Mire eljövök a kávéházból, délután lett. A villamosok, narancssárga, csikorgó hernyók, magyar gyártmány, iskolásgyerekekkel és félnapos titkárnõkkel kapaszkodna fel gyötrõdve a síneken a dombra a Prenzlauer Berg irányában. Befordulok a sarkon, megkocogtatom a langyos  kopogtatót a tizennégyes szám szétlõtt homlokzata elõtt, és belépek. Az elmúlt év papírmasszává foszlott reklámküldeményei a sarkamban vannak, és csak akkor maradnak el, amikor egy ideges csusszanással egy biciklitartónál végre lerázom õket.
 Tizenkét lassú lépéssel átszelem az udvart, légzési gyakorlatként és hogy felmelegedjek, futva veszem e lépcsõket a negyedik emeletre. Dunkel lakása elõtt mélyállásba megyek le, és egy oldallépéssel épp a díszítõléc alatt rúgom szét az ajtózárat. A folyosó végén egy poros fénysugár esik Dunkel félig nyitott szobájából a padlóra. A bezárt konyhából, amelyiknek, mivel az enyém balra esik, jobbra kell lennie, rádió szól. Semmi nem mozdul. Lassan megyek a fény felé, belököm az ajtót, és visszaugrom a fedezékbe.
 A szoba közepén székekbõl felállított félkörben találom az ellenfelet, amelytõl órákig rettegtem, egy hármas csatlakozókból, hosszabbító kábelekbõl és több idõkijelzõbõl összeállított készüléket televízióval, zenegéppel és tetõvilágítással összekapcsolva.
 Mint tévedésbõl találkozó, egymásnak csapódó két dolog, keveredik bennem a harci készültség és a helyzetkomikum. Nevetõ- és dühroham között ingadozva elkapok egy ablakot, félretolom a riglit, és Mirca konyhamûvészetének egy gusztustalan darabjából kivágom a taccsot a harmatos udvarra.
 Egy darabig ott maradok állva, az üvegen hûtve a homlokomat és az arcomat. Havat kaparok az ablakpárkányról, betömöm a számba, majd kiköpöm. Fejemet összekulcsolt karomra fektetve egy macska látványába feledkezem, amelyik a szomszéd telken éhesen kerülgeti a szemetet. A régi ablaküveg torzító felülete felfújja a hasát. A betontalapzaton áll a kerítés alatt, bizonytalanul felemeli az egyik mellsõ lábát, aztán otthagyja a sövényt, bedugja a fejét egy szemétláda félig nyitott fedele alá. A puffadás végigmegy a hátsó felén és a farkán, eltûnik, és õ kezdi szaggatni a szemetes zacskókat.
 Dunkel szobája a legteletömöttebb hely, amit valaha láttam. Egyetlen szabad sávot leszámítva, amelyik az ajtótól az ablakig vezet, egymás mellé és egymásra pakolt dolgok számtalan rétegébõl áll. Lehajolok, és találok egy újságot 1990-bõl, amellyel egy lukat tömött be a padlóban a csaj. Mint egy sûrû felhõtakaró, úgy fut a por a padlószegélyek mentén egy rézágy lábáig, amelyen vastag dunyhák vannak, odadobált ruhák, könyvek, egy tálca teáscsészékkel, tubusokkal és üvegekkel, törött bonbonos dobozok, egy walkman, kazetták, egy felbontott csomag óvszer. Egy foltos, összecsukott selyemfestõkeret, egy ernyedt gitártok, kottalapok, két teli hamutartó, több csavarhúzó. Egy felborult lakkvirágos váza, egy kõ a bõrkeményedés ledörzsölésére, szárítócsipeszek, hajtû, hajcsavarok, copfgumik, egy összekarcolt telefonkártya és mûkörmök, egy homokszemekbõl és kenyérmorzsából képzett réteggel körülvéve.
 Mellettem, az ablaknál, ruhaállványok, kartonpapír és egy felaprított gyümölcsös ládákból készült farakás között áll egy plasztikbevonatú kis íróasztal, túl kicsi egy felnõtt nõnek. Elkent rózsaszínû körömlakkból  való virágok vannak ráragadva a fiókok fogóira, az asztallap tele van reklámmatricákkal, amilyet nyolc évesek szeretnek gyûjteni. Az egyik sarokból egy iratrendezõ áll ki az idõsebb Dunkel feljegyzéseivel. Kézbe veszem, belelapozok, és megállapítom, hogy a nõnek évekkel ezelõtt valamikor latin nyelveket kellett tanulnia, idõközben azonban úgy határozott, hogy ezt az életréteget üres csokipapírokkal, rongydarabokkal, kifizetetlen villanyszámla befizetési figyelmeztetésekkel és egy átfogott  pléhdobozból kipotyogó halom aprópénzzel próbálja fokozatosan eltüntetni.

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu