Andrei Plesu úr, nemrégen adták át önnek Németországban a Heuss Alapítvány díját. Mit jelent ez a kitüntetés, és kik nyerhetik el?
A Theodor Heuss Alapítvány a második világháború után, 1965-ben jött létre Nyugat-Németországban. Az állam elsõ elnökének a nevét viseli; célja a kultúra és a politikai nevelés fejlõdésének elõsegítése Németországban és Európában. Megalakulása óta minden évben kitüntetésben részesít olyan személyiségeket, akik hathatósan járultak hozzá a demokratikus intézmények létrejöttéhez, a demokrácia és az európai integráció elõrehaladásához, korunk alapvetõ kérdéseinek megoldásához.

Az ideológiai agymosás káros utóhatásai
Nemrégiben a Manfred Wörner Alapítvány is kitüntetéssel jutalmazta önt Románia és a NATO kapcsolatainak fejlesztéséért, megerõsítéséért, de ezt a díjat ön végül is visszaadta. A sajtó közölte az ön levelét, amelyben megindokolta döntését. Lenne-e ehhez esetleg még valami hozzátennivalója?
A NATO ténykedése és a koszovói események - igen meglepõ logikai csavarral - olyan nézet kialakulásához vezettek, amely szerint elkötelezhetjük magunkat a NATO-csatlakozás mellett anélkül, hogy egyetértenénk a NATO délkelet-európai tevékenységével. Számomra meglehetõsen logikátlannak tûnik az az elgondolás, hogy a NATO, amely Romániát még egyszerû együttmûködõ partnerként is csak fenntartásokkal fogadta el, lelkesen üdvözölne minket egy, a magunk által választott ellenzéki szerepben. Talán azért lépjünk be a NATO-ba, hogy aztán megvétózhassuk a szervezet döntéseit? Micsoda szürrealista elképzelés. . . A koszovói események következményeként egyébként is elképesztõ vélemények, állásfoglalások láttak napvilágot a román médiában.
Beszéljünk csupán a sajtó reagálásáról: ön szerint mi volt a háttérben: egyszerû hisztériakeltés vagy inkább egy elõre megfontolt politikai sajtókampány?
Ne általánosítsunk sem a sajtóorgánumok, sem az egyes publicisták esetében. Persze akadtak szép számban olyanok is, akik igyekeztek az eseményeket saját politikai stratégiáik szolgálatába állítani, de sokuk véleményformálását inkább a régi, még 1989 elõtti ideológiai mérgezés, az állandó agymosás befolyásolta. Egy eddig a tudatalattikban meglapuló rettegés, a Nyugat- és Amerika-ellenesség démona kelt életre, amelynek a magvait még a kommunista diktatúra alatt hintették el. Ez a magyarázata annak, hogy sok román inkább az utóbbi ötven évben ellenségnek tekintett oroszokkal és Milosevics kommunista szerbjeivel rokonszenvezett, míg az õket „lerohanó” amerikaiakat és európaiakat gyûlölte. Igen, lehetséges, hogy ez a magatartás egyeseknél jól átgondolt stratégia, de a többségnél inkább valami ideológiai csökevény, az agymosással járó szövõdmény. . . És van egy harmadik kategória is, a focidrukkereké. Más elnevezést nem tudok erre kitalálni. Ide tartoznak mindazok, akik úgy drukkoltak a szerbeknek, mint egy focicsapatnak. Elkötelezett drukkerekkel nem lehet ésszerûen vitatkozni, ész-érvekkel nem lehet meggyõzni õket. Bármit is tesz a kedvenc csapat, az úgy helyes és úgy van jól. Így reagáltak a koszovói eseményekre is: aki akkoriban NATO-ellenes volt, szívvel-lélekkel utált mindent, ami a NATO-val kapcsolatos. Ebbõl persze igen heves viták adódtak, amelyek nem egy esetben már-már tettlegességig fajultak. Ilyen összecsapások még egy stadion lelátóin sem megengedhetõek, a politikai eszmék szintjén pedig teljesen elfogadhatatlanok.

Hiszékeny misszionáriusok és dörzsölt fiúk
Az utóbbi évtized folyamán többször is töltött be igen jelentõs tisztségeket a román kormányban: volt mûvelõdési -, majd késõbb külügyminiszter. Milyennek látja belülrõl a román politikai elitet?
Az az igazság, hogy nem szívesen kapcsolódnék be a politikusokból kiábrándult tömegek kórusába. De be kell látnunk, hogy igazi román politikusgárdáról még nem beszélhetünk. Jelentõs, hatékonyan cselekvõ közéleti személyiség eddig még nem jelent meg a politikai élet színterén. Éppen a Heuss Alapítványtól kapott díj átvételekor volt alkalmam megismerkedni Richard von Weizsäcker úrral, aki mint Németország államelnöke, majd késõbb mint Berlin polgármestere tevékenykedett. Családja a század folyamán több jeles tudóst és filozófust adott a világnak. Ezt a nyolcvanéves férfit látva megértettem, hogy milyennek kell lennie egy nagyformátumú politikusnak, akihez mérhetõ bizony nem akad sem a mai, de még a háború elõtti román közéletben sem. Vessük hát össze ennek a – nevezzük így – ideális politikusnak az alakját a mi belpolitikai életünk szereplõivel.
Von Weizsäcker úr mûvelt, pontosan és árnyaltan fejezi ki magát anyanyelvén, de emellett beszél még két-három idegen nyelvet is. Igen mély és átfogó történelmi ismeretei vannak. Minden megnyilatkozását, az öltözködését, a megjelenését is visszafogottság és jó ízlés jellemzi. De ami a legfontosabb: elkötelezte magát egy bizonyos érték- és eszmerendszer mellett, és ez az elkötelezettség tettenérhetõ minden lépésében. Persze nyilvánvaló, hogy minden politikus tesz kompromisszumokat céljai érdekében, és úgy gondolom, hogy von Weizsäcker úr is kitanulta és ismeri a politikai játszma minden csínját-bínját. De egész életútja, minden tette és az ezekre vonatkozó dokumentumok azt igazolják, hogy mindig hû maradt önmagához és elkötelezettségéhez. Igen, úgy látszik, vannak olyan politikusok, akik igazán hisznek valamiben, és készek egész életükben ezért munkálkodni. Ezért látjuk õket hiteles, nemes egyéniségeknek. De ilyen politikus még nem született a mi tájainkon.
Mi lehet ennek a magyarázata?
Talán ez az ötven évig tartó kommunista diktatúra okozott nehezen korrigálható törést a politikai kultúra hagyományainak alakulásában, talán ez az éra létrehozott egy politikailag deviáns típust, és sajnálatosan éppen az ebbe a kategóriába tartozó személyek vetették bele magukat a legnagyobb hévvel a 89 utáni közéleti eseményekbe. Mibõl is áll a kínálat nálunk a jelenlegi politikai piacon? Hagyjuk a férgesét, a közönséges opportunistákat, akik csak azért furakodnak be a Parlamentbe, hogy végigszundikálják az üléseket, és minden lehetséges hasznot lefölözzenek, minden kiskaput kihasználjanak. Ezekre kár is szót pazarolni, bár õk alkotják a többséget. Beszéljünk a többiekrõl, akik erre érdemesebbek. Két nagy kategóriába tudnám õket sorolni. Vannak néhányan, akiknek valóban jutott némi szerep a bel- vagy a külpolitika színterén, és most is ebbõl élnek, miközben naivan igyekeznek elhitetni önmagukkal, hogy tényleg hisznek is valamiben, hogy vannak meggyõzõdéseik. Ezek a hiszékeny misszionáriusok tulajdonképpen csak a saját személyük fontosságát bizonygatják, maguknak akarnak szobrot emelni. Végül is nem ártanak senkinek, de igen távol állnak a vérbeli politikusi alkattól. A másik, jóval népesebb csoportba a dörzsölt fiúk tartoznak, akik számára a politika csak a színfalak mögötti pecsenyesütögetést, „kéz kezet mos” játszmákat és szavazatvadászatot jelent. Egyetlen céljuk, hogy megtalálják a saját hasznukat, de közben megõrizzék népszerûségüket is. Néha még ezek a fickók is hajtanak hasznot a köznek, de nincs igazi egyéniségük, csupán kisstílû ügyeskedõk. Nem is mondok konkrét példákat, hiszen mindenki ismer jó néhány olyan politikust, akire ráillik egyik vagy másik jellemzés. De hát mindaddig, amíg nem jelennek meg nálunk is von Weizsäcker formátumú politikusok, be kell érnünk a sajátjainkkal.
Mit tehetnénk a fejlõdés, az elõrelépés érdekében?
Sajnos ezen a téren tervezéssel, tudatos fejlesztéssel nem sokra mennénk. Az elõzõ rendszerben megpróbálták nekünk bemagyarázni, hogy bizonyos embertípus megtervezhetõ, kinevelhetõ. De ez még eddig senkinek sem sikerült, vagy csak félsiker lett belõle. Igen, ez a nevelõmunka félig-meddig mégis eredményesnek bizonyult: a régi értékrendet kiölték az emberekbõl, de az új típusú embert, akirõl annyit beszéltek, nem sikerült megteremteni. A ma emberébõl kiveszett a régi, de sajnos ennek a helyét nem foglalta el valami új.

Monopolizált sajtó, monopolizált politikai közvélemény
Az utóbbi években betöltött tisztségei miatt is figyelemmel kísérte a sajtó sugallta összkép és a valóság közti kapcsolatot. Ez még egy fejlettebb, letisztultabb társadalmi rendszerû országban is igen bonyolult kérdés, hát még ha a román sajtóról beszélünk. . . Hogyan viszonyult ön 1990 óta a román sajtóhoz?
Nem szívesen elemezgetném a köztem és a sajtó között kialakult kapcsolatot, inkább általában a román sajtóról szeretném elmondani a véleményemet.
Két aggasztó tünetegyüttesre hívnám fel a figyelmet. Egyrészt hiányolom a tájékoztatás áttekinthetõségét, kiegyensúlyozottságát. Konkrét példát is mondok: egy miniszternek járó anyagi juttatásokról olyan információk látnak napvilágot, amelyek csak többé-kevésbé felelnek meg a valóságnak; az adatok valóságértéke teljesen attól függ, hogy a szóban forgó politikus személye mennyire szimpatikus az illetõ lapnak vagy újságírónak. Tehát a bizonyítható tények egy rejtélyes szûrõrendszeren át jutnak a közvélemény elé, hiszen ki tudna tudományos magyarázatot adni arra, hogy miért találunk valakit rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek? Ilyen megmagyarázhatatlan indíttatásoknak semmi keresnivalójuk a médiában. Ebben az esetben nem is beszélhetünk tényleges információátadásról.
A másik dolog, ami aggaszt: Romániában egy maroknyi csoport ragadta magához a véleményformálás monopóliumát, és szakadatlanul saját meggyõzõdéseit ismételgeti a tévében, a lapok hasábjain. Igyekeznek a sajtó, a tévé közvetítésével alakítani, befolyásolni a közvéleményt. Mindenkinek azt kell hinnie, amit ez a néhány ember hisz az ország helyzetérõl, gondjairól. Elsõsorban az a bosszantó, hogy önmagukat minden területen megfellebbezhetetlen szaktekintélynek tartják. Máshol megvannak a gazdasági, a politikai, a kulturális kérdések szakértõi. A mi politikai kommentátor-sztárjaink egyforma magabiztossággal értekeznek a NATO-ról, a vallásról, a mezõgazdaságról, az utcagyerekekrõl, azaz olyan enciklopédikus tudás letéteményeseinek tartják magukat, amelyre sem a 89 elõtti, sem a késõbbi intellektuális tevékenységük nem jogosítja fel õket – de hát ezzel nekik maguknak is tisztában kell lenniük. És még egy gyanús jel: minden téren teljes az összhang közöttük. Azt még el tudnám fogadni, hogy mindig ugyanazt az öt arcot lássam az összes tévécsatorna információs mûsoraiban, de az mégiscsak túlzás, hogy mindenrõl egyformán is vélekednek. Ha mindegyikük más-más szempontból közelítené meg a kérdéseket, biztosítva látnám az információ pártatlanságát, kiegyensúlyozottságát. De õk mindannyian ugyanazt szajkózzák, addig-addig ismételgetik, míg a nézõ beadja a derekát, és bedõl nekik. Természetellenes ez a teljeskörû, magabiztos tájékozottság és szakértelem meg ez a nagy összehangoltság, véleményazonosság. Azt nem vitatom, hogy mindegyiküknek vannak valós érdemei. De elsõsorban éppen nekik kellene tudniuk, hogy egy olyan országban, ahol negyvenöt éven át naponta ugyanazokat a jelszavakat ismételgették egy egységes közvélemény kialakítása érdekében, nem elfogadható a tömegtájékoztatás ilyen mértékû monopolizálása. Azt is aggasztónak tartom, hogy mindegyikük tévedhetetlennek és csalhatatlannak tartja magát; nekik mindig mindenben igazuk van. „Elnézésüket kérem, ezzel meg ezzel kapcsolatban tévedtem, téves adatot közöltem, ezt a tényt tévesen értelmeztem. Talán – hazudtam is.” Olvastunk vagy hallottunk-e tõlük valaha is hasonló kijelentést? A sajtószabadság nem azt jelenti, hogy a sajtó tévedhetetlen. Éppen a tévedései beismerésével nyerhet hitelességet, szavahihetõséget. De a mi sajtónkban helyreigazításra még nem volt példa. Mindenki védi a mundér becsületét, ha egy publicistát hazugságon fognak, a teljes szakma a védelmére kel, a többiek azonnal mellé állnak, hogy ne kerüljön helyreigazításra sor.
Most már személyes tapasztalataim is vannak ezen a téren; néhány lap hajmeresztõ valótlanságokat közölt a Securitate Irattárának Tanulmányozásával foglalkozó Bizottság tagjainak javadalmazásával kapcsolatban. Igyekeztek elhitetni az olvasókkal, hogy miközben mesés összegeket vágunk zsebre, semmiféle érdemi tevékenységet nem végzünk. Minden adat, minden tény, amit leírtak, valótlanság volt. Erre mi egy rövid, adatszerû helyesbítést fogalmaztunk meg. Nem bonyolódtunk polémiába, a szöveg csupán a korrekt információkat tartalmazta. Egyetlen újság sem volt hajlandó közölni a helyesbítésünket, mind úgy érezték, hogy a valótlan adatokat közlõ sajtóorgánumokkal kell szolidaritást vállalniuk. Attól tartanak, hogy ha egy ilyen közlemény napvilágot lát, azzal az egész sajtó szavahihetõségét, hitelességét kérdõjeleznék meg. Ez bizony tûrhetetlen állapot. Külföldön törvény írja elõ, hogy ugyanaz a lap ugyanazon az oldalon, abban a rovatban és ugyanolyan betûtípussal hozza le a helyreigazítást, mint ahol és ahogyan a tényszerûtlen adatokat tartalmazó cikk megjelent. Ez sajnos nálunk még távolról sincs így. Nem is egyszer jelentek meg a személyemmel kapcsolatos valótlanságok, amelyeket aztán soha senki nem volt hajlandó helyreigazítani. A Ziua címû lapban például egy egész oldalas cikk jelent meg rólam; azt írták az Új Európáért Bizottság megalakulásakor, hogy ez tulajdonképpen egy német érdekek szolgálatában álló adatszerzõ iroda fedõneve, és az itt végzett kétes tevékenységemért busás anyagi juttatásokban részesülök. (Egyébként ezért a bizottsági munkámért részesültem késõbb a Heuss Alapítvány kitüntetésében). Hiába kértem azonnali helyreigazítást, hiába tették meg a megfelelõ lépéseket az ügyben érintett államok hivatalos szervei, a lap soha egyetlen sort sem volt hajlandó leközölni. Akkoriban Románia kormányának külügyminisztere voltam, de a fõszerkesztõt ez a tény sem zavarta. Nem is annyira a személyemet ért méltánytalanság háborít fel, sokkal aggasztóbbnak találom azt, hogy bárki minden következmény nélkül lejárathat, bemocskolhat az ország külföldi megítélésében is fontos szerepet betöltõ közéleti személyiséget. Önkényeskedés, gátlástalanság uralkodott el a médiában, következmények nélkül lehet bárkirõl aljas rágalmakat terjeszteni.
Sajnos valóban egy maroknyi szerkesztõ uralja a napilapok hasábjait és a képernyõket, és döntõ mértékben õk formálják, alakítják a román közvéleményt. De elõretörésüket talán az is elõsegítette, hogy értelmiségünk legjobbjai kivonultak a közéletbõl, és így tulajdonképpen nincs is alternatívája a médiában eluralkodó áldatlan viszonyoknak. . .
Ahhoz, hogy változás következhessék be ezen a téren, elsõsorban a tévé irányítóinak, gazdáinak lenne szüksége másféle piacpolitikára és egészen másféle mentalitásra. Ha csak a nézettségi mutatók számítanak, akkor a felelõsségteljes értelmiségnek nem sok esélye van, hiszen a tömegek igazán nem rájuk kíváncsiak. A jelenlegi helyzetben elsõsorban a leleplezések, a botrányok számíthatnak sikerre, hiszen mindenki elégedetlen, és mindenki bûnbakot keres. Sokkal nehezebb a nehézségek igazi okát feltárni, a kivezetõ utat megtalálni. Rombolni mindig is egyszerûbb, mint valami újat felépíteni. Amíg a szerkesztõk, a publicisták megengedhetik maguknak, hogy fütyüljenek a tényekre, nem sok esélye van egy minõségi változásnak.
Föltétlenül beszélnem kell ezzel kapcsolatban a román nyelvrõl is, amelyben a totalitárius rendszer mélyreható rombolást vitt végbe. Azt hittük, hogy 89 után a nyelv lerázza a kommunista párt napilapja, a Scinteia által ráerõszakolt béklyókat, megszabadul a sok üres, mesterkélt kifejezéstõl, fordulattól, és megszépülve, megnemesedve új életre kel. De éppen az ellenkezõje következett be, a nyelvünk az utóbbi idõben még inkább elromlott. Hitetlenkedve olvasom a sajtót, hallgatom a tévét: mintha nem is románul írnának, beszélnének. . . Mindegyre vétenek alapvetõ nyelvtani szabályok ellen, és a szókincs is egyre szegényesebb, triviálisabb. Senki nem igyekszik pontosan, szépen kifejezni magát, a – szerintük – népi fordulatok egyre inkább teret nyernek, a fogalmazás majd mindig pongyola, slampos, szakadt, sõt útszéli. Miért kellene ennyire lesüllyedni? Hiszen az egyszerû, a mindennapi ember természetes törekvése a felemelkedés. Ne a lealacsonyodás modelljét állítsuk eléjük. . .
Ez azonban elhatározás kérdése, és ennek az elhatározásnak az igazi hazaszeretet az alapja. Nem az a hazaszeretet, amelyrõl ezek az urak prédikálnak. Aki igazán szereti a hazáját, a nemzeti nyelvet, nem úgy fejezi ki magát, mint valami félkegyelmû. Ne az akarja megvédeni a hazáját a külföldi befolyástól, aki nem ismeri és nem tiszteli saját nemzete kultúráját. Mindannyian emlékszünk még a szabadon választható iskolai tankönyvek körül kirobbant vitákra. Olyanok hangoztatták fennen a véleményüket, akiknek a történelemtudása, mûveltsége alig éri el egy általános iskolás tájékozottsági szintjét. Hazaszeretetük ürügyén provinciális sérelmeiket hánytorgatták, hangzatos kijelentésekkel igyekeztek elhallgattatni a más véleményen levõket. A hazaszeretetet ne tévesszük össze a tudatlansággal, a rosszhiszemûséggel, a lelki nemesség hiányával.

A Román Securitate Irattárát Tanulmányozó Bizottság
Mi újság a Bizottság berkeiben? Köztudott, hogy meglehetõsen kanyargós utat tett meg eddig, és már két alkalommal kellett elnapolni az összehívását. Mi történik most, hogyan látja ezt a feladatot, melyek a legsürgõsebb teendõk?
Sajnos most sem történik semmi érdemleges, mert nincsenek meg a megfelelõ eszközeink. A bizottság összehívását megint el kellett napolnunk. Elsõsorban az jelent nehézséget, hogy nem alakult ki konkrét munkakapcsolatunk az Irattárral. A volt Securitate teljes iratanyagát már régen a rendelkezésünkre kellett volna bocsátaniuk, de ezt valami mindig megakadályozza. Az országban fellelhetõ mintegy 20 kilométernyi dokumentum elhelyezésére nincsen például megfelelõ központi helyiség, de az elhatározás, a szándék is hiányzik. Az eddigi irattárosok féltik az állásukat, és élnek még a régen beidegzõdött félelmek is. Egy adott pillanatban olyan kép alakult ki a bizottságunkról, mintha egyfajta közvetítõ szerepet kellene betöltenünk az állampolgárok és az irattárak kezelõi között. Sokan hozzánk fordultak a megkereséseikkel, kérdéseikkel, tõlünk kértek felvilágosítást, közbejárást ahhoz, hogy megtekinthessék a rájuk vonatkozó dokumentumokat. Természetesen csak ha a szóban forgó dokumentum nem sért nemzetbiztonsági érdekeket. Még mindig tisztázatlan, hogy végül is milyen viszonyban állunk a dokumentumokkal. Az erre vonatkozó törvény sajnos nem egyértelmû. Ebben a kérdésben teljesen egyetértek Titu Dumitrescu úrral, aki olyan tiszteletreméltó következetességgel képviselte a kezdetek kezdete óta ezt az ügyet. Bevallom, meg voltam gyõzõdve róla, hogy mind a jelentõs közéleti szereplõk, mind a civil szervezetek sokkal nagyobb érdeklõdéssel és felelõsségtudattal követik a törvény sorsát és igyekeznek majd korrigálni rajta ott, ahol ez szükséges. Azt hittem, nagy politikai viták kereszttüzébe kerül ez a kérdés, és mindannyian igyekszünk majd minél hatékonyabbá, eredményesebbé tenni a törvényhatározatot. Hat évig folyt róla a szó a Parlamentben, de inkább csak színlelt figyelem közepette. „Az mégse lehet, hogy ne legyen. . ., e nélkül a törvény nélkül nem lehet már tovább. . ., mennyit kell még várnunk, hogy. . .”, de a tényszerû, érdemleges megvitatás, a technikai kérdések tisztázása végül is elmaradt. Egyetlen alkalommal tapasztaltam igazi érdeklõdést, mégpedig akkor, amikor a Dinescu és a jómagam bizottsági tagságáról volt szó. Sokan ellenezték a jelölésünket, arra hivatkozva, hogy mindketten párttagok voltunk. De nem akarok visszakanyarodni ehhez a témához, mert most, a bizottság tagjaként belülrõl látom, hogy ezzel csak el akarták terelni a figyelmet a lényegi problémákról. Nagyon remélem, hogy a közvélemény ráébred arra, milyen nagy hordereje lenne ennek a törvénynek a jövõnk szempontjából. Mindenkit csak a személyi kérdések foglalkoztattak: „Hát ezeknek mi keresnivalójuk ebben a bizottságban?” Szerintem igazi román sajátosság az, ahogyan – ebben az esetben is - a lényegtelent a lényeges elé helyezzük. Nem is remélem, hogy a helyhatósági választások eredményeit a bizottság fennállása befolyásolja. Talán az õszi választásokig megváltozik a helyzet. De ez csak akkor lehetséges, ha valóban összeszedjük magunkat, és ha valóban mindenki összefog az érdemi munkavégzés érdekében, nem csupán a bizottsági tagok, hanem minden érintett intézmény, az irattárak, a pártok, a parlamenti képviselõk is. A pártokat azonban leköti a kampányolás, és azt is be kell ismernünk, hogy a törvény bizony nagyon elkésett: 10 évvel a rendszerváltás után az embereket már más kérdések, más célok foglalkoztatják.

       Nagy Zsuzsanna fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu