Az élet olykor nagy tervek és ideák nélkül
is medret talál magának. 1969 után világossá
vált, hogy sem én, sem mások még vagy százan
nem tehetik be többet a lábukat valami újsághoz
vagy kiadóhoz. Az emberek mégis írnak tovább.
Abban az idõben fejeztem be Morcata (Tengeri malacok) címû
könyvemet. És Ivan Klíma barátomnak is volt egy
új kézirata. Neki támadt az az ötlete, hogy legépelteti
a lehetõ legtöbb másolattal: valamennyit megtart belõle,
a többit meg eladja; ebbõl aztán finanszírozni
tudja az újabb gépeltetést. Kiderült, hogy néhány
embernek van kész, megírt könyve, amit azonban nem adna
ki senki: mégis szerették volna hallani róla mások,
legalább a barátok véleményét. Így
támadt valamiféle "Nem-kiadó" alapításának
ötlete; a szamizdat szót nem szeretem, és nem is használtam
soha.
"Kiadónk" elsõ köteteit rangos, jónevû
emberek adták: Pavel Kohout, Ivan Klíma, a költõ
Jaroslav Seifert, akit még a szocializmusban is nemzeti költõként
tiszteltek, mégsem kerülhette el a kiadási tilalmat.
Továbbá Šotala, Jiri és Jan Trefulka (hogy külföldön
is ismerhetõ neveket említsek): Végül 400 könyv
lett belõle. Az "Edice Petlice", (Lakat alatt) mellett alakultak
más kiadók is. A miénk abban különbözött
a többitõl, hogy törvénytisztelõ módon
jelent meg: egy ki tudja milyen törvény szerint a szerzõnek
jogában állt kéziratából néhány
példányt készíteni. Hangsúlyozom, a
"kéziratából"! Ez azt jelenti, hogy "kinyomtatott
példányaink" mindegyike kézirat-jellegû kellett
hogy legyen: rajta volt a szerzõ aláírása,
és a címlap után ez a mondat állt: "E kézirat
másolása tilos!" - Így másolták le ezt
a kéziratot a tiltó mondattal együtt ötször
vagy még többször. Mindenesetre a szerzõnek szignálnia
kellett minden másolatot. Ha aztán valamelyik példány
az állambiztonság kezébe került, nem tudhatták,
mennyi létezik belõle. Fontos volt megfelelõ kalkulációt
készíteni. A rendõrség igyekezett ezt "engedély
nélküli üzleti vállalkozásként" kezelni.
De én úgy kalkuláltam ki az árat, hogy csak
a papírköltséget, a gépelési munkát
(a kiadóknál szokásos tarifa szerint) és a
kötészetet fedezte; a könyvek kartonba vagy vászonba
voltak kötve. A köttetést nyilvános könyvkötészetek
végezték, és ez többnyire mûködött
is; bár világos volt, hogy a rendõrség itt
jobban kontrollálhatja a munkánkat; de erre csak késõbb
jöttek rá. Igen hamar lett egy szilárd fogyasztói
körünk, akik elõre kifizették a pénzt, és
itt ezrekrõl volt szó. Ez a kör az évek során
erõsen megnõtt, úgyhogy a Petlice kiadó a legjobb
napjaiban hét gépírót alkalmazott. Mindegyiküknek
volt a megkülönböztetés céljából
egy saját védjegye: azaz minden egyes gépírónõ
számára úgy fogalmaztam meg a tiltó mondatot,
hogy ez tartalmazza a nevét is. Amikor aztán az állambiztonság
eléggé a nyomunkban volt, és lefoglalt példányokat
tett elém, elég volt egy gyors pillantást vetnem erre
a kis mondatra, rögtön tudtam, kinek a keze alól jött
ki a termék, és melyik körbõl kerülhetett
a titkosrendõrséghez.
Figyeltem rá, hogy a könyvelésemet mindenki
ismerje. Még a szerzõnek is fizetnie kellett a másolatért,
ha kért belõle. Élveztem ezt a "vállalkozást".
Eleinte megpróbáltam minden jelentõs szerzõt
bevonni, késõbb nagyon sokat dolgoztunk azzal, hogy a kevésbé
jelentõseket is ellássuk. Akkoriban még semmit sem
tudtam a cseh irodalmat publikáló emigráns kiadók
létezésérõl. Azt mondom, "ismert szerzõk",
de azelõtt nem ismertem õket személyesen, csak a Petlice
révén jutottam el hozzájuk. Én magam ugyanis
ismeretlen voltam: legalábbis nem irodalmi vonatkozásban
ismertek. Az 1967 júniusi írókongresszuson mondott
beszédem és a 2000 szó címû manifesztum
révén nagyobb ismertséget szereztem, mint két
megjelent könyvemmel. Csak a Petlice kapcsán, "lakat alatt"
ismertem meg személyesen Jiri Grušát, Václav Havelt
és Jaroslav Seifertet. A Petlicére vonatkoztak elsõ
beszélgetéseim Patocka professzorral és Václav
Cernyvel is. Jiri Kolart úgy ismertem meg, hogy Petlice kiadványokat
szállítottam neki, ezeknek vásárlója,
elõfizetõje és mecénása volt: minden
évben odaítéltük a legjobb könyvnek a "Jiri
Kolar-díjat". A díj egy Kolar-kép volt és valami
pénz.
Pénz! Hogy mibõl éltem? Ezt a munkát
persze ingyen végeztem, és ez csak kifogásnak volt
jó arra, hogy miért nem tudok írni. De végül
mégis csak muszáj volt, és Kolar volt az, aki egyszer
azt mondta nekem a Slavia kávéházban: "Ha nem tudsz
írni, írjál arról, hogy miért nem tudsz
írni." Így jött létre 1979-ben a Cesky snar (Cseh
álmoskönyv). A tengerimalacokból éltem: igen,
a róluk szóló könyvet lefordították,
és megjelent 11 nyelven, és bár a példányszám
mindig kicsi volt, a honorárium pedig nevetségesen alacsony,
pl. 200 márka, ez az akkori átváltás mellett
sokkal többet ért. És emellett még komoly gondot
okozott, hogy hogyan jutok hozzá a pénzhez, hogyan jelentsem
be (eltitkolni veszélyes volt) és adózzam le: mert
késõbb még az adóbevallásomat sem akarták
elismerni, csak hogy azt mondhassák, nem fizetek adót, és
mint "parazitát" zaklathassanak.
A Petlice mellett akkoriban még két fontos ilyen
kiadó volt: a Kvart, Jan Valdislav kiadója, õ még
a könyvkötést is maga végezte amatõr módon.
Az Expedicét Václav Havel alapította és vezette:
õ magára vállalta a felelõsséget az
egészért, azaz nem kérdezte meg a szerzõket,
azt gépeltette le, ami neki tetszett, és a saját nevével
írt alá minden példányt. 270 cím jelent
meg nála. Ezt az írói munkát és kiadói
tevékenységet persze olyan emberek is figyelemmel kísérték,
akik, mielõtt betiltották volna õket, irodalomkritikákat
írtak. Úgyhogy ennek most újra nekifogtak, és
ezzel létrejött a nemhivatalos irodalomkritika is: önálló
füzetekben kezdtek megjelenni, amelyek szintén "földalatti"
kiadványok voltak. Az Expedice, mint sok más kiadó,
azzal foglalkozott, amit kiválasztott. A válogatás
a kiadó mindenkori ízlése szerint történt.
A Petlice - ez egy további sajátossága volt - tartózkodott
a mûvek mindenfajta értékelésétõl.
Igazi feladata az volt, hogy biztosítsa egy mû fizikai létezését,
és megsokszorozza a példányok számát
- az értékelés ezzel szemben a jövõ dolga
és az esetleges tényleges kiadóé. Ezért
jelentek itt meg a próza és a költészet mellett
a filozófia, történelem, mûvészetkritika
stb. területérõl való mûvek is. Volt sok
memoár-irodalom. Itt jelentek meg például Sacher tábornok
emlékezései, aki a keleti fronton harcolt a nácik
ellen, és 1977-ben lefokozták - a Charta 77 aláírása
miatt: ezt a mûvet annak idején Jiri Grusa szerkesztette meg
igen gondosan, még kis térképeket is tett bele, és
írt hozzá utószót. Ahhoz tartottuk tehát
magunkat, hogy milyen fontosnak látszott egy kézirat, nem
pedig egyoldalú esztétikai szempontokhoz. Hallottunk emberekrõl,
akik megírtak egy könyvet, de kilátástalannak
tûnt, hogy ezzel bárhol is próbálkozzanak, vagy
akik nem is hallottak a tevékenységünkrõl. Egy
igen ismert szerzõ, aki azonban be volt tiltva, és lassan
feledésbe merült, Edvard Valenta, bénultan feküdt
otthon, két kézirata volt a fiókjában; az egyiket
befejezettnek tekintette, a másikban még nem volt biztos.
Alig hallott, érthetetlenül beszélt, én papír
és ceruza révén váltottam szót vele,
a felesége segített. Szívesen adta az elsõ
kéziratot a Petlicének, a felesége írt alá
helyette. A másodikat azzal a megjegyzéssel adtuk ki, hogy
a szerzõ még bizonytalan volt, döntsön egyszer
róla valaki más. Ezt a tételt már nem láthatta,
rövidre rá meghalt, gyakorlatilag az utolsó pillanatban
érkeztünk.
Eleinte eszünkbe sem jutott, hogy valami nagy dolog, amit
csinálunk. De hogy mekkora jelentõsége volt, azt azon
vettük észre, hogy hirtelen az állambiztonság
kezdett követni. A kéziratok ugyanis külföldre is
kijutottak, ott cseh kiadóra találtak, és olykor még
más nyelveken is megjelentek. Ily módon jutott el a hír
a világba a nálunk honoló rossz állapotokról.
Ezen kívül a hatóságok azzal is akarták
nehezíteni a munkánkat, hogy elkezdték kiadni addig
tiltott és agyonhallgatott szerzõk munkáit: ez történt
Jiri Šotala, Bohumil Hrabal, Jaroslav Seifert és mások esetében.
Ez voltaképpen a mi sikerünkként fogható fel.
A Petlice és más kiadók környékérõl
merült fel Seifert Nobel-díjra való felterjesztésének
ötlete. E miatt a javaslat miatt állandóan kihallgatásokra
citáltak minket, engem két napra le is csuktak, - amikor
aztán Seifert tényleg megkapta a díjat, a rendszer
ezt a saját sikereként próbálta eladni.
Fontos esemény volt ránk nézve a független
cseh irodalom támogatására szolgáló
dokumentációs központ létrehozása. Vilem
Precan történész alapította, a helyet Karel Schwarzenberg
bocsátotta rendelkezésre scheinfeldi kastélyában,
Bajorországban. Ez a központ mindmáig ott található.
Fennállása során érdekes gyûjtemény
jött itt össze publikálatlan irodalomból, olyan
irodalomból, amelyet cseh emigránsok adtak ki, mindenfajta
illegális folyóiratokból és publikációkból.
És egy ezzel kapcsolatos átfogó levelezés,
amelyet egyszer biztosan hozzáférhetõvé tesznek,
s amelybõl a viszonyok és a kapcsolatok imponáló
képe rajzolódik majd ki: mert ezek nagyon sokrétû
kapcsolatok voltak eltérõ és keresztezõdõ
érdekekkel. 1977-tõl kezdve ez a központ dokumentációs
és információs centrummá is vált a Charta
77 számára.
Ide küldtünk két (önkéntes) "kötelespéldányt"
minden kiadványból. Amikor aztán 1981-ben megindítottuk
az Obsah (Tartalom) címû irodalmi havi folyóiratot,
ebbõl is küldtünk. És Vilem Precan munkáinkról
információkat, összefoglalókat és fordításmintákat
juttatott el külföldi kiadóknak és szerkesztõségeknek:
és ezzel valóban olyan megbeszéléseket készített
elõ, amelyek aztán sok könyv és cikk megjelenéséhez
vezettek. Ugyanakkor elküldte nekünk az ott megjelent irodalmat,
amihez nálunk nem lehetett hozzájutni. Az együttmûködésnek
ebben a szakaszában az állambiztonság szemében
az én tevékenységem is túlságosan veszélyeztetni
látszott a szocializmust. Minden hónapban rendszeresen kihallgattak.
De ez mindkét részrõl merõ rutin volt: én
üldögéltem ott néhány óra hosszat
anélkül, hogy válaszoltam volna, és ennél
többet nem tudtak velem csinálni.
Mivel a legnehezebb pillanatban kiálltam a tûzpróbát,
és ezek után úgyszólván bevehetetlenné
váltam: pusztán attól, hogy ezt tudták rólam.
Egyik évben ugyanis egy elsõ osztályú zsarolást
rántottak elõ a kabátujjukból: vagy abbahagyom
a Petlicét, vagy emigrálok, vagy... közzétesznek
egy nagyon intim fényképet az életembõl. És
akkor valami nagyon figyelemreméltó dolog tudatosodott bennem:
ha az ember meg akarja õrizni az integritását, egész
lényét kell megvédenie, beleértve a "vétkeit"
is. Éppen ezért, mert csak a jóhírüket
akarták megmenteni, váltak sokan a rendõri erõszak
szánalmas eszközeivé, tárgyaivá. Én
nem engedtem, és õk valóra váltották
a fenyegetésüket. Elég különös volt.
A Petlice-beli tevékenységemtõl egész
családomnak szenvednie kellett. A fiaim nem járhattak gimnáziumba
és fõiskolára, a feleségemet hátrányok
érték a munkahelyén. "Írjon Vaculík
úr, amit akar, és ne törõdjön másokkal"
- ezt kérte tõlem a vizsgálótisztem. Ez szánalmas
volt és nevetséges. Eddig nem sokat írtam errõl,
nem foglalkoztam vele közelebbrõl, és most sem fogok.
A beszélgetések során gyakran felteszik
a következõ kérdést: Mit szeretne (és
mit nem szeretne) újból átélni, mit bánt
meg, mit csinálna másként, ha a múlt megismétlõdne?
Sose vettem a fáradságot, hogy megfogalmazzam a választ
erre a kérdésre. Ahogy volt, úgy volt. Úgy
viselkedtem, ahogy a szükség megkívánta; nem
mondom, hogy úgy volt a helyes. Semmit sem szeretnék újra
átélni, és semmit sem akarok korrigálni. Mivel
ugyanis majdnem soha nem foglalkozom a múlttal, hacsak rá
nem vesz erre valaki. Mint most önök.
(Prága, 1998.
február 5.)
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
VACULÍK, Ludvík
Cseh álmoskönyv
Kalligram, 1998
"Nyugállományban"
Magyar Lettre Internationale, 32
KLÍMA, Ivan
Szerelmes nappalok és éjszakák
Európa, 1998
Várd a sötétet, várd a fényt!
Európa, 1999
Szerelmes beszélgetések
Európa, 2000
ENZENSBERGER, H. M.
"Emlékezés egy tumultusra"
Magyar Lettre Internationale, 32
HRABAL, Bohumil
„Totális félelmek”
Magyar Lettre Internationale, 5
ŠKVORECKY, Josef
Csoda
Európa, 1993
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu