Búcsúznék Próbálkozom. Fel fogok
mászni jó magasra, az egyik sziklára, és lenézek.
Lenézni mindig jó. Távlatok nyílnak, látványok
összegzõdnek, tanulságok mutatkoznak. Valami megvilágosodhat.
A mólóról a homokba huppanok. Apró kavics,
kagyló- és üvegtörmelék csikorog a ruganyos
lépteim alatt. Ruganyosak a lépteim. A part és a hegy
találkozásánál magasodó sziklák
felé tartok A parton néhány kora õszi kiránduló,
a köveken két horgász tesz-vesz, de nem hozzájuk
jöttem. Nem az emberekhez. „Bocsánat”, dünnyögöm,
miközben átbújok egy rezegve hajladozó, óriás
bot alatt, és a sziklafalhoz lapulva tovább kapaszkodom,
ameddig csak lehet. Amikor nincs tovább, megvetem a lábamat
és felnézek. Vagyis elõre. Le. Ott a tenger.
Kék, zöld, fényes, határtalan.
Azt persze, hogy határtalan, csak úgy mondom magamban,
megszokásból. Mert hát hogy volna határtalan?
A horizont nem határ? Túllátnék én azon,
ha lehetne.
Szúrja a hátamat egy éles kõ. Óvatosan
leülök, fészkelõdöm, megtámaszkodnék,
hátradõlnék, elengedném magamat végre.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, nem látok, csak érzek.
Napmeleget, sós szelet, egyhangú dübörgést.
Most jó. De persze nem elég. Ki is nyitom a szememet megint.
Épp jókor, hogy lássam: a fentebbi horgász
zsinórja alig öt centivel repül el a fejem fölött.
És hangok is kísérik azt a repülést, surrogás
és zörgés és emberi hangok.
Zsibbad a fél oldalam, de további fészkelõdésnek
nincs helye. És zavarnak az emberi hangok nagyon. Az arcizmaim megfeszülnek,
a szemem résnyire szûkül, ahogy még egyszer lenézek.
Aztán kifekszem a móló tövében a partra.
Elnyújtózom a langyos homokon. Elbóbiskolok.
Ez nem rossz. Bár félálomban sem felejtem, hogy
nem ezért jöttem. A hullámok serény zubogása
nem valami öröklétre, hanem a jelenre emlékeztet:
most is csak most van, most is csak most van. Felriadok. Már bosszant
a tenger serénykedése. Leporolom magam, visszabújok
a cipõmbe.
Fentrõl, a faluból, a fõutca végi teraszról
másfajta kilátás nyílik. Nagy égre,
lila virágözönre, pálmákra, fényes
tengeröblök sorára, el egészen a császári
villaromokig meg a nagypénteki földinduláskor Meghasadt
Hegyig. Nyári vasárnapokon strand után innen bámészkodtunk,
a kipirult, sós bõrünk finoman viszketett, krumplis
lángost majszoltunk, fagylaltot nyaltunk. Most csak én könyöklök
a párkányra egyedül. Mert át akarom élni,
hogy...
Mit akarok átélni? A tengert, az eget, a távlatokat?
Hogy ezt hagyom én most itt? Hogyhogy itt hagyom? Magammal is vihetném?
Hogyan? És ki az az én?
Vágyom valami sugallatra. Sugallatra persze mindig vágytam
(mindig hiába), de ez a pillanat azért talán mégiscsak
más, mint a többi. Nagyon kéne most az eligazítás.
Egyedül vagyok, búcsúznék. Szeretném átélni
a búcsút, és vigaszt is szeretnék talán.
És ha már így alakult, valami önkívületfélét,
vagy mit, hogy ráébredjek – hosszú félálomból,
Buddha a fügefa alatt – arra, amit tudni nem lehet, hinni pedig kevés.
És már mondom is magamban: Isten nem áll szóba
velünk, csak jelez. És ezzel jelez talán, az akarásommal,
az eligazítást sürgetõ türelmetlenségemmel.
Elég-e ennyi? Mert hát megadtam a módját:
sós széllel, tengerdübörgéssel, kitárulkozó
panorámával, földrajzzal, történelemmel
és magánemlékekkel díszítettem a szertartásos
óhajt. Zenét szereztem a nagyjelenethez. Összekoccant
két pohár. Felzúgott az orgona, harsona harsant, harang
kondult, csengettyû csilingelt.
Fordulhatok-e vissza? Beülök az autóba, letekerem
az ablakot, indítok, gázt adok, indexelek. Aztán mégsem
balra kanyarodom, hanem jobbra, még feljebb, a hegy tetejére,
a kereszthez. Ahol még szebb, még szédítõbb,
mert egészen a szigetekig tágul a látvány.
Ahonnan mindent láthatok, amit a tekintet egyáltalán
befog.
Jó lenézni. Szél borzolja a hajamat.
Már-már beérem még egyszer ugyanazzal a
féláhítattal. De akkor eszembe jut, hogy épp
harminc éve erõlködtem elõször ugyanígy.
Belekapaszkodom a keresztbe, még feljebb húzódzkodom.
Tízféle kék és zöld a tenger, óriás
arany foltok világítanak rajta. Úgy van. Pontosan
harminc éve jártam elõször ebben az országban.
És úgy tudtam én akkor, hogy ez az ország az
a hely (igen, hely), ahol minden megvan, ami kellhet: a szabadság
és a szerelem, a kalandos beteljesülése valaminek.
„Itt vagyok” – gondoltam ünnepélyesen harminc éve,
nem itt, a hegyen, de akkor is jó magasan, egy harangtorony tetején
-, „én vagyok itt, és most van ez. Mit tegyek?” – tépelõdtem
akkor, és rémülten igyekeztem felidézni valamiféle
leckét. Késõbb kiagyaltam egy történetet.
B-rõl szólt, aki mûvészettörténész-hallgató,
és akinek (mint képzeltem, és ezt a képzetet
elnézõ feledékenységgel nemsokára már
magamra is vonatkoztattam) nem ám az élménnyel van
baja, hanem azzal, ami otthon maradt. Mert B. persze emigráns: disszidens,
ahogy akkoriban mondták. Vagyis – a hazatérõkkel ellentétben
– szabad ember. Én nem voltam szabad. Turista voltam, és
hazamentem aztán. De otthon kiagyaltam a történetet,
és sajnáltam benne szegény B-t. Mert ott, azon a toronytetõn
egyszer csak ráakad a régi nagylányszerelmére,
és az lesz a vége, hogy még aznap összefekszenek.
Én meg úgy képzeltem tizenhét évesen,
hogy félreértésbõl, vagy legalábbis
jobb híján fekszenek össze, és ebbõl jönnek
rá, kétségbeesetten mintegy, hogy sajnos felnõtté
váltak. Igazából persze dehogy sajnáltam én
azt a B-t. Bárcsak összefutnék én is a harangtorony
tetején a régi szerelmemmel, gondoltam titkon, és
irigykedtem. Mert B. mégiscsak tudott, vagy legalábbis megtudott
valamit – képzeltem -, amit én nem és nem.
Pedig erõlködtem sokat. Feladatokat kerestem, szavakkal
bíbelõdtem aztán, közvetíteni próbáltam
velük valamit.
Mire mentem? És én magam okosabb lettem- e harminc év
után? Felvittem egyszer a gyerekeket is abba a toronyba. Számolták
a lépcsõket, elvoltak. Engem meg hirtelen szinte letaglózott
a figyelem parancsa. Lenéztem valami teraszra. A teraszon pici,
élõ, felnõtt emberek. Kettõ ül, egy a
falat támasztja, gesztikulál. Elrugaszkodik és bemegy.
Vagy leül a másik kettõhöz. Bemegy vagy leül?
Akárhogy meresztettem a szememet, nem sikerült kiderítenem.
Vagyis még ezt sem. Ennyit sem. Elakadtam. Megállt a tudományom.
Szoba kiadó, olvastam nemrég a falu legszebb házának
a kapuján. Tollért nyúltam, felírtam a noteszembe
a telefonszámot. Talán eljövök egyszer még
ide turistának, bámészkodni. Ahol voltam is, meg nem
is. Ahonnan most menni kell.
Befejeztem, vége, mondogatom magamban a hegy tetején,
a keresztbe kapaszkodva, és akkor végre...
Talán mégsem hiába jöttem fel a hegyre.
Talán megvolt a sugallat, az eligazítás, a teljesség
üzenete, és ez volt az: hogy nem itt keresendõ. Nem
ebben az országban. Nem a sós szélben, nem a tengerzúgásban,
nem a távlatokban. Nem kívül, nem máshol, nem
valahol.
Az Úr nem vala abban a szélben.
Ez üzentetett meg nekem is a hegytetõn. Lehet hazamenni.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu