EVE-MARIE KALLEN: Élet és irodalom, ez a témánk mára. Szívesen beszélgetnék Önnel a legújabb könyvérõl. Magyarországon néhány hónapja van kint a piacon, Németországban még nem is jelent meg. „Harmonia caelestis” a címe, zenei hangzása van, van valami intonáció a címben, amit az olvasó rögtön megérez.  Az elsõ oldalakon aztán megmagyarázza, hogy egyik õsének egy zenetörténeti mûvérõl van szó, amelynek a címét egyszerûen átvette. Ebben a könyvben tematizálja hatalmas családját, mégpedig Esterházy Péteres módon, nevezetesen mozaikkövek formájában. Csupa mozaikköveket, hol kisebbeket, hol nagyobbakat helyez bele a tájba, és a végén létrejön egy kép, két részbõl álló kép. Összehasonlítom ezt a könyvet a korábbi könyveivel, és az a benyomásom, hogy alapjában véve elsõsorban mindig a családjáról ír, ennyiben ez egyáltalán nem novum. A „Kis magyar pornográfia”, „A szív segédigéi”, amely az édesanyja haláláról szól, és további megjelent írásai nemcsak a családjával foglalkoznak szûkebb értelemben - azzal mindenképpen en passant, mellékesen, máskor meg expressis verbis, centrálisan - de Magyarországhoz és a világhoz való hozzáállása általában is családias hozzáállás. Mi a véleménye errõl, valószínûleg tiltakozik ellene.
ESTERHÁZY PÉTER: Egyáltalán nem tiltakozom, mert eléggé igaza van abban, amit mondott. Van ez a konzervatív környezetem, ami a családot illeti. Az élet szót használta, amit mulatságosnak találok, de tényleg így van, hogy a konkrét életem egy családban játszódik, ez a környezet, amelyben élek. Van négy gyerekem és volt három testvérem, ez tehát egy nagycsalád, ebben telnek a napjaim. Természetesen a szobámban telnek, amely elég jól be van zárva, és amelybe csak bizonyos, jól meghatározott feltételek mellett szabad bejönni, és ez be is van tartva, mégsem vagyok egy távollevõ vagy egy vasárnapi apuka. Ez az a terület, amelyen az életem játszódik. Elég jól ismerem tehát, és furcsa módon nem is érzem magam rosszul ebben a környezetben. Furcsa módon, mondom, mert elméletileg ez alig mûködik, azt lehet gondolni, hogy négy gyerek mellett nincs az embernek nyugta, de én megtaláltam a nyugalmamat vagy azt, amire szükségem van, egyfelõl. Másfelõl aztán itt van nekem mint adottság ez az úgy nevezett történelmi família, ami azt jelenti, hogy a történelmet ezen a szemüvegen át is nézem, hogy tehát én tényleg ezt a két családot választottam a könyv tárgyául, mert egyébként valóban elõfordul egyik motívumként majdnem minden könyvemben, talán csak a Fuharosokban nem. Most arra gondoltam, élek ezzel a poétikai lehetõséggel, hogy a nevem azonos ennek a történelmi családnak a nevével.  Így történt.  Így jött létre egy családtörténet - ami persze nem az Esterházy-család krónikája, hanem azé a családé, amelyik ezzel a krónikával jön létre.
EMK: Tehát a család, amelyrõl beszél, többrétû dolog, részben azáltal keletkezik, hogy ír róla.

„a családregény mint forma gyanús nekem”
EP: Igen. Minden történelmi regény így dolgozik. Csak az megtévesztõ egy kicsit, hogy a szerzõnek ugyanaz a neve. A szöveg, különösen a második rész, játszik is ezzel a ténnyel fiktív és nem fiktív között, de persze fikció, csak a szöveg csinál úgy, mintha most az úgy nevezett igazságot kapnánk meg.
EMK: Állandóan használja az „édesapám” kifejezést a legkülönbözõbb emberekre, akik az õsei voltak, ez egy stiláris eszköz, amit alkalmaz. Hogyan kell ezt érteni?
EP: Ez egyrészt formális dolog, hogy az ember vesz egy szöveget, aztán kiveszi belõle az alanyt, és az alany lehet bármi, gyilkos, buszvezetõ, gyermekgyalázó, és ennek az alanynak a helyére helyettesíti be az „édesapám” szót. Akkor aztán kiderül, hogy az „édesapám” nagyon erõs szó, ezáltal olyan szövegek jönnek létre, amelyek ha jók és sikerültek, eljutnak egy határig, egy tabuhatárig, mert ezek az apatörténetek nagyon össze vannak fonódva a tabukkal a mi kultúránkban. Az apáról nem szabad beszélni. Ez aztán össze is zavarja az embert: ha minden „édesapám”, akkor õ nincs is. Ezt nem szabad csinálni, és ezt csinálja a könyv az elsõ részében. A másodikban aztán mégis mesél egy apáról, de számomra ez volt az elõfeltétele annak, hogy megírhassak egy történetet. Ehhez meg kellett csinálnom az elsõ részt, ezt a szétdarabolást vagy fragmentálást, ez egy mûfajnak is a feldarabolása. Egy úgynevezett családregény per definitionem nosztalgikus. Ezt a formát iróniával vagy viccel vagy nem tudom mivel nem lehet elintézni, ezzel nem lehet megszabadulni ettõl a rossz nosztalgiától. Véleményem szerint. Úgyhogy - azt gondoltam vagy azt gondolom - ezt a formát szét kellett szednem. Hogy egy divatjamúlt szót, a dekonstrukciót használjam, ténylegesen dekonstruálni nem könnyû, mindig marad valami, amirõl azt gondoljuk, hogy ez még mindig valami egység és ilyesmi. Tehát úgy igazán szétszedni, ez nehéz, és sok fáradságomba és munkámba is került. Végül aztán valahogy megcsináltam, szétszedtem és aztán összeraktam. Ez reflex nálam, szétszedni és újra összerakni. Ez a kettõ, azt mondanám, természetes reflexem.
EMK: Azt mondja, azt a tényt, hogy ezt a nevet viseli, költõi ösztönzésnek érezte.
EP: Ezt így veszem, ez egy lehetõség, és ez a lehetõség nincs mindenkinek adva. Ez egyrészt mulatságos, másrészt teher is, hogy ezt meg kell csinálnom. Azelõtt mindig nagyon szabadon választottam meg a könyveimet. Most azt gondoltam, hogy valami, amit feltétlenül meg kell csinálnom. Ahogy múltak az évek, ez az érzés egyre erõsebb lett. Mert azelõtt azt gondoltam: Ó, ilyet már csináltam. Van ez a Termelési regény, ami németül nincs meg, azt gondoltam, ezt ott már csináltam. Akkor 28 éves voltam, ezen már túlvagyok, gondoltam. D nem voltam túl.
EMK: Mennyi ideig dolgozott rajta, hány évig?
EP: Kilenc.
EMK: A Harmonia caelestisen kilenc évig dolgozott?
EP: Amikor a Duna-könyvet befejeztem, az 1990-ben volt, ezután 1991-ben már elkezdtem.
EMK: Eddig meg voltam róla gyõzõdve, hogy Esterházy Péter egyáltalán nem dolgozik, csak sziporkázik. Leül valahova és egyszerûen elkezdi, és ahogy leereszti a karját, minden csak úgy kiszalad belõle. Egy ilyen zsenivel van dolgunk.
EP: Na ja. Ülök az íróasztalomnál, mint egy bürokrata kilenctõl addig, amíg bírom. A prózaírás munka. Aki mást mond, hazudik. Ennek nincs is semmi köze a zsenialitáshoz vagy tehetséghez, sõt azt gondolom, hogy minél több valakinek a tehetsége, annál szorgalmasabban kell dolgoznia, hogy az mûködjön.
EMK: Mondana még valamivel többet ehhez a könyvhöz való viszonyáról? Már megállapítottuk, hogy a család témája Önnél mindenütt jelen van. Mióta íróként dolgozik, egyre-másra a legkülönbözõbb módokon tematizálta a családot mint olyat, és mindenekelõtt a saját szûkebb vagy tágabb vagy akárhogy megformált családját. Hirtelen az volt az érzése: Egyszer végre meg kell próbálnom nem egy történeti munkát leszállítani, hanem egy olyan munkát, amely különbözõ helyeken mélyebbre ás, és amely talán megpróbálja a kontextust ábrázolni, amelyben az Esterházy-család egyáltalán mûködött - hiszen ez valóban egy hihetetlenül fontos család volt Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia történetében, alig volt hozzá fogható - , hogy igazságot szolgáltasson ezeknek az embereknek, persze a maguk módján. Ön nem történész, nem is a fontos dolgok fölött könnyen átsikló ember, és egyszerûen papírra akart vetni valamit, ami a maga módján méltó a téma komplexitásához. Mi ment Önben végbe, hogyan dolgozott ebben a kilenc évben saját magán is?
EP: Az én megfontolásaim mindig gyakorlatiasabbak és kisszerûbbek. Ez azt jelenti, hogy elõször csak ezt az õrjítõen gazdag anyagot láttam. Mivel ez a család - hogy így mondjam idézõjelben vagy anélkül is - ennyire jelentõs volt,  azt is jelenti, hogy jól van dokumentálva. Nagyon sokat írtak róla, és ha az ember ennek utánamegy, utánaolvas, utánakutat, történetekhez és alakokhoz jut nagy bõségben. Ez olyan gazdagság, amit ki akartam használni.
EMK: Ennél az anyagnál egyszerre van kívül és belül?
EP: Minden anyagnál egyszerre vagyok kívül és belül, a saját életemnél is egyszerre vagyok kívül és belül, mert a saját életem is anyag. Errõl beszélni - ha az ember igazán õszinte - elég kellemetlen, hiszen ez nem normális, egy normális ember nincs kívül és belül, vagy kívül van vagy belül. Az én helyzetem azonban éppen ez a kint-is-bent-is-levés, mindazzal, amit íróként tennem kell. Íróként az ember mindig ebben a furcsa sem-semben van. Ezzel az anyaggal is.  Azt akartam mondani, hogy a tisztán történeti anyag mindig nagyon csábító. De egy regényhez valami más fontos. Egy regényhez a tényeket újra ki kell dolgozni, mindennek utána kell nézni, és aztán valóban mindent el kell felejteni, és ez nem könnyû, tehát ejteni, hogy aztán a fantázia segítségével valamit helyreállítsunk, és ez lesz aztán ez az igazság, a regény igazsága. Ebben a könyvben ezzel nagyon sokat és néha tisztességtelenül van játszva, hogy a regény igazsága talán egy darab másféle igazság is, mert egy ország története is el van mesélve, vagy Európa egy részéé, és egy háború utáni történet is el van mesélve, ami így még nem volt elmondva. Van benne tehát nem-irodalmi utalás is.
EMK: Ha az ember vesz egy történelmi anyagot és azt fontolgatja, hogy nagyon szeretne  írni egy életrajzot - a huszadikat vagy akár a századikat - Julius Caesarról; vagy ha vesz egy történelmi anyagot, ami egy család történetének anyaga, amihez az ember maga is tartozik - ez mégis egész más, nem igaz?
EP: Igen, ez egész más. Lépésrõl lépésre haladtam elõre, már amikor elõször láttam ezt az anyagot. És fölfedeztem valamit. Mert az ember föl is fedezhet valamit, amit a történészek nem fedeznek föl, valami apróságot, és ó, milyen szép is volna errõl írni. De aztán föl kell tenni a kérdést: Valóban érdekel ez engem, hogy hogy is volt az 1642-ben, amikor a üknagyapám ravaszul kijátszotta a bíborost? Fontos ez most nekem? Vagyok én egy történész, akarom én ezt most új megvilágításba helyezni? Akkor ezt mind nemmel kell megválaszolni: Nem, ez engem végsõ soron nem érdekel, de akkor: mit akarok, mi a legfontosabb, mit akarok most kidolgozni? És akkor jutottam egy apa vagy az én édesapám utólagos megformálására, mert ez érdekel, ez az ember érdekel engem. És így jutottam - mint látja, mindez elég egyszerû - ebbõl a gondolatból arra az ötletre, hogy valamennyibõl egy apát csináljak, ha tehát nem azt írom, hogy 1612-ben a nádor ezt és ezt csinálta, hanem ha azt írom, hogy 1612-ben édesapám leszállt a lováról, ez már érdekel engem. Akkor tényleg az én édesapámról beszélek, és akkor tényleg az édesapámról beszéltem, ahol, persze az én édesapám forma kérdéses, ami azért van, mert az én maga kérdéses.
EMK: Ez az érdeklõdése azzal függ össze, hogy  egy valódi felmenõjérõl van szó, vagy hogy csakugyan olyan elragadó ember volt? Izgalmas képet csinál ebbõl, ahogy ez az ember 1612-ben leszáll a lováról, tényleg ilyen ragyogó volt, és ez a pillanat egy igazi történés, vagy azt mondja: vérségi kötelékek kötnek hozzá, ez nem lehet más, csak érdekes?
EP: Ebben van valami mulatságos, ha az ember tudja, hogy harminc vagy háromszáz évvel ezelõtt valaki a rokona volt. Persze minden embernek vannak rokonai, akik harminc vagy háromszáz évvel ezelõtt éltek, csak nincs papír róla. Ez azért mulatságos. Az is kérdés, hogy más dolog-e azt a mondatot leírni, hogy 1612-ben egy szép délután, vagy azt írni: Ma délután. Minden könyvnél úgy van, hogy az ember csak írás közben jön rá, hogy mit akar, vagy merre tart. Az írás maga nem más, mint utánagondolni ezeknek a dolgoknak. Azelõtt benne volt az utánagondolás magának az írásnak is, de ezt most már nem akartam, ez már nem volt többé érdekes a számomra. Ezáltal sikerült a második részben mesélõsebbé válnom, mint amilyen egyébként vagyok. Mert különben nem vagyok egy nagy elbeszélõ.

„inkább egy pillantás, mint egy személy különbözõ szerepekben”
EMK: Lehetne azt mondani, hogy ennek a témának az egyik vonzereje abban volt az Ön számára, hogy a különbözõ ékkõlapokban tulajdonképpen mindig önmagát ábrázolja? Ön bizonyos értelemben az az Esterházy Péter, aki átlovagol az európai történelem több évszázadán, és ma visszatekintve szemlélheti önmagát. Ha XIV. Lajos családját venné górcsõ alá, amellyel véletlenségbõl nem áll ennyire rokonságban, ez más érzés volna. Tehát nem ez az író ego beszél itt? Nem errõl van szó?
EP: Lehet, hogy így van. Szerintem nincs így. Tehát amit énnek neveznek, azt is egy lehetõségként használom, de nincs kiemelt szerepe. Mindenesetre azt gondolom, hogy így van. Ez aztán inkább egy pillantás, semmint egy személy különbözõ szerepekben vagy lehetõségekben.  Ahogy az énnel és nem-énnel bánok, nálam talán játékosabb, mint egyébként, vagy felelõtlenebb vagy kevésbé pszichologizáló.
EMK: Az apa retorikus alakjával végig az egész könyvön voltaképpen megismételt valamit, amit már az  Egy nõben is alkalmazott. Ott 97 portré van különbözõ nõkrõl, akik mind úgy vannak beállítva mint A NÕ. Ez is az olvasótól és az anyagtól való ironikus távolságtartás egyik formája Önnél?
EP: Nem, inkább a teljesség vagy az enciklopédikus keresése. Nem akarom feltétlenül distancírozni magam, ez a distancia úgy keletkezik. Nem nagyon törekszem az iróniára. A tényekbõl adódik. „Iróniára vagyunk ítéltetve.”  Ha csinálunk egy ilyen felsorolást: egy, kettõ, három, már ez is ironikus. Azt mondják, egy ilyen  töredékes forma választásával az ember egyetlen  gesztussal elveszít három milliárd olvasót. Ez a felsorolás inkább enciklopédikus: Nem akarok sokat, csak mindent.
EMK: Ez tényleg a lehetõ legszerényebb és a legkönnyebben megcsinálható. Tehát nem akar tipizálni vagy katalogizálni...
EP: Katalogizálni akarok, a katalogizálás hozzátartozik az enciklopédikussághoz, ehhez a teljességhez, mindenképpen. De akkor aztán felmerül a jogos kérdés, mint az Egy nõnél is, hogy ez most  97 darab vagy egy? Ez olyasmi, amit a szöveg nem dönt el,  ezt az olvasó egyedi olvasata dönti el. Ez döntés kérdése, olvasható az Egyetlen Szerelem leírásaként vagy egész másként is.
EMK: Ez azt jelenti, hogy ezt mint szerzõ nem is akarja feltétlenül rögzíteni? Ez persze szabad dolog, és minden olvasó abban a pillanatban, amikor...
EP: Azt rögzítek, amit akarok, de ez már nem az én dolgom. Tehetek a szövegemrõl megállapításokat, de ezek a megállapítások csak annyira jók, mint bármely más megállapítás, még azt se mondanám, hogy intelligensebbek volnának más megállapításoknál. Ez egy megállapítás a sok közül, és megtévesztõ is volna a szerzõnek ezen a téren különleges jogosultságot tulajdonítani. A szerzõ megmondhatja, hogy mit akart, és az ember persze sokat akar. Én például mindig valami egészen egyszerût akarok írni, mások meg azt mondják, hogy nem is olyan egyszerû. De mit jelent az, hogy valami egyszerût akarok írni? Valamit azért jelent a szándékaimra nézve, de a konkrét szövegre nézve nem sokat. A döntõ az, amit a szöveg akar. Azt mondja a szöveg, hogy 97 nõrõl beszélek? Ha a szöveg ezt mondja, akkor én hiába állapítok meg bármit.  Én éppenséggel úgy vélem, hogy a szöveg ezeket a lehetõségeket nyitva hagyja.
EMK: Tehát a szövegnek van egy ilyen autonómiája.
EP: Ez mindig megvan.
EMK: Amint kiengedi az írógépébõl, amint két borító közé kötve egy másik ember kezébe kerül, máris valami más, és akkor különbözõ új perspektívák kezdenek mûködni, amelyeket legfeljebb úgy szemlélhet, mint a követ, amelyet a tóba hajított.
EP: Ha olvasok valamit a könyveimrõl, persze örülök, aha, ilyesmire gondoltam én is. De azt is izgalmas olvasni, amire az ember egyáltalán nem gondolt, amire csak a szöveg gondol. Ha egy könyv jól sikerült, akkor halmozódnak az ilyen szövegek. Ha egy könyv csak annyira jó, amennyire az ember képzeli, akkor többnyire középszerû, függetlenül a szerzõtõl.

„ártatlan mesélés nem létezik”
EMK: Szóba került valami, az a tény, hogy Ön a valóságot dekonstruáltan ábrázolja.  Kérdés, hogy ezekbõl az egyes dekonstruált elemekbõl a végén összeáll-e egy új valóság? Valami már elõre meglevõ valóság az, amit az ember ilyen technikával próbál elérni, vagy mi a koncepciója?
EP: Ettõl a technikától függetlenül jön létre egy új valóság, tehát a könyv egy új valóság. A dekonstrukció szót nem is akarom olyan nagyon használni, mert annyira el van koptatva. Itt biztosan ezzel a formával függ össze: a családregény mint forma gyanús nekem a nosztalgikus mozzanat miatt, amit említettem. Ezért aztán egyrészt meg kellett szabadulnom tõle, másrészt aztán mégiscsak használnom kellett. Így aztán az lett, lehetett az érzésem, hogy ezekkel a kérdésekkel már nem kell foglalkoznom, lehet egyszerûen, ártatlanul mesélni, holott tudjuk, hogy ilyen ártatlan mesélés nem létezik.
EMK: Igen, amint az ember kinyitja a száját, már nem vétlen.
EP: Ártatlanon most azt értem: az elbeszélõre kényszerített. Ilyen nincs. De az írók elbeszélõk is, az ember el akar valamit mesélni, csak egy idõ múlva ezzel egyre több a probléma. Mégis megvan ez az õsi vágy, ahogy az ember egy gyereknek elmesél valamit, vagy egy más országbeli barátnak. De ebbõl legtöbbször csak giccs jön ki. Én azonban olyan mondatokat akartam írni, amelyekben egyrészt megvan az a feszültség, amit elvárok egy mondattól, másrészt amennyire csak lehet, normális mondatok, amelyekrõl nem rí le száz kilométerrõl, hogy az én mondataim. Az én mondataim nagyon pazarlóak, és ez idõnként zavaró. Ezt a két dolgot tudtam elérni ezzel a kétrészes formával. Az elsõ résszel teremtettem egy teret - ezt a képet találtam ki magamnak - egy teret a nyelvnek, és ebben a térben aztán már szabadon bánhattam ezzel az elbeszélésmóddal.
EMK: Ez azt jelenti, hogy Esterházy Péter számára ez a családtéma egyszer s mindenkorra be van fejezve?
EP: Ha nem volna nagy szemtelenség, azt mondanám: ez nagyon okos kérdés. Mert éppen ez a helyzet. És ez nagyon drámai kijelentés. Azt jelenti ugyanis, hogy el kell hagynom a megszokott környezetemet. Ez nagyon izgalmas, és ezt nem gondoltam volna. Mivel azonban a könyv sok mindent összefoglalt, és elérte számomra ezt a fajta teljességet, ez azt jelenti, hogy bizonyos mondatokat vagy bizonyos szavakat nem írhatok le többé. Az édesapám szót nem írhatom le egykönnyen. Tehát kiûzettem a paradicsomomból, és nem tudom, mi fog történni. Szerintem jól van ez így.
EMK: Ez azt jelenti, hogy ez a könyv fordulatot jelez a munkásságában? A Harmonia caelestis után más irányt vesz a fejlõdése?
EP: Tudja, ez úgy van, hogy az ember minden könyv után azt hiszi, hogy most valami egészen más jön. És ez így is van. Eddig mindig úgy gondoltam, hogy az eszközeimet, a tapasztalataimat, amik vannak, mindig el kell dobnom. El is dobtam õket, vagy legalább is úgy éreztem, hogy eldobtam õket. Nem úgy van, hogy ebben a kertben, ami nekem volt, nyugodtan és kényelmesen sétálgattam, és most, a Harmonia caelestisszel el kell hagynom ezt a kertet. Eddig is drámai volt egy könyv után eljutni a következõhöz. Most azonban ezt még durvábban úgy lehet megfogalmazni, hogy ez a környezet, amelyrõl kezdettõl fogva beszéltünk, ez a család, ennek most vége. Ebben nincs semmi különös, minden könyvvel valami ürességbe kerül az ember, de ez az üresség most megfogható, jól meghatározható. Az is jó, hogy az ember nem eshet kísértésbe, hogy megismételjen valamit. Van még valami, amit meg kell írnom, ami még összefügg ezzel a családtörténettel, amolyan lezárásféle. Egy függelék vagy ilyesmi.
EMK: Ez önálló publikációként fog megjelenni?
EP: Igen, de ez még eltart egy ideig.
EMK: Érintettük, hogy az ironikus távolság koncepciója zavarja. Nem akarja eltávolítani az olvasót. Nem akar semmi iróniát hozzáadni, mondjuk formálisan nem.
EP: Csak azt akarom mondani, hogy részemrõl ez nem program. Ez az ironikus távolságtartás automatikusan jön létre. Én megvolnék nélküle, semmi kifogásom az ellen, hogy meglegyek nélküle, bár nem tudom elképzelni, hogy úgy is megy a dolog, félek, hogy nem megy, de nem tudom egész pontosan, hogy mit jelentene, ha nem volna nálam irónia.
EMK: A frankfurti könyvvásár megnyitóján tartott egy elõadást „Über alles”, „Mindenrõl” címen. Errõl aztán ne próbálja nekem senki azt mondani, hogy itt Esterházy Péter ne lett volna megállás nélkül ironikus, miközben egyúttal leplezte is ezt az iróniát, és éppen ebben áll az irónia mûvészete. Ezért szeretnék még hallani Öntõl valamit a rejtett irónia iránti szenvedélyérõl. Az irónia a rejtõzködés  egy formája, ez nyilvánvaló.
EP: Ez az „Über alles” fordulat úgy jött létre, hogy olvastam valamit, amit aztán ott el is meséltem, hogy valami hesseni vagy milyen pap egyszer azt mondta, hogy prédikálni bármirõl lehet, csak ne tovább, mint húsz percig. Ha azt írom: „Über alles”, rögtön ott van az is, hogy „Deutschland, Deutschland über alles”. De ezt elõször is a nyelv teszi, és ha én jól csinálom a dolgomat, akkor hozzásegítek ahhoz, hogy a nyelvnek ez a sokoldalúsága megmutatkozzék. Az „Über alles” esetében a fölényesség, hogy mindenek fölött állunk, egy tíz oldalas szöveg. Azzal, hogy Németországban mondják, belehalljuk ezt a „Deutschland, Deutschland über alles”-t is. Errõl van szó, mindig megmutatni ezt a sokrétûséget, mindig mozgásban lenni. Egy mondat nem olyasmi, ami rögzít, hanem ami megnyit. Ez a nyitás persze bizonytalanság is, és ez már irónia, ez a sokminden, ami egy mondattal adva van. Ha az embernél megvan egy mondathoz a környezet, akkor megmutatkozik az a sokminden, ami benne rejlik egy mondatban. Ez az írói feladat szerintem, nem jó mondatokat írni, mert jó mondatokat mindenki tud írni, az semmi. Én NEM tudok rossz mondatokat írni, vagy csak, ha akarok. Ez tényleg így van: ha minden jól megy, elég a ceruzát rátenni a papírra, és gurul magától. De ez semmi. Jó mondatok, érdekes mondatok, okos mondatok, ez semmi, hanem éppenséggel ez a környezet, ez a munka, a nehéz munka, ezt a környezetet megcsinálni, amelyben aztán ezek a mondatok ott állnak a papíron, és nem kell nekik hangsúlyt adni, nem kell hozzá kommentár, csak ott vannak a papíron, ez a szép lehetõség pedig meg tud így mutatkozni, ez a munka.
EMK: Ez azt jelenti, hogy nem elég egy kétfenekûséget megteremteni, többfenekûség kell.
EP: Már két fenék is jó.
EMK: Ön igazán jól beszél németül. El tudná képzelni, hogy németül írjon, vagy meg is teszi néha?
EP: Nem. Az én németem a középszintet sem éri el. Megtévesztõ, hogy folyékonyan beszélek, de még nem-irodalmi szövegeket sem tudnék írni.
EMK: Amikor az imént a családregény szót kiejtette a száján, átfutott a fejemen, hogy Nádas Péter megírta az Egy családregény vége címû könyvét, és ez hozta meg a számára az áttörést Németországban. Késõbb elõállt az Emlékiratok könyvével, de csak ezután. Lehet, hogy ez a tematika kötelesség a magukfajta ember számára, amelynek engedniük kell? Aztán pedig jön egy igazi nagy mû leadását követõ szakasz. Hogyan ÉRZI most magát?
EP: Nem érzem úgy magam, mintha egy fekete lyukba estem volna. Ha az ember összefoglaló könyvet ír - és ezt nem öndicsérõleg mondom, hanem leírólag - akkor ilyen helyzetekbe kerül. Ezt már ismerem. A Termelési regény utáni is egy ilyen új szakasz volt, akkor 29-30 éves voltam, akkor persze más az ember, de abban az évben, amikor Nádas Emlékiratok könyve megjelent, megjelent az én Bevezetésem is, és ez is összefoglaló mû volt. Egyáltalán nem logikus, hogy az ember ennyi fordulatot tudjon csinálni. Csak azt tudom, hogy most mit kell dolgoznom. Ha volna eszem, egy évig egyáltalán semmit se csinálnék, de ez nem egészen sikerült. Jó volt, hogy itt voltam Berlinben, és hogy innen mindig haza kellett mennem, mert ez a sok ide-oda nem teszi lehetõvé, hogy úgy igazán dolgozzam. Az is nagyon kellemes volt, hogy most nem dolgozom napi 4-5 óránál többet; az elmúlt 3-4 évben ez kétszer ennyi volt vagy még több, és az sok volt. Elértem a határaimat, éreztem. Ez egyrészt persze nagyon jó, mert így van rendjén, másrészt, ha az ember elmegy a végsõ határig, az nem egészen veszélytelen, fizikailag sem meg egyáltalán. Ezek után logikus volna egy kicsit csak úgy ellenni. Ezt így csináltam félig-meddig, olyasmit dolgoztam, ami valamelyest automatikus, mint ülni egy könyvtárban és jegyzetelni, ez egyfelõl munka, másrészt mégsem kell az embernek magát teljesen beleadnia.
EMK: Lehetne azt mondani, hogy írói tevékenysége idõközben majdnem húsz könyv megjelentetésével nemcsak a „technikájára” volt hatással, hanem a lényére, a személyiségére, mennyire más ember most, hogyan hatott az írói munkája Esterházy Péterre mint személyre? Lehet ezt körülírni?
EP: Megtanultam, hogy úgy bánjak az életemmel, mint anyaggal. Ez valami nem-komoly, ilyesmit az ember nem csinál, ez mégis így van. Idõnként érdekes vagy mulatságos is, mondjuk ha a gyerekek látják. Nem úgy van, hogy azt mondhatnám, hogy számomra fontos az irodalom, ezzel túl keveset mondtam. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy fontos nekem a feleségem. Ez teljesen nevetséges. Egy jó evés, az fontos nekem, ismerni egy kiváló szakácsot, az fontos. De a feleségemet ismerni, az nem fontos, és írni, az nem fontos. Ezt nem is tudom szétválasztani. Ez azt jelentené, mintha az embernek volna választása, hogy ez valami megállapítás, kijelentés volna. Azt mondani: ez fontos, annyi, mintha lehetne nem fontos is.
EMK: Köszönöm szépen.
 

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

ESTERHÁZY Péter
Harmonia celestis
Magvetõ, 2000

Fancsikó és Pinta
Magvetõ, 1976, 1981

Pápai vizeken ne kalózkodj!
Magvetõ, 1977, 1981

Termelési-regény
(kissregény)
Magvetõ, 1979, 1992

Bevezetés a szépirodalomba
Magvetõ, 1986, 1992

Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk
Magvetõ, 1988, 1993

Hrabal könyve
Magvetõ, 1990, 1993

Hahn-Hahn grófnõ pillantása
-lefelé a Dunán -
Magvetõ, 1991, 1993

Búcsúszimfónia
Helikon, 1994

Egy nõ
Magvetõ, 1995

A kitömött hattyú
Magvetõ, 1988, 1993

A halacska csodálatos élete
Pannon könyvkiadó, 1991, 1993

Az elefántcsonttoronyból
Magvetõ, 1991, 1993

Egy kékharisnya följegyzéseibõl
Magvetõ, 1994

Egy kék haris
Magvetõ, 1996

BIRNBAUM Marianna D.
(beszélget ESTERHÁZY Péterrel)
Esterházy-kalauz
Magvetõ, 1991

„Danilo Kis halhatatlansága”
Magyar Lettre Internationale, 1

„Az elrabolhatatlan Európa”
Magyar Lettre Internationale, 2

„Örökségünk: a félelem”
Magyar Lettre Internationale, 4

„Posztmodern barbarizmus”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Problemsz of dö rájter tudéj”
Magyar Lettre Internationale, 11

„Ha minden jól megy”
Magyar Lettre Internationale, 14

„A ritmus”
Magyar Lettre Internationale, 17

„Holnap folytatjuk”
Magyar Lettre Internationale, 20

„J’accuse”
Magyar Lettre Internationale, 30

„Ki nem történet-elvû itt?”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Ach, Enzensberger!”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Esterházy vacsora”
Magyar Lettre Internationale, 37

KALLEN, Eve Marie
„Beszélgetés Nádas Péterrel”
Magyar Lettre Internationale, 36
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu