Talán az a fontos, hogy legalább ott ne siettessük az idõt. Hogy visszavágyódási alappont legyen, menekülési útvonallal. Akiket szeretünk, legyen kulissza, ahová elképzeljük (így persze magunkat is). Nekem az elsõ ilyennek látszó lakhelyek, a Micimackóban tûntek fel, a könyvben a rajzokon (gyerekkoromban nem olvastam, csak a képeket nézegettem). A Bagolyé volt a legjobb, de a Malackáé is rendben, a Micimackóé inkább kívülrõl jó, és persze minden otthonok legkevésbé otthonos otthona (de azért otthon) is itt van: a Fülesé. A Bagolyét sokszor néztem, minden részletet alaposan, fõleg mikor a következõ lapon megláttam összedõlve (vihar, ugye). Aztán nekiláttunk sajátnak. Bunkerépítés. Bunki. Így volt híva. Többet is csináltunk az egyedfejlõdés különbözõ fokain. Mindegyikben a legfontosabb, hogy kiválóan használtuk ki a terep (általában bozótos) adottságait. (Tájba illõ építészet.) Aztán kész lett, és általában addigra már nem is volt igazán izgalmas, mert csak egy dolgot lehetett csinálni benne: heverni. Titkos kincsek közt, esetleg. Késõbb dohányozni, néha kortárs lányok bevonásával. Aztán volt, hogy ellenséges csoportok elfoglalták, hogy az az övék.  Volt, hogy odaszartak a közepére. Akkor odahagytuk nekik. Szóval jó kis modellezés volt.
Aki teret választ le magának, az otthont teremtene. A jó otthonban jók a terek, az anyagok, használható minden zuga, élni lehet benne úgy, hogy nem szorítjuk össze a fogainkat. Úgy, hogy nem kibírni kell azt is. Nem feladat, hanem egy barátságos szituáció. Nem önmagunk leképezése, hanem csak a jobbik részünk kivetülése. A legtöbb otthonon látszik a jó szándék, a koncepció, aztán mégse. A nagy mû általában (mint az építtetõ is) félbemaradt torzó. Egy-két szoba élhetõ, na jó, mondjuk a konyha is még, az magától bemelegszik, ha nem túl nagy. Ha kicsi, akkor meg zsíros lesz a kõ, fõleg ha kutya is van (albérleti emlék). De igazán a be nem fejezett részek a jók: a rosszul elvágott padlószõnyeg, kilógó betonok, az üres (lomos) félszobák, a meg nem oldott sarkok, a terek, amikre senki nem gondolt, de lettek, maguktól potyadéknak, és még ha pénz van is, dupla erõfeszítés kell ahhoz, hogy bevonjuk a mûvelésbe õket. Félbehagyás. Kietlenség, tárgyak a térbe, porszag, újszag, régi-néniszag, attól függ, mit raknak ide elfelejteni. Elfektetés. A hûvös, ha belépsz. A hetedik szoba.
A másik elhajlás hálásabb téma: pénzzel kombinált megfelelési kényszer. Rossz helyre rakott drága  bútorok, - hogy leülnél, de rögtön állsz is fel (mint a kocsmában az ajtónak háttal), aranyozott fémek, gipsz itt is ott is, hülye színû csempék, a tv – mint házi oltár köré felépített ház, szarul mosolygó feleség, bizonytalan gyerekek, bárpultnál ideges hím. Én könnyû prédám.
A harmadik: a hotel (motel, panzió) szoba, az otthontalanság otthona (Kiss Tibor – Quimby). Kínos szimmetria, törölközõ az ágyon (már vártunk), a kockabútorok, a tv (ha van, sok csatornával), a barátságosnak szánt képek (helyi izékrõl; esetleg népszerû nyomat; tájszólásban elõadott zsánerkép – külön téma, na), menekülési útvonal, házirend, szobakulcs nagy fadarabbal, esetleg hûtõ kis üveg pezsgõvel, minden korrekt, kicsit sérült, az egész nagy ház mûködik éjjel, az ágy alatt vízér, kiúszom a partra és alszom.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu