A szertartásig még volt vagy egy félóra,
kerestem egy helyet, ahonnan mindent jól láthatok, anélkül,
hogy észrevennének. Egész egyszerûen képtelen
lettem volna végigcsinálni az ilyenkor szokásos mûsort
a diszkrét háttérbenszomorgástól a meghatott
ölelésekig, és egyébként is, kint a temetõben
vettem észre, hogy pont az a pulóver van rajtam, amit még
hetvennégyben kötött a nõvére, és
ami véletlenül maradt nálam, talán nyolcvankettõ
nyarán, amikor bizonyos dolgokat végérvényesen
megbeszéltünk, ahogy akkor megfogalmazta. Mintha bármit
is meg lehetne beszélni. S fõleg, végérvényesen.
(...)
Elöl egy pap ment, aztán két egérszürke
öregember cipelt egy letakart dobozt, elég nehezen jöttem
rá, hogy az a néhány kiló por, ami benne lehet,
most már „végérvényesen” azonos vele. Utolsónak
az apja jött, egy teljesen ismeretlen alakkal váltva feltûnõen
kényszeredett szavakat. Az anyja és a nõvére
sehol. Hetekkel késõbb tudtam meg, hogy az anyja még
nyolcvannégyben halt meg, és Vera nem sokkal késõbb
Ausztráliába disszidált egy belsõépítésszel.
(...)
Az ismeretlen, aki nyilvánvalóan civilruhás rendõr
volt, néhány - feltehetõen emberi - szót suttogott
az apja arcába. Rövid huzakodás a tisztelendõvel,
problémamentes borravalók az egérszürkéknek.
Õ valószínûleg már hányt volna.
(...)
- Szerinted lesz olyan, hogy az emberek nem fognak meghalni? -
Két percig szó nélkül bámultam egy
falragaszt. Összeírásra szólította az
ötvenkettõben születetteket. Aztán felvettem az
iskolatáskámat, és elindultam. A sarokról szóltam
vissza, fojtott, ideges hangon:
- Tisztára hülye vagy! Állat! -
Lassan húsz éve ennek. A Sziget utcáig dobált,
apró kavicsokkal, amíg látott.
(...)
Vera!
Kétségbeesett szemrehányásaidat megértem,
de nem nagyon tudok rájuk érdemben válaszolni. Én
és az öcséd hat éve nem beszéltünk
egymással, egy bizonyos megállapodás értelmében,
amit most nem tartok fontosnak ismertetni.
Március tizenhetedikén azzal a szándékkal
indultam el otthonról, hogy a napsütésre való
tekintettel a rakparton fogok olvasni, sötétedésig.
Talán még emlékszel. Amikor átvágtam
a Kossuth téren, észrevettem, hogy egy fiatalember meglepõ
határozottsággal az Országház fõkapuja
felé tart. Körülbelül százhúsz méterre
lehetett tõlem, felszaladt a lépcsõn, leült,
hátát a rácsnak támasztva. Szájába
vett egy cigarettát. Ötven lépés választott
el tõle akkor, elegendõ közelség, hogy az arcába
nézve felismerjem, de túl nagy távolság ahhoz,
hogy megérezzem a benzinszagot.
(1981)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu