Elõadásomban arra szeretnék összpontosítani, hogyan alakult ki és öltött formát a társadalommal és kultúrával foglalkozó antropológia a létrejöttét és késõbbi átalakulásait kísérõ viszonyok erõterében.

(Evolucionizmus és diffuzionizmus)
Az antropológia lassan, fokozatosan alakult amatõrök kedvtelésébõl tudományos szakterületté. A 19. század nagyrészében számos olyan tudós, akiket ma antropológusnak tartunk, történészként, jogászként, teológusként, filológusként, orvosként vagy klinikai pszichológusként kereste a kenyerét. Sokan voltak anyagilag független úriemberek, akik magánkutatásokat végeztek. Sokan õrizték saját tárgyi lelet-gyûjteményüket,  feljegyzéseiket, és tudományos érdeklõdésüknek tudós társaságok alakításával és szakfolyóiratok kiadásával teremtettek teret.
 Ebben az idõszakban Európában a nemzetté válás volt napirenden, az államok megpróbálták a nemek, osztályok, régiók és etnikai identitások által széttagolt népességet a nemzet ügye mögé felsorakoztatni, "a parasztokból franciákat csinálni", hogy fölébe kerekedjenek a növekvõ proletariátusnak, és a potenciális regionális lázadókból patrióta állampolgárokat faragjanak. Massimo d'Azeglio kifejezésével "Fatta Italia bisogna fare gli italiani" (Olaszország megvan, már csak olaszokat kéne teremteni).  Ehhez politikai térítõ munkára volt szükség: a nemzeti küldetésre buzdító nemzeti mítoszok-történelmek és irodalmak megírására; a "folklór" propagálására, a nemzet dicsõítésére az iskolákban és a múzeumokban; hazafias és katonai parádék rendezésére és a nemzeti vívmányokat megörökítõ emlékmûvek felállítására. A nemzeti egység ellenfelei azonban a történelem alternatív változatait tették közzé, védelmezték a helyi szokásokat az országos törvények inváziója ellenében, bírálták az állítólagosan nemzeti tradíciókat, és nem voltak hajlandók a nemzeti dicsõség és hadsereg ünneplésére.
 Ezekben a nemzetteremtõ törekvésekben sajátos szerep jutott a múzeumoknak. Hollandia és Dánia járt az élen ebben a fejlõdésben; a többiek követték õket. Eredetileg hírességek és királyok magán "ritkaság-termeibõl" a múzeumok egyre inkább közintézményekké váltak a 19. század folyamán, olykor a nemzeti múltat, máskor a civilizálódás útján elért nemzeti sikereket mutatták be. Egyes etnográfiai gyûjtemények külön régészeti és etnológiai múzeumokban voltak elhelyezve, de sok helyütt a természettörténeti kiállítások részét képezték, ahol az antropológia természettudományként volt besorolva. A múzeumok voltak az elsõ olyan intézmények is, amelyek antropológusokat alkalmaztak kurátorként és tudományos kutatóként. A 19. század nagy részében azonban nem volt igény antropológusokra az oktatásban és a közszolgálatban...
 A 19. század utolsó negyedében az új tudományegyetemek helyet adtak a "társadalomtudományoknak" is, amelyek az arra irányuló nyugat-európai és amerikai reformtörekvésekbõl nõttek ki, hogy egy egységes "társadalomtudomány" segítségével oldják meg a "társadalmi kérdést". Mindazonáltal, miközben a Nagy Átalakulás a társas együttélést, a társadalom egészét a gazdaság, a társadalom és a politika különálló intézményi területeire bontotta fel, ugyanakkor siettette olyan specializált diszciplínák megjelenését is, amelyek úgy kerültek be az egyetemekre, mint a közgazdaságtan, politikatudomány és pszichológia, valamint a társadalmi rend és rendellenesség problémáira összpontosító szociológia.
 Ezektõl a gyakorlati következtetésekre kihegyezett tudományágaktól eltérõen nem sok hasznos tanács volt levonható az antropológiai ismeretekbõl annak ellenére, hogy Edward Taylor rendíthetetlenül hangoztatta, hogy az antropológia a kártékony babonák leleplezésére és ezzel felszámolására szolgálhatna. A humanista orientáció erõsödése az egyetemeken ugyanakkor lehetõvé tette, hogy az antropológia is megvesse ott a lábát a történettudományok csatolt részeként kiegészítve a "természettörténetet" és a "kultúrtörténetet", és csillapítva a komparatív vallástudomány iránti viktoriánus tudásszomjat.
 Az antropológusok részt vettek a széles társadalmi körben folytatott vitákban az emberi természet egységérõl vagy különbözõségérõl és arról, hogy alkalmazható-e az evolúció-elmélet a társadalomra. A polémiában megszólaltak mindkét oldalon, látszólag elvont vitáiknak gyakran voltak politikai és ideológiai következményei. Míg az evolucionizmus nem szükségszerûen von maga után értékítéleteket az emberi populációk biológiai vagy pszichológiai adottságairól, a korabeli evolucionista paradigma készségesen gondoskodott intellektuális megalapozásról a nagyipar és a birodalom számára. Látszólag racionális megokolást szolgáltatott különféle ellentmondásokra, és érveket nyújtott arra vonatkozólag, hogy vad és barbár népeknek miért van szükségük civilizált irányításra és térítõ jóakaratra, vagy hogy miért kell likvidálni valamennyit.
 Az antropológián belül az evolucionizmus átadta helyét a diffuzionizmusnak.
A diffuzionisták a kulturális megoszlást hangsúlyozták egy adott területen, míg az evolucionisták egy bizonyos körben helyezték el ezeket. A két perspektívát kezdték poláris ellentétnek tekinteni, bár bizonyos evolucionisták (mint Taylor és Morgan bizonyosan) nem osztották ezeket a nézeteket. Meg lehet kockáztatni egy tudós feltételezést arra vonatkozólag, hogy miért került sor erre a váltásra. A nagy evolucionista sémák egyre kevésbé voltak képesek számot adni az etnográfia és a történetírás által regisztrált népek és kultúrák nagyon sokféle voltáról. Ugyanakkor a biológia és a földrajz komoly lépéseket tett abban az irányban, hogy a földön mindenütt feltérképezze az organikus és az emberi közösségeket, azt sugallva, hogy a kartográfia használható a kulturális vonások eloszlásának feltüntetésére. Másrészrõl a nacionalizmus emelkedõ hulláma növekvõ hangsúlyt adott a területnek, olyan eszméket hirdetve, hogy különbözõ lelkületû népek gyökereznek az eleven (honi) tájakon, ideológiai muníciót szolgáltatva ezzel a nemzetállamok területi követeléseinek.
 Mindazonáltal az evolucionizmus és a diffuzionizmus egységes maradt abban az igyekezetben, hogy számot adjon a népek közti hasonlóságokról és különbségekrõl azzal, hogy kultúra-kialakító potenciáljuk tekintetében kulturális vagy biológiai képességek szerint osszák õket kultúra-teremtõ népekre szembeállítva a kulturálisan passzív népekkel. Az antropológusok egyáltalán nem álltak egyedül az ilyen megkülönböztetések felállításával. A modern nemzetállamok Már a 17. század óta elkezdtek társadalom-statisztikákat és regionális kutatásokat használni "emberi erõforrásaik" mennyiségi és minõségi felbecsülésére. A 19. században az emberi nyersanyag ilyen etnológiai felmérései aggodalomra adtak okot az európai népek egészének és különbözõ osztályaiknak morális, szociális és fizikai erejét illetõen. A diffuzionizmus különbözõ ágai az áttétel különbözõ kulturális mechanizmusait hangsúlyozták. Az egyik változat a szomszédos területekre való beszivárgás vagy bevándorlás jelentõségét hangsúlyozta, mint annak legfõbb eszközét, hogy a magasabbrendû kulturális potenciállal rendelkezõ csoportok szomszédaik közt elterjeszthették tárgyaikat és eszméiket. Ez a téma nem volt új, erõsen áthatotta a 19. századi történetírás premisszáinak nagyrészét, amely egész népek sorsát ábrázolta úgy, mint a migráció és az alacsonyabbrendû kultúrateremtõ népek magasabbrendû népek általi meghódításának eredõjét, mint a keltákat meghódító angolszászok, vagy a paraszti szlávokat meghódító államalkotó varangok esetében, vagy ennek alternatívájaként -  a volt alattvalóknak az idegen uralom elleni lázadását támogatandó. Koloniális kontextusban a magasabbrendû kultúrateremtõk legyõzik az inkább földhöz kötött populációkat: az ilyesfajta szcenáriók - a dravidákat legyõzõ árják, az erdei négereket leigázó hamiták - maguk is legitimációt szolgáltattak az uralkodó elitekkel vagy állítólag elõkelõbb „harcias” fajokkal kötött szövetségekre - inkább a tuszikkal, mint a hutukkal; inkább a berberekkel, mint az arabokkal, akiket aztán a gyarmatok urai bevontak birodalmuk adminisztrációjába.
 Ezt a perspektívát a német geográfus-etnológus Friedrich Ratzel (1844-1904) hozta be az antropológiába. Ratzel úgy hitte, hogy a világ minden régióját eltérõ eredettel és jelleggel bíró kultúrájú népek lakták eredetileg, és valamennyi kultúrát az élettér kereséséért folytatott tömeges migráció vitte máshová. Ebbõl a perspektívából szemlélve a kulturális integráció megelõzte a migrációt, amely aztán egész  kulturális komplexumokat vitt át egyben az új település helyére. A második változat eredetét tekintve szintén német, de a Boas-iskola hirdette az Egyesült Államokban, a diffúziós mechanizmusok sokféleségét képzelte el, amelyek között a migráció a folyamatnak csak durvább példáit szolgáltatta. Innen nézve a kultúrák nem integráns egészekként közlekedtek, csak fokról fokra halmozódtak fel az idõk folyamán. A kulturális integráció pszichikai folyamatok eredõje volt, amely a hibrid anyagot utólag vonta be egy közös mintába. A Boas utáni amerikai antropológia sokat foglalkozott a kultúrán belüli személyiségformálódással mint a kulturális integráció kulcsával.
 A diffuzionizmusnak ezek a változatai valószínûleg különbözõ politikai szituációkat tükröztek. Ratzelnél a migráció hangsúlyozása az I. világháború elõtti német jobboldalnak egy új élettér kolonializálására irányuló erõsödõ igényére rezonált. Nagyjából ugyanabban az idõben az ilyen expanzionista perspektívák olyan elméletekkel kapcsolódtak össze, amelyek az állam hatalmi funkcióit és egy domináns társadalmi szegmens uralmát hangsúlyozták a népesség többi része felett. Az egyik változat szerint a lakosságnak ez a domináns része a bennszülöttek és a harcias férfi egyletek felemelkedésébõl alakult. Még általánosabb volt, hogy az államot kulturálisan kiemelkedõ populációk más kultúrájú etnikai csoportok feletti gyõzelmébõl,  hódításából vezették le.
 Ez a fajta diffuzionizmus, amely hordozóinak ütõképességére épít, a népvándorlás folyamatába jól illett, és még mindig készségesen illeszkedik a nacionalista és imperialista ideológiákba, különösen Európa keleti határvidékein, ahol a versengõ államok és birodalmak két világháborúban is összecsaptak az elsõbbségért. Így tehát a német diffuzionizmust  örömmel fogadták a marxista etnográfiában is a szovjet forradalom után, hogy a marxizmus szélesebbkörû általános megállapításait "szûkebb elméletekkel" egészítsék ki, amelyek a lokális történelmet és a diffúziót hangsúlyozzák. A hosszú idõn át autokton populációk ellenállása az idegen hódítók behatolásának szintén szerepet játszott a szovjet antropológiában. Ezzel szemben az amerikai diffuzionizmus, amely az indiánokkal szemben megnyert háborúk után indult fejlõdésnek, akkor,  amikor az társadalmi aggályok "új" vagy mindaddig nem reprezentált csoportok jelentkezésére tolódtak át a társadalmi és politikai arénában.  A társadalmi mobilitás demokratizálódását olyan elméletek kísérték, amelyek a plaszticitást és az alkalmazkodást hangsúlyozták az emberi kapcsolatokban.
 A 19. századi Európa számára a birodalmak és a gyarmati uralom expanziója külföldön azt a kérdést vetette fel, hogy hogyan lehet kormányozni nagyszámú, szociokulturálisan eltérõ népeket. Egy "régebbi" kolonializmus, amelyet európai kereskedelmi társaságok honosítottak meg más kontinensek partjain, a területi alapokon nyugvó gyarmati entitások feletti uralom "új" módjának adta át a helyét. Ezek a kolonializmusok különbözõek voltak, de voltak közös vonásaik. Általában különbséget tettek a bejövõ progresszívnek és dinamikusnak ítélt európaiak és a passzív és tehetetlen, a szokások által irányított bennszülött tömegek között. Következésképpen lehetségesnek gondolták, hogy "tradicionális" uralkodókra bízzák magukat, hogy "közvetve" azok uralkodjanak helyettük. Ahol a gyarmati hivatalnokok speciális képzést kaptak, rendszerint történelmet, jogot, klasszikus gazdaságtant és irodalmat, nyelveket tanítottak nekik. Az ilyen képzés után igen felkészületlenek maradtak arra, hogy hogyan bánjanak az ismeretlen társadalmakkal és kultúrákkal, és hajlamosak voltak arra, hogy alábecsüljék a gazdasági változások politikai kihatásait.
 A konkrét gyakorlat mindenütt módosította az ideológiailag inspirált adminisztratív sémákat. A gyarmati uralom, a közvetlen és közvetett egyaránt sajátos nehézségekbe ütközött ott, ahol a tekintély nem volt sem egységes, sem hierarchikus, inkább vezetõ nélküli vagy tanácsok, korosztályok, titkos társaságok és nõi egyletek között oszlott meg. A „tradicionális” uralkodók sokszor maguk is bitorlók voltak. Az európai vállalkozások expanziója sokszor úgy kiszorította a helyi berendezkedést, hogy  hagyományos tekintély már nem tudta ellátni a funkcióit. Megint más idõkben a vezetettek számban annyival fölülmúlták vezetõiket, hogy közvetítõ ügynökökre volt szükség, hogy kapcsolatot tartson közöttük. Végül éppen a közvetlen uralomhoz volt szükség helyi ismeretekre, és ezért kellett helyi segítõket toborozni.
 Azzal ellentétben, amit várni lehetne, az antropológia mint olyan alig játszott szerepet ezeknek az adminisztratív lehetõségeknek a meghatározásában. A közvetlen uralom kiépítése a brit Afrikában nem sokat köszönhetett az antropológiai megfontolásoknak, bár az antropológusok ismételten felajánlották segítségüket ebben a folyamatban. Kivételes esetben egy gyarmati kormányzat hívhatott antropológust, de az elkészült beszámolóknak nem sok közvetlen hasznát vették. A önkéntes antropológusi szolgáltatásokra tett legtöbb kísérletet a Gyarmatügyi Hivatal (Colonial Office) többnyire tudomásul sem vette, talán mivel az antropológia szószólói sokszor vallási reformerek, zsidók vagy más outsiderek voltak periférikus területekrõl. A Gyarmatügyi Hivatal szemében vagy „vad fantaszták” voltak, vagy „õrült etnológusok”. A német gyarmatügyi szolgálat eleinte biztatta a tisztviselõit, hogy írjanak etnográfiai beszámolókat, de éppen az uralkodó akadémiai kultúrtörténeti diffuzionizmust kevéssé relevánsnak találta, és törölte a költségvetésébõl az antropológiai kutatásokra vonatkozó igényeket. Ritka esetekben egy gyarmatügyi szolgálat kifejlesztette a saját szociológiáját vagy antropológiáját, hogy boldoguljon a helyi viszonyokkal, mint a francia tisztikar Vietnamban, Madagaszkáron és Észak-Afrikában - a politikai hadviselésre vonatkozó elképzeléseik alátámasztására. Így segített például Maurice Delafosse ezredes Marcel Maussnak, Lucien Lévy-Bruhlnek és Paul Rivet-nek a párizsi etnológiai intézet felállításában.

(A funkcionalizmus sikertörténete)
A huszadik század elsõ felében a brit antropológia elmozdult a ma élõ népek „funkcionalista” kutatása felé. Ez a lépés a megfigyelés felé a „szürke” elmélet helyett részben a századvég társadalmában és metafizikájában való csalódottságból fakadt, és a gyakorlatias életigenlõ újrakezdés reményével párosult az elsõ világháború után. Emiatt az attitûd miatt a „funkcionális” kifejezés sok területen visszhangra talált. Malinowski nem annyira „elméleteket” hirdetett, mint inkább „attitûdöket”: úgy fogjuk fel a kultúrát, mint aminek funkciói vannak; úgy tekintsük az intézményeket, mint amelyeket életösztönök mozgatnak, és nem úgy, mint olyan szokások halmazát, amelyek valamely feltételezett múltból maradtak vissza; keressük a kölcsönhatásokat az intézmények között. Ehhez a Nietzschébõl és Machból készült forró fõzethez adta Radcliffe-Brown a maga józanabb, durkheimiánus hozzávalóit törvényes jogokból és kötelességekbõl, Rivers és Maine adalékaival dúsítva. Mindezenközben a jelenre orientált terepmunkát a szakmai identitás kötelezõ védjegyévé tették.
 Az intenzív terepmunka nem volt újdonság. Egyre inkább világossá vált a 19. század utolsó két évtizedében, hogy a bennszülöttek életformáiról való adatgyûjtéshez több kell tudományos turisták alkalmi látogatásainál, vagy katonák, kereskedõk és misszionáriusok megfigyeléseinél. Rivers szerint elengedhetetlenül szükséges a folyamatos ott-tartózkodás és intenzív terepmunka a helyi beszélt nyelven. Egyre nagyobb számban kezdtek válaszolni Nagy-Britanniából, Finnországból, Németországból és a lengyel és cseh provinciákról való antropológusok erre a felhívásra már az elsõ világháború elõtt is. De az elmozdulást a szinkronitás felé jobban hangsúlyozták Nagy-Britanniában, ahol Malinowski 1926-ban jelezte, hogy az õ „kultúratudománya” az etnográfiai jelenben összpontosítana a funkciók vizsgálatára „a primitív emberek modern korban élõ képviselõi” körében, és határozottan hátat fordított annak, amit Radcliffe-Brownnal együtt „feltételezett történelemként” ostoroztak. Az ilyesfajta kutatást „szociálantropológiának” nevezte, hogy jelezze „érdeklõdésünk fõként szociologikus”. Radcliff-Brown pedig úgy definiálta a szociálantropológiát, mint a komparatív szociológia egyik ágát, amely „elfogadható általánosításokat” kíván nyújtani.
A funkcionalizmus elõrenyomulása döntõ pillanatban kapott anyagi erõsítést külsõ forrásból a Laura Spelman Rockefeller Memorialtól, amelyet 1918-ban állítottak fel az Egyesült Államokban az új és gazdag Rockefeller alapítvány részeként. Az amerikai törvények mellett az ilyen alapítványok, amelyeket rendszerint sikeres vállalkozók hoznak létre, elég nagy fokú mozgásteret hagynak a menedzsereknek, akik olykor az alapítók felfogásával ellentétes célokat követnek. Beardsley Ruml, a Memorial elsõ igazgatója távol tartotta pénzalapjait a korabeli rasszista biológusok és eugenetikusok kezeitõl, helyette inkább a társadalomtudományok „gyakorlati” és „tudományos” kutatásaiba fektette, hogy segítsenek a társadalmi problémák megoldásában. Ruml azt remélte, hogy ennek folytán maguk a társadalomtudományok is lemondanak „nagymértékben deduktív és spekulatív” mivoltukról, és objektív jellegû teóriákat és módszereket fejlesztenek ki. Úgy találta, hogy Malinowski funkcionalizmusa egybeesik ezekkel a célokkal, és pénzügyi támogatást nyújtott a London School of Economicsnak a diszciplína kifejlesztésére.
Az alapítvány tehát szívesen támogatta a kulturális érintkezésnek a bennszülöttek életét destabilizáló hatását vizsgáló terepmunkát az afrikai gyarmatokon. 1926-ban segített az International African Institute finanszírozásában Londonban, elõnyben részesítve azt az amerikai antropológusokkal szemben, akiket együttmûködésre képtelennek ítélt. Malinowski azt állította, hogy a közvetett uralom eszméje, amelyet nemrégiben vezetett be Lord Lugard, teljes mértékben összecseng a „funkcionális felfogással”, és kutatást indítványozott annak biztos megállapítására, hogy mennyi migráns munkaerõt lehet elvonni anélkül, hogy ez destabilizálná a törzsi életet és értékeket. Ez egy ötéves ösztöndíjat hozott neki, Radcliffe-Brown sokkal szûkebb kutatási támogatást kapott érintetlen társadalmi rendszerek tanulmányozására mindenütt a világon, annak érdekében, hogy általános törvényeket állapítson meg, melyek segíthetnének a bennszülött népek adminisztratív irányításában.
Afrikai érdeklõdését követve az alapítvány kutatási pénzeket folyósított Marcel Griaule-nak is, aki akkoriban Marcel Mauss etnológiai intézetével dolgozott együtt, hogy vezessen egy húsz hónapos expedíciót, szelje át Afrikát gépkocsival a Szahara déli peremén. Eredetileg az indította Griaule-t, hogy tárgyi leletek gyûjtésével csillapítsa a Trocadero etnográfiai múzeum afrikai tárgyak iránti növekvõ érdeklõdését, hogy ezt követõ intenzív terepmunkába kezdjen a bambarák és dogonok körében, a Niger mentén. Az alapítvány által Angliában támogatott funkcionalista kutatásoktól eltérõen ezt a munkát Lévy-Bruhlnek a „primitív gondolkodásra” vonatkozó elméletei befolyásolták, és az afrikai „szellemet” átható „metafizikai szubsztrátum” feltárására törekedett a dogon szövegek tanulmányozásával. A világválság kitörésekor azonban Rockefeller mindenestül beszüntette antropológiai programját.
Nem csoda, ha egy amerikai alapítvány a társadalmi kontroll és egyensúly fenntartása céljából alkalmaz társadalomtudományt az antropológiát is beleértve, de a funkcionalista antropológia könnyû alkalmazkodása ehhez a filantróp intézményhez felveti a kérdést, hogy pontosan hogyan is viszonyul a tudás megszerzése a pénzalapokhoz és a hatalomhoz. A kutatók úgy fogalmazzák meg kutatási terveiket, hogy megnyerjék a támogatókat, és megkönnyítsék ezek megértését az illetékes hatóságok számára, akik kétségtelenül elutasítottak néhány pályázót, és megakadályozták bizonyos területek felkeresését. Fontos, hogy terepmunkát fõleg a Csendes-óceáni területeken végeztek, és a terepen való viselkedést rendszerint az elõvigyázatosság vezérelte. Ezek a kényszerûségek nem határozták meg teljességgel az antropológusok munkáját, és nem is vették elejét alternatív és szembehelyezkedõ hangok jelentkezésének. Bizonyos kérdéseket nem tettek fel, és bizonyos válaszokat félretoltak - nem a felügyelõ hivatalosságra való tekintettel, hanem mivel az antropológusok otthoni szakmai csoportjai döntötték el, hogy melyek a megfelelõ antropológiai kérdésfeltevések, és melyek nem azok. A funkcionalista opprobium  a „feltételezett történelemmel” szemben megtiltotta olyan kérdések feltevését, hogy a terepen megfigyelhetõ körülmények eredetileg hogyan jöttek létre, és a kultúrákon vagy társadalmi rendszereken belüli funkcionális kapcsolatok hangsúlyozása küzdött az ellen, hogy azt vizsgálják, hogyan viszonyulnak ezek a nagyobb erõterekhez.
Az ilyen közvetett kényszerek sokkal fontosabb szerepet játszottak az antropológia formálódásában, mint a gyarmati közigazgatásnak tett bármilyen közvetlen szolgálat. A legtöbb esetben az antropológusok és a gyarmati tisztviselõk közti érintkezést strukturális eltérések nehezítették atekintetben, hogy melyikük mit akart megtudni, hogyan és mi célból. A funkcionalista antropológusokat a bennszülöttek életének különbözõ aspektusai nem azért érdekelték különösen, hogy feljegyezzék a „szokásaikat”, hanem hogy átlássák az összefüggéseket a kulturális vagy társadalmi egészeken belül. A társadalmi kontroll és irányítás strukturális kérdései kevésbé foglalkoztatták õket mint a gyarmati tisztviselõket. Sõt, egyfajta ignorancia tartotta vissza a hivatalosságot attól, hogy olyan információkat szerezzenek, amelyek megkérdõjelezhetnék a gyarmati uralom ideológiai premisszáit. Nem örültek az olyan kutatásoknak, amelyek már eldöntött stratégiát érintettek, az olyan antropológiai beszámolókat pedig, amelyek túl távol álltak a közvetlen ügyektõl, „túl teoretikusként” vagy irrelevánsként utasították el.
A kezdeti funkcionalista manifesztumokat gyorsan módosították. Egy dél-afrikai út még Malinowskiban is kétségeket ébresztett, vajon képes-e a funkcionalizmus adekvát módon kezelni a kulturális változás tényét, vagy képes-e számot adni a „rabszolgasorba taszított, elnyomott, törzseiktõl elszakított bennszülöttekrõl”. A funkcionalista támadás a „feltételezett történelem” ellen akkor volt napirenden, amikor kirohantak a rekonstruált történelmek, mint rögzített evolúciós szakaszok ellen, vagy a diffuzionistáknak a kulturális vonások térbeli feltérképezésébõl levont hipotetikus extrapolációi ellen. De a történelemmel szembeni tilalmakat hamar megszegte Evans-Pritchard Angliában és Fred Eggan az Egyesült Államokban, és a funkcionalizmust ezek után felváltotta az antropológiai rafináltságú etnohistória és a gyarmati történetírás. Ezek a „rabszolgasorba taszított, elnyomott és törzsüktõl elszakított” bennszülöttek történetét dokumentálták, valamint azt, hogy a bennszülöttek hogyan viselkedtek és adaptálódtak azokhoz az új feltételekhez, amelyeket nem õk hoztak létre.
A funkcionalista mozzanat termékeny bírálatokat váltott ki magán a mozgalmon belül is. Ha már egyszer a terepmunka az „ideális” és a „tényleges” viselkedés közti eltérést vizsgálja, akkor még a legelvhûbb funkcionalistákban is fel kellett hogy merüljön a kérdés, hogy milyen súlya van a konformitásnak, és milyen variációs fokozatok vannak a viselkedés repertoárján belül, majd a társadalmi stratégiák divergenciájának és a szabályok eltérõ értelmezésének vonatkozásában. Ez aztán felvetette a különbözõ pozíciókban lévõ cselekvõk közti potenciális konfliktus témáját, és azt a lehetõséget sugallta, hogy a folytonos konfliktus nem egy mûködõ szisztéma rendellenessége, „hanem a rendszer maga.” Ez aztán a figyelmet átterelte a kultúráról mint materiális és szimbolikus formák készletérõl arra, hogy ezek a formák hogyan bontakoztak ki az állandó összefonódásban és tranzakciókban. A társadalmat már nem tekintették axiomatikus totalitásnak, entitásnak, hanem folyamatnak vagy folyamatok láncolatának.

(Az etnosz elmélete)
A háború utáni francia antropológia Lévi-Strauss strukturalizmusának formájában még mélyebb eltávolodást jelent a Malinowski- és Radcliffe-Brown-féle funkcionalizmustól. Akárcsak õk, Lévi-Strauss is kerülte a történelmet, de tõlük eltérõen elsõbbséget tulajdonított az önálló gondolati mûveleteknek. Lévi-Strauss az antropológiát a szemiológia egyik területének tekintette, amely a jeleket tanulmányozza a társadalmi totalitások életében; a társadalmi totalitás nem volt empirikusan megfigyelhetõ egész a számára, hanem (mint Marcel Maussnál) egy olyan sokféleség, amelyben jelek struktúrái tartják össze a „funkcionális kölcsönviszonyok hálózatát”, amelyek között különálló és kapcsolódó síkok vannak.
Németországban és a Szovjetunióban a prefunkcionalista és történeti orientáltságú diffuzionizmus és migrácionizmus továbbra is jelentõs szerepet játszott. //Németországban az egyetemi intézetek „megbízható” emberek felügyelete alá kerültek, és a nemzeti szocialista rendszer gondoskodott az összehangolásukról. De a nemzeti szocialistákat sokkal kevésbé érdekelte az akadémikus antropológia megváltoztatása, mint a „fajtudomány” kiterjesztése, és az, hogy a néprajzot (Volkskunde) árja-nordikus-teuton mítoszok és szimbólumok arzenáljává tegye. A túlnyomórészt konzervatív kulturális-történeti akadémiai keretek között mégis megjelent egy német funkcionalista antropológia, amelyet Richard Thurnwald (1869-1954) és Wilhelm Emil Mühlman (1904-1988) képviselt. Thurnwald, aki szerzett terepmunka tapasztalatokat Új-Guineában a 20. század elsõ évtizedében, nemcsak anticipálta Malinowski felismerését a reciprocitásról, és elsõként hangsúlyozta a redisztribúciót, de kelet-afrikai terepmunkája során elsõként kezdte vizsgálni az akkulturációt mint különleges pszichológiai megnyilvánulásokkal járó folyamatot is. Ez a megközelítés közelebb volt ahhoz, ami aztán Nagy-Britanniában következett, mint ahhoz, ami Németországban folyt, és támadták is a kultúrtörténészek mint túlzottan „szociologikus”, „szociálpszichologikus” és az árulás lehetõségét tartalmazó tendenciát. Elkeseredett és veszedelmes vitákban próbálta mindkét fél a nemzeti szocializmus iránti sajátos affinitását bizonyítani.
A második világháború jelentõsen átstrukturálta azt a kontextust, amelyben a diszciplína továbbfejlõdhetett. Feltárta, hogy az egyes államok milyen mértékben mulasztották el a modern hadviseléshez elengedhetetlen tudományos kutatáshoz szükséges infrastruktúra fejlesztését. A háború befejezése után a kormányzatok komoly lépéseket tettek a természet- és társadalomtudományok megerõsödésének szavatolására. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a háborús tapasztalat azt bizonyította, hogy az akadémia nem sokat tett a világ nagyobb régióiról való ismeretek összegyûjtéséért, integrálásáért és nyilvánosságra hozásáért, különösen az ún. harmadik világ vonatkozásában, amely hamarosan az ipari szuperhatalmak versengésének stratégiai zónájává lett. Az antropológia még mindig el volt foglalva a régi „tradíciók” talpra állításával, csak csekély figyelmet szentelt a társadalom törzsi vagy paraszti szektoraiból kiszakított populációknak. Az amerikai antropológusok még mindig azon vitatkoztak, hogy vajon az akkulturáció vizsgálata inkább az antropológia, vagy inkább a szociológia területére tartozik-e. Hasonlóképpen az „orientalisták” kutatásai Ázsiában és a Közel-Keleten jórészt a magaskultúrák szövegeinek tanulmányozására koncentráltak, nem sokat törõdtek a társadalom- és gazdaságtörténettel és politikával, és elmulasztották, hogy a társadalmi és kulturális infrastruktúrák változásaira figyeljenek. 1943-tól kezdve a társadalomtudományi szervezetek és a kormányzatok az Egyesült Államokban és Angliában ezért kezdték félreverni a harangot az élõ jelen tudományos elhanyagolása és a megfelelõ nyelvi és regionális ismeretekkel rendelkezõ szakemberek hiánya miatt.
Ez a nyilvánvaló tudásbeli szakadék még inkább tematizálódott, amikor a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió közti szövetséget a hidegháború váltotta fel. Az Egyesült Államokban a helyzet orvoslására jótékonysági óriásalapítványok tették meg az elsõ lépéseket, egyetemi intézeteket alapítottak orosztanulmányokra és ösztöndíjakat idegen területek tanulmányozására. A „szputnyik” 1957-es fellövése után az amerikai kongresszus pénzalapokat szavazott meg a különbözõ régiók interdiszciplináris kutatására. Hasonló központokat hoztak létre más országokban is, s ezekben az antropológusoknak jelentõs szerep jutott.
Ez a hatalmas erõfeszítés megerõsítette a nyelvi képzést, szavatolta a nem-nyugati területek társadalom- és gazdaságtörténetének tanulmányozását, és kapcsolatokat teremtett történészek, irodalmárok és társadalomtudósok között. Mindazonáltal különösen az Egyesült Államokban a regionális tanulmányok kezdettõl fogva a Parsons-féle szociológia és „modernizációs elmélet” hatása alá kerültek, amely új szociológiai nyelvezetben a társadalomfejlõdésre vonatkozó 19. századi eszméket elevenített fel. Úgy ábrázolta a „modernizációt”, mint a statikus „tradíciót” felváltó társadalmi haladás elkerülhetetlen folyamatát. Ez az elmélet kezdte uralni a fejlesztés területét, és úgy állította be magát, mint az akkoriban a Szovjetunióban és más szocialista országokban uralkodó fejlõdéselméletek antitézisét. Az ilyen elméletek nem voltak elég jól körvonalazottak az elvont vitákhoz, de igazi politikai választási lehetõségeket jeleztek, amikor a gyarmatosított népek kezdtek függetlenséget követelni, és amikor elnyomott kisebbségek elkezdtek az õket megilletõ polgárjogokért kiállni. A második világháború utáni korszak felkeléseket, forradalmakat és az idegen uralom lerázásáért folytatott függetlenségi harcokat hozott. Az antropológusok is állást foglaltak ezekben a konfliktusokban, némelyek a fennálló hatalom fennmaradásához járulva hozzá, mások kormányaik politikájának bírálatával. Az Egyesült Államokban a vietnami háború váltott ki különösen elkeseredett megosztottságot az antropológián belül.//
Amint a lakosság a világon mindenütt kezdte megkérdõjelezni a hatalmi viszonyokat, és kezdett igényt formálni az erõforrásokra és lehetõségekre, kollektív identitásukat is hangsúlyozni kezdték. Az antropológusok egyre inkább felismerték, hogy a „kultúráról” beszélni azt is jelenti, hogy úgy fogjuk fel a kultúrát, mint amit szociopolitikai mozgósítás és ideológiai stratégiák keretében hoznak létre vagy tesznek tönkre. Az a terminus, amelyet az ilyen kulturális vonásokra épített öntudatos stratégiákra kezdtek használni, az etnicitás. A Szovjetunió felbomlása és érdekszférájának átrendezõdése különösen szembeszökõvé tette az etnicitást a világnak ezen a részén. De ha ez a jelenség újnak látszik  az antropológusok számára a világrendszer centrumában, ez azért van, mert a nemzeteket ott még a professzionális antropológia kikristályosodása elõtt hozták létre. A nemzetalkotás idõszakában Nyugat-Európában az etnikai jelenségeket elsõsorban a folkloristák, levéltárosok és a történeti jogi iskola diákjai jegyezték fel, akiket aztán a tudományos élet peremére szorítottak a hegemonikus történelem és irodalom tudósai. Ennek a régebbi proto-antropológiának a nyomai még mindig láthatók a baszk vagy katalán folklór kutatásában, vagy Ernesto de Martino kiváló olasz antropológiájában. De könnyen újra felismerjük a problémák egész sorát, amelyek a történelem eme elhanyagolt rétegéhez asszociálódnak, ha az olyan országok antropológiáját nézzük, mint Brazília, India és Mexikó, amelyek számára a nemzetalkotás teszi ki az elméleti és gyakorlati erõfeszítések magvát és legjavát.
Az antropológusok többsége mindmáig elhanyagolta az etnicitás hatalmi dimenzióit.
// Két kivétellel. Az egyik S.M. Sirokoborov, a Kínába emigrált orosz etnológus, akit a tungok körében végzett terepmunkája vezetett arra a felismerésre, hogy nincsenek elszigetelt etnikai csoportok, ellenkezõleg, az etnicitás és az etnikai öntudat a csoportok közti interakcióban alakul ki az interetnikus rendszerekben. Ezekben a rendszerekben demográfiai, politikai, kulturális és pszichikai nyomást gyakorolnak egymásra; ezek a nyomások a különbözõ csoportokat hierarchikus elrendezésbe sorolják. A másik a német funkcionalista, Wilhelm Mühlman volt. Mühlmant a revitalizációs mozgalmak iránti érdeklõdése vezette ahhoz, hogy párhuzamokat lásson meg a dél-tengeri cargo-kultusz és a nemzeti szocializmus között. Aztán csatlakozott is a mozgalomhoz, de a nemzeti szocialista eszméket, a náci fajelméletet a a társadalmi funkcionális szelekció értelmében felfogott fajteremtésként fogalmazta át. Követte Sirokoborovot abban, hogy az etnikai csoportokat úgy ábrázolta, mint amelyek állandóan újraformálódnak más csoportokhoz fûzõdõ viszonyukban, interetnikus rendszerekben és amelyek a közös identitástudatot a másoktól való antagonisztikus önmegkülönböztetésben alakítják ki. Ebben az ábrázolásban figyelembe vette a differenciáló erõt, de a hatalom egy olyan fogalmával kapcsolta össze, mely szerint az monolitikus és vitathatatlan uralom. Ez túlságosan is kongruensnek bizonyult a nemzeti szocialisták arra irányuló terveivel, hogy áttelepítés és népirtás útján vigyék végbe a populációk hierarchikus átrendezését. Mühlman elõre látta, hogy az etnológia a jövõben „az etnosz elméletévé” alakul. A háború utáni fejlõdés igazolta õt.
Egy ilyen elmélet sarkalatossá vált a háború utáni antropológia számára a Szovjetunióban. Elmozdulva az „osztályelõtti” társadalmak tanulmányozásától, a szovjet etnográfia úgy definiálta magát újra, mint a történelem egy aldiszciplináját, amely a népek vagy „etnoszok” történelmi kialakulásával, növekedésével és fennmaradásával foglalkozik a kis létszámú csoportoktól a milliós népességekig. Egy olyan megközelítésben, amely a szovjet nemzetiségi politikával volt párhuzamos, az etnikai csoportokat úgy tekintették, mint örökletes, ráruházott és területileg meggyökerezett entitásokat. A szovjet tudósok nem úgy fogták fel az etnikai jelenségeket, mint az õket körülvevõ szociopolitikai mezõre adott változó válaszokat, és kerülték a differenciáló hatalom problematikáját. Ily módon tehát nem voltak fölkészülve arra, hogy analitikusan kezelni tudják a versengõ etnikai viszonyokat abban a pillanatban, amikor az etnikai csoportok a Szovjetunióban egyre erõszakosabb küzdelembe kezdtek.
Bár a vita a „nemzeti hagyományok” terminusaiban zajlott az antropológiában, ez a fogalom maga közelebbi szemügyre vételt igényel. Az ilyen tradíciók valóban magukon viselik a sajátos nemzeti fejlõdés jegyeit, különösen azokat a jellegzetes módokat, ahogyan az ismeretek megszerzését társadalmilag megszervezték, alakították a széleskörû társadalom fõbb problémái, aszerint, hogy ezeknek a társadalmi, gazdasági ellentéteknek a sokféle populáció kulturális integrálása vagy a közvélemény mozgósítása volt-e a célja - békére vagy a háborúra. Mint láttuk, az emberek átitatása egy elképzelt új rend iránti odaadással megakadályozta az eszmék áramlását a nemzeti határokon keresztül. De az ilyen válaszok csak ritkán maradtak teljesen elismertek vagy vitán felül állók. //
Amit nemzeti tradíciónak neveznek, sokszor különbözõ paradigmák egymásra következését fedte le, ezekbõl némelyeket külföldrõl hoztak be, másokat a nemzeti intézményekben dolgoztak ki vagy a nemzeti tudományos közösségben az importált prototípusokra való reakcióként. A paradigmák aztán befolyást szerezhetnek, vagy azt el is veszíthetik a változó politikai vagy intellektuális sugalmazás szerint. Ezekben a paradigmatikus küzdelmekben sajátos szerep jutott a migrációnak és az eszmék áramlásának, amelyek egyes embereket és új megismerési módokat juttattak át az országhatárokon.
A brit antropológiai hagyomány végsõ soron sokat köszönhet Malinowskinak, aki új híreket hozott Lengyelországból és a frankofil Radcliff-Brownnak, aki a Durkheim-féle elmélet magva köré építette ki rendszerét. Franz Boas antropológiai eszmék német eredetû készletét vitte az Egyesült Államokba. A huszadik században ismételt kényszeremigrációk vittek menekülteket új helyekre. Sirakoborov elhagyta a Szovjetuniót, hogy kínai diákoknak tanítson antropológiát Shanghaiban, köztük volt Fei Hsziao-Tung. A Németországból menekült Paul Kirchhoff és spanyol polgárháborús veteránok egy nemzedéke (mint Pedro Armilles és Angel Palein) kezdte a döntõ szerepet játszani a mexikói antropológia átalakításában az ötvenes években. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a második világháború alatt New York nyújtott menedéket Claude Lévi-Straussnak, akinek Roman Jacobsonnal való találkozása generálta az új francia strukturalizmust.

(Az antropológia esélyei)
Hol áll ma az antropológia a hatalmak erõterében? Új nehézségek közepette dolgozik, de képesek vagyunk ezekre válaszolni… Az akadémián belül vannak riválisok más területekrõl, különösen a társadalomtudományok és a „kultúrtudományok” körébõl, akik kikezdik az antropológia szabadalmi jogait, nem csak a kultúra fogalma, hanem terepmunka-módszereik terén is. Amilyen mértékben az antropológusok fenntartják a terepmunkának való elkötelezettségüket, úgy akad dolguk olyan erõkkel, amelyekkel talán nem számoltak, saját kutatásuk tárgyaival. Az a helyzet, hogy a múltban nem sokat törõdtünk azzal, hogy az emberek mit gondolnak arról, hogy az antropológus beavatkozik az életükbe. Mára azonban kellõképpen fel vannak készülve arra, hogy megkérdõjelezzék, milyen jogon és mi célból akar eljutni hozzájuk az antropológus. Rákényszerítik ezeket az outsidereket, hogy fontolóra vegyék, mit adhat hozzá az antropológiai tudás ahhoz, amit õk maguk tudnak és mondanak. Ha az antropológus csak „lefordítja” a bennszülöttek hangját, és nem tud hozzáadni semmi saját analitikus felismerést, szerepe joggal kérdõjelezõdik meg, ennek következtében az antropológia ma kényes helyzetben van. Még mindig õ a Hamupipõke a tudományok között, ahogy Heddon panaszolta a 20. század elején. A diszciplína igen szerény, gyakran mint a múzeumokhoz kapcsolt természettudománynak csupán egy marginális kakasülõ jutott neki az akadémiai madárházban, háttérbe szorította a történettudomány és a nagyobb és rámenõsebb tudományok. Soha nem fejlesztett ki önállóan törvény jellegû lineáris kauzalitást megállapító tételeket, és nem kapott megbízást arra, hogy mûködjön stratégiai tudományként, ahogy némelyik mûvelõje remélte. Mint megpróbáltam kimutatni, az antropológiai perspektívák és témák történetünk minden pontján összecsengtek a nagyobb társadalmi érdekekkel és vállalkozásokkal, de az a mód, ahogy az antropológia az ismereteket szerzi, nem engedi, hogy ezeket az ismereteket stratégiai direktívákra redukálják. Ezért aztán gyakran maradt periférikus a hatalmi játszmákban.
Mindazonáltal szeretném azt állítani, hogy ami korlátozta sikerünket a hatalmi erõtérben, éppen az képezi az antropológia erõsségét, és különbözteti meg a prominensebb rokon diszciplínáktól. Ez az erõssége részben abból fakad, hogy az antropológia ragaszkodik a megfigyeléshez. Egyike vagyunk a kevés megmaradt megfigyelõ tudományoknak. A megfigyelés lehetõvé tette számunkra, hogy különválasszuk a normát a viselkedéstõl, és problematizáljuk a kettõ egymáshoz való viszonyát. Ez az, ami szakmailag gyanakvóvá tesz minket a nomotetikus (általános törvényeket felállító) absztrakciókkal szemben arra nézve, hogy mit csinálnak az emberek, akár adatközlõk mondják ezt, akár társadalomtudósok állítják ezt, vagy azt, hogy ez vonatkozik az emberi lényekre mindenütt a világon. A bakwerik vagy melpek tanulmányozása eleven érzéket alakított ki bennünk aziránt, hogy minden lehet másképp is, és megóv bennünket azoktól a jószándékú általánosító sémáktól, amelyek nem bizonyos populációk meghatározott körülmények között való megfigyelésén alapulnak. Ily módon inkább vagyunk bírálói, mint konstruktõrei a nagy elméleteknek. Ez sokszor arra a nem szívesen vett, de életfontosságú szerepnek a vállalására késztet minket, hogy megkérdõjelezzük mások bizonyosságait, társadalomtudósokét és politikusokét egyaránt.
Képesek vagyunk továbbá megfigyelni, hogyan viselkednek az emberek, amikor kultúrájuk normatív elemeit használják, folytonos részvételben és tranzakcióban. Ez vezetett rá minket arra, hogy újragondoljuk a kultúrát, hogy ne materiális és szimbolikus formák rögzült készletét lássuk benne, hanem a társadalmi cselekvésben kibontakoztatott és mozgósítható készletét. Ehhez a feladathoz megfelelõ középszintû kategóriákat tudunk alkalmazni, amelyekhez történetünk során jutottunk el, melyek némelyike eredetileg a vizsgált népektõl származik, másokat pedig a terepen konstruáltunk viselkedésük ábrázolására. Ezeknek komoly analitikus értékük van egy új szcenárió feltárásában, amely „családi hasonlóságokat” mutat olyasmivel, amit már korábban megtanultunk. Valóban hasznos fikcióknak tekinthetõk, produktívak lehetnek még olyankor is, amikor nem helytállóak.
Kis populációkkal dolgozva egzotikus településeken felfedeztük, hogy a társadalom és a kulturális élet különbözõ aspektusai kölcsönösen áthatják egymást, hogy a társadalmi viszonyok egyidejûleg pszichológiai, gazdasági, politikai és eszmei jellegûek; nekünk az a feladatunk, hogy összekapcsoljuk azt, amit mások szétválasztanak. Ennélfogva képesek vagyunk a többszörös okozatiság lehetõségének elfogadására. Ez tette az antropológiát integratív tudománnyá, ami ma ritkaságszámba megy, olyan diszciplínává, amely átlépi a különbözõ területek határait, és ellenáll kapcsolatok és kontextusok szétszedésének. Az antropológia legjobb formájában analitikus, komparatív, integratív és kritikus, és mindez egyszerre. Hozzá fogható megismerési mód nincs még egy
.

Bibliográfia

WOLF, Eric R.
Európa és történelem nélküli népek
Akadémiai - Osiris - Századvég, 1995

"Parasztok"
in: SERVICE - SAHLINS - WOLF
Vadászok, törzsek, parasztok
Kossuth, 1973

MALINOWSKI, Bronislaw
Baloma
Gondolat, 1972

BOAS, Franz
Népek, nyelvek, kultúrák
Gondolat, 1975

MAUSS, Marcel
Szociológia és antropológia
Osiris, 2000 (megjelenés alatt)

LÉVY-BRUHL, Lucien
„A természeti népek világképe”
in: A francia szociológia
Közgazdasági, 1971

DOUGLAS, Mary
„A két test”
Magyar Lettre Internationale, 18

JAMES, Clifford
„A törzsi és a modern”
Café Bábel, 1994. 4.

MARSCHALL, Wolfgang
„Az idegen forma”
Magyar Lettre Internationale, 16

KJOSSZEV, Alekszandar
"Megjegyzések az önkolonializáló kultúrákról"
Magyar Lettre Internationale, 37

BITTERLI, Urs
„Vadak” és „civilizáltak”
Gondolat, 1982

DESCOLA - LENCLUD - SEVERI - TAYLOR
A kulturális antropológia eszméi
Századvég, 1994

BAHANNAN - GLAZER (szerk)
Mérföldkövek a kulturális antropológiában
Pannon, 1997

Kulturális antropológia és irodalomtudomány
Helikon, 1999. 4.

Kulturális antropológia
Magyar Lettre Internationale, 18

A kultúrakutatás esélyei
Replika, 1994. 13-14.
 

SÁRKÁNY Mihály
Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában
L’Harmattan, 2000

LÉVI-STRAUSS, Claude
Strukturális antropológia I-II.
Osiris, 2000 (megjelenés alatt)

INGOLD, Tim (szerk)
Antropológiai enciklopédia
Osiris, 2000 (megjelenés alatt)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu