mint az állami cégérrel fölékesített, nagy cenzori hivatalok. Hozzáteszem, hogy csak pillanatnyilag…

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- Hát persze, hogy van. Rengeteg. Például az úgynevezett külpolitikai vonatkozások. Tehát egy magyar író semmi olyat nem publikálhat, ami a hivatalos külpolitikai irányvonalnak nem felel meg. Semmiféle pejoratív megjegyzést nem tehet például a szovjet viszonyokról vagy a keletnémet helyzetrõl, nem határozhatja meg a maga esze szerint, hogy a romániai magyar kisebbség sorsával kapcsolatban mit mondjon, ennek mérlegelése nem rá van bízva. Vagy ilyen tabu témát képez a mai magyar társadalom szociális problematikájának a legnagyobb része, errõl érdemben írni nem lehet, nem szabad, sem szépirodalmi, sem tudományos megközelítésben. Nem szabad 56-ról vagy 68-ról írni. Nem szabad társadalmi elemzést adni a magyar társadalom rétegzõdésérõl, a vezetõ rétegrõl mint szociális képzõdményrõl vagy a másik pólusról: a pauper rétegrõl. Persze ma már egy öncenzurális rendszer következményeként a kutatók és a kutatóintézmények alig törekszenek egy valós kép kialakítására, hiszen úgysem tudnák nyilvánosságra hozni munkájuk eredményét.
- Ezek a tiltások majdhogynem lehetetlenné teszik a fejlõdést, a továbblépést, hiszen ennek az lenne az alapja, hogy felmérhessük meddig jutottunk eddig. Van-e ebbõl kiút, vagy tényleg a belenyugvás az egyetlen alternatíva? És ha van, mi?
- Az emberek ma valóban igen kevéssé törekszenek arra, hogy hozzájussanak egy olyan információs bázishoz, amelyek alapján át tudnák tekinteni, felül tudnák bírálni a döntéseket, vagy amelyek alapján maguk tudnának alternatív javaslatokat fölvetni a politikai döntésekre. Ez a relatív, de sajnos elég mélynek ítélhetõ passzivitás megint csak egy negatív történeti hagyományunk. Kelet-Európának abban a zónájában, ahol mi élünk, nagyon felemásan jelentkezik ez a történeti hagyomány, mert kitapintható az ellenkezõje is, és persze az egyensúly történelmi periódusonként változó. A csehek is egészen másféle igényt jeleztek 68 nyarán, mint amit ma fel lehet tételezni életjeleik alapján, de ennél finomabb változásai is vannak ennek. Mindenesetre egy olyan korszakban, amikor huzamosabb ideig információ-stop van, megerõsödik az emberek belenyugvása és az információkkal szembeni igénytelensége.
- Történeti hagyományokon értsem azt is, hogy az új helyett inkább a kompromisszumokon keresztüli fejlõdést választottuk általában?
- Hát persze. Ez egy örök emberi tényezõ. Nem valami 45 óta kitalált dolog. És ez nem csak nálunk van így. Csak itt a politikai viszonyok megerõsítik a konformizmust, a társadalmi-politikai passzivitást. De ugyanakkor a kommunikációs lehetõségeknek és az információ áramlásának hosszú, drasztikus lefojtottsága nagyon könnyen elõidézheti az ellenkezõjét is, tehát az információéhség robbanásszerû kitörését. Ma kevés embernek tûnik az fel Magyarországon, hogy az informáltság szempontjából is vannak elsõ osztályú állampolgárok stb., attól függõen, hogy az MTI Bizalmasnak melyik betûvel vagy számmal jelzett fokozatához juthatnak hozzá. Tehát a közönséges állampolgár, akit ötöd- vagy hatod-osztályú állampolgárnak lehetne nevezni ebbõl a szempontból, egy ilyen végtelenül beteg fekete piacon juthat hozzá az információkhoz Természetesen az információk fekete piacának törvényeibõl következik, hogy torz információkhoz, ál-hírekhez...
- Az „egyszem” ember hogyan harcolhat ez ellen a félrevezetési-rendszer ellen?
- Azt hiszem, hogy egy következetesen demokratikus gondolatmenettel csakis oda lehet eljutni, hogy igenis nem nyugszunk bele semmiféle információ-stopba, mert ez az emberi jogaimat sérti elõször, másodszor pedig deformál mindenféle politikai helyzetet. És az ezt követõ lépés, hogy meg is teszek mindent annak érdekében, hogy létrejöjjön az információ áramlásnak egy ilyen szabadsága. Tehát nem veszem figyelembe ezeket a tiltásokat - bár ezek nem ilyen tiltások, többnyire nem törvényes, nem egyértelmû, nem direkt tiltások, hanem belénk épített automata szabályozók. Mit mondjak: azért sem veszem észre a saját fejemben lakó öncenzort. Ragaszkodom ahhoz a jogomhoz, hogy gondolataimat kimondjam, másokkal közöljem.
- És ennek milyen reális feltételei vannak?
- Például a szamizdat.
- A magyarországi problémák (is) a lényegben gyökereznek. A szamizdat mennyiben képes változtatni ezen a lényegen?
- Itt megint kétféle hibát lehet elkövetni. Vagy túlbecsülni ezeket a lehetõségeket, vagy alábecsülni. A gondolkodásnak teljes torzulását jellemzi e tekintetben, amikor a változás, változtatás lehetõségeit egy ilyen kétpólusú játék sarkai közé szorítjuk be, amikor is azt mondjuk, hogy az egyik tényezõ az orosz vezetés, a másik tényezõ a magyar vezetés. Nem. Meg kell kísérelni olyan viszonyokat kialakítani, amelyekben tényezõvé válik, hogy úgy mondjam a harmadik fél is, tehát a „vezetettek” is. A vezetettek tényezõvé válását persze elsõsorban gazdasági tényezõk, gazdasági történések határozzák meg, gyorsítják avagy lassítják.
- Az igényekkel való manipulálás nagyon megnehezíti, hogy a vezetettek is ráébredhessenek arra, hogy nekik is tényezõvé kellene válniuk.
- Igen, ezek a korlátai minden kapálódzásnak. Hogy tulajdonképpen egy sokkal jobban szervezett hatalmi manipuláció áll a másik oldalon.
- Tehát pillanatnyilag azt tartod reális lehetõségnek, hogy az emberek próbáljanak minél demokratikusabb légkört kialakítani maguk körül, magukban, és igyekezzenek megfelelõ teret is találni. Erre mondjuk a szamizdat is alkalmas lehet…
- Az egyik alkalmas eszköz. Említhetnénk még más dolgokat is, ami az öncenzúrával függ össze. Nálunk a cenzúra öncenzúra, ami lehetõvé teszi a kikapcsolását is. Olyasmire gondolok, hogy nagyon sok irodalmi mû azért nem születik meg, mert falakat tételezünk fel ott is, ahol nincsenek, nehogy beleverjük a fejünket. Holott egyénileg mindenkinek morális kötelessége lenne ilyen helyzetben legalább a tényleges falig elmenni, de lehetõleg még rúgni is egyet a falon, odább lökni valamennyire, amennyire egy embertõl ez kitelhet. Számtalan tapasztalatom mutatja, hogy ez azért lehetséges. Hiszen az öncenzoromon kívül vannak tényleges, effektív cenzorok is, akik azonban buták, tehát például át tudom játszani az éberségüket, tudok publikált mûben is leírni olyan dolgokat, amelyet fontos üzenetnek, információnak tartok, és amelynek kimondása nem hiszem, hogy cenzoraink elképzelésének megfelel. És ezek az üzenetek úgy tudnak átjutni, hogy én kicselezem õket, éberségüket elaltatom. Sajnos nagyon kevesen próbálják elmondani még az elmondható dolgokat is. Sokszor éppen mi magunk szoktuk buzgón szûkíteni cellánkat, és olyan dolgokat is megtenni, amiket senki sem vár el tõlünk - ami bizony már ciki.
- És ez a „kicselezés” nincs a közérthetõség rovására?
- De, nagyon sokszor igen. Csak hát olvasóját szeretnénk okosabbnak feltételezni.
- Még egyszer megkérdem: hogyan képzelhetõ el, hogy felvegyük a harcot ezzel a „félrevezetõ apparátussal”? Hogyan avatkozhatunk be hatékonyan a társadalom életébe, hogy elõbbre vigyük?
- Gondolataink következetes közlésével.
- Te ennyire hiszel a gondolatok erejében?
- Természetesen hiszek. A cenzúra is hisz a gondolatok erejében, hiszen ezért tilt. De ne csak gondolatainkról, az ismereteinkrõl is beszéljünk ebben az esetben.
- És mit tegyen akkor X, ha a gondolatainak, ismereteinek nem engedik a „következetes közlését”?
- Mi az hogy nem engedik? Nagyon gyakran a megfélemlítésnek egy olyan módszerével találkozhatunk, hogy de hiszen nem közölhetem mondanivalómat, mert minden tele van titkos rendõrökkel, besúgókkal. No de mi következik ebbõl? A világon semmi. A besúgó egy dologra való, arra, hogy ne merjük kimondani ismereteinket, gondolatainkat, hogy a köztünk levõ kommunikáció lehetõségét tönkretegye rajtunk keresztül. Ha én ebbõl a láncból kilépek, a lánc megszakad... Tehát azt mondom: hogyha ez a cél, akkor én bizony nem hagyom magam deformálni! Hát tudják meg, hogy én mit beszélek!

11. „Hazánk demokratikus állam”
Ha valóban beszélhetünk demokráciáról, akkor ez az élet minden területére vonatkozik, a megismerésre is. Ezek után hogyan tudja összeegyeztetni a demokráciát a bizalmas értesülések, folyóiratok, kiadványok stb. nem kis számával, illetve a könyvtárainkban Z.A. pecséttel ellátott katalóguscédulák sorával?
- Ezt is megbeszéltük. Arról, hogy hazánk demokratikus állam, hadd mondjak mégis egy-két dolgot. Itt megint irodalomra lehetne hivatkozni. Addig egyértelmû, hogy nem egyeztethetõ össze egy demokratikus modell az információk titkosításával. De itt azért megint kétféle hibát lehet elkövetni atekintetben, hogy hogyan ítéljük meg: mennyire demokratikus és mennyire nem demokratikus ez az ország, ez a társadalom. És ez megint csak nem korlátozható a pillanatnyi hatalmi viszonyok megítélésére, hanem megint történelmileg kell nézni a kérdést. Szokás úgy beállítani a dolgokat, hogy ez egy európai alapozású terület, és ettõl élesen meg kell különböztetni a Keletet és Bizáncot. Ez így nem igaz. Magyarország mindig is Európa perifériája volt, a 15. századtól az európaisággal bajok vannak, az európaiságnak súlyos hiányai mérhetõk, a demokratikus gondolkodásnak korlátai vannak stb. A másik hiba, amikor úgy ítéljük, hogy Magyarországon semmi hagyománya nincs a demokratizmusnak. Ez sem igaz. Magyarország egy Európához tartozó földdarab, európai hagyományokkal, de ezek a hagyományok hiányosak, meg-megszakadnak a történelem folyamán, majd újraélednek, újrajelentkeznek - ezt csak egészen dialektikusan lehet vizsgálni, és mind a két oldalról meg kell világítani.

12. Véleménye szerint a szélsõségesen negatív társadalmi jelenségeknek megtörténik-e a tényleges és nyilvános elemzése? Gondolunk itt az alkoholizmusra, a narkomániára, az öngyilkosságok magas számára.
- Nem. Nem történik meg. Példákat sorolhatnék még - cigányság, szegénység, a bûnözés kérdése stb. Nem történik meg, nem történhet meg, kincstári beállításban tárgyalható csak a kérdés.

Bibliográfia

CSALOG Zsolt
Kilenc cigány
Kozmosz, 1976

Parasztregény
Szépirodalmi, 1978

M. Lajos 44 éves
AB Független Kiadó, 1982

Cigányon nem fog az átok
Maecenas, 1988

Fel a kezekkel
Maecenas, 1989

Doku 56
Unio 1990

Falak és falromok
Jelenkor, 1994

Csendet akarok!
Ant-ko, 1999

„A cigánykérdés Magyarországon 1980 elõtt”
Párizsi Magyar Füzetek (1984) 14-15

„Mit csináljunk a cigányokkal?”
Magyar Lettre Internationale, 21

Nádas Péter
1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Jelenleg semmit. Van egy novelláskötetem, amelyet a Magvetõ Könyvkiadó bevett a 72-es tervébe, megszerkesztették, elkészítették a címlapot, a tipográfiát, mindent. A Kiadói Fõigazgatóság felkérette a kéziratot. Az egyik írás ellen kifogásuk támadt. Behívattak a kiadóba, hogy húzzak ki két mondatot, amelyekbõl kiderülne, hogy a történet Magyarországon játszódik. Én megtettem, gondoltam, majd visszaírom a korrektúrába. Ettõl kezdve a kézirat sorsa számomra ismeretlen. Csakhogy ekkor már a regényem is a Magvetõ Kiadónál volt. Vitatkoztak róla a lektorok. Az egyik lektor szerint mûvészileg tökéletes, világnézeti szempontból viszont igen káros, a másik szerint világnézetével semmi baj, de mûvészi színvonala nem üti meg a mércét. Aztán kaptam egy levelet a kiadótól, miszerint egy világnézeti szempontból káros fércmûvet írtam. De írjam át. A következõ öt év története egyoldalú levelezésbõl és telefonálgatásokból állt. Amikor lejárt a szerzõdésben rögzített négy év, átvittem a kéziratot a Szépirodalmihoz, ahol a regény 1977-ben megjelent. A novelláskötet elõreláthatóan 1979-ben fog megjelenni. Ha így lesz, akkor az egyes darabok tíz, illetve hat-nyolc évvel a megírásuk után jelennek meg.

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- Van egy francia háborús bûnös, aki egykor a Vichy-kormány tagja volt, és ma külföldön él. Ez az ember nyilatkozatot adott egy francia lapnak. Az interjúban hitet tesz egykori eszméi mellett, és kifejti azon meggyõzõdését, hogy Franciaországot ezeknek a fasiszta eszméknek a szellemében kéne kormányozni. Franciaországban most errõl nagy vita folyik, s a francia közvélemény mérvadó tagjainak az a véleménye, hogy ilyen gondolatoknak egyszerûen nem szabad nyilvánosságot kapniuk. Ami azt jelentené, hogy igenis vannak tabuk. De ki dönti el, hogy mi a mérce? A tabuk problémája nemzetközi szinten is jelentkezik. A keleti és nyugati országok például kölcsönösen a sajtószabadság megsértésével, illetve az erõszak és a pornográfia terjesztésével vádolják egymást. Szerintem mindkét vád jogos. De melyik rendszer egzisztál egészségesebben? Az a rendszer-e, melyet a természetes kiválasztódás elvére bíznak, vagy az, amelyet a különbözõ hatalmi csoportok alkudozásaira? Tabuk természetesen más értelemben is léteznek. Egy alkotó ember számára az általánosan elfogadott tilalmak nem jelenthetnek tabut. Illetve, minél többet fogad el belõlük, annál kisebb a mûvészi hatékonysága. A mûvészet azt jelenti, hogy az ember a lehetõ legmagasabb fokon átvilágított. Aki ellenben azt állítja, hogy számára nincsenek tabuk, kijelentésével valószínûleg éppen kompenzálja a szégyenét.

5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
- Hát az bizony van. Egy színész esetében jobban látható a hatása, hiszen minden este ki kell állnia a nézõk elé. Egy író esetében már sokkal bonyolultabb a dolog. Az öncenzúra az irodalomban egyszerre két forrásból táplálkozik. Egyrészt a társadalom szokás- és jogrendszerébõl. Ezt könnyebb leépíteni. A másik a „tetszeni akarás” vágyából, holott tudjuk, hogy nem mindig az tetszik, ami szép. Ebben az értelemben az öncenzúra elég becsapós, elég nehezen megkerülhetõ. Ronda dolgokat nem szívesen nyilvánítunk meg. Már a mama is azt mondta, hogy a kaka ronda. Ám az a mérhetetlen mennyiségû szar, amit Dosztojevszkij felken nekünk a képre, mégis tisztának és szentnek tekinthetõ. Ez egy bonyolult mechanizmus, amit nehéz egészségesen mûködtetni. A szemérmetlenségben talán a természetes szemérem segít a leginkább. A mûvészet elvileg nem ismerhet magánügyet, semmiféle eleve kijelölt határt nem ismerhet el a témaválasztásban. Azt a legnehezebb megoldani, hogy ne mûködjék az öncenzúra kényszere, és sértetlen maradjon a szemérem is.

6. „Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép…” (Illyés Gyula)
Akikre vonatkozik a „nekünk”, azok kimutatják-e pontosan?
- Nem tudom, mi az hogy nép. A II. világháború óta szerintem nem is lehet tudni. Ha már valamit, akkor talán azt kéne megmutatni, hol tartunk én-te-õ-mi-ti-õk. És ki, miben hol tart? A válaszhoz azonban a fejlõdés elvét kellene elfogadnom, de abban nem bízom és nem hiszek. Én az idézett mondatot nem írnám le.

14. Megfelelõnek tartja-e a nem szocialista országokban termelõdõ szellemi javainak importját?
- Már a kérdés is egyfajta reproduktív magatartás szülöttje. Szellemi javakat nem lehet importálni. A szellem vámmentes, talán Goethe mondta. Az európai kultúra történetében nagyon hosszú ideig nem voltak vámhatárok, az úgynevezett polgári kultúra lényegében szellemi határok nélkül alakult ki. Az én számomra ez lenne az ideális állapot.

Bibliográfia

NÁDAS Péter
Bibliográfia
Jelenkor, 1994

Minotaurus
elbeszélések
Jelenkor, 1997

Egy családregény vége
Jelenkor, 1995

Emlékiratok könyve
Jelenkor, 1994

Vonulás
filmnovellák
Jelenkor, 1995

Drámák
Jelenkor, 1996

Kritikák
Jelenkor, 1999

Esszék
Jelenkor, 1995

Párbeszéd
(Richard Schwartz-cal)
Jelenkor, 1992

Talált cetli
Jelenkor, 1992, 2000

„A háromszög három sarka”
Magyar Lettre Internationale, 18

(Krisztina Koenennel)
„Az idõ ellenében élni, írni az ár ellenében”
Magyar Lettre Internationale, 17

(Alex Hilberttel)
„Én is csak egy állat vagyok, gondolkodó állat”
Magyar Lettre Internationale, 20

(Eve-Marie Kallennel)
„Egyetlen kísérleti terepem én magam vagyok és a múlt idõ” Magyar Lettre Internationale, 36

Petri György

1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Magyarországon nincs olyan kijelölt, megbízott hatóság, amely a mûvészeti alkotásokat cenzúrázná, de ugyanakkor nyilvánvalóan mûködik egy erõs cenzúra, amelynek mûködéséért a kiadók és a szerkesztõk a felelõsek, akiknek munkájuk során figyelemmel kell lenniük az izgatási törvényre, a változékony kultúrpolitikai „vonalra”, közvetlen belsõ utasításokra (pártközpont és kormányszervek részérõl), a vezetés felõl érkezõ „sugallatokra” - amiket bízvást indirekt utasításoknak tekinthetünk. Ezek a „vélemény-szabályozók” közel sem egyértelmûek, hanem többnyire rugalmas gumikategóriákban vannak megfogalmazva. Tehát a szerkesztõknek rá kell érezniük arra, hogy mit várnak tõlük felülrõl. Visszautasítanak például írásokat azért, mert kritikájuk nem „építõ”. Milyen meghatározás ez, hogy építõ kritika? Ki dönti el, hogy meddig építõ és mettõl romboló, káros egy kritika? Szándékoltan homályosak az irányelvek. Így tetszõlegesen értelmezhetik a mindenkori pillanatnyi helyzet taktikai követelményei szerint.
Talán az egyetlen egyértelmû limit, amit egyébként az izgatási törvény is alkalmaz, hogy az ún. „szocialista valóságunkkal” szemben ellenséges mûveket nem engedik a nyilvánosság elé. Ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy minden struktúrát érintõ radikális kritika kizárt. És ez persze igen formálissá teszi a véleményszabadság alkotmányos jogát. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy a szerkesztõk egyszerre kénytelenek képviselni a hatalom és az irodalom szempontjait. Ez olyan, mintha a szakszervezet egyszerre képviselné a munkás és a munkaadó érdekeit. Ez a szerkesztõi gyakorlat egy skizofrén állapot fenntartását követeli meg a középszintû kulturális döntéshozóktól. Ez magyarázza ingadozó magatartásukat - összeegyeztethetetlen szempontokat kell egyidejûleg képviselniük. Véleményem szerint sokkal hasznosabb és egészségesebb lenne az egyértelmû behatárolás, az intézményesített, nyílt cenzúra. Így megszûnhetne a szerkesztõk és kiadók skizofrén állapota, és nyíltan kimondanák, hogy a véleményszabadság korlátozott.
Így a pillanatnyi helyzet igen félrevezetõ. Ugyanis megteremti az emberekben a szabadság illúzióját, mivel eltûnik az erõszak nyilvánvalósága. És ez akadályozza a tisztánlátást. Az irodalomnak teljes szabadságot kell ahhoz élveznie, hogy irodalom lehessen.
- Akkor miért a nagy többség részérõl a belenyugvás a közel sem „teljes szabadságba”?
- Egy hatalom rendszerint mindaddig megtartja az egyensúlyát, amíg megvalósítható érvényesülési célokat tud adni az embereknek. A hétköznapi embernek kocsi, ház, telek, a mûvésznek, író-embernek a jelenségek támadása stb. E nemes célok elérhetõek, de elérésükre életük, energiájuk, kedvük fele elmegy, elfáradnak, megelégszenek.
- És miért csak ennyivel?
- Nem lehet és nem is kell az emberektõl heroizmust várni. Mint említettem, ezeknek az érvényesülési, anyagi céloknak az elérése hatalmas erõ befektetését igényli. És úgy érzik egy idõ után, hogy nem is képesek többre, lehetõségük sincs többre. És így elhitetik magukkal, hogy reálpolitikát folytatnak. A belenyugvó magatartásformának mély hagyományai vannak. Elfogadni a helyzetet és várni a kedvezõ változásra: ez a „magyaros” reálpolitika. A közgondolkodás sohasem az újítást kereste, hanem hogy az adott lehetõségeken belül milyen kompromisszumok útján lehet fejlõdni.

5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
- A profivá válás elkerülhetetlen következménye, hogy az ember önkéntelenül háttérbe szorítja azokat az elképzeléseket, amik nem publikálhatók. Egy bizonyos idõ után már nem is tudja az ember felmérni, hogy mekkora pusztítást végzett fejében az öncenzúra.

6. „Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép…” (Illyés Gyula)
Akikre vonatkozik a „nekünk”, azok kimutatják-e pontosan?
- Nem nagyon tetszik nekem ez az idézet. Ez a feladat-kijelölés behatárolja az író munkáját. Mert például egy ilyen szemlélet szerint Weöres vagy Pilinszky nem sokat mond arról, hogy hol tart ez a nép. „Az író a lélek mérnöke” - mondta Sztálin. Valami ehhez hasonlót érzek ebben az idézetben is. Ez a kimutató funkció azt sugalmazza naiv módon, hogy a valóság az egy adott valami, amirõl az írónak feljegyzéseket kell készíteni. Amikor az igazi kérdés az, hogy mit tegyünk meg a valóságnak.
- Te mit értesz valóságon?
- A valóság nem egyszerû, közvetlen empirikus kategória. Annyi „valóság” van, ahány megismerési forma, tehát azt kimutatni nem csak az irodalomnak kell, hiszen ott van a szociológia és sok egyéb tudományág is. És ez a probléma nem is nehezedik rá központi feladatként az irodalomra. Tradicionális szemléletet sugall Illyés, amely szerint az irodalomnak, mint a reformkorban, magában kell foglalnia a szociológiát, politikát, tudományt, újságírást, propagandát.
Az illyési igényeknek nem vonom kétségbe a létjogosultságát, csak akkor nem értek vele egyet, ha a kimutató feladatot pusztán az irodalom számára jelöli ki. Viszont ha a „nekünket” kiterjesztjük általában az értelmiségiekre, akkor triviálissá válik a felszólítás. Bár hozzátenném, hogy a társadalmi számvetés az alkotó értelmiségnek feladata, de nem monopóliuma.

9. a) Helyesnek találja-e, hogy bizonyos, a hivatalos állásponttal szembeforduló nézeteket nyilvánosságra hozataluk nélkül kritizálnak vagy még pontosabban fogalmazva, közvetlenül tagadnak? (Pl. Charta 77)
- Erre még egy jobb érzésû kiskáder is azt mondja: nem, nem tartom helyesnek.
- Mi lehet az oka mégis e „hír-nélküliségnek”?
- Nehéz belehelyezkedni a középkáderek lelkébe, hogy milyen szempontok alapján döntenek valaminek a közlése mellett, illetve ellene. A létezõ szocialista társadalmak lényeges sajátossága az információk birtoklásának állami monopóliuma. És akinek a birtokában van valami, az azzal óhatatlanul gazdálkodik is. Vagyis dönt afelõl, mit és mennyit adjon ki, illetve vegyen be. Így egyértelmûen a saját szempontjait tartja elsõdlegesnek. Ez természetes tulajdonsága egy monopólium birtokosának. Tehát az információk szabad áramlása szempontjából az a jó, ha senki sincs monopolhelyzetben az információk begyûjtése és kiadása tekintetében.
Egy hatalom minden lehetséges eszközt megragad arra, hogy biztosítsa hatalmi pozícióit. Ésszerûtlen lenne, ha nem ezt tenné. De egy egészséges társadalomban a hatalom ellenõrzött, különbözõ ellenzéki intézmények által. Tehát például a kormánysajtó mellett létezik ellenzéki sajtó stb.
Nem valószínû, hogy az USA-ban a Fehér Ház tájékoztatta az embereket a Watergate-ügyrõl. Egyébként nálunk a tömegtájékoztatás minden lényeges eseményrõl beszámol. Csak azokból sok fontos részletet kiszûr.

9. b) Tán csak nem az lehet ennek a magyarázata, hogy a „fejlett szocializmusunkban” élõ emberek tudata még nem eléggé érett arra, hogy a „nyilvánvalóan hamis, hazug rágalmakat, koholmányokat” maguk is el tudják határolni az igazságtól?
- Ki dönti azt el, ki döntheti azt el, hogy mire érett egy nép és mire nem? Jelenleg a tájékoztatás burkoltan terrorisztikus és nyíltan atyai. Az ötvenes években fordítva volt, illetve a terror is nyílt volt.

16. Az emberek nagy része eljut odáig, hogy „bizony ebben az országban súlyos problémák vannak.” De cselekvés helyett inkább az adott helyzetbe való belenyugvást választják. Mi a véleménye errõl a magatartásformáról?
- Mivel nem vagyok politikus, nem gondolkodom politikai stratégiákban. Tehát kizárólag a társadalomtudós és a mûvész-értelmiség magatartásformájának lehetséges kibontakoztatásával foglalkozom. Én pillanatnyilag egy területet látok, ahol az értelmiség elszakadhat a hagyományos konformista értelmiségi cselekvésmódoktól, ez abban áll, hogy nem kísérli meg az általa feltárt szalonképtelen tényeket, radikális kritikai szempontjait konszolidálni a hivatalos nyilvánosság által szabott lehetõségekhez, hanem kéziratos irodalom és egymás rendszeres képzése segítségével megteremt egy második nyilvánosságot. Ezzel elszakadhatunk a felülrõl adott lehetõségektõl, és a magunk számára teremthetünk újabb, nagyobb mozgásteret biztosító lehetõségeket. A szamizdat tevõleges részvételt és több-kevesebb kockázatvállalást igényel. Elsõ lépcsõje lehet annak, hogy az értelmiségi kritika túljusson a magánbeszélgetések és a rossz közérzetek kontemplativitásán.

Bibliográfia

Beszélgetések Petri Györggyel
Pesti Szalon, 1994

Solt Ottilia

1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Nem nagyon töröm magam, hogy megjelenjenek a munkáim. Ezért aztán majdnem mindent a fiókomban tartok. Nagyon csekély számú próbálkozás után elment a kedvem a szerkesztõkkel való huzavonától, ami ráadásul majdnem mindig azzal végzõdött, hogy visszavettem az irományt. Inkább megkímélem magamat és a családomat az ilyen izgalmaktól. Teljesen elszakadt ez a két tevékenység: dolgozni és nyilvánosságra hozni. Olyan témáim voltak az utóbbi idõkben, amelyekrõl nyilvánvaló, hogy csak erõs cenzúrázás mellett jelenhetnek meg. Egy darabig volt egy kitûnõ fórumom, egy teljesen eldugott folyóirat, nem titkos, de nem is nyilvános lap: nem vásárolható, de szabadon terjeszthetõ. Egy idõközben már nyugdíjba vonult rezignált öregúr szerkeszti. A háttérben maradás összes elõnyeit egyesítette a kinyomtatás elõnyeivel. Ez egy darabig ment, aztán vége lett.
Gondolom, általában a fiókjukban tartanak a szociológusok mindent, amiben valódi információ van. Sok információ megjelenik, de egy bizonyos határon túl nem lehet elmenni az alapok firtatásában. De ennél hamarabb kezdõdnek a bajok, mert a szociológusok nem is nagyon kutatnak olyasmit, ami igazán érdekes lenne.
Persze többféle szociológus van, és többféle fiók. Vannak hivatalos szociológusok - a direkt apologéták és hivatalnokok - továbbá vannak kisebb-nagyobb mértékben ellenzékiek. Az apologétákkal nem érdemes foglalkozni. A hivatalnokokra áll leginkább, hogy óvakodnak a lényeges kérdésektõl, viszont az õ kezükben összpontosul a legtöbb kutatási eszköz. Az ellenzékiek részben óvatosak, részben alig van kutatási lehetõségük. „Fiók” is többféle van. Egyik a valódi, amelybe csak magának ír az ember, illetve a végén az övé marad, amit ír. A másik a „bizalmas fiók”, ebben vannak a kutatási jelentések. Ezek gyakran olyan merészek, mint egy lázító röpirat, de a szerzõ a hatalom számára írja õket, s eleve lemond a nyilvánosságról. „Pártanyagot”, „minisztériumi anyagot” írni eleve azt jelenti, hogy nem publikálható. Tíz éve igen sokan úgy vélték, hogy ezek az anyagok befolyásolják a döntéseket. Bizonyos erkölcsi tartalommal ruházták fel a szerzõk e „titkos tevékenységet” - mely mellesleg fõ különjövedelmük is volt, magamat is beleértve. Ma már, aki ezt hiszi, az hazudik vagy nagyon fiatal. Az ilyen „belsõ anyagok” nyilvánosságra hozásával kapcsolatban volt néhány kalandom. Az említett eldugott fórumot kivéve egy folyóirat sem hozott le jelentésbõl készült cikket, mert az eredeti megrendelõk mindig megakadályozták.

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- Politikai kérdésekhez egyáltalán nem lehet hozzányúlni. Azon kívül strukturális kérdésekhez sem, melyek azt feszegetnék, hogy például a szegénység vagy más „nem kívánatos jelenségek” a gazdaság és társadalom alapjaiból következnek, és nem egyes emberek hülyeségébõl vagy a társadalom átmeneti állapotából. De határozottan elválnak egymástól a különbözõ diszciplínák. Ugyanarról a témáról többet engedhet meg magának egy közgazdász, mint egy szociológus. Például a gazdaság magánszférájáról. Néprajz gyanánt is többet lehet megírni, mint szociológiában…
De a strukturális változtatás hatalmi kérdés, kevés köze van a kutatáshoz. A változtatás lehetõsége és végrehajtása nem kognitív probléma. Az 56-os eseményeket nem tudományos elõkészítés elõzte meg, még kevésbé a tudomány nyomása. Természetesen voltak kész teóriák: gazdasági, politikai nézetek, amelyek arra vonatkoztak, hogy ha a hatalom átalakul, akkor ezt mire használjuk. De ezek nem egy tudományos kritikai tevékenység során születtek, hanem 1948 elõtt kész voltak. Volt is fórum, a Petõfi-kör, ahol elhangzottak. Magyarán: a kutatás és a publikálás szerintem nem elõfeltétele a változtatásnak. Nem hiszek abban, hogy önmagában, ha én szabadon kutathatok, annak valamilyen kihatása volna a rendszer megváltoztatására. A kutatás és publikálás szabadsága ettõl függetlenül „öncél”, érték, amelyért harcolni kell, de nem tudományos érvekkel, hanem politikai eszközökkel.
- Ötvenhatot az elviselhetetlen gazdasági, társadalmi viszonyok tûrhetetlenné válása robbantotta ki. Mi a véleményed a „minél rosszabb, annál jobb” alapelvrõl?
- Tévedés. Szerintem nálunk most is van változás, még bizonyos megtorpanásokat is beleszámítva. A „földrengés” esetleg a világon semmi eredményt nem hoz, míg ebben a viszonylagos szabadságban - éppen nem a „rossz”-ban - folytatott csendes és szívós küzdelem, melyet a legkülönbözõbb rétegek különbözõ kicsi érdekekért vívnak (a munkások a bérekért, a munkaidõért, az értelmiségiek a kutatási és publikációs szabadságért, na és a jövedelemért) számomra rokonszenves, fölösleges kockázatot nem rejt, és elég eredményesnek mondható. Ez nem jelenti azt, hogy a fent említett küzdelem elég, a lehetõségek végsõ kihasználása, hogy ez az optimum. Komoly korlátai vannak. Például az osztályokon belüli és osztályok közötti kapcsolattalanság, szervezetlenség.
- A „csendes, szívós küzdelem” elegendõ?
Itt van egy megszálló hadsereg, ezzel semmiféle szellemi erõvel, semmiféle elkeseredéssel nem lehet szembeszállni, hanem „ezen belül” kell gondolkozni. Ehhez képest elég jelentõsnek találom, amit nálunk sikerült elérni. Nem csak jobban élünk, hanem szabadabbak is vagyunk, mint bárki más. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy én itt mindennel jaj de nagyon meg lennék elégedve. Fõleg arra akartam kilukadni, hogy ne legyenek illúzióink a tudomány fontosságáról és hatalmáról.
- Az anyagi javak hajszolása nem veszi el az idõt és energiát ezektõl a küzdelmektõl?
- Nem hiszem. Egyébként a politikában igazán sötétben tapogatódzom. Nem értek hozzá, nem is szívesen beszélek róla, kontárkodás. De például azok a szakmunkások, akikkel beszéltem, benne élnek egy üzemi szervezetben, amely át van itatva politikával. Vagyis van egy hatalmi struktúrája és légköre. Miközben szorgalmasan gyûjtik a Zsigulira valót, vagy egyszerûen a kajára valót, számos konfliktusba és harcba keverednek. Szóval úgy nem megy az, hogy a gyûjtögetés után fennmaradt idõben harcolnak vagy gondolkodnak. „Gyûjtögetés” közben konfliktusaik vannak a stupid párttag fõnökeikkel, a stupid párttitkárukkal. Rengeteg a sérelmük, amiért nagyon dühösek az emberek. Például: „én keresek 7 ezret, mert én vagyok a legjobb esztergályos, és amaz is keres 7 ezret, mert párttag, és õ kapja a legjobb melókat.” A párttag munkás elõbb-utóbb kevés kivétellel úgyis fõnök lesz, és az osztályharc egészen világos: a pártonkívüli melósok vannak érdekellentétben a náluknál rosszabbul képzett, ügyetlenebb párttag fõnökkel. Mindezzel találkoznak, miközben pénzt keresnek. Átélik, lenyelik, esetleg rosszul nyelik le, de a képlet mindig készen van a tapasztalataikban. Ezek az élmények nem felejtõdnek el. Nem muszáj róla különösebben gondolkodni a szabadidõben. Mindig tisztában vannak azzal, hogy igazából hol is élnek, és milyenek a viszonyok körülöttük. Azt hiszem, nem kell annyira félteni a proletáriátust a helyes öntudat elvesztésétõl! Még az értelmiséget sem, de a proletáriátust még kevésbé. Az, hogy tisztában van a helyzetével, nem kedveli, amit nem kedvel, persze nem azonos azzal, hogy akcióba is lépjen.

4. „…minden polgárnak…teljes és kérdés alá nem jöhetõ jussában rejlik, hogy ott, ahol és amikor nekik tetszik, nyomtató mûhelyt állíthat föl, minden engedelem, kéregetés s cenzúrai felvigyázat nélkül” (Bölöni Farkas). Ön szerint milyen hatással lenne a szellemi és politikai életre, ha a fentiekben idézett jussal rendelkeznének az emberek?
- Nagyon nagy hatása lenne. Nem omlana össze a rendszer - ilyen frenetikus hatása azért nem lenne - , de az emberek jobban éreznék magukat, oldódna a rettenetes sok gyûlölködés. Ez viszont nem jelentéktelen politikailag. Ha a szegények utálják a cigányokat és a cigányok a szegényeket, a házmester engem és én a házmestert; ahelyett, hogy mindannyian azt utálnánk, aki méltó rá. Vagy a románok, szlovákok, magyarok nem egymást gyûlölnék, hanem mind csak egyet. Ebben az ügyben sokat jelentetne, ha a valóságot, a lényeges dolgokat kutatnánk, és ezt megírnánk. Egy több rendszeren keresztül elnyomott, megalázott társadalomban élünk, minden réteg átélt egy csomó, az emberi méltóságot alapvetõen bántó élményt, ez a társadalom tudatlanságban él saját magáról, ez nagyon sok fölös indulatnak és további bántásnak a forrása. Önképünk is rossz, a másikról való képünk is rossz.
A rendszert nem a cenzúra tartja fenn, hanem a jelenlévõ orosz csapatok. A rendszer nyugodtan szarhatna az egész „belsõ elhárításra”. Írhatna bárki bármit, ettõl semmi komoly baja a rendszernek nem volna. Az egész cenzúrát inkább irracionális félelem tartja fenn, és bizonyos fokig közvetlenül a SZU. A cenzúrára nincs valódi szabály, személyes cenzorok vannak, akiknek az az iránytûje, hogy „neki ebbõl baja ne legyen”. Az utolsó cenzor a szovjet nagykövet. A hatalom irracionális félelme szerintem többek között attól van, hogy az a „hatalom” mindenestül a SZU-tól delegált hatalom, amit a SZU garantál.
- Véleményed szerint nem lenne hasznosabb az intézményesített cenzúra?
- Elsõsorban mit tiltana intézményesen? Bele tudnál te abba szólni? Továbbá ez annyira nem jogállam, hogy nem lenne semmi biztosítékod, hogy akkor tényleg a deklarált cenzúraszabályok érvényesülnének. Egy frászt! Attól a te novellád vagy az én tanulmányom ugyan nem jelenne meg! Csak jobban döngethetnéd a melled: „itt van leírva, hogy ez tilos, meg az, de ez nem tilos!
Most a cenzúra úgy mûködik, hogy azt mondják: „elvtárs, ezzel stiláris bajok vannak”. Rendszerint mást kifogásolnak, mint ami az igazi bajuk. Ha lenne intézményesített cenzúra, akkor még inkább így lenne. És fordítva is igaz. Ha valami szar, néha kényelmesebb azt mondani a szerkesztõnek, hogy politikai okokból nem jó.

5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
- Beszéltünk belenyugvó magatartásról, ez is az. Szerintem nagyon erõsen mûködik, erõsebben, mint kéne. Nem tudom felfogni például, hogy illusztris szakemberek mi a fenének tûzködik meg Marx-idézetekkel cikkeiket a Valóságban. Túlbiztosítás.
Van, aki érvényesülni akar, van aki létezni akar, van aki éppen csak éhen nem akar dögleni, nahát, ennek megfelelõen különböznek az öncenzúrák is.
Azután vannak bizonyos beidegzõdések. Ahogy anyám „isten nevét hiába szájára nem veszi”, úgy írják le a szerzõk, hogy „szocializmus”, „felszabadulás”, sõt, „ellenforradalom”, akármit is gondolnak efelõl. Még csak meg sem áll a kezük.

6. „Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép…” (Illyés Gyula)
Akikre vonatkozik a „nekünk”, azok kimutatják-e pontosan?
- Az értelmiségnek van egy parányi hányada, amelyik mindenfélét tesz ennek érdekében. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez a parányi hányad a jobbik hányad. Mennyiségileg ugyan elenyészõ, minõségileg nem.
Az utóbbi idõkben formálódott egy olyan informális nyilvánosság, ahol „érvényesülhet” az elszánt ellenzéki. Például a szamizdat. A szerzõi hiúság kielégítésén túl oldja a kutatások elszigeteltségét, egymás számára hozzáférhetõvé tesz írásokat...

16. Az emberek nagy része eljut odáig, hogy „bizony ebben az országban súlyos problémák vannak.” De cselekvés helyett inkább az adott helyzetbe való belenyugvást választják. Mi a véleménye errõl a magatartásformáról?
- A belenyugvást elég általánosnak látom. Közvetlen környezetemben is elég gyakran találkozom azzal, hogy adott szituációban olyat is megtesznek az emberek, amit nem kellene. Nyugodtan lehetett volna még ugrálni egy kicsit, részben - hogy úgy mondjam - esztétikai okokból, részben tartalmi okokból, kockázat nélkül.
- És ennek nem az lehet az oka, hogy az emberek rosszul mérik föl lehetõségeiket? Tehát ahelyett, hogy tágítanák, inkább szûkítik azokat?
- De igen, és ennek oka az átélt tapasztalat. Mi úgy nõttünk föl, hogy a korlátok sokkal szigorúbbak voltak, és az ötvenes években még szigorúbbak. Jelenleg a határok elég bizonytalanok, a hatalom nem tudja világosan, hogy hol is szabja meg õket. Kicsit szeszélyes, kicsit pánikba szokott esni. Egyik „hatalmas” megtûr dolgokat, amit a másik nem. Saját tapasztalatom az, hogy a végtelenségig el lehet menni „pofátlankodásban”. A munkások sokkal többet engednek meg maguknak, mint egy átlag értelmiségi, pofázásban, szabotázsban. Mit veszíthetnek? Munkaerõhiány van! De nemcsak munkáshiány, pedagógushiány is! Mégis, a határok kitapogatásában, fõleg a hivatalnok és az értelmiségi nem megy el odáig, ameddig kockázat nélkül elmehetne. A felsõség fejében köd van, hogy mit is szabad és mit nem, de még ha azt is gondolják valamirõl, hogy nem szabad, olyan patt-helyzetben lehetnek, hogy mégis zsebre kell vágniuk.

Bibliográfia

SOLT Ottilia
Méltóságot mindenkinek
Összegyûjtött írások I-II.
Beszélõ, 1998

Dalos György

1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Bármit, ami törvényekbe ütközõ, ami nem törvényekbe ütközõ, ami a szerkesztõnek tetszik vagy nem tetszik, ami túl aktuális, ami nem aktuális, ami erotikus, ami hosszú, ami avantgárd, ami nem fér be a folyóiratba terjedelmi okokból, ami nem vág a lap profiljába, ami mûfajilag nem egyértelmûen besorolható stb.…

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- Van. Az irodalmi ábrázolásban vannak tabu témák - rendõrség, társadalmi kilátástalanság mint életérzés, az ellenzéki magatartás mint ábrázolandó valóság, és maga a tabu is tabu. Aztán vannak monopoltémák, amelyekrõl egy vagy több valaki nyilatkozhat, a többség nem. Például az öngyilkosság, az alkoholizmus stb.… Ezeknek a témáknak szakemberei, felelõsei vannak, akik kisebb-nagyobb eltérésekkel a hivatalos álláspontot képviselik a kérdések tárgyalásában.

3. Utasították-e már vissza írását, nem mûvészi szempontok alapján?
- A mûvészeti és egyéb szempontok többnyire keverednek az elutasításokban, de papírom van az egyik irodalmi folyóiratunktól egy kisregényemrõl, amelyet azzal adtak vissza, hogy jó, érdekes, „de politikai felhangjai kényessé teszik”. X kiadó verseskötetemet mûvészi szempontok mellett azzal utasította vissza, hogy kívülrõl bírálom a magyar valóságot.

5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
- Az öncenzúra veszélyesebb, mint a cenzúra, mert amit nem adnak ki, azt még egyszer kiadhatják, de meg nem írt mûveket, gondolatokat nem lehet publikálni. (Az öncenzúrán nem csak azt értem, hogy az író, mûvész a hatóságokra van tekintettel írás közben, hanem azt is, hogy egy fiktív közérzületre, szûkebb szociális környezetére, pályatársakra, íróklikkekre, egyáltalán bármiféle külsõ hatalomra, vonatkozási csoportra.)
Meggyõzõdésem, hogy Magyarországon az öncenzúrára és nem a cenzúrára épül a korlátozás. És más szocialista országokkal szemben ez teremti meg nálunk a pluralizmus látszatát.
- Az aktívan mûködõ öncenzúra nem a cenzúra létén alapszik?
- Minden totalitáshoz közelítõ államban, Magyarországon is, teljes ellenõrzés alatt áll az alkotás folyamata. Csak ezt az ellenõrzõ munkát részben áthárítják a publicisztikai struktúrákra. Mivel Magyarországon nincsen intézményesített cenzúra, a cenzúra látszata hiányzik. Ha volna intézményesített cenzúra, ahol a visszautasítás még fellebbezhetõ volna, akkor az alkotók bátrabbak lennének és a kiadók is. Mert pontosan tudnák mit lehet, mit nem. A tabuk világosan körülhatároltak lennének. Tehát az öncenzúrának nem egyértelmûen a cenzúra az oka.

9. a) Helyesnek találja-e, hogy bizonyos, a hivatalos állásponttal szembeforduló nézeteket nyilvánosságra hozataluk nélkül kritizálnak vagy még pontosabban fogalmazva, közvetlenül tagadnak? (Pl. Charta 77)
- Az emberek sehol sem tudják megkülönböztetni az igazságot a rágalmaktól. A demokratikus sajtó ritkán orientál, az orientáló sajtó ritkán demokratikus. A sokféleség, amely jobb az egyhangúságnál eleve magába foglalja az értékítélet relativizmusát. Az igazságot leginkább az tudná elmondani, akinek ez közvetlen érdeke. Ebbõl az okból „en bloc” ellenzem a hagyományos sajtót, és híve vagyok a lakóhelyi, munkahelyi, informális csoportok által primitíven sokszorosított sajtónak. Ezt egyaránt szembe lehet állítani a monopol bürokratikus és a tõkés sajtógépezettel. Mérlegelem egyébként azokat a kül- és belpolitikai szempontokat, amelyek például elvben lehetetlenné teszik nálunk bizonyos hírek közlését például a Szovjetunióról vagy a Varsói Szerzõdésrõl, értem is ezeket a szempontokat, ugyanakkor ezek nem az én szempontjaim. Meggyõzõdésem, hogy egy nagyvonalúbb hírközlés - például amilyen a jugoszláv sajtóé - még az államnak is érdeke lenne, hiszen növelné szavahihetõségét.
- Említenél néhányat az elõbbiekben általánosságban szóba került kül- és belpolitikai szempontok közül?
- Erõsen gyökerezik még mindig az államapparátusban az a hit, hogy amirõl a hivatalos sajtó hallgat, az nincs is. A sajtó irányítói bizonyos jelenségekkel - másképpen gondolkodó csoportok aktivitása - elvbõl nem foglalkoznak vagy csak a bûnügyi rovatban.

9. b) Tán csak nem az lehet ennek a magyarázata, hogy a „fejlett szocializmusunkban” élõ emberek tudata még nem eléggé érett arra, hogy a „nyilvánvalóan hamis, hazug rágalmakat, koholmányokat” maguk is el tudják határolni az igazságtól?
- Nem mindenki gondolkodik megoldási stratégiákban. Látják: jobb, mint volt, és ez nekik elég. A társadalom stabilnak látszik, tehát érthetõ az aggodalom, hogy bizonyos radikális áramlatok felboríthatják ezt az egyensúlyi állapotot. De miután az, ami van, nem jó, alternatívát kell keresni ahhoz, hogy jobb legyen, meg kell próbálni a fennálló viszonyokból kibontani a változás lehetõségeit. A társadalom saját erõforrásaiból fakadó változtatásokra gondolok. Nem a viszonyokhoz való alkalmazkodást hangsúlyozom, hanem azt, hogy ne illuzórikus dolgokat próbáljunk átültetni a hazai viszonyokba, hanem minden szellemi erõfeszítést a bürokratikus nyomás ellen kell összpontosítani, aztán majd kiderül, hogy milyen
strukturális változtatásokra van szüksége az egyes rétegeknek. Kilátástalan célok kitûzése a megvalósíthatót is kompromittálja.

Bibliográfia

DALOS György
Elõtörténetek
Magvetõ, 1983

Hosszú tanfolyam,
rövid menetelés
Magvetõ, 1989

A körülmetélés
Magvetõ, 1990

A kulcsfigura
AB OVO, 1995

Vendég a jövõbõl
Palatinus, 1998

Az istenkeresõ
Magvetõ, 1999

„Az Ahmatova-dossziéból”
Magyar Lettre Internationale, 18

„Bécsi miniatûrök”
Magyar Lettre Internationale, 34

Bence György

1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Egyetlen egy ilyen írásom van. Ezt két barátommal írtam, témája a marxi gazdasági elmélet kritikája volt. Most már nem kényszerülök a fiókomban tartani semmit, mivel amit nem tudok megjelentetni, azt szamizdatban hozom nyilvánosságra.

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- Biztos, hogy van ilyen, de nagyon nehéz errõl nyilatkozni, mivel igen elmosódottak a határok, eltekintve egy-két egyértelmû esettõl. A probléma nem is annyira az egyértelmû esetekkel van, hanem a homályos, nem eléggé körülhatárolt területekkel. Egyébként bizonyos témákban érezhetõ a határok eltolódása, például a pornográfia terén. De ez a politikai jellegû kérdéseket nem érinti.

3. Utasították-e már vissza írását nem mûvészi szempontok alapján?
- Azt a bizonyos könyvet, amelyrõl már szó volt. Akkor nyíltan megmondták nekünk, hogy a marxizmus bírálása ilyen módszerrel nem megengedett a nyilvánosság elõtt. Ez azon ritka esetek egyike volt, amikor tisztességesen megmondták a visszautasítás okát, sumákolás nélkül.

9. a) Helyesnek találja-e, hogy bizonyos, a hivatalos állásponttal szembeforduló nézeteket nyilvánosságra hozataluk nélkül kritizálnak vagy még pontosabban fogalmazva, közvetlenül tagadnak? (Pl. Charta 77)
- Nem.
- Mi lehet az oka az elhallgatásnak?
- Hogy többnyire jogos követeléseket tartalmaznak. Néha megjelennek különbözõ kommentárok a szocialista országokban mûködõ ellenzéki mozgolódásokról, de a kommentárokat a hír nyilvánosságra hozatala nélkül közlik le.
- Véleményed szerint létezik Magyarországon ellenzék?
- Igen, de csak kis mértékben. És persze más formában, mint például Angliában. De ez az összes szocialista országra vonatkozik.
A legtöbb szocialista országban egy durvább intézkedésre való reagálás következményeként indultak meg az ellenzéki mozgolódások. Magyarországon nincs nyílt terror, radikálisabb politikai határozatokat sem nagyon hoznak, amelyek különösen kedveznének az ellenzékiség létrejöttének. Ezen kívül hiányzik az a réteg, az a másképpen gondolkodó réteg, amelyik kezdeményezné az ilyen típusú munkát. Más országokban rendszerint a nagy öregek, a nagy tekintélyek segítettek e téren. Magyarországon ez nincs. Ennek magyarázata valószínûleg az 56 utáni fejlõdésben keresendõ. Tehát az ötvenes években tomboló terror, majd a forradalom utáni hatásos megbocsátási taktika erõsen konformista generációt, talán generációkat hozott létre.

13. „Mikor fogunk már összefogni” kérdezte Ady.
Mind a szellemi, mind pedig az anyagi összefogásnak egymás tényleges ismerete lehet az alapja. Elképzelése szerint ez az alap mennyiben valósul meg napjainkban, amikor nem régen így panaszkodott nekem az egyik barátom, hogy számára a Szovjetunió legalább annyi talányt rejt magában, mint például Kína.
- Mikor fogunk már összefogni? Hát nem egyhamar, annyi biztos. Semmi jel sem mutat arra, hogy a szocialista országok egymás közötti kapcsolatai légyegesen fejlõdnének. Ennek a kérdésnek két része van. Elõször is, hogy milyen a szocialista országok viszonya egyenként a Szovjetunióhoz, másodszor pedig milyen a szocialista országok egymáshoz való viszonya. A szocialista országok Szovjetunióhoz fûzõdõ kapcsolatát az az erõs törekvés jellemzi, hogy minél lazábbak legyenek egymással a szellemi kapcsolatok. Tudniillik félõ az, hogy a szellemi kapcsolatok szorossága egyben az ellenõrzés erõsödését is jelentené.
A gazdasági kapcsolatok terén elvben sok minden szólna amellett, hogy elõnyös a fejlesztés, de a valóságos politikai és hatalmi viszonyok mellett nem nagyon látszik lehetségesnek, hogy valóban elõnyös legyen, bár találkozhatunk ellenkezõ tendenciákkal is.
A szocialista országok egymással való kapcsolatai már eleve nagyon lazák. Ennek két hagyományos oka van. Elõször is a két világháború között történetileg és gazdaságilag is széttagolt volt * Európának az a része, ahol most nem egy szocialista ország van. Másodszor pedig az ötvenes években a Szovjetunió elsõsorban arra törekedett, hogy a szocialista országok fõként tõle függjenek, és egymás között ne nagyon legyenek kapcsolataik. Elméletben ezen a téren is lehetne javulás, de a gyakorlati megvalósulás lehetõsége itt sem mutat mást, mint az elõzõ esetben. A szellemi kapcsolatok terén a teljes be nem avatkozás jellemzõ ezekre az országokra.

Bibliográfia

BENCE György
Karl Popper tudományfilozófiája
T-TWINS, 1992

„Márkus és a kulcsszavak”
in: Lehetséges-e egyáltalán?
Márkus Györgynek - tanítványai
Atlantis, 1993

(Kis Jánossal és Márkus Györggyel)
Lehetséges-e kritikai gazdaságtan?
T-TWINS, 1993

(Kis Jánossal Marc Rakovski álnéven)
A szovjet típusú társadalom marxista szemmel
Párizsi Magyar Füzetek Könyvei (1982) 5.

Szabó Miklós

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- A közlésben igen. Sajnos ezek a tabuk egyáltalán nem egyértelmûek. Nehéz elkülöníteni õket a nem-tabuktól. Ezen kívül még számos olyan témakör van, ami csak félig-meddig sorolható be a tabuk körébe. Ezekrõl lehet beszélni, de csak egy bizonyos megközelítésben. Kivételes alkalmakkor egyébként a tabu témákhoz is lehet frontálisan közeledni. A legvilágosabban akkor tabu a tabu, amikor semmilyen megközelítésben nem lehet beszélnünk egy problémakörrõl, de még célozgatni sem lehet rá.
A tabuknak négy csoportja van. Az elsõ - jól ismert - a szovjet reláció és általában a külpolitika. Ez eléggé magyar specialitás. A második: nyíltan semmilyen formában nem lehet bírálni a fegyveres erõket, az igazságszolgáltatást és az államvédelmet. A harmadik: ez már közel sem olyan köztudott az emberek számára, hogy személy szerint nem lehet megtámadni senkit sem. Persze ez esetben élõ személyekrõl van szó. Ez 56 óta így van. Majdnem azt mondhatom, hogy elõbb lehet magát a rendszert kritizálni, mint név szerint bizonyos vezetõket. Ennek az ún. káderstabilitás lehet az oka, hogy nyugodtak lehessenek, nem kell félniük semmiféle külsõ támadástól. Ez persze jelentõs mértékben lecsökkenti a személyes felelõsséget. A negyedik: egyes tényeket, problémaköröket nem lehet kiélezett formában kritizálni. Kedélyeskedve, virágnyelven, szigorúan tudományos megközelítésben szó lehet róluk, de radikálisan nem. Ezek a tabuk nem teljesen merevek. Tabuszegés az utóbbi húsz évben nem is egy történt. Tehát nem biztos, hogy ami ma tabu, az holnap is az lesz, illetve ami tegnap az volt, az ma is az.

5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
- Az öncenzúra nem más, mint a tabuk létének interiorizálása. A tabuk elsõ két csoportjáról még néha el-elgondolkodnak az emberek, de veszélyesebb az utolsó kettõ, mert ezekrõl már ösztönösen nem is gondolkodnak, eszükbe sem jut, hogy ezekrõl gondolkodjanak. Tehát beszélhetünk tudatos és ösztönös öncenzúráról. Feltétlenül megemlítendõ: nem öncenzúra a politikai taktikázás.

6. „Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép…” (Illyés Gyula)
Akikre vonatkozik a „nekünk”, azok kimutatják-e pontosan?
- A „nekünk” három különbözõ alanyt is jelölhet. A hatalom képviselõit, egy bizonyos író-típust és azt a fajta ellenzéket, amelyik a szamizdatban részt vesz. Ez a három csoport különbözõképpen próbál eleget tenni feladatának. A hatalom képviselõi a gazdaságról, az életszínvonalról, egyes társadalompolitikai kérdésekrõl igen sokat kimutatnak, és bár vannak határai ezeknek az elemzõ munkáknak, az ember mégis kielégítõnek találja õket. Nagy hiányosság, hogy nem tudják, nem tudjuk, hogy a különbözõ rétegek mennyire igénylik az ilyen típusú ismereteket, illetve mennyire érzik kielégítve ilyen irányú szükségleteiket. A hatalom mindig, mindenben adottságainkból, adott, konkrét lehetõségeinkbõl indul ki. Ez egy rettentõen statikus felfogás. Tehát elõször nem az igényeket méri fel, és ehhez próbálja igazítani a lehetõségeket is, hanem meghatározza õ maga azokat az ún. adottságokat, lehetõségeket, kimondja, hogy ez van; márpedig ha ez van, akkor ehhez kell alkalmazkodni és kész. Arról kevéssé van szó, hogy vannak-e kielégítetlen igények, látens vagy nyílt társadalmi követelmények. Az Illyéshez hasonló író-típus társadalmilag kialakult. Õk mintegy partnerként a hatalomnak mondják el a véleményüket. Egyetértenek a hatalom alapjaival, és ez érthetõen, döntõen befolyásolja véleményüket is. A harmadik csoportba tartozóknak az lehet a feladata, hogy megkeressék, feltárják és differenciálják a valóságos igényeket, és ezeket konfrontálják a tényleges adottságainkkal, lehetõségeinkkel. A hivatalos felfogás szerint csak az általuk megszabott ún. adottságokon és lehetõségeken belül beszélhetünk reális perspektívákról. Nekünk egy perspektívát kellene keresni, ami egyben értékeli is az adott állapotot.

16. Az emberek nagy része eljut odáig, hogy „bizony ebben az országban súlyos problémák vannak.” De cselekvés helyett inkább az adott helyzetbe való belenyugvást választják. Mi a véleménye errõl a magatartásformáról?
- 53-56 óta - nemcsak Magyarországon, de az összes szovjet típusú, rendszerû országban is egy új szisztéma jellemzõ a kormányzásra az azelõtti idõkhöz képest. Ennek a szisztémának más az uralom-fenntartási stratégiája. A hatalomnak a politikai közömbösítés a célja, a hatalom szempontjából a politikai közömbösség a kívánatos magatartás. Ez manapság már annyira általános követelmény, hogy már csak az államapparátusban és azon belül is csak a kontrollapparátusban követelmény a politikai elkötelezettség. És bizony az emberek 56 után boldogok voltak, hogy végre szabad közömbösnek is lenniük. Ez a felfogás persze nyilvánvalóan egy teljesen torz szemléletet eredményez. Meg lehet-e szabadulni ettõl? Hát… nehéz ügy. A felvilágosítás eredménytelen lenne, hiszen az emberek tudatában vannak kirekesztettségüknek. Nyilván akkor billen majd csak ki a helyzet egyensúlyi állapotából, amikor képtelen lesz ez a szisztéma kielégíteni az emberek vitális szükségleteit. E kérdésben az egyik leglényegesebb feszültségi pont a privatizálás és ennek hatásai. Az emberek nem napi 8 órai, hanem 20 órai állati munkájukból élnek, amelynek nagy része maszek munka. Hogy ezt így alakították, az egy fontos politikai húzás eredménye volt, mivel így viszonylag könnyen leköthetõ az emberek energiájának döntõ többsége. De ez a helyzet egy idõ múltán tarthatatlanná fog válni, telítõdni fognak az emberek. Felülrõl persze azt mondják, hogy erre a privatizálásra nincs szüksége az embereknek, ezért állandóan felettük tartják Damoklész kardját. A fenét nincs rá szükségük, hiszen abból élnek. És ez jó is így az államnak, mert ez egy kettõs kizsákmányolásra adhat alkalmat. Ugyanakkor megfelelõ gazdasági intézkedésekkel elérhetnék, hogy az emberek igenis napi nyolc órai munkájukból éljenek meg. A privatizálás alapvetõ emberi érdekeket sért, és mégis úgy jelenik meg, mint a szabadság egyik megnyilvánulási formája.
Az egyensúlyi állapot felbillenésének persze nemcsak gazdasági, hanem politikai alapjai is vannak. Magyarországon az államapparátussal párhuzamosan mûködik egy óriási gazdasági erõket felemésztõ kontroll-apparátus is. De mivel ezt az ellenõrzõ apparátust elég toleránsan mûködtetik, az embereknek nem annyira szemet szúró, nem olyan zavaró számukra, mint amennyire kellemetlen volt ez, az ötvenes években. Azonban a toleráns rendõr-államiság a legköltségesebb, melyhez egy sokkal nagyobb, differenciáltabb apparátus szükséges, mint egy nyíltan diktatórikus rendõrállamnak. Ugyanis a jelen esetben csak a titkosrendõri jelentésekkel lehet figyelemmel kísérni a társadalom belsõ erõinek a mozgását. És ennek az ellenõrzõ apparátusnak a terhességére, feleslegességére csak akkor döbbennek rá az emberek, amikor elkerülhetetlenül közvetlen és nyílt összetûzésbe kerülnek képviselõikkel, vagy magával az egész szervezettel.

Bibliográfia

SZABÓ Miklós
„A magyar önépítésrõl”
(Hozzászólás a monori tanácskozáson 1985 júniusában)
Párizsi Magyar Füzetek, (1987) 18

Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986
Atlantis, 1989

„Restauráció vagy a történelem kritikus feldolgozása”
Magyar Lettre Internationale, 6

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu

C3 Alapítvány c3.hu/scripta/