Majdnem minden afrikai fõvárosban van egy negyed, ahol
a legtöbb kormányépület, bank, európai étterem,
divatos butik, internet-kávézó és koldus található
(hacsak az utóbbiakat éppen el nem zavarták egy magas
rangú látogatás alkalmából), és
amit centrumnak hívnak. Az elit becsvágya, hogy a "Plateau",
ahogy Abidjanban és Dakarban hívják, lehetõleg
modern és nyugatias külsejû legyen, mert önértelmezésük
(provinciális vagyok vagy kozmopolita?) áll vagy bukik rajta.
Ennek a centrumnak azonban csak a lakosság egy elenyészõ
kisebbsége számára van jelentõsége.
A külvárosok sok lakója csak hallomásból
ismeri. Mit is keresnének ott? Egy kólát a szomszédban
tízszer olcsóbban kapnak meg, és nincs szükségük
Windows 2000-re. Így a többség számára
a "centrumban" van valami periférikus, mesterséges vagy egyenesen
valószínûtlen, mint egy Potyemkin-faluban, amit a bel-
és külföldi elnökök számára építettek,
akiknek így az lesz az érzésük, hogy limuzinjaikban
egy fejlõdõ metropoliszon utaznak keresztül.
A politikusok becsvágya odáig megy, hogy idõnként
egy egész városnak igyekeznek ilyen ragyogást kölcsönözni,
mint például Houphouet-Boigny esetében, aki néhány
év alatt a földbõl varázsolta elõ az új
fõvárost, Yamoussoukrót. Az a probléma,
hogy a bomlás erõsebb az építésnél.
Az üvegpalotákat újra befonja az õserdõ,
mielõtt elkészülnének. A megtisztított
helyeket elfoglalják a kofák rozoga bódéikkal,
még mielõtt az új építmény számára
a telket kijelölték volna. A sugárutak lehetnek akár
olyan szélesek is, mint a Champs-Elysées, rövid idõ
után mégsem tudnak rajta haladni az autók a sok mozgóárus,
talicska, nyomorék, játszó gyerek, szamár,
átvonuló marhacsorda és szemétdomb miatt. Olyan,
mintha az entrópia erõi, amik mindent a legvalószínûbb,
tehát legkaotikusabb állapot felé vezetnek, rövid
idõ után újra és újra átvennék
a hatalmat a rend erõitõl; mint a dudva a monokultúrától.
Mon ami
Ez a jelenség a társadalmi érintkezésben
is megfigyelhetõ. A viszonyok formalizálására
és automatizálására tett kísérleteket
Afrikában rövid úton szabotálják, miszlikbe
aprítják, felõrlik. Nemrég átéltem
egy beszédes példát erre a felforgató tevékenységre
a Place de l'Indépendence-on, tulajdonképpen Dakar Plateau-jának
bejáratánál. A tér közepén parkolóhelyek
vannak. Sokáig szokás szerint utcagyerekek lebzseltek ott,
ajánlgatva, hogy vigyáznak az autóra. Ha az ember
elutasítja, azt kockáztatja, hogy amint hátat
fordít, felhasítják az egyik kereket. Nemrégiben
azonban pénzbedobós parkolóórákat állítottak
föl. Az egyszerûsítés fölötti örömömben
jókedvûen közeledtem a parkolóóra felé,
és már éppen készültem bedobni egy érmét,
amikor egy fiatalember leállított. Magyarázni kezdte,
hogy mûködik ez az egész.
"Nagyon köszönöm, de ismerem a rendszert" – mondtam.
"Én vagyok itt a felelõs. Húsz perc ötven frankba
kerül, és…" – "Már megnéztem, ide van írva."
– "Csak segíteni akartam magának." – "Köszönöm,
nem szükséges." – "Nem bízol bennem…" – "Sietek. Hadd
dobjam be egyszerûen a pénzt és megyek. Rendben?"
Amikor legközelebb ott parkoltam, már fogadott, amikor
kiszállni készültem. Túláradó kedvességgel
köszöntött ("Mon ami…!") és a következõ
üzletet ajánlotta: "Fizetsz nekem 200 franc-t, és
addig maradsz, ameddig akarsz. A rendõröket majd én
elintézem."
Bár tulajdonképpen ellene vagyok az ilyen alámosásnak
(végül is Dakar városa állította fel a
parkolóórákat, és a bevételre rá
van szorulva), engedtem, ill. feladtam. ... praktikusabb volt így.
Alávetettség
Mindenütt ugyanaz a modell. A dolgok menete nem hagyja magát
formalizálni, személytelenné tenni. Minden ellenáll
ennek, rövid idõ után minden arra törekszik, hogy
visszaálljon a "normális állapot", ami ott azt jelenti:
személyes beszélgetés, alkudozás, kommunikálás,
a dolgok interperszonális síkra terelése. Ezért
nem ér semmit, ha az ember a kérvényét csupán
írásban adja be az illetékes minisztériumhoz.
Személyesen kell bemennie, és lehetõleg minél
magasabb szintre kell felügyeskednie magát. Ezért kell
az embernek az újonnan megnyitott irodájába unokatestvérei
egyikét felvenni titkárnõnek, még ha semmiféle
képzettsége nincs is, különben a rokonság
pokollá teszi az életét. Ezért kell az embernek
a kis balesetet a rendõrökkel barátilag lerendezni,
különben az ügynek soha nem lesz vége. Ezért
nem lehet, ha kell egy asztal, azt egyszerûen megvenni, hanem tekintettel
kell lenni a nagybácsira, akinek asztalosmûhelye van, még
akkor is, ha az illetõ nagybácsi éppen Maliban van,
és a segédének elõször pénzt kell
adni biciklire, különben egyáltalán nem tud elmenni
megvásárolni a szükséges fát. Az élet
így bonyolultabb és idõigényesebb ugyan
mint Európában, ahol annyi minden van struktúrák
és automatikus folyamatok által elrendezve, így viszont
mindig akadnak váratlan találkozások és jó
történetek, amiket el lehet mesélni.
Nemrég például feleségemmel, Lucienne-nel
Taxi brousse-szal Dakarból Ziguinchorba utaztam. Az autóban
elõttem egy fiatal, csinos nõ ült, aki - különösen
amíg a komppal átkeltünk a Gambián - feltûnõen
figyelmesen mustrálgatott oldalról. A cél elõtt
nem sokkal, Bignonában egy megálláskor mindenki elhagyta
a kocsit, hogy elintézze az utolsó bevásárlásokat.
Mindenki, kivéve engem és az említett szenegáli
nõt. Szóval ott ültünk, amikor egy pillanatban
hirtelen hátrafordult hozzám, és egy összehajtogatott
cédulát helyezett mellém a ülésre. Kérdõn
néztem rá, bólintott.
"Ez az enyém?" – kérdeztem. Azt mondta: "Oui."
Elvettem a cédulácskát és széthajtogattam.
Ez állt rajta:
"Hívjál fel vasárnap.
821 35 64.
Nanette, Dakar."
Csevegtünk egy keveset. Megkérdezte, hogy a kísérõm
a barátnõm-e. Azt feleltem: a feleségem. Nanette sokatmondóan
forgatta a szemét. Azután visszajött a többi utas,
és csöndben utaztunk tovább Ziguinchorig.
Ezt a kis esetet néhány nappal késõbb elmeséltem,
amikor Khadynál, Lucienne nõvérénél
teáztunk. Khady szerint Nanette-et egyáltalán nem
én érdekeltem, hanem az, hogy a feleségemnek betartson;
látta, hogy a feleségemmel egész úton jól
elvoltunk, féltékeny lett, és tönkre akarta tenni
a boldogságomat: "Szerelemnek látszik, de háború.
Az elégedett embereket egyszerûen nem tudjuk békén
hagyni." Ebbõl a megállapításból kiindulva
kezdtünk el a boszorkányságról beszélni.
Kis társaságunkban voltak olyanok, akik azt a nézetet
képviselték, miszerint az olyan anekdoták, mint amilyet
éppen elmeséltem, megfelelõen bizonyítják,
hogy az irigység, rosszindulat és boszorkányság
milyen mindennapos Afrikában. Mások úgy vélték,
hogy minden Isten kezében van. Még ha létezne is boszorkányság,
akkor is jobb nem beszélni róla, mert az csak olaj a tûzre.
Boureima Ouedraogo, egy szociológus Ouagadougou-ból egy
héttel azelõtt jól szemléltette nekem ezt a
mechanizmust: "Figyelj", mondta nekem, "ha Európában valaki
épít egy házat, a szomszédja utánozni
akarja. És mindjárt egy kétemeletest épít.
A következõ szomszéd szeretné letromfolni, és
haladéktalanul épít egy háromemeletest. És
így tovább. Így lettek végül a felhõkarcolók.
Ha Afrikában épít valaki egy házat, a szomszéd
azt mondja magában: ‘Nem soká fogsz élni benne…!’
Nálunk leszedik a törtetõk fejét."
Megnyirbálják a fákat, hogy ne nõjenek
az égig.
Az afrikaiakat annyira fogva tartja a másik ember, hogy
képtelenek róla levenni a szemüket (hogy inkább
a saját házuk építésével foglalkozzanak).
Lehet tehát, hogy a felhõkarcolóink titka az
egymás iránti közönyünkben rejlik.
Mostohaanya
„Legyünk inkább mindketten szegények, semmint a
másik gazdag, én meg szegény” mondta Khady, és
rögtön tudott egy újabb történetet ennek illusztrálására.
"A szomszédságunkban élt egy család. A
férfinak két felesége volt. Az egyik már két
gyermeket hozott a világra, a másik még egyet sem.
Aztán lett egy harmadik gyereke is. De ez mindig beteg volt. Az
emberek azt mondták: 'Biztos a másik feleség varázsolta
el féltékenységbõl.’ De a nõ mindig
védelmébe vette. Azt mondta: 'Haljon meg, aki a másik
feleségre egy rossz szót szól ebben a házban!'
És az újszülöttjét mindig direkt a másikra
bízta, aki reggeltõl estig a hátán vitte, mintha
a sajátja volna. De a gyerek egyre betegebb és gyengébb
lett. Végül csináltak egy röntgenfelvételt.
És azon valami retteneteset láttak: egy tû volt a fejében!
Nyilvánvaló, hogy valaki egy tût szúrt
a csecsemõ feje lágyába. Mûtéttel aztán
el tudták távolítani, és a gyerek életben
maradt.
A gyanú természetesen továbbra sem hárult
el a másik feleségrõl.
A gyermek felnõtt, és már fiatalon sikeres üzletember
lett. Huszonöt éves korában mindkét anyját
(a másik feleséget is mindig 'anyának' szólította)
megajándékozta egy zarándokúttal Mekkába.
A másik feleség könnyekben tört ki. Tudod, szokás,
hogy mielõtt valaki elindul a hadzsotra, meg kell vallania valamennyi
bûnét. És a nõ most beismerte, hogy mégiscsak
õ volt az, aki annak idején a csecsemõ fejébe
szúrta a tût. Mert nem tudta elviselni, hogy nincs gyereke,
a feleségtársa mellett, akinek három van! Néhány
héttel késõbb meghalt. A szíve. A zarándokútra
már nem tudott elindulni."
Közelség
Mindig voltak fenntartásaim a boszorkánysággal
szemben, mert megszemélyesít mindent: minden szerencsétlenség,
minden betegség, minden baleset mögött valami rosszakaró
áll. De hiszen vannak személytelen erõk is, mondtam
magamnak; vannak baktériumok, vírusok, vannak társadalmi,
politikai és gazdasági tényezõk, vannak adottságok
és véletlenek. Annak, hogy egy haláleset mögött
boszorkányt keresnek, kicsit mindig bûnbakkeresés íze
van. De másfelõl egyre inkább úgy találtam,
hogy a boszorkányság-képzet egy olyan társadalom
realitásait tükrözi, amelyben tényleg minden perszonifikálódik.
Ha nem kapok meg egy levelet, amit már rég meg kellett volna
kapnom, Afrikában ténylegesen fennáll a lehetõsége,
hogy a postás elorozta, hogy kitoljon a feleségemmel, aki
egyszer régen a bátyját… Ha Svájcban adnék
hangot egy ilyen feltételezésnek, joggal gyanúsítanának
paranoid hajlamokkal.
Ezt a világnézetet Mary Douglas kifejezésével
élve "antropocentrikusnak" nevezhetném. Vagy idézhetnénk
Hours-ot, aki Kamerunra vonatkozólag azt állította:
"Minden társadalmi reláció, még mielõtt
funkcionális vagy célirányos volna, elsõsorban
személyes kapcsolat, ami kölcsönös elismerést
feltételez."
Etounga Manguelle a felebarátokhoz való ilyen viszonyulásban
látja a kontinens stagnálásának egyik fõ
okát: "A másikhoz való kapcsolataiban az afrikainak
fontosabb az emberi melegség, mint a tartalom. Az elnyomhatatlan
vágy, hogy hátsó szándékok nélkül
és teljesen elfogulatlanul szemtõl szembe kommunikáljanak,
ezt ki kell végre mondani, a feketék évszázados
csalódásainak alapja."
A másik ember ilyen kulturális elõbbrevalóságától
csak egy kis lépés a boszorkányság, ami egy
ilyen módon megszemélyesített univerzumnak a tulajdonképpeni
közege vagy par excellence táptalaja; aminek álnoksága
abban rejlik, hogy egyrészt ebben a rendszerben az ok-okozati összefüggéseket
leegyszerûsítik ("Madame X miatt vagyok beteg"), másrészt
a boszorkányság gyanújának ugyanezzel a gesztusával
ismét homályossá, megfoghatatlanná és
ellenõrizhetetlenné teszik ("Madame X alakmása éjszakánként
madárrá változik, és álmomban megront).
Az afrikaiak néha lelkendezve beszélnek egyfajta "afrikai
humanizmusról". Egyetértenék ezzel a kifejezéssel,
ha megfosztanánk szentimentális mellékzöngéjétõl.
Akkor a "humanizmus" egyszerûen egy olyan kultúrát
jellemezne, ami társadalmi, politikai, gazdasági és
vallási elképzeléseit szélsõséges
módon a közvetlen emberközi viszonyokra alapozza. Ez oda
vezet, hogy a lelki, társadalmi és szellemi "gazdagságot"
mindenekelõtt mint a másokkal való cserét gondolják
el (és elsõsorban nem külsõ vagy belsõ
"tárgyakra" korlátozódik, mint nálunk). Ezáltal
a társadalmi kapcsolatok intenzívebbek lesznek, jó
és rossz értelemben egyaránt. Fenntartás nélkül
szeretnek, halálosabban gyûlölnek. Egzisztenciálisabb
mindez, ha úgy tetszik; mivel szinte minden ettõl a másiktól
függ. Minden rossz, de minden menekvés is tõle jön.
A rontás képzete az emberi-túlságosan emberi
olyan kozmoszában adódik, ahol mindenki mindent "személyesnek
vesz", majdnem kizárólag. Sarkítva azt is mondhatnánk,
hogy a "boszorkányság" a szükségszerû árnyoldala
ennek az afrikai hiperhumanizmusnak. Mert ez a trópusi közelség,
ez az állandó bõrkontaktus, a rizses csupor, az ágyak,
ruhák és gyerekek megosztása, ez a házias-falusias
"szemtõl-szembe" (még a nagyvárosokban is) nem lehet
meg az ellentéte: az irigység, féltékenység,
kapzsiság, tiszteletlenség, fecsegés, pletyka, zsarolás,
konformitásra kényszerítés, társadalmi
kontroll, összeszorultság, kötöttség nélkül.
Másképpen kifejezve: az én-határok egy fajta
feloldása, egymás kölcsönös elcsipegetése
és felfalása, a "közelhatási tér” valamiféle
elmosódottsága nélkül.
Ennyiben a boszorkányság képzete természetes
tünet, adekvát értelmezési eszköz az afrikai
mindennapok társadalmi dzsungelében (ha az ember nem számol
Madame X-szel jó és rossz tekintetben egyaránt,
lehetetlen a túlélés, és ráadásul
ez egyszersmind a rendszert hajtó, erõsítõ
motor is).
Eric de Rosny jezsuita szerzetes, aki évtizedeket töltött
Afrikában kuruzslók között, hasonló értelemben
nyilatkozott, amikor megállapította, hogy Afrikában
tényleg vannak boszorkányok, még ha kevesebb is, mint
az emberek feltételezik.
Elmondtam azt az esetet, amikor egy asszony nem volt hajlandó
csecsemõje betegségét ilyen módon megszemélyesíteni.
Túl jóhiszemû volt, és nem volt igaza (ha tényleg
igaz, amit Khady mesélt nekünk). A történet tanulsága:
az embernek mindig számolnia kell a gonosz felebaráttal,
a felebaráti gonoszsággal. „Muszáj bizalmatlannak
lenni. Aki túl jó, pórul jár", ahogy az afrikaiak
mondani szokták.
De létezik az ellenkezõje is, és valószínûleg
gyakoribb: a boszorkányság-paranoia, ha úgy tetszik.
Irigység
Omarnak, Khady férjének volt egy bátyja. Tizenkét
éve Amszterdamban élt. Egy jó házból
való holland lányt vett feleségül. (Az apja gyártulajdonos
volt, és szenegáli vejét végül megtette
igazgatóhelyettesnek.) Volt két gyerekük, de aztán
elváltak. Kis idõ múlva a férfi megint eljegyezte
magát (ismét egy "jó partival"). Szenegálba
jött, hogy az esküvõt Ziguinchorban, a szülõhelyén
tartsák. Úgy tervezték, hogy egy pár napot
Dakarban töltenek a férfi testvéreinél, és
aztán menyasszonyával a Casamance -ba utaznak. Egy barátjánál
ebédelt, aztán hazament. Nem érezte jól magát.
Szúrást érzett a torkában. Hánynia kellett,
lerogyott egy fotelba, a homlokát kiverte a hideg veríték.
Azután elveszítette az eszméletét. Hívták
Omárt, a fivérét, aki a közelben lakott, hogy
vigye kórházba. De nem találták meg. Hívták
a mentõket. Mire végül megérkeztek, a férfi
már halott volt. Szívinfarktust állapítottak
meg. Másnap megérkezett a menyasszonya a szüleivel Hollandiából.
Elkísérte halott võlegényét Ziguinchorba.
Nem esküvõre, hanem temetésre.
A gyanú elõször a barátra esett, akinél
kevéssel a halála elõtt még evett. Mérgezés?
De a következõ napok során a boszorkányság
feltételezése inkább az apa nõvérére
összpontosult, akinek nyilvánvalóan minden oka megvolt,
hogy féltékeny legyen (neki egyik gyereke se vitte
semmire). Az elhunyt állítólag röviddel azelõtt,
hogy kilehelte volna a lelkét, azt mondta az öccsének:
"Menj el, amíg nem késõ. Te leszel a következõ."
A családi viszonyok és az egyes emberek beható
ismerete nélkül én itt a rosszakaratot inkább
a rokonoknak tulajdonítanám, akik az apa nõvérére
egy boszorkányság-gyilkosságot akartak ráfogni,
mint a nõvérnek magának. De természetesen azt
felelhetnék nekem, hogy errõl nem lehet nyilatkozni, mivel
ez mind egy másik, láthatatlan szférában zajlik,
ami csak a beavatottak számára látható. Másrészrõl
a gyanúsítások és pletykák, mint a leírt
esetben, nem várnak a fétis-tudó szakmai éleslátására
ahhoz, hogy manifesztálódjanak. Teljesen automatikusan alakul
ez ezen a sajátos éghajlaton, ahol néha úgy
tûnik, hogy a társadalmi kötelék nem egyértelmûen
egymás mellé helyezett individuumokból áll,
hanem - legalábbis egy bizonyos pszichológiai síkon
- egy egyetlen nagy "csoport-énbõl".
Így vagy úgy, amit telepátia nélkül
is meg lehet állapítani, az az, hogy mind a destruktív
irigység - amit az emberek boszorkányságnak írnak
le -, mind az erre vonatkozó gyanúsítások teljesen
természetesen burjánzanak egy olyan szociokulturális
klímában, ami elméletben (pl. betegségek vagy
kudarcok értelmezése) és gyakorlatban (pl. nepotizmus,
korrupció) hajlamos mindennek a megszemélyesítésére.
A "humanizmus" mint a boszorkányság táptalaja!
Az, hogy akkor valaki a boszorkányság "realitásában"
hisz-e vagy sem, gyakran inkább csak a szavakon való lovagolás.
Mert minden esetre valóságosak az esetek ilyen megszemélyesítésének
a következményei, például a közigazgatás,
amelynek terén a hatékony mûködés érdekében
Afrikában is elkelne némi bürokratikus személytelenség.
Tünetek
De mégis érdekes az említett telepátiát
egy pillanatra közelebbrõl megvilágítani. Miután
három évig terepkutatást végeztem a boszorkányság
témájában és Tiegnouma Coulibaly, a bambara
gyógyító valamiféle tanítványa
lettem, engem magamat is "beavattak". Ez azt jelenti, hogy egy ceremónia
és kezelés keretei között hagyományos kábítószerekkel
azt a képességet adományozták nekem, hogy a
gonoszt illetve a „boszorkányokat” közvetlenül érzékeljem.
Néhány héttel késõbb Bouaké-ban
(az akkori lakóhelyemen Elefántcsortparton) találkoztam
egy öreg koldusasszonnyal, aminek során bekövetkeztek
pontosan azok a tünetek, amiket Coulibaly megjósolt. Azután
néhány hónapra visszatértem Svájcba,
és végül 1999 decemberében mentem ismét
Afrikába. Csak 2000 januárjában következett be
a második "misztikus típusú találkozás".
Idõközben már kételkedni kezdtem a ceremónia
hatékonyságában, mert a megjósolt hatások
egy éven belül csupán kétszer jelentkeztek. Kevés,
összehasonlítva a boszorkányság-gyanúk
gyakoriságával Afrikában!
De ez pontosan megfelel a már említett Eric de Rosny
megállapításának, aki szintén saját
tapasztalatból beszél, amennyiben õ is alávetette
magát egy ilyen rítusnak: „…A közvetlen és állandó
kapcsolat következtében, amit Dualában az áldozatokkal
és néha a vádlottakkal is fenntartottam, arra a véleményre
jutottam, hogy vannak igazi ártó varázslók.
A számuk kétségtelenül jelentõsen kisebb,
mint ahogy összezavarodott levelezõ- és beszélgetõtársaim
hiszik, de tényleg léteznek. Itt vagy olyan személyekrõl
van szó, akik mások jóhiszemûségébõl
húznak hasznot (egészen a méreg használatáig),
vagy olyanokról, akik nincsenek tudatában alávalóságuknak.
Éppen ezekbõl az okokból kifolyólag utóbbiakat
nehezebb leleplezni, és mindenekelõtt nehéz õket
meggyõzni bûnösségükrõl. Nincsenek-e
mindenütt a társadalomban - még ott is, ahol az ember
egyáltalán nem várná, például
szerzetes testvérek és -nõvérek között
is - perverz emberek, akik felebarátaikat megbetegítik, életerejüket
és személyiségüket elrabolják, anélkül,
hogy akár csak sejtenék? Más szóval olyanok,
akik a másikat 'felfalják'".
Az említett találkozás a következõképpen
zajlott: Lucienne-nel a Cinquieme Marchén voltam Nouakchottban.
Sokáig álltunk sorba egy thjouray -, parfüm- és
hennaárusnõnél. Arra tartott egy körülbelül
45 éves, szegényesen öltözött, elég
csúnya nõ, és koldult tõlünk. Az árusnõ
odasúgta nekünk: "Vigyázat, ez egy zsebtolvaj!" Tényleg
hosszabb ideig álldogált szorosan a közelünkben,
és mindig a nadrág- és táskazsebeink körül
járt a keze. Végül elõszedegetett néhány
érmét a csípõkendõjébõl,
és vett egy kis üveg parfümöt. Kissé megérintette
Lucienne vállát és elfordult. Elmenõben valamit
még utánunk kiáltott, és obszcén mozdulatot
tett.
Ebben a pillanatban végigfutott a hideg a hátamon, dideregni
kezdtem, és libabõrös lettem. Pontosan azok a tünetek,
amik Coulibaly szerint jelzik nekem egy boszorkány jelenlétét.
"Mit mondott?" kérdeztem.
Az árus lefordította nekünk: "Azt kiáltotta
a feleségednek: 'El foglak választani benneteket, és
ellopom tõled a férjedet!'"
Lucienne-nel és a bátyjával átmentünk
egy másik standhoz, ahol anyagot akartak venni. Egy semmiség
miatt hirtelen heves vita alakult ki az árussal, ami majdnem a tettlegességig
fajult. Késõbb, este a sógorommal volt egy kellemetlen
nézeteltérésünk valami anyagi természetû
dolog miatt. Egy pechsorozat, mintha valami kibillent volna az egyensúlyából.
Kimentünk a tengerhez, ahová a halászhajók
érkeztek. Ittunk egy teát egy asszonynál, aki asztalkáját
a strandon állította föl. A "boszorkány" körüli
gondolataimba voltam elmerülve, amikor a többiek beszélni
kezdtek róla. Az asszony, aki a teát mérte ki, ismerte
õt. Megmondta nekünk a nevét.
"Úgy tesz, mintha szegény és bolond volna", mondta,
"de valójában épp nemrég vett egy nagy telket.
Esténként kifesti magát, és szajháskodik.."
„Honnan jött?" „Már régóta a városban
van, de nem innen való. Nincs se férje, se gyereke. Egyedül
él."
Késõbb elmeséltem a gyanúmat Lucienne egyik
unokatestvérének. Szerinte: "Lucienne-nek az érintést
rögtön vissza kellett volna adnia. De semmi baj. Nem árthat
nektek, mert nem ugyanabból a miliõbõl származik."
A hatodik érzék
Ebben a találkozásban azt találtam elképesztõnek,
hogy testileg egy olyan önkéntelen, automatikus reagálást
váltott ki belõlem, ami teljesen kongruens volt a kulturális
modellel. Mert az említett nõ pontosan megfelelt minden attribútumnak,
amit Afrikában egy "boszorkánynak" tulajdonítanak.
A tipikus irigykedõ volt: irigy mint egyedülálló,
gyermektelen, rossz külsejû nõ a boldog fiatal
párra. Irigy, mint valaki, aki magát szegénynek tartja
(még ha valójában egyáltalán nem is
az) egy másikra, akit gazdagnak tart. Elõször kéregetett,
azaz osztozásra próbált rávenni minket, és
amikor erre nem voltunk hajlandók, megfenyegetett és megátkozott.
Éppen úgy, ahogy Szenegálban a woluf szólás
mondja: "Sunu lekkul sa xalis, lekk la!" ("Ha nem ehetem meg a pénzedet,
megeszlek téged.")
Azt is figyelembe kell venni, hogy Lucienne és én friss
házasok voltunk. A mauritániai utazás a mézesheteinkre
esett. Amikor elõször éreztem, hogy boszorkányt
látok, az azon a napon történt, amikor volt barátnõmmel,
Fatouval a falujába kellett utaznom, hogy felbontsuk az eljegyzésünket.
Biztos nem véletlen, hogy mindkét esetben életrajzi
fordulópontokról, átmenetekrõl volt szó,
amikrõl Afrikában úgy tartják, hogy vonzzák
a boszorkányokat, mivel olyankor az ember különösen
sebezhetõ.
Olyan volt, mintha Coulibaly beültetett volna nekem egy érzékelõt,
egy biológiai programot, ami egy rendkívül specifikus
ingerre reagált, és kiváltott egy meghatározott
reflexet. A boszorkányság kulturális mintája
nyilvánvaló volt a számomra, miután három
évig Afrikában majdnem semmi mással nem foglalkoztam,
és Coulibaly beavatása után beleivódott a húsomba
és a vérembe, beleíródott a testem tudattalanjába.
Magam is a rendszer részévé váltam.
Eszembe jutott, amit egyszer egy etnológus kollégám
mondott nekem: "Ha elkezdesz mindent normálisnak találni,
ideje csomagolni és hazamenni."
VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
HAMPATE BA, Amadou
„Szájról szájra”
Magyar Lettre Internationale, 18
„Anyám a moziban”
Magyar Lettre Internationale, 27
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu