"Ha a posztmodern Ihab Hassan által összegyûjtött ismertetõjeleit nézzük - a törések, a töredékesség, a konstrukciók és az irónia iránti elõszeretet, a hagyományos tekintélyek dekonstruálása vagy az 'én' elvesztése az én tükrözõdéseiben, az önfeloldás ('az én, amely elveszíti magát a nyelv játékában'), mindig a halál árnyékában - , akkor arra a következtetésre kell jussunk, hogy az osztrák irodalom ebben az évszázadban mindig is 'posztmodern' volt." (Bartens) S ha ehhez az alapvetõen súlyos e századvégi kijelentéshez hozzáillesztjük Mach és Mauthner múlt század végén megfogalmazott tételeit az 'én' tovatûnésérõl és a 'nyelv' valóságreferenciális értékvesztésérõl, valamint Hofmannsthal Mach hatására megfogalmazott Chandos-levelét, melyben bejelenti az 'egészben való gondolkodás' képtelenségét és Rilke Nyolcadik duinói elégiáját a 'szétesés' állapotáról, olyan paradigmatikus elõfeltevés-rendszert kapunk, mely elegendõ 'egzisztenciális rettenetet' és két század közötti 'játékteret' biztosít a már e nemzet, nyelv és állam feletti 'hagyomány' keretein belül "járó" és gondolkodó 'osztrák' regényíróknak.
Hagyomány nélküli hagyomány
Mach olyan, a már elõzõ századforduló
osztrák impresszionizmusát is támogató érzékelés-válság-elméletet
fogalmazott meg, mely szerint az érzékelhetõ jelenségek
és dolgok nem egy 'szükséges' rend szerint, hanem a
mindenkori nézõpont függvényének tetszõlegesen
szubjektív kapcsolatrendszerében tárulnak fel. (Nyíri)
Csak érzetek léteznek, színek, hangok, hõmérsékletek,
melyekhez nem ok-okozati erõkkel kapcsolódnak terek és
idõk, belõlük pedig hangulatok és érzések
hozzátapadásával nyelvi emlékképek lesznek.
Utóbbiak konstruálnak meg egy tünékenysége
következtében is csupán viszonylagosnak nevezhetõ
'ént'. Az én annyira kitágítható, hogy
az egész világot magába képes foglalni. A depressziós
állapot viszont összezsugorítja az ént, falat
emel az én és a világ közé. Az 'én'
külvilágtól elválasztó határa változik.
Az 'én' önmagában nem rendelkezik egyértelmû
'határvonallal'. A 'határ' bizonytalan, és önkényesen
arrább tolható. Az 'én' ki van szolgáltatva
önnön érzeteinek, melynek szubjektumfüggõ
összefüggésrendszere alkotja meg magát az 'ént',
s az 'énen' keresztül a világot. Az énvesztésnek
ez a metafizikai kifejezése, ahogy Mauthner ugyancsak múlt
század végi nyelvkrízis-elmélete sem, vagy
Schmidt-Dengler e századvégi nézõpontjából
a századelõre helyezett elbeszélés-problematikája
sem felelt még meg a kor szélesebb elváráshorizontjának.
Mach és Mauthner filozófiai, illetve Hofmannsthal, Rilke,
Musil szépirodalmi diskurzusban nyelviesült léttapasztalatai
egymástól független, izolált, szubjektumkioltó
rendszerekben megelõzték a posztmodern populáris és
interszubjektív negativitását. Mauthnert többek
között egy Wittgensteinnek kell újraírnia ahhoz,
hogy tudomást szerezzen a 'világ' a már egyszer elhallgatott
'hallgatás álláspontjáról'. Pedig Mauthner
is megfogalmazta már, hogy gondolkodás nem létezhet
beszéd nélkül, hogy a gondolkodásnak periférikus
a léte, mert csak a beszéd létezik, semmi más.
S e beszéd - maga a nyelv - csak a magyarázatot felfüggesztõ
leírás funkcióját láthatja el, eszközként
nem alkalmas a világ megismerésére. A nyelv kényszerítõ
játékszabályokkal hat az egyre nagyobb számú
játékosra, de a világon változtatni vagy azt
megérteni nem "akarja".
Ez a századfordulós és század eleji,
egyébként igen sokszor idézett és újraírt
történet azért fontos, mert a 20. század második
felének 'osztrák' regényirodalmát éppen
e hívószavak töltötték fel energiával,
miután a század elsõ felének nagy regényirodalma
(Kafka, Musil, Broch, Rilke) a külsõ világ válságára
a belsõ válság, az eltûnni kezdõ személyiség
túlélési kísérleteire keresett mértéktartó
megoldást. Ebben az alapvetõen egzisztenciális meghatározottságú
kérdés-válasz sorozatban a 20. század végére
Bachmann, Bernhard, Handke, Menasse és Ransmayr fogalmaztak meg
érvényes álláspontokat. Mindannyiukra elmondható,
hogy az 'ént' egyenesen a világból kioltódott
állapotában tárgyalják, semmiféle kiutat
már fel nem mutatva: Bachmann Mach és Mauthner után
szabadon a falba lépteti hétköznapi nyelvbabonától
fuldokló 'énjét', vagy a nyelv elhallgatását
a test elvéreztetésével szimbolizálja, Bernhard
hideg és logikusan felépített nyelvlabirintusaiban
omlasztja szét szubjektumait, Handke egyszerre kínál
mintát a nyelvbabona vagy a hétköznapi nyelvszituáció
lét- és lényegtelenítõ processzusaira,
s a világ érzékelhetõségének
és olvashatóságának rendkívül szubjektív,
talán épp Mach érzékelési irritációját
poétikává emelõ összefüggésrendszerére,
Menasse az összefüggõ gondolkodás és elméletalkotás
beszédbeli alapozottságát és annak rejtetten
gyilkos voltát ábrázolja a világ tulajdonságnélküliségében,
s kiüti a másolattal a szót Mauthner kezdeti meghatározottságából
is, Ransmayr pedig újra világ-egészekbe, nárcisztikus
nyelvi jelölõrendszerekbe ágyazza a világ olvashatatlanságának
és az azt ha vakon is, de legalább olvasó szubjektumoknak
az egzisztenciális rettenetét. Ezekben a 'mindenkori utolsó
világokban' az eltûnõ protagonisták a világot
még egyszer, utoljára szövegként igyekeznek megérteni,
és szöveggé igyekeznek alakítani. A ma már
hagyományként tételezhetõ 'századelõs'
Kafka-Musil-Broch-Rilke szerzõi névsorhoz hasonlóan
az újabb 'századvégiek' is nekifeszülnek felelõs
diskurzusaikban a pusztító Történelemnek, a világot
töredezettségeiben is újramesélik, miközben
az 'én' és a 'világ' közti határt rendszeresen
és önkényesen, a Történelemnek megfelelõ
tapasztalatok hatására eltolják, hogy lebegõ,
Ausztria-feletti regénytereket absztraháljanak. Szövegeik
ezen a 'századnyi' egzisztenciális terrénumon olvashatók
egymásra, miközben nyelvi episztéméik a legmesszebbmenõkig
elválnak egymástól.
Az osztrák könyvespolc 'története', azon
belül is a szubejktumkioltó és lét(f)elfedõ
regényé azonban több 'törésvonalat' (hagyományalakulást
és visszaírást, történetkioltást
és diskurzusváltást) is a magáénak mondhat.
Virtuális kezdõpontját, a 19. századi 'lassú'
regényirodalom osztrák magányosát, Adalbert
Stiftert öndefiníciós és kanonizációs
nézõpontokból rendszeresen újrainterpretálják.
A 'valós valóság' leírásának
poétikája, a legapróbb részletek regisztrálása
- sokak szerint unalmas materializmusa - a körülöttünk
lévõ dolgok egzisztenciájának megragadhatóságát
és megörökítését célozza a
valóság múlékonyságával szemben.
(Sebald) A stifteri objektivizmus a dolgok tartósságának
reményét veti fel, miközben láthatóvá
teszi bennük az idõ omlását. A Hochsommer (1857,
Nyárutó) elbeszélõmûvészete a
dolgok utolsó katalógusa, mert minden benne, az elbeszélésben
jelenik meg - a halál ill. az örökkévalóság
aspektusának bevonásával. Egy szekularizált
mennyország víziója, az idõk végén
eljövõ apokalipszis spekulációmentes és
terjedelmes irodalmi szimbolizációja. Stifter ezzel elsõként
szólítja meg az utolsó világok mindenkoriságát.
Az 'osztrák' irodalom virágkorának szerzõi
(többek közt Bernhard, Handke, Rosei, Schutting) pedig nem is
a monarchikus hagyományokat szisztematizáló Grillparzert,
vagy a századforduló pszichoanalitikus és nárcisztikus
világképteremtõit (Schnitzlert, Hofmannsthalt) tekintik
hivatkozható elõdöknek, hanem a dolgok és a világ
leírásában érvényes beszédmóddal
rendelkezõ Stiftert.
Ausztria (és a Monarchia) dekoratív és muzeális
századfordulójának globális értékválsága
(még ha nem talált is az újabb beszédmódokban
hagyománytalajra) két, ugyanazon probléma és
ugyanazon kulturális anyag egymástól ellenkezõ
kiindulóponttal és eredménnyel záruló
megvalósulásában mutatható ki. Schnitzler és
Hofmannsthal a morális-tudományos és esztétikai
szembeállításából indulnak ki. Míg
Schnitzler gyakorló természettudósként a morális-tudományos
apai örökséggel a háta mögött veti bele
magát az ösztönök ébredésének
vizsgálatába, addig Hofmannsthal apai örökségként
az arisztokratikus-esztétikait hozza magával. Mindkettõjük
válasza az, hogy a polgári és nemesi hagyományok
közötti asszimiláció az esztétikai kultúra
segítségével nem jöhet létre. Schnitzler
legfontosabb regénye, a Der Weg ins Freie (1908, Út a szabadba)
a mûvelt bécsi ifjak nemzedékének arra a kétségbeesett
kísérletére utal, hogy kiutat keressen valamilyen
kielégítõ személyes életforma felé,
miközben minden szereplõt eltérít, teljesen kifordít
valódi énjébõl, bizarrá teszi a társadalom
egészének örvénylõ forgataga. (Schorske)
Schnitzler határvidéket ábrázol figuráival
és társadalmi meghatározottságának irodalmi
megfogalmazásával, félúton a hagyományos
értékek iránti újraéledt vonzódás
és a modern társadalmi és pszichikai valóság
tudományos látásmódja között, mely
látásmód az értékeket használhatatlannak
tünteti fel. Hõsei nem tragikus alkatok, mert ellentétes
választási lehetõségek közül (arisztokratikus
bölcsesség - polgári észelvûség,
kacérkodás - szerelem, játék - munka stb.)
nem tudnak felelõsséggel választani. Mintha Musil
tulajdonságok nélküli embere, a lehetõségérzék
erkölcsi korlátoltsága vagy Menasse entweder und oder
identitás-modellje elõlegezõdne meg Schnitzlernél.
Éppen újrafelfedezett Traumnovelle (1926, Tágra zárt
szemek. Álomnovella) címû mûvében a hagyományos
kultúra nyomorának megpecsételésére
az ösztönvilág freudi típusú irodalmi megközelítése
a legalkalmasabb. Az Álomnovella látszólagos felszíne
alatt ugyanakkor egy dekadens életvilág dekadens hûtlensége
és halála szimbolizálja a hagyományos erkölcsök
és értékek tarthatatlanságát.
Hofmannsthal a haldokló morális és politikai
hagyományt az arisztokratikus múlt feltétlen tiszteletébõl
próbálja újjáéleszteni a mûvészet
mágikus erejével. Szépségkultusza ugyanakkor,
melyet az õt körülvevõ kultúra a mindennapok
világából való puszta menekülésként
fogott fel, egy másik világ felé mutat - az irracionális
megfoghatatlan övezete felé. (Schorske) Innen ered Hofmannsthal
egységesítõ poétikája: miután
a modern társadalom és kultúra pluralisztikus, összefüggéstelen
és irány nélküli, már kérdés,
hogy az összevisszaságnak e teljességgel irracionális
tömege milyen mértékben foglalható rendszerbe.
A költõnek kell ugyanis összeillesztenie a korszak szétszórt
elemeit, és neki kell létrehoznia köztük a 'vonatkozások
világát'. Egyetlen, nem véletlenül töredékben
maradt regénye, az Andreas alcíme is utal mindennemû
részleges látás ilyen egyesítésére
(Az egyesültek), a vonatkozások világának megteremtési
kísérletére, melynek végsõ töredékessége
az egységesítõ szemlélet kudarcának
bejelentése.
Schnitzler és Hofmannsthal egy érzéki és
nárcisztikus életvilág oppozicionális diskurzusának
megteremtõje. Az általuk észlelt vákuum jelzése
mûveikben még nem jut el sem a parabolikus, sem az analitikus
megközelítésig. Megmutatták viszont a lélek
és a szépség felszíni harmóniájának
törékenységét. Az újabb paradigmaváltásnak
a való világ válságát már a regény
válságával kellett szembehelyeznie.
A Monarchia válságában és kudarcában,
mi több, egy általános értelemben vett értékválság
kontextusában találhatjuk azokat az 'osztrák' szerzõket
és mûveiket, akik nem csupán egy szükséges
referenciatöbblettel rendelkezõ monarchizáló/osztrákozó
olvasatnak engedelmeskedve, de beszédmódjuk és világlátásuk
sajátosságai következtében a zmegaci európai
regénykategórián belül is jelentõs poétikai
vívmányokat mondhatnak magukénak. Rilke, Kafka, Musil
és Broch epikájának közössége (Széll)
abban a határhelyzetben mutatható ki, mely a sokat emlegetett
Ausztria-mítosz és társadalmi-politikai látszat-megvalósulása
feszültségében gyökerezik. A szubjektum és
a világ közti megváltozott viszonyrendszerben, ahol
relativizálódik igazság és megismerés,
önként adódik az epikai kifejezésrendszer "válsága"
is. (Széll) Rilke, Kafka, Musil és Broch egyaránt
ahhoz a régi kulturális 'felépítményhez'
kapcsolódnak, melynek muzeológiai tarthatatlanságát
és hiteltelenségét kénytelenek még a
rendszeren belül is sajátlagosan új kifejezõeszközök
és -formák segítségével leírni.
A történelem - válságbirodalmakat nem kímélõ
- centrifugális mozgása és az általa kialakult
léttapasztalat analízise a regényformák újabb
és újabb változását feltételezi.
Mindegyiküknél egy-egy hõs tört észlelései,
válságos élményei, gondolatai, kérdéses
jelentõségû kísérletei és elkerülhetetlen
kudarcai révén tárul fel az a 'látszat-világ',
amely ténylegesen is csupán látszatvilágként
tételezhetõ, de leleplezésével megmutatható
a regényen túli reális világ is. S e világon
túl - a regények tapasztalata szerint - még megkereshetõ
az az állapot, "amelyben jobban eligazodhat, tehát végeredményben
emberhez méltóbb életlehetõségekre találhat
a kor embere." (Széll)
A valóság válságának olyan
motívumát olvashatjuk össze e nagyon is különbözõ
regényekbõl (Rilke Maltéja, Kafka két regénye:
A per és A kastély, Broch Alvajárók-trilógiája,
Musil Törlesse és Tulajdonságok nélküli
embere az osztrák regénypolc e részének legmeghatározóbb
darabjai), mint a nagyváros nyomorának és nyomasztó
légkörének determináltsága, melyben szükségszerûen
artikulálódik a nagyvároson és a vele párhuzamba
állítható modern lét szövevényein
való "keresztüllátás" igénye. A technika
által meghódított világ és intézményrendszere
személytelenné válik, az eltömegesedés
jelensége, amelynek az az "üzenete", hogy az egyén mindinkább
képtelen a világgal, a világ meg a személyiséggel
kommunikálni, egyre nagyobb méreteket ölt, az élet
elgépiesedik, s mindezzel együtt az én fokozatosan elveszíti
értékét. Az elmagányosodás, az elidegenedés,
a közömbösség, az emberi kapcsolatok degradálódása
mind az én életképtelenségéhez járulnak
hozzá. Musilnál a társadalom abba a stádiumba
jut el, ahol már minden lehetségessé válik.
Mert semmi sem valószínûtlen ott, ahol a legfõbb
viszonyítási érték hiányában
felbomlott az igazságosság és az erkölcsi érzék
biztonsága. A Törless iskolaévei (1906) címû
regényének fõhõse a számtanórán
döbben rá, hogy a négyzetgyök mínusz egy
irracionalitása megrendíti a tudomány iránt
táplált hiten túl a világ értelmes elrendezhetõségébe
vetett hitet is, ha még a számok látszólagos
rendszerszerûségébe is betör az imaginárius.
Broch Alvajárókjában (1930-32) az élet egészének
szétbomlását követi egészen az egyes egyedek
valóságának széthasadásáig. És
mindeközben a mindenkori hõsnek meg kell birkóznia nemcsak
a valóság ilymértékû széthasítottságával,
de önmaga ambivalenciájával is. Malte Laurids Brigge
(1910) Rilkénél naplófeljegyzéseivel önmagában
folytat beszélgetést, izolálódik. Broch Pasenowja
az Alvajárók 'romantika' részében a katonai
egyenruhában találja meg az egyetlen biztosnak hitt egzisztenciális
fedezéket. Musil A tulajdonságok nélküli ember
(1931-1957) címû befejezetlen regényóriásának
Ulrichja úgy érzékelteti az ember hasított
állapotát, hogy az ember csak akképp kerülheti
el az állapotától való elborzadást,
ha a szabadságon lévõ hivatalnok, mondjuk, nyaralásra
tartogatja egyik tudatállapotát, míg hivatalnokoskodásra
a másikat. Mégsem csupán a válságot
tudatosítják e szerzõk, de kiutat is keresnek a válságból.
Musil Ulrichja homonkulusz-ember, a lehetõségek tárháza.
Broch azt sugallja, hogy az ember a világban való helyes
tájékozódása érdekében nem mondhat
le arról sem, hogy a ráció segítségével
fáradozzék az egész valóság jelenségeinek,
köztük saját nem racionális vonatkozásának
folytonos megközelítésén, de ugyanúgy
óvakodnia kell az utóbbi elsatnyulásától,
elnémításától is, hiszen az a valósággal
való természetadta kapcsolatainak még további
redukálásához vezet. Kafka az ember eredendõ
bûnösségének tudja be a dolgok leválását
a természetes emberi viszonyulásokról, s a fogalmak
egyre erõtlenebbé és elégtelenebbé válását.
Kafka minden egyes mûve ennek a bûnbeesésnek a parabolisztikus
körüljárása. Rilke pedig izolált Énjében
próbál megoldást találni: a széthullott
világot saját lelkében próbálja újraértelmezni
és felépíteni.
E problémafelvetés formai megoldásai hasonulnak
magához a témához. Töredékesség,
befejezetlenség, a cselekményesség redukciója,
esszészerûség, belsõ monológ, a gondolati
absztrakció folyamata és tartalma válik a mûvészi
ábrázolás tárgyává, valamint
az idõ viszonylagossága. Mindebbõl következik
tér-egyén-esemény rögzíthetetlensége,
az elbeszélõi perspektívák váltogatása,
a 'hõs' pedig annyiban válik érdekessé, amennyiben
tudatában, érzelmeiben és tetteiben lecsapódik
és kifejezésre jut a kor viszonylatainak bonyolultsága
a 'vita contemplativa' szintjén a 'vita activá'-val szemben.
(Széll)
Restauráció versus kísérletezés
A háború utáni osztrák irodalom alakulása
kétpólusú modellben írható le. (Weiss)
A németországi Gruppe 47-hez hasonló, fiatalabb és
idõsebb írónemzedék közti feszültségmezõt
biztosító újrakezdés Ausztriában nem
létezik. A "nagyok" vagy meghaltak már, vagy a háború
befejezését követõen nem tértek vissza
Ausztriába. Míg Németországban politikai, gazdasági
és szellemi fordulópont következik be, addig Ausztriában
több-kevesebb súrlódással egymás mellett
élnek és mûködnek a különbözõ
írógenerációk egészen az ötvenes
évek közepéig. Ezzel alapvetõen megkérdõjelezõdik
az 'osztrák irodalom' 1945-tõl számított 'önálló'
története. A helyzet felemás, s szimptomatikus is, hogy
a már majdnem hetven éves Heimito von Doderer az avantgárd
irányultságú Bécsi Csoport doyenjeként
szerepel a nyilvánosság elõtt. A korszak másik
jellegzetessége az 'altösterreichisch' összefüggések
továbbélése és hatóelve: törésmentesen
viszik tovább a modern regény szellemiségének
megfelelõ hagyományt, amely sikerrel szorítja vissza
a fiatalabb nemzedék metaforikus és szürreális
beszédmódjának meghonosodását. Ennek
következtében kényszerül kerülõ útra
Paul Celan, Ingeborg Bachmann, Ilse Aichinger, akik a Gruppe 47 meghívására
és ottani sikereik elkönyvelése után térnek
csak haza, Ausztriába.
Az ötvenes éveket ezért elsõsorban
a régi és az új Ausztria közti irodalmi összefüggések
(re)konstruálása jellemezi. S ebben Doderer A Strudlhof-lépcsõ
(1951,), a Die Dämonen (1956, Démonok) és A slunji vízesés
(1963) monarchikus regénytömbjeivel mutatja fel a követendõ
példát. A visszanyert tradíciót jelképezik
e regények: a régi Ausztria jelenlétét és
a totális (univerzális) regény koncepcióját.
Az egysíkú tradicionalizmusban a hatvanas évek
Bécsi Csoportja valamint az attól független, bár
vele néha mégis azonosított H. C. Artmann szívós
jelenléte eredményez lassú módosulást.
Kialakul a kétszólamúság: 'felépítmény'
és 'underground' irodalom konszolidációja. A radikális
szervezõdések és a Bécsi Csoport (Konrad Bayer,
Oswald Wiener utóéletében is jelentõs) heppeningjei
és nyelvjátékot, dialektust ûzõ írásmóduszai
mellett ez a következõ szerzõknek és mûveiknek
tudható be: Hans Lebert erõsen szimbolikus, az (el)hallgatás
történelmi tapasztalatát elemzõ regényének
(Die Wolfshaut [1960, A farkasbõr]), Bachmann ugyancsak háborús
élményekben, határszituációkban és
korszakfordulókban egzisztáló elbeszéléskötetének
(Das dreißigste Jahr [1961, A harmincadik év]), Albert Paris
Gütersloh Joyce és Musil tömbjeihez hasonló, definiálhatatlan
és "értelmezhetetlen" regényének (Sonne und
Mond [1962, Nap és hold]), Bernhard elsõ "negatív
honregényének" (Frost [1963, Fagy]), Marlen Haushofer feminista
célzatú és történetkioltó könyvének
(Die Wand [1963, A fal]), valamint Handke elsõ kísérleti,
szubjektumkioltó, az érzékelés és az
olvasás megbízhatóságát kétségbevonó
szövegének (Die Hornissen [1966, A lódarazsak]). A tradicionalista-kísérleti
kettõsség mindkét folyóban alaposan megfürdött
tipikus alakja ugyanakkor Gerhard Fritsch volt. Miközben a Moos auf
den Steinen (1956, Moha a köveken) az elvárt hagyományrendbe
illeszkedõ, a Monarchiát nosztalgikusan felidézõ
sikerkönyvvé lett, addig a majdnem tíz évvel
késõbbi, a látens ausztrofasizmust leleplezõ
Fasching (1967, Farsang) címû, ugyancsak "negatív honregénynek"
aposztrofált könyvét agyonhallgatták. Menasse
1995-ös újraolvasására volt szükség
ahhoz, hogy Fritsch életmûve újra napirendre kerülhessen
az osztrák germanisztikai diskurzusokban.
A hatvanas-hetvenes évek elbeszélésmûvészetében
beállt fordulatot funkcionális vonatkozásában
érdemes értékelni. A kísérleti irodalom,
illetve az azt túllépõ Bernhard- és Handke-féle
elbeszélésellenesség polemikus értelmû,
hiszen nem az elbeszélésnek vetettek véget a szerzõk,
hanem az elbeszélés speciális formáinak megmutatkozására,
a diskurzus hogyanjára helyezték át a hangsúlyt.
Végleg véget vetni az elbeszélésnek nem lehet,
a fentebb sorolt szerzõk esetében ugyanakkor már minimális
cselekménymodellrõl sem eshet szó, az olvasó
figyelme sokkal inkább az elbeszélõmódra terelõdik,
mintsem a regény esetleges "történetére". Általános
szinten - és szisztematikusan - a fentebbi szövegekben mutatkozik
meg leginkább az az újabb igényû leszámolás,
mely az irodalmat mint kvázi valóságreferenciális
megfelelést kívánja társadalmi-politikai megterheltsége
alól felszabadítani. Handke külön támadása
1966-ban a princetoni Gruppe 47 ülésén, ahol az új
realizmusba és az engagement-ként értelmezett németországi
irodalomfelfogásba vetett hitet "leimpotenciázza", ugyancsak
mutatja a radikális irodalomértés felülvizsgálatának
szükségességét. Az osztrák "új"
"regény" hírnevét a valósággal szemben
felülírt elméleti beágyazottság, a klasszikus-realista
hagyománnyal való szakítás, a mûvészetek
saját valószerûségének elõtörése
és a mimézissel szembeni poiesis hangsúlyozása
biztosítja.
E "paradigmaváltás" után következnek
be az "új érzékenység" vagy "új szubjektivizmus"
címszó alá sorolt, egykori radikális voltukat
személyes történetekbe transzformáló szerzõk
furcsa, állandó önkontrollal rendelkezõ, absztrakt
síkon elmozduló én-történetei. Handke
a Wunschloses Unglück (1972, Vágy nélkül boldogtalan),
Innerhofer a Schöne Tage (1974, Szép napok), Bernhard Die Ursache
(1975, Egy okkal több), Canetti a Die gerettete Zunge (1977, A megõrzött
nyelv), Wolfgruber a Niemandsland (1978, Senkiföldje), Winkler pedig
a Menschenkind (1979, Embergyerek) címû regényeikben
- az említett regényírói módosulások
és kondíciók hátterében - saját
koncepció szerint dolgozzák fel az "osztrák" gyermekkor
élményeit. A hetvenes évek legfontosabb munkái
szinte kivétel nélkül én-konstrukciók
és emlékezés-újraírások a nyelv
kritikus felülvizsgálatán keresztül. Az én
természetesen már nem feleltethetõ meg teljes értékû
szubjektumnak, majd mindegyikük a nyelvbe és kultúrába
ágyazottság foglyának tekinthetõ sérült,
nem teljes értékû individuum. Ha a Rilke-Kafka-Musil-Broch
vonulat hõsei csupán a bennük lecsapódó
és megmutatkozó "világmozgás" hordozói
voltak, akkor a hetvenes évek ún. absztrakt-realista én-történetei
már üressé lett foglalatként a nyelvvel és
a nyelvi gátakkal töltik fel a maradék ént. S
ha a nagy elõdök még felmutatták, s elemezték
az én és a világ sérülékeny viszonyrendszerét,
a most kanonizálódó szerzõk és mûveik
esetében e humanista részfeladat teljes mértékben
kioltódik. Ez pedig egyértelmûen az osztrák
elbeszélõirodalomban bekövetkezett negatív pozicionálásnak
köszönhetõ.
A nyolcvanas években e szerzõk, a felépítménybe betagozódott másodgenerációs underground-szerzõk, megírják életmûvük legfontosabb, legteljesebb, némileg visszahagyományozott darabjait. (Zeyringer) Miközben a harmadik nemzedék az elõzõk által kivívott valóság kontra mûvészet eredményeképp (többek közt és értékálló irányultságok szerint) a Bernhard-féle beszédmódot alakítják tovább (Jelinek, Kofler, Fian), vagy a zmegaci kategóriát - az irodalom különös igézetének irodalmát - teljesítik be (Handke, Ransmayr), vagy a fenti módosulások figyelembevételével újdokumentarizmust teremtenek (Hackl), vagy a mûvészet szabad asszociációs regiszterén játszanak (Mayröcker), vagy különleges nyelvi episztéméket teremtenek (Fritz) stb. Csendesen "posztmodernizálódik" az osztrák regényirodalom nyolcvanas évekbeli szakasza. Kevesebb jelentõs szerzõ - kevesebb jelentõs mû. Schmidt-Dengler a nyolcvanas évek reprezentánsait a következõ szerzõkbõl állítja össze: Gerhard Roth Ausztria hétköznapi megtapasztalhatóságát keresi (Der Stille Ozean [1980, A Csendes óceán]), Josef Winkler a vidéki nyelviesülés és testiség dialogicitását írja (Muttersprache [1982, Anyanyelv]), Elfriede Jelinek a nõi szexuális identitás anyakomplexusokkal teli zavarait ábrázolja (Die Klavierspielerin [1983, A zongoratanárnõ]), Mayröcker az elbeszélést kioltó, ugyanakkor metaforikus energiákat felszabadító prózatereket alkot Friederike Mayröcker (Reise durch die Nacht [1984, Utazás az éjszakán át]), Thomas Bernhard újabb esztétikai fordulópontot jelent be (Alte Meister [1985, Régi Mesterek]), Peter Handke ellenben az elbeszélés jogait helyezi vissza egy sajátos koncepcióban (Die Wiederholung [1986, Az ismétlés]), Christoph Ransmayr a tökéletes széteséssel fenyegetett világnak nekifeszülõ elbeszélés lehetõségeit mutatja fel (Die letzte Welt [1988, Az utolsó világ]), Werner Kofler pedig groteszk történetekben számol le azzal az Ausztriával, amely mindenfajta meggondolás nélkül képes volt "barnaszínû" múltját "kékegû" jelenébe konzerválni (Hotel Mordschein 1989). Összességükben is teljes mértékû pluralitást teljesítenek be e mûvek, ahol nézõpontok, beszédmódok, témák és formák olyan mennyiségi értelemben vett gazdagságot jelentenek, hogy az általuk meghatározott mûvek már semmiféle közös kalap alá nem vonhatók. Legfeljebb egymás közti virtuális dialógusok tételezhetõk - ami már a korábbi állapotokat is sokkal inkább jellemzi -, a mûvek és szerzõi poétikák abszolút autonómiájára helyezve a hangsúlyt.
Ezredvégi történetek
A kilencvenes évek sikerszerzõinek - Josef Haslinger,
Michael Köhlmeier, Christoph Ransmayr, Robert Schneider - befogadástörténete
már azt a kérdést feszegeti, vajon az irodalom - és
különösen a regényírás - nem válik-e
egyre inkább kiszolgáltatottá a kiadói formatervezés
és az eladási listák generálta elvárásrendszer
következtében. "Pusztán narrátorok" kontra "nem-csak-mesélõk"
kategóriái osztják fel az egyébként
átláthatatlan gazdagságú - tömegtermeléses
és hamar kihunyó - regénytermés alapját.
(Zeyringer) A németországi mintájú, Patrick
Süskind és Sten Nadolny által sikerre vitt recept kritizálódik:
olvasható, cselekményes történetekrõl,
jól megírt, éppen ezért gyanús bestsellerekrõl
szól a legújabb, összmûvészetként
jelentkezõ fogyasztói irodalom. Elfedve azt a történeti-poétikai
tényt, hogy Köhlmeier mind a felfedezõ, mind az antik
mitológiát újradolgozó regényeivel -
többek között - Ransmayr elsõ két regényét
majdhogynem párhuzamosan másolja le. Az 1988-as Platz der
Helden (Hõsök játszótere), melyet a kritika akkor
még igen nagy lelkesedéssel fogadott, egy grönlandi
expedíció hányatott kalandjait próbálja
rekonstruálni - új kalandregény fikció és
dokumentatív valóság kijátszásával.
A Die Schrecken des Eises und der Finsternis (A jég és a
sötétség rettenetei), Ransmayr 1984-es regénye
mint pretextus meg sem említõdik a recepcióban. Ugyanez
a helyzet Köhlmeier napjaink dologi eszköztárával
körülírt antik regényeivel, a Telemach-hal és
a Kalypsóval. Az utolsó világ ransmayri sikere kódolatlanul
is létezik a továbbírhatóság - minõségileg
alacsonyabb - sikerorientációjában. Az, hogy Robert
Schneider a Schlafes Bruderrel (1992, Álomnak testvére) a
honregény újracselekményesített változatát
viszi sikerre, nem csupán a hagyományos, 19. századi
regény kontra posztmodern tapasztalat ugyancsak alacsonyabb rangú
megteremtésére irányuló kísérlet,
de itt kiadói reklámhadjáratról is szólni
kell, valamint arról, hogy a kísérletezõk által
puszta struktúrává változtatott anti-honregény-mûfaj
mégiscsak visszaszerzi naiv álca mögé rejtett
"együgyûségét". Haslinger és Ransmayr 1995-ben
megjelent regényeivel jóval több esztétikai és
erkölcsi, ha nem politikai kérdés vetõdik fel.
Az Opernball (Operabál) az osztrák (bécsi) farsangi
hagyomány, a médiavilág kompromittálhatósága
és sérülékenysége, valamint a látensen
élõ újfasizmus háromszögellésébe
helyezi "kolportázs-szüzséjét". A Morbus Kitahara
pedig maníros történetmesélésével
és túlhajtott nyelvépítkezésével
sérti az "olvasás iskolájának" vonulatába
kinevezett, nem pusztán mesélni vágyók, esztétikai
hermeneutikára törekvõk ennélfogva csak a vájt
fülûeknek szóló regénymûvészetét.
Elbeszélõi leckék haladóknak - Mayröcker
és Fritz ellenpontozódik a négy sikerregényíróval.
Az olvasói megszokások további kijátszásáról,
iseri értelemben vett olvasói munkáról, a mindenkihez
szólni tudó regényirodalom el nem fogadásáról
tesznek tanúbizonyságot azok, akik nem egyszerûen mesélni
kívánnak, de hermetikus és nyelvközpontú
világukban elhatároltságot és mûvészi
autonómiát jeleznek mindenfajta külsõ érintés
és befolyás ellenében. Miközben Haslinger elég
szarkasztikusan arról beszél, hogy az irodalmi provokációk
ideje lejárt, könyvet vásárolni és olvasni
két különbözõ dolog, egységes mûvészetfelfogásról
ne beszéljünk, az pedig meglehetõsen bizonytalanná
vált, hogy az irodalom egyáltalán irodalom-e.
Ebben az újra álságossá változott
(irodalmi) mulatságban Franzobel, Franz Josef Czernin és
Raoul Schrott "regényei" keltenek közhangulatot. A kilencvenes
évek második felében egyrészt legitimmé
válik a világmûvészetet eredményezõ
fordítás "hamisíthatósága", másrészt
ironikus mesei-metafizikai terek nyitják meg az önreflexív
regényt. Schrott a Finis Terrae (1995) címû, négy
hangra (nyelvre és nézõpontra) komponált könyvében
egy ransmayri világvégi utazás ismétléseit
másolja egymásra. Eredeti útleírás fordítása,
hotelcímkékre írt enigmatikus jegyzetek, naplóbejegyzések
mondják el az idõben megsemmisülõ "történetet".
Schrott másik monumentális munkájában, a Die
Erfindung der Poesie (1997, A költészet kitalálása)
címûben (már a címadás is a ransmayri
poétikára utal) újraírja (esszé-elbeszélésben),
illetve újrakölti és újrafordítja (versben)
a modern értelemben vett líra alakulásának
(az akkád irodalomtól az európai középkor
végéig tartó) folyamatát és eredményeit.
Franzobel felnõtteknek szóló "meseregénye",
a Böselkraut & Ferdinand (1998) a komikus párosok hagyománya
szerinti roadmovie-t nyújtja nyelvjátékokkal teli,
az írás paródiáját célzó,
groteszken aktualizáló és kiforduló világszerûségében.
Czernin Anna und Franz (1998) címû könyvében az
arabeszk sokrétû hagyományát egyszerre ismételve
mesei, bibliai és filozófiai archetipikus motívumokat
variál és keresztez, amivel önmagában is, de
cselekményt és díszítményt egybemosó
utalásrendszerében is profán elbeszélések
labirintusát építi fel. Mindhárom szerzõ
"világhálója", "összmûvészete" már
a nyelven is túlmutató új multikulturalitásban
gyökerezik, melynek esztétikai velejárója kifejezetten
a cybertext dialógusában artikulálódik, virtuális
térbe mozdítva a könyvbe zárt én-forma
individualitásának és a lét(f)elfedésnek
"regényes" történetét. A második évezredben
- kitágított és végtelenített világvalóságukban
- a next generation osztrák szerzõivel tényleg: okosan
és vidáman lehet újabb kronotoposzokat meghódítani.
Mert ha igaz, akkor "az osztrák irodalmárokat a musili 'lehetõségérzék'
teszi képessé újra meg újra arra, hogy a fantázia
bevonásával vagy a mítosz visszahódításával
egyszerre meghaladjanak és megalkossanak egy olyan valóságot,
amelyet - éppen a harmonizálásra törekvõ
látens tendenciája miatt - nehéz pontosan megragadni."
(Bartens) A hypertext valóságának megalkotását
és vele az osztrák regénypolc tágítását
célozó elsõ kísérletek megtörténtek.
A 'Virtuális Osztrák Világok' könyvtár
elemzése azonban már (téridõben is) meghaladná
a 'mindenkori utolsó osztrák világok' fejezet kereteit
(nem beszélve arról, hogy nem ártana, ha nyitottságát
a kritikai diskurzus pillanatnyi várakozása is megelõzné).
Bibliográfia
BOMBITZ Attila
A Menasse-trilógia recyclinggal
Jelenkor, 1998. 1.
A világ metamorfózisa. Christoph Ransmayrról
Jelenkor, 1999. 6.
A határátlépés poétikája:
Peter Handke
Jelenkor, 1999. 11.
„Osztrák könyvespolc”
Magyar Lettre Internationale, 34
Bachmann szerint a világ
Mûhely, 2000.4.
BARTENS, Gisela
"Gyom a parkettában. Gondolatok a 80-as évek osztrák
irodalmáról”
In: Max Droschl, Szajbély Mihály (szerk.)
Ha belemarkolunk a pókhálóba
Droschl - JAK, 1993
BROCH, Hermann
Alvajárók I-II-III.
Jelenkor, 1998-99
MUSIL, Robert
A tulajdonságok nélküli ember
Kalligram, 1995
Esszék
Kalligram, 2000
BERNHARD, Thomas
Wittgenstein unokaöccse
Magvetõ, 1992
A menthetetlen
Európa, 1992
Egy gyerek megindul
Ab Ovo, 1992
Egy okkal több
Ab Ovo, 1993
Egy hátraarc
Ab Ovo, 1994
A túlélõ feljegyzései
Emberhalász, 1994
Nagy levegõ
Ab Ovo, 1994-5
Elkülönítés
Ab Ovo, 1995
Beton
Ferenczy, 1995
Korrektúra
Ferenczy, 1996
In hora mortis
Jelenkor, 1997
A színházcsináló
Palatinus, 1998
Régi Mesterek
Palatinus, 1998
„A világjobbító”
Magyar Lettre Internationale, 12
HANDKE, Peter
Végre egy kínai
Európa, 1989
Az ismétlés
Magvetõ, 1990
BACHMANN, Ingeborg
Három út a tóhoz
Európa, 1987
MAYRÖCKER, Friderike
Utazás az éjszakán át
Jelenkor, 2000
HASLINGER, Josef
Operabál
Magvetõ, 1996
„Házkutatás az elefántcsonttoronyban”
Magyar Lettre Internationale, 34
MENASSE, Robert
A regény kora
Jelenkor, 1995
A tulajdonságok nélküli ország (részletek)
Jelenkor, 1998. január
„A történet rövid, de örök”
Magyar Lettre Internationale, 34
RANSMAYR, Christoph
Az utolsó világ
Maecenas, 1995
A Kithara-kór
Jelenkor, 1998
A jég és a sötétség rettenetei (részletek)
Tiszatáj, 1999. június
Átváltozások - elbeszélések
Jelenkor, 1999. június
„Kivonulás az Ausztria-házból”
Magyar Lettre Internationale, 34
Négy beszéd
Fosszília, 2000/1.
JELINEK, Elfriede
A zongoratanárnõ
Ab Ovo, 1997
Kis csukák
Ab Ovo, 1998
SCHNEIDER, Robert
Álomnak fivére
Frames, 1996
HACKL, Erich
Sara és Simon
Magvetõ, 1998
WINKLER, Josef
„Anyamyelv”
„A keserû narancsok temetõje”
Tiszatáj, 1999. 6.
DONHAUSER, Michael
Kérvény a réthez
Jelenkor, 1994
FIAN, Antonio
Schratt
Cserépfalvi, 1994
NYÍRI Kristóf
A Monarchia szellemi életérõl
Gondolat, 1980
SCHMIDT-DENGLER, Wendelin
„Bernhardról”
Magyar Lettre Internationale, 17
SCHORSKE, Carl E.
Bécsi századvég. Politika és kultúra
Helikon,1998.
SZÉLL Zsuzsa
Válság és regény
Akadémiai, Budapest, 1970
Osztrák történetek
(Bombitz Attila szerk.)
Tiszatáj, 1999. 6.
Boldog Ausztria
Magyar Lettre Internationale, 3
Hogyan legyünk osztrákok?
Magyar Lettre Internationale, 17
Osztrák-magyar két jóbarát
Magyar Lettre Internationale, 34
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu