(RÓMA) - Külföldi barátaimban, akik szeretnek néhány 20. századi olasz írót, egy világ omlik össze, ha azt hallják tõlem, hogy az olasz kultúra lényegében teljesen szóbeli, és egyáltalán nem irodalmi. Mi, olaszok, szívesen beszélünk, fõként az utcán és a kávéházban, de nem szívesen írunk.
Az olasz egyetemeken a mûvészeti és a természettudományi karokat leszámítva minden megszerezhetõ kredit szóbeli vizsgákra épül. A humán szakokon sem kell soha írni. És a felsõbb iskolákban nem is tanítanak írni. Az olasz diák tudja, hogy a tudását nem kell a papírnak áldoznia, csak a tanárát kell róla a retorika szegényes eszközeivel meggyõznie; tudja, hogy „be kell csapnia”. Az iskola az elemitõl az egyetemig egy tisztán szóbeli, közvetlen kontaktusra készít fel. És amikor aztán a diákoktól megkövetelik, hogy megírják a sorsdöntõ zárómunkát, a szakdolgozatot, sokan bedobják a törülközõt. Amikor végre azt várják el tõlük, hogy mutassák meg, mit tudnak mondani õk maguk, észreveszik, hogy nincs mit mondaniuk - mindig csak azt ismételgetik, amit a tanárok hallani akartak.
 Az íráshoz vezetõ út el van zárva az olaszok nagy része elõl, mert képtelenek magukra venni a egy írásbeli, hangtalan gondolkodás felelõsségét: az õ közegük a kötetlen (semmire sem kötelezõ) csevegés a piazzán és a tévé talk-shaw, ahol a szó látványossággá válik, nem marad meg. A scripta manent az olaszok számára fenyegetõ elképzelés. Így aztán Olaszországban néhány ember azzal keresi a kenyerét, hogy vizsgadolgozatokat ír. Olyan diákok négerei, akik maguk még nem írtak soha; képesek majdnem minden témáról írni a bibliától az ókortudományokig. Nem tudnak semmit, de tudják, hogy azt, amit nem tudnak, hogyan kell megírni. Hogyan tudnának ezek a diákok egyébként bármikor is írni tanulni a professzoraiktól, ha azok maguk sem tudnak? Az olasz professzorok „a lábukkal írnak”. Sok egyetemi tanárt ismerek, karrierje csúcsán, aki soha nem publikált egyetlen könyvet sem. Az egyetemi pályafutásban is többet számít a meggyõzés mûvészete, a szóbeliség mûvészete - rosszmájúan a machinációk - mint az, amit az ember a könyvtárakban hátrahagy.
 A lányom, aki egyetemista, megkért, hogy olvassam el egyik tanárának a könyvét, mert õ érthetetlennek találja: igaza volt, csupa nehéz szóhüvely, hogy az olvasót terrorizálja, és semmi gondolat, vagy alig. Mivel ezt a professzort személyesen is ismerem, mondtam neki, amikor találkoztunk: „a lányommal együtt elég érthetetlennek találtuk a könyvedet”. Õ büszkén kihúzta magát, és azt mondta: „Persze, amit írok, az nehéz és bonyolult”. Emlékeztettem rá, hogy az adófizetõk azért fizetik, hogy fiatal embereknek úgy magyarázza meg a bonyolult dolgokat, hogy megértsék; nem pedig azért, hogy posztstrukturalista szlengjével kérkedjen. Õ azonban nem osztotta az oktatás társadalmi funkciójára vonatkozó nézeteimet. Egyik kollégája, Umberto Eco egyszer azt mondta: „Sokkal bonyolultabb egy egyszerû egyetemet megszervezni, mint egy bonyolultat.”

Mobilmánia
Mindenki, aki Olaszországba jön, meglepõdik attól, hogy milyen sok mindenki járkál mobiltelefonnal. Olykor moziban is láttam nézõket, amint elõadás közben megzavarta õket a telefoncsörgés, suttogva felelgettek - és ami a legmeglepõbb - anélkül, hogy szomszédjaik tiltakoztak volna. Miénk a világrekord a mobiltelefonok használata terén, nálunk 20 millió volt az elõfizetõk száma 1998-ban szemben a németországi 13,8 és a franciaországi 10,5 millió elõfizetõvel stb. Csak Japán múlt felül minket a 40 millió elõfizetõjével. Elég lenyûgözõ Nápolyban munkanélküli fiatalokat látni, akik 30-35 évesen még a családjukkal élnek, amint a volánnál ülve beszélnek a mobiljukon, miközben furikáznak hazafelé, hogy megegyék a mamájuk készítette pastasciuttát.
Mert mi vagyunk egyebek közt azt USA mellett a leginkább motorizált ország is. Ez az individualizmus olasz útja. Minden olasznak van egy autója és egy mobilja - és 80% él a saját lakásában. A mobilok a szegény Délen még elterjedtebbek, mint a gazdag Közép- vagy Észak-Olaszországban. A mobilok gátlástalan használata nálunk kompenzálás, mint a színes amerikaiak hangos rádiózása, a szegények feltûnõ fényûzése.
De ezekbõl az adatokból nem szabad azt a következtetést levonni, hogy olyan ország volnánk, amely általában jobban el volna látva csúcstechnológiával, éppen ellenkezõleg. A számítógép- és az internet-felhasználásban az utolsó helyek valamelyikén vagyunk Európában alacsony gazdasági-politikai rangunknak megfelelõen. Csak 1.108.000 internet-felhasználónk van a franciaországi 7.541.000-rel, a németországi 7. 300.000-rel, az angliai 8.110.000-rel szemben. Japánról és az USA-ról nem is beszélve. Az információs technikára irányuló kiadásaink a bruttó nemzeti terméknek csupán 1,51%-át teszik ki, a 2,45%-os nyugat-európai és a 4,7%-os amerikai átlaggal szemben.
Ez a hatalmas olló Olaszországban egyfelõl a mobiltelefonok rendkívüli sikere másfelõl a számítógépekkel szembeni bizalmatlanság között csak az olaszok orális beállítottságával magyarázható. Ami az autó iránti szenvedélyünket illeti, ez azon alapul, hogy senki sem bízik az államban, amely a tömegközlekedési eszközökrõl gondoskodik. Az olasz ember régen megtanulta, hogy legjobb, ha mindent maga csinál, nem számíthat a közintézményekre.
Az írással kapcsolatos nehézségeinkhez még hozzájönnek az olvasással kapcsolatos nehézségeink. Az olaszok 60%-a soha el nem olvas egy könyvet. Az olaszok mégis mindig kulturális fölényben érzik magukat, ha egy angollal vagy egy japánnal találkoznak: mi olaszok végül is latinul tanulunk az iskolában, és reneszánsz mestermûvek között élünk, õk nem, gazdagok lehetnek, mégis barbárok maradnak.
A szóbeliséghez való vonzódásunk mindenesetre nem jelent többnyelvûséget: 100 ifjú olaszból csak 29 beszél idegen nyelvet (ebben a spanyolok és a portugálok még nálunk is hátrébb tartanak Európában).

Bürokrata nyelv
Pillanatnyilag a gazdaság sokkal rosszabbul alakul Olaszországban, mint más európai országokban. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy ennek a válságnak konjunkturális alapja van, mivel a vállalatok túl sok adót fizetnek, és az euro még túl erõs fizetõeszköz, úgyhogy az olasz termékek alacsony mûszaki színvonalukkal drágábbak, mint azelõtt voltak. Bár nem vagyok gazdasági szakember, mégis attól tartok, hogy az olasz válság sokkal mélyebb: egy mindinkább az írás - a matematika, informatika - uralta világban az olasz bõbeszédûségnek egyre kevesebb helye van. A tudományos kutatás fejlõdése, a lakosság magas képzettségi szintje, az elektronikus írással való nehézség nélküli bánásmód a gazdasági erõsségnek alapvetõ elõfeltétele.
 Az írás elfogulatlan használata még a színjátszásban is lényeges, ahol a korábbiakkal szemben hanyatlás észlelhetõ. A filmet tévesen tartják vizuális mûvészetnek, mindenekelõtt inkább írott termék. A nagy olasz film a 40-es évektõl a 60-as évekig  a Cinecitta szerencséjének titkos kovácsai, Cesare Zavattini és Ennio Flaino forgatókönyvei nélkül elképzelhetetlen lett volna. Az olasz filmben és televízióban ma nincsenek olyan emberek, akik ilyen nívón tudnának filmeket írni. Pedig úgy van, ahogy a producer De Laurentis mondja: „a film igazi sztárja a forgatókönyv”.
 A kimondott szónak az írott szóval szembeni elsõbbségét részben a katolikus egyháznak köszönhetjük. A katolicizmusban a pápa ex catedra hirdeti nekünk az igazságot - aztán a pap a szószékrõl -, nem a szentírás olvasásával keresik az üdvösséget, mint a protestantizmusban. A protestáns reformáció, amely a Biblia németre fordításával veszi kezdetét, olyan forradalom, amely az írást tolta a hit középpontjába. Különös, hogy Max Weber minden idõk legjelentõsebb szociológiai mûvében, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme címen a gondviselésrõl szóló tanítást tekinti a protestantizmus és a kapitalizmus közti affinitás okának, nem a könyv protestáns kultuszát. A zsidó vallás is az írás vallása - ezt talán azt is magyarázza, miért érzi sok zsidó jól magát a kapitalizmusban - de nálunk, Olaszországban sosem volt elég sok zsidó, hogy hatni tudott volna ránk. Igaz, hogy a Biblia és az üzleti könyvek, ez nem ugyanaz, de ez is, az is írás, és kapitalistának lenni mindenekelõtt az írásos bizonylatokkal való bánásmódot jelenti.
 Mindenesetre Franciaország is katolikus ország, mégis eljegyezte magát az irodalom nemzeti tiszteletével - amikor Giscard d’Estaing még köztársasági elnök volt, azt mondta a tévében, hogy kudarcnak érzi, hogy a politikának és nem az irodalomnak szentelte az életét. Ezzel csak egy közhelyet erõsített meg: írónak lenni Franciaországban a szellemileg legrangosabb dolog. Kevés olyan francia van, akinek ne volna egy regény vagy egy kötetre való vers a fiókjában, amelyet szeretne egy napon megjelentetni. Olaszországban ezzel szemben, a belcanto és a szép formák, a commedia dell’arte és a misteri buffi hazájában nem bírunk szép írott nyelvvel, csak a burocratese van nekünk, a bürokraták bikkfanyelve, amelyik olyan, mintha kõbe zárva próbálnánk mozogni. A burocratese az írásképtelenség ára, mert ebben az esetben nem az alany rendelkezik az írás apparátusával, hanem az írás apparátusa uralkodik a szubjektum felett. Utóbbi már képtelen gondolkodni: felõrlik az írott szavak könyörtelen fogaskerekei.
 Nálunk azért uralkodik a szóbeliség, mivel a szóbeli kapcsolat mindig konkrét és relációkhoz kötött: mindig X-hez vagy Y-hoz fordulok, és úgy definiálom magam, mint valakit a közvetlen beszélgetõtársaimhoz való viszonyban. Az írás ezzel szemben az egyetemességet célozza meg és az intimitást, ami paradox módon ugyanazon érem két oldala: egyedül egy fehér papír elõtt nem egy konkrét embert kell meggyõznünk vagy megnyernünk; egy arc és név nélküli másikhoz fordulunk, bárki legyen is az. Ezen kívül a konkrét szemtõl szembe állás hiánya arra késztet minket, hogy megkérdezzük magunktól, a szívünkre téve a kezünket: „Mit is gondolok valójában?”. Szavakat helyezni a papírra vagy a számítógép üres képernyõjére idõt hagy nekünk arra, hogy szellemünk intim titkosírását felszínre hozzuk, és éppen ezért állunk be egy univerzalizáló tropizmusra. Olaszországban azonban még mindig a konkrét történelmi kapcsolatok számítanak, azaz az itt és most, ami fenyeget vagy sért, ami hízeleg vagy megbánt, ami bátorít vagy elijeszt. A tisztán orális szubjektum mindig felszínes marad, bármennyire csillogó is az a felszín. Mindig pörgõ nyelvével nem fér össze a mérlegelés és az elõrelátás. Ezért aztán kultúránk a legjavát a kápráztató jelenségekben nyújtja (öltözködésben, ételkülönlegességekben, formatervezésben, borokban), a dolgok érzéki és külsõdleges szintjén, a különlegességek tarka és múlandó világában. A társas együttlét, a mások számára és mások által való létezés uralja azt az extrovertált színjátékot, amit olasz életnek hívnak. De a tudományos-technikai befolyás, ami ma egy nép valódi gazdasági és politikai erejét biztosítja, mindenekelõtt az írás névtelen egyetemességére támaszkodik.
Nem túl rózsásak a kilátásaink.
 

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

BENVENUTO, Sergio
„Halál amerikai módra”
Magyar Lettre Internationale, 14

„Nevada”
Magyar Lettre Internationale, 16

„Itáliáról”
Magyar Lettre Internationale, 21

„Törzsfõnökök”
Magyar Lettre Internationale, 24

„La bella figura”
Magyar Lettre Internationale, 26

„Gulliver Albániában”
„Vigyázó szemetek Londonra vessétek!”
Magyar Lettre Internationale, 27

„Tudósok az arénában”
Magyar Lettre Internationale, 28

„Nápoly”
Magyar Lettre Internationale, 29

„A kukkoló társadalom”
Magyar Lettre Internationale, 30

„Az olaszok 20. százada”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Boldogság-pirulák”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Nápolyi vázlatok”
Magyar Lettre Internationale, 33

 „Az igazság angolul beszél.
Globalizáció és a különbözés vágya”
Magyar Lettre Internationale, 37

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu