Ebben a fejezetben azt mondjuk el, miért kellett Johann Dietz brandenburgi seborvosnak megmosakodnia. Mindenekelõtt azért, hogy a víz fölé hajolván, az õ három évszázaddal ezelõtti szemeivel pillanthassuk meg azt, ami a vízben tükrözõdik. Õ maga persze, mint azt rövidesen tapasztalni fogjuk, ennél jóval kézenfekvõbb okból érezte indíttatva magát, hogy 1868 kora õszén a lerombolt budai alsóvárosból a Duna-partra siessen.
  Johann Dietz Halle városában született, korán árvaságra jutott, és így a szokásosnál is nagyobb nélkülözések közepette tanulta ki a borbélymesterséget. Az évekig tartó csavargásnak nem dologházban vagy börtönben, hanem kaszárnyában szakadt vége: Berlinben egy toborzás alkalmával beállt a választófejedelem katonái közé. Eleinte Cöllnben, a mai Kelet-Berlin közepén, késõbb a spandaui erõdítményben teljesített szolgálatot; innét vezényelték át, a császár és a választófejedelem közti megállapodás értelmében, a hatezer fõnyi brandenburgi gyalogsággal együtt a magyarországi hadszíntérre.
 Mindez nem sok, ám ezt a keveset is csak azért érdemes tudni róla, mert, mielõtt mosakodni megy, õ válik szemtanújává a néhány héttel késõbb Zenta mellett eltûnt Károlyi István emlékezetes haditettének, amelynek alkalmával a fiatal magyar vitéz meg fog sebesülni a bal karján. Igaz ugyan, hogy elbeszélõi hatalmunknál fogva mi kapcsoljuk össze az események láncolatát, ám az is igaz, hogy magát az eseményt, amelyrõl ennek a fejezetnek szólni kell, Johann Dietz réges-rég megsemmisült szemével vesszük észre. Ezért egy pillanatig azon is el kell töprengenünk: ugyan mit ér az elbeszélõ hatalommal feltárt oksági összefüggés, ha sem a cselekmény bonyolításában nem vehetjük hasznát, sem a hõs portréját nem rajzolhatjuk meg általa? Úgy kell tudomást vennünk észleléseink és vélekedéseink mindenkori tárgyáról, ahogy a huszadik századi utas pillantja meg a látnivalókat a vonat vagy a busz ablakán keresztül: egy tört másodpercre nagyon közel kerülhet hozzájuk, de nincs módja elvegyülni közöttük. (...)
 A Budavár ostrománál keresztény fogságba esett Kártigám nevû török kisasszonynak 1686. július 21-én, a lõportorony robbanása elõtti napon fel kellett volna szállnia arra a bárkára, amelyen Abdurrahmán pasa a várban rekedt elõkelõ asszonyokat és lányokat próbálta kimenekíteni. A tervek szerint a várbeli janicsároknak a Fehérvári-kapunál kitörést kellett megkísérelniük, részint, hogy eltereljék az ostromlók figyelmét az éppen induló bárkáról, részint, hogy tönkretegyék a tabáni domboldalon felállított ostromágyúkat; ezzel egyidõben erõsítésnek kellett volna érkeznie, áttörve az ostromgyûrûn Sóskut és Tárnok felõl, a nagyvezír táborából.
 A bárka eltávolodik a Vízivárostól, és egyelõre baj nélkül úszik dél felé, a Duna ugyanis még csak észak felõl van elzárva; a próbálkozás mégsem jár sikerrel, mert a Bottyán János vezénylete alatt álló naszádos hajdúk a Csepel-szigetnél rajtaütnek a bárkán, s a menekülõ nõket, valamint azok szolgálóit mind egy szálig foglyul ejtik. A jelenetnek szemtanúi azok a magyar lovasok, köztük az elõzõ fejezetbõl ismerõs Ottlik és Palásti, akik rövid pihenõ után, Dünewald parancsa értelmében át fognak úsztatni a túloldalra; s így kézenfekvõ lenne leírnunk azt a megindító jelenetet, amelyben a szépséges Kártigám epekedve törli könnyeit a megláncolt kezében lobogó kendõcskével, Károlyi István pedig szánakozva tekint rá. Sokféle szívbeli tusakodások és bonyodalmak fakadnának ebbõl a találkozásból, ha ezt nem tenné lehetetlenné három lényeges körülmény.
 Elõször is, Károlyi István nincs a magyar lovasok közt, mert a Szatmár vármegyei bandériumot, éppen az õ vezetésével, már elõzõleg a Fehérvári-kapuhoz vezényelték. Másodszor, Kártigám, aki a következõ fejezet során Bécsben, a mariahilfi templomban viruló hajadonként fog a szemünk elé kerülni, valamiért lemaradt a bárkáról: talán elbújt, vagy a kavarodásban elfeledkeztek róla. Bent reked az ostromlott várban, ott esik majd fogságba, mint azt Johann Dietz halott szemeivel rövidesen látni fogjuk. Végül pedig, ami a legsúlyosabb akadály: itt kell bevallanunk, hogy a szépséges fogolykisasszony, Kártigám, aki majd 1697-ben lesz tizennyolc éves, amikor bátyját, Ahmedet a drinápolyi ügyvivõ harminc dukátért eladja a spanyol király bécsi követének, aki tehát, mármint Kártigám, Buda visszavívásakor legfeljebb növendék gyereklány lehet: fogságával, szépségével és egyéb jellegzetességeivel együtt a puszta képzelet szülötte. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Károlyi Istvánnal vagy Veteranival ellentétben, akik a maguk idején kétségkívül létezõ személyek voltak, a fogolykisasszony Kártigámot az elbeszélõ, élve a ráruházott hatalommal és a belé vetett bizalommal, önkényesen kitalálta. S nem titkoljuk az olvasó elõtt, hogy az igazi bonyodalmak forrása ez lesz. (Függetlenül attól, hogy a képzelet szülötteit kitartóbban lehet szeretni, mint bárki mást, mert éppúgy nem hûtik le a vonzalmat, ahogyan vágyainkat sem engedik megcsömörleni.)
 Aznap, július 21-én Johann Dietz brandenburgi seborvos ott volt a Fehérvári-kapu közelében, ahol a Barkóczy-huszárok visszaverték a várból kitörni próbáló janicsárokat. Dietznek a csonkoláson és a kötözésen kívül, ami persze lefoglalta ideje legnagyobb részét, az volt a feladata, hogy vizsgálja át a holttesteket, s gyûjtse össze, majd pedig tisztítsa meg azokat az értéktárgyakat, fõleg óráról és ékszerekrõl van szó, amelyekre a brandenburgi tisztek elõjegyzés útján igényt támasztottak. Nem tudjuk, vajon Dietz a spandaui parancsnok, Weiler ezredes vagy Schöneck alezredes megbízásából folytatja-e tevékenységét, ezt ma már nehéz volna kideríteni; úgy sejtjük azonban, hogy fõleg a saját zsebére dolgozik.
 Miután az olvasó joggal feltételezheti, hogy a katonák és a tisztek, az élõk, már amúgy is végigfosztogatták a holtakat, magyarázatot kell adnunk rá, miért van szükség Dietz szakértelmére. Nos hát, azért, mert olyan az emberi természet, hogy az ember nyel. Egy kicsit pontosabban: olyan az emberi természet, hogy némely emberek másokat változatos módszerekkel megfosztanak életüktõl; a sarokba szorított áldozatoknak pedig, fõleg tömeggyilkosságok áldozatainak, megvan az a szokásuk, hogy nyelnek. Lenyelik a pénzüket, ha van pénzük, és apróbb értéktárgyaikat, pedig láthatják elõre, hogy annak már semmi hasznát nem veszik. Így volt ez mindig, amióta világ a világ (vagy legalább amióta megtanultuk becsülni a drágakövet és a nemesfémet), s így is lesz ez mindig, míg csak ember él a földön. De olyan ügyes kezû seborvos, mint Johann Dietz, nem volt és nem lesz mindig a spandaui parancsnok emberei közt.
 Bámulatos, mi mindent le nem tud nyelni az ember, ha rádöbben, hogy rövidesen úgyis meg kell halnia! Mert az arany- vagy ezüstérmék érthetõ, hogy lecsúsznak; de talált már Dietz karkötõt, zsebórát, kanalat, sõt egyszer egy rubintokkal kirakott kis aranypohár is elõkerült, öröm volt nézni. (Érdekes módon a kanálnak volt a legnagyobb sikere. Mondta Schöneck, hogy szép emlék lesz, és hogy otthon, Spandauban ezzel eszi majd a levest.)
 Szeretnénk a leírásnak ezen a pontján tapintatosak és visszafogottak lenni. Mellõzzük Dietz tevékenységének részleteit és mesterfogásait. Arról is hallgatunk, milyen eredetûek azok a zsíros kenõcsök és csodaszernek számító, hüvelykujjnyi aszalt húsdarabok, amelyek a török kézen lévõ erõdítmények visszafoglalása után terjedtek el a sziléziai és a brandenburgi patikákban; az osztrák, a bajor és a pfalzi patikákról meg már végképp nem is beszélve. Éppen csak megemlítjük, nem próbálunk magyarázatot adni rá, hogy tíz évvel késõbb, amikor Dietz egy bálnavadász-hajón fog szolgálatot teljesíteni a norvég partok és Izland között: a bálnazsír kiolvasztásában az egykori seborvos éppoly ügyesnek bizonyul majd, mint a tapasztalt bálnavadászok. Imakönyvét is magával fogja vinni, s büszkén mutogatja majd, hogy az ugyanolyan bõrbe van kötve, amilyenbe magunk is kötve vagyunk mindannyian, mi két lábon járó, anya szülte könyvek, elbeszélõk és olvasók. Legyen elég annyit mondanunk Dietzrõl, hogy alapjában véve jólelkû ember volt, és hogy volt egy borotvaéles kése (eredetileg az is volt, borotva, csak éppen hegyesre lett köszörülve és meg lett erõsítve a nyele.)
 Dietzet ritkán hagyták egyedül dolgozni, többnyire segédet rendeltek mellé: egy Hass, vagyis Gyûlölet nevû szakaszvezetõt, aki a háborús idõk elõtt böllér volt Új-Ruppin környékén, értett a nagytestû állatok bontásához. Tehát az emberi testek bontásához is értenie kellett. A hasfalon ejtendõ Y alakú vágást mindenestre Dietztõl tanulta; s amikor meghallotta, hogy a magyar nemesek legtöbbjének neve ipszilonra végzõdik, szavajárása lett: "Gyere, kuvasz, magyar nemest hasítok belõled!" Így társalgott a holttesteivel. Hass ugyanis megintcsak jóval kedélyesebb lélek volt, mint azt a neve sugallja. Nem annyira segítenie kellett volna munkájában Dietzet, inkább szemmel kellett volna tartania; õ azonban fél szemét behunyta, másik szemét pedig a fönti módon megszólított holttestek hasüregének tartalmára irányította, olyasmit gondolván, hogy: kaparj, kurta, neked is jut. Hát õ kapart.
 Így már az is érthetõ, mit keresett aznap, 1686. július 21-én Dietz és Hass a Fehérvári-kapu környékén. Az ostromnak abban a szakaszában a török holttestek közül még viszonylag kevés volt a keresztények számára hozzáférhetõ, a különösen gazdag zsákmányt ígérõ zsidó tetemek pedig még életben voltak az ostromlott falak mögött. Amikor tehát a Fehérvári-kapunál felhangzott a harci lárma, õ a helyszín közelébe sietett, s a tabáni házsoroknál, egy baromifiól mögül kinézegetve szemtanúja volt a magyarok vitézségének. Fõleg egy fiatal tisztre figyelt fel, aki lovával (szép sötét pej lova volt, Dietz megjegyezte) egymaga rúgatott neki három janicsárnak, akik ágyúrontó szerszámokat  cipeltek az egyik bajor üteg felé. (Említettük már, hogy másnap innét fogja lõni Gonzales tûzmester a gyújtóbombát az ostromlott erõsség lõporraktárába.) Ez a bátor ember a küzdelem hevében, amikor aztán egy török lovassal csapott össze, kapott egy jókora vágást a bal karjára, ahol nem védte páncél. A részint elesett, részint a Fehérvári-kapun visszafutamodó ellenség láttán elõsietõ Dietz maga kötözte be a sebet, amely, ha súlyos volt is, nem lohasztotta le a fiatal magyar harci kedvét. Sápadt arcát nem is annyira a fájdalom, inkább az elszántság torzította el, és mihelyt a seborvos befejezte a kötözést, õ visszaült a lovára, hogy utolérje a többi magyar, akik egy imént érkezett parancs értelmében a Sas-hegy felé vágtattak. Ott, a porfelhõbõl és a zajokból ítélve, szintén lehetett valami csetepaté.
 Dietz és Hass körülnézett: a magyarok tehát elmentek, a kapubástya felõl pedig takarnak a szélsõ tabáni udvarok sövényei, a várból most nemigen fognak lövöldözni rájuk. Így hát zavartalanul nekiláthattak a lenyelt kincsek, belekben lappangó csecsebecsék utáni kutatásnak. Kezdhették felbontani a még párolgó holttesteket.
 Munkája során Dietznek tapasztalnia kellett, hogy élet és halál nem úgy áll szemben egymással, ahogy azt képzelni szokás. Látott embereket, akik még sértetlenek voltak, még jártak és beszéltek, mégis észre lehetett rajtuk venni, hogy nevük az élet számadáskönyvében át van húzva. És látott holtakat, akik percekkel azelõtt még élõk voltak. Látta, hogy nincs már bennük élet; ám azt is érezte, hogy az élet, amely nincs már bennük, még ott van körülöttük egy darabig. Finom idegzetével, amely gyakran jellemzõ a gyáva emberekre, fõleg a gyávaságukat leplezni kényszerülõkre, mindannyiszor megérezte azt a súlyos gõzkört, amelyet páraléleknek hívnak a sztoikus bölcselõk.
 Ezúttal is így volt. A három janicsár fölé hajolva (az egyiket egy kardcsapás harántirányban hasította szét a gerincoszlopig, a másik kettõ nagyjából épnek látszott), szinte megfojtották azok az észrevétlen rezdülések, azok az el nem hangzott sóhajok, amelyek az elmetszett életfonal utolsó rostjai voltak; olyannyira, hogy Dietz, noha szánalmat vagy részvétet nem érzett az ellenség iránt, kis híján felüvöltött a kétségbeeséstõl. Úgy érezte, hideg szíve mindjárt füstölgõ szénné perzselõdik (mint azok a jobb kéz felé kiálló gerendavégek).
 De közben dolgozott: ügyes kézzel, megbízhatóan. Az egyik holttest feltûnõen csinos fiú volt. Legfeljebb tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett, még nem serkedt a bajsza. Az õ közelében Dietz különösen erõsnek érezte a gõzbúrát; mintha a távozni kényszerített lélek a szokásosnál is nagyobb erõvel tapadna a test külsõ felületéhez. Csakhogy mindjárt a következõ pillanatban észrevett valamit, amibõl megértette, hogy a sûrû pára valójában az õ pórusaiból tör fel, és a titkos remegés az õ lábikráiban lakik. Amikor ugyanis félrehajtogatta a fiatal test felsõruházatát, majd késével, amellyel a szokásos módon a hasüreget akarta megnyitni, kettérepesztette a fodros inget, látnia kellett, hogy a holttest igazából nõi test; kár, hogy erre nem hamarabb jött rá. Illetve mégsem kár: mert mit is tudott volna csinálni vele?
 Letette borotvából köszörült sebészkését (mondogatta, hogy ez az õ kardja, pedig volt igazi kardja is), cirógatni kezdte a melleket, amelyek még langyosak voltak; kár, hogy nem él. Illetve mégsem kár, mert akkor nem lehetne cirógatni. Ekkor érte Dietzet a következõ meglepetés: cirógatás közben észlelnie kellett valamit, ami egyértelmûen az élet jele volt.
 Arra már nem volt ideje, hogy odahajoljon és meghallgassa a nõi test szívét (Hassnak pedig hiába szólt, mert a szakaszvezetõ egy friss lelettel foglalatoskodott, és ügyet sem vetett rá; Gyûlöletnek hívták, de hívhatták volna Béljósnak is). A nõi testhez tartozó szépséges arc bíborvörösre gyulladt, és a lassan szétnyíló ajkak közül szavak törtek fel, valamilyen távoli nép nyelvén, amelyet a brandenburgi seborvos nem értett. És nemcsak nem értette, de annyira meg is rémült, hogy felugrott, és négy vagy öt lépést hátrált; egészen addig, amíg neki nem ütközött egy bölcs, öreg körtefának, amelyet még a híres Oroszlán pasa ültetett, mielõtt a selyemzsinórt megkapta volna (hosszú életûek lehettek azok a nagyra növõ, régi körtefák), és amely idén, 1686-ban érlel utoljára gyümölcsöt.
 Szegény Dietz ijedtében ottfelejtette a földön kedvenc borotvaéles kését; és amikor majd a mosdás után, amelyre megíratlan fejezetünk végén kerül sor, visszamerészkedik érte, már nem fogja megtalálni; soha többé nem lesz olyan kézhezálló, finom kése, mint ez volt! Mert még ugyanebben a pillanatban ismét kinyílt a Fehérvári-kapu; török lovasok nyargaltak ki a várból. Gyûlölet szakaszvezetõt, aki nem tudta idõben kiszabadítani ujjait a térdével satuba szorított holttest bordái közül, megragadták és vonszolni kezdték. A következõ pillanatban török lovasok bukkantak fel szembõl, a Sas-hegy felõl is: azon kevesek, akiknek a nagyvezír seregébõl sikerült áttörniük az ostromzár brandenburgiak által õrzött szakaszán. Mire a várbeli szpáhik megfordultak, és Hasst még mindig magukkal vonszolva, diadalordítással zúdultak be a Fehérvári-kapun, amely a nagyvezír lovasait kergetõ (a Sas-hegy alól tehát ismét visszakanyarodó) Barkóczy-huszároknak éppen az orruk elõtt csapódott le. Ama kisebb-nagyobb török hadisikerek egyike volt ez, amelyek, ha meggátolni nem tudtáik is, néhány héttel késleltették Buda visszafoglalását.
 Sem azt nem állítjuk, hogy Johann Dietz a rémülettõl és a körülötte gomolygó lelkektõl elhalványodva, láthatatlanná vált, sem pedig azt, hogy a tabáni arnót kocsmáros, aki a körtefára gondot viselt, míg családjával együtt be nem költözött a várba (ahol majd szeptember 2-án hiába mutatja a nyakában függõ keresztet, azt egy kéz onnét letépi), az arnótok szokása szerint fejmagasságban bemeszelte a fa törzsét, s így a brandenburgi seborvos, falfehérre sápadt arcával és piszoktól kérges köpönyegével hozzáforradt a körtefához. Csak annyit állítunk, hogy nem vették észre sem a körtefa mellett elvágtató szpáhik, sem az elõbbieket üldözõ magyar huszárok.
 Szeptember elsõ hetében ez a körtefa meg volt már tépázva, de a tetején, ahol nem voltak letördelve a gallyak, még aranylott a gyümölcs. Egy ilyen puhára érlelt, illatos gyümölcsöt forgatott a kezében Johann Dietz még akkor is, amikor a másfél napja keresztény kézre jutott budai vár füstölgõ házsorai közt holttestek után indult kutatni. Mielõtt a Fehérvári-kapun feljött volna, lent a Tabán szélén régi jó ismerõsként üdvözölte a halálra ítélt körtefát, amelynek tövét éppen fûrészelni kezdték a bajor katonák, és amely Dietz üdvözlésül megemelt kalapjába egy aranyszínû, érett körtét hullatott.
 Tegnapelõtt, vagyis 1686. szeptember másodika óta harci cselekmény híján, lévén a budai vár elfoglalva és a védõk a lakossággal együtt nagyobb részt lemészárolva, kisebb részt foglyul ejtve, a keresztények sorai közt nem történt újabb sebesülés; hacsak nem számítjuk a baleseteket, például hogy a megrongált falak imitt-amott rádõltek a zsákmányt keresõ gyõztesekre, és hogy a zsidók utcájában a vallatáshoz használt fáklyák egyike vigyázatlanságból hozzácsapódott egy puskaporral töltött kecskebõr tömlõhöz. Dietznek tehát nem kell a sebesültekkel, sem a betegekkel foglalkozni, mert aki az elõzõ napokban sebesült meg, az már úgy is meghalt, ha pedig nem halt meg, akkor úgyis megmarad. A dögvész kitörésére csak négy vagy öt nap múlva kell számítani, akkor azonban számítani kell rá a temetetlen holttestek miatt; sok van belõlük és nyáriasan meleg az idõ. Dietznek igyekeznie kell, minden idejét az ellenséges halottakra kell szánnia; ki tudja, miféle kincseket nyeltek le utolsó perceikben.
 A seborvos az egyik beomlott épületben, közel a Duna felõli várfal üresen tátongó helyéhez, hat vagy hét holttestet pillant meg, akik negyvennyolc órával ezelõtt még asszonyok és gyereket voltak. Valami fehérséget is lát az egyik sarokban, és amint közelebb lép (meg aztán a szeme is kezd hozzászokni a homályhoz), akkor veszi észre, hogy azok papírlapok, sûrûn teleírva, tehát nem szentel nekik valami nagyon sok figyelmet. Leguggol az egyik holttest mellé, és elõveszi a bicskáját (merthogy a sebészkés nem került elõ), de mindjárt hátra is hõköl, mert a mellkasból vagy a hasüregbõl morgáshoz hasonló hang hallatszott: mintha egy dühös kutya bújt volna bele a tetembe, s belülrõl szaggatná annak zsigereit.
 Dietz a szagokból ítélve rájön, hogy ezek nyilván a bomlás gázai, azok vándorolnak a nõi test egyik odvából a másikba, s ettõl a felismeréstõl megnyugszik. Majd rögtön arra is rájön, hogy inkább mérges rovarok, darazsak vagy bögölyök fúrhattak lyukat, s azok zümmögnek odabent a hasfal mögött; ettõl az újabb felismeréstõl még inkább megnyugszik. Bár igaz, hogy az óvatosság nem árt: még az apró, zöld legyek, sõt néha még a nyitva maradt szemekre mászó meztelen csigák is megmarták Dietzet, egyszer pedig egy patkány, aki befészkelte magát a vékonybél kanyarulatai közé, beleharapott a seborvos hüvelykujjába (csoda, hogy akkor Dietz meg nem halt).
 És valóban: valami feketeség repül ki a tátva maradt szájból, nekicsapódik a seborvos arcának, majd kiröppen a lyukon, ahol ajtó volt valaha.
 Ekkor szorítja össze Dietz mellkasát a rémület. A dögtetemben, akinek altestén világosan látszottak a halálát okozó erõszak nyomai, a seborvos hirtelen ráismer arra a leányra vagy fiatalasszonyra, akit július 21-én, a tabáni körtefa mellet férfinak és halottnak nézett, amíg meg nem gyõzõdött e hiedelmek ellenkezõjérõl. Most már biztos, hogy haló poraiban hever a kövön (bár ami halmazállapotát illeti, porra még csak nem is hasonlít), csakhogy bosszút állhat: mert elõfordul, hogy a meggyalázott nõi hullák elkapják a föléjük hajló, gyanútlan férfi csuklóját, és közösülésre kényszerítik. (Sziléziában lehet ilyen esetekrõl hallani.)
 Ám Dietz nem elsõsorban ettõl rémül meg, hanem inkább attól, hogy a vészjósló zörej néhány pillanatra elhallgatott ugyan, de aztán ismét felhangzott, méghozzá a szoba túlvégérõl, ahol a teleírt papírok vannak. Most veszi csak észre Dietz, milyen szélesek ezek a papírlapok: mint megannyi párnahuzat, vagy kisebbfajta lepedõ. Ugyan kinek volt ideje az ostromlott Budán összeírni ezt a sok szöveget? Amikor pedig azt is látja, hogy a papírhalom kissé felpúposodik (hátha valamit odarejtettek alá), rémületénél erõsebb lesz a kíváncsisága, s lövésre készen tartva pisztolyát, odalép a sarokba.
 A terjedelmes kézirat, legnagyobb meglepetésére, németül volt írva; kár, hogy a sötétben csak egy-egy félsort volt képes kibetûzni. Pedig a szöveg érdekelte volna: az egyik lapon tengeri csata zajlott, a másikon mérgezési jelenet; a harmadik, találomra felvett lapon pedig éppenséggel Dietz, vagyis nyilván egy névrokona szerepelt. Annyit bírt elolvasni, hogy ez a bizonyos Dietz belép egy romos vagy inkább kifejezetten beomlott épületbe (ez valami háborús történet lehetett, mert szanaszét heverõ holttestek is vannak említve benne), és annak egy sötét helyiségében találkozik a szépséges Kártigámmal.
 Ekkor azonban hátraugrott és elejtette a papirost, mert ismét felhangzott a zaj, és a papírhalom annyira fel volt már púposodva, hogy mindinkább kezdett egy hámló héjú, óriási tojásra hasonlítani. Most vette csak észre (ugyanis belelépett valamibe), hogy mások is felfedezték már a kéziratot, s hasznát is vették jó egészséggel, bár nem annyi tisztességgel, amennyit ez a szép történet megérdemelt volna. Ettõl Dietz annyira feldühödött, hogy elfeledkezve minden félelmérõl, ismét odalépett, és két marokkal kezdte a lapokat hajigálni szanaszéjjel; de most meg mintha egy óriási hagymáról húzgált volna le újabb és újabb héjakat: a lapok alól megintcsak teleírt lapok bukkantak fel. Most már sikoltozott és nyöszörgött a kézirat.
 Dietz azonban, ahogy az jó seborvoshoz illik, erélyes mozdulatokkal folytatta az operációt, s nemhiába fáradozott, mivel néhány perc múlva elõkerült a címlap. Azt már könnyû volt elolvasni: szép nagy fraktúra-betûkkel volt írva, kürülcirkalmazott keretbe foglalva, s ezt a keretet röpködõ, illetve röptükben trombitáló angyalkák tartották a négy sarkánál fogva, azonkívül a következõképpen hangzott (mármint az írásmû címe, nem a trombitaszó):  A Buda visszavívásakor keresztények fogságába esett Kártigám nevû
török kisasszony csodálatos igaz története, írta Menander.
Dietz elgondolkodott egy kicsit, miért is rémlik oly ismerõsnek ez a név (holott esküdni mert volna rá, hogy nem olvasta Menander mûveit); nem volt azonban ideje végiggondolni, mert a legalsó, beíratlanul hagyott papírlap fülsértõ reccsenéssel kettészakadt, és Dietz, miközben csaknem kiesett reszketõ kezébõl a pisztoly, csapzott hajfürtöket pillantott meg. A következõ pillanatban ismét megnyugodott, nem elõször és nem utoljára, mert rájött, hogy: alighanem a szerzõ, Menander kuporog a saját maga által fogalmazott mondatok alatt. Egyike lehet azoknak a vakmerõ tudósítóknak, akik a most zajló fejezet évében, 1686-ban elárasztották egész Európát olyan valósághû, annyira eseményközeli beszámolóikkal, hogy azok, amikor szinte még be sem következett a szavaikban forgó esemény, máris a könyvárusok pultjain pompáztak, szerte a földrész minden tájékán. Ez a Menander tehát (így okoskodott a seborvos) halált megvetõ bátorsággal belopakodott a várba, mivel keresztény szemmel, mégis az ostromlottak nézõpontjából kívánta megörökíteni világraszóló gyõzelmüket; és most emitt lapul.
 De ha tényleg õ Menander, akkor miért bujkál? Kitõl van félni valója? S mintha a választ akarná szemléltetni, Dietz nekiszorította pisztolya csövét a csapzott hajfürtöknek.
 Rémülettõl eltorzult, elgyötört arc nézett vissza rá: egy hét vagy nyolc éves kislány órák alatt megvénült arca. Dietz felsóhajtott, elrakta pisztolyát, és jelekkel a gyermek értésére adta, hogy: nem fog bántódása esni, jöjjön elõ a teleírt sorok közül; az pedig, némi habozás után, szót is fogadott. A seborvosnak megesett a szíve rajta, és odaadta neki a körtét, amelyet egész idõ alatt önfeledten szorongatott a bal kezében; a gyermek pedig cuppogva szívogatta a puha gyümölcsöt, mint aki még nem tanulta meg (pedig az utóbbi két nap alatt megtanulhatta volna), hogy ezen a világon harapni kell, s azután persze köpni vagy nyelni.
 Mindez igen gyorsan zajlott. A seborvosnak csak annyi ideje volt (közben eltûnt a körte, jóformán felszívódott a gyermek szájában), hogy eszébe jusson: így tehát õ lesz

 Mire a gyermek elmosolyodott, és megrázta a fejét. Ám annyit még Dietz is tudott a törökökrõl, hogy náluk a bólintás nemet jelent, a fejrázás igent, mert õk mindent fordítva csinálnak. Tudta õ, mit hogyan kell értelmezni, ismerte a dörgést; ettõl aztán végképp megnyugodott. Kézen fogta Kártigámot, és kivezette a diadalmámorban úszó, vigasztalan utcára, ahol ekkor alig volt világosabb, noha kora délutánra járt még csak az idõ, mint a föntebb írt beomlott épületben. Vannak történetünknek mozzanatai, amelyek során felhõk homályosítják el a napot: porfelhõ vagy felhõként kavargó madársereg; egy kicsit késõbb, amikor majd õsziesre fordul az idõ, alacsonyan szálló esõfelhõk is. Nem azért írjuk ezeket a felhõket, hogy ily módon próbáljuk leplezni mindazt, amit elbeszélõi tekintetünkkel ma úgysem vehetünk észre, inkább csak azt jelezzük, hogy történetünk láthatára összezsugorodik némelykor, így ebben a megíratlan fejezetben is. (…)
 Azt viszont nem hallgathatjuk el, hogy valaki mégiscsak észrevette július 21-én a körtefa törzse mögött megbúvó Johann Dietzet, méghozzá az a fiatal magyar tiszt, akit kevés idõvel azelõtt kötözött be a seborvos. Ez a fiatal férfi, miután a menekülõ szpáhik mögött bezárult a Fehérvári-kapu, s a bástyafalról szórványosan lõdözni kezdtek a magyar lovasokra, valamin összevitatkozott egy tiszttársával. Egy pillanatra mindketten megállították lovukat; a másik magyar, szintén fiatal, de már tapasztaltnak látszó férfi, csúnyán káromkodott, az öklét rázta, majd megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott. Az elõbbi magyar ellenben, aki a fejezet közepe táján, fél órával ezelõtt kapott egy vágást a bal karjára, leszállt lováról, és a körtefához ment, hogy annak egyik lehajló ágához kösse az állatot.
 Ekkor pillantotta meg Dietzet, vagy egy kicsit hamarabb, mert ekkor már mutatja, hogy a bal karján átvérzett a kötés. Tégy jót velem, borbély uram, kötözd újra, nem kívánom ingyen. Azt mondták nekem, hogy õ volt a szatmári tartománygróf nagyobbik fia, késõbb állítólag elesett Szeged környékén. De az is lehet, hogy nem a karja vérzett, hanem a mellkasán kellett egy frissen kapott szúrást bekötözni: erre Dietz nem emlékszik pontosan, mert a szó szoros értelmében magán kívül van a még nem egészen kiállott rémülettõl. (Mondottuk róla, hogy alapjában jólelkû ember, de azt már nem állítottuk, hogy bátor is.)
 Látott hosszúkás, mozgó dolgokat, azok voltak az ujjai; látott fehéret, az volt a gyolcs; látott pirosat, az volt a vér. Mindezt azonban távolról látja, majdnem olyan messzirõl, mint azt a sebesültet, aki lovát kötõféken vezetve, csüggedten és kimerülten botorkál a magyar huszárok szállása felé; vagy mint azt a szép fényes tallért, amely egy szétnyíló, majd ismét összeszorított marokban langyosodik a jól végzett munkáért. Ez tehát az õ pénze, Dietzé, az õ saját markában.
 Csakhogy ennek most nem tud örülni. S nem tud örülni annak sem, hogy amikor kitépi egy egész fürt haját, láthatja: kár volt aggódni, nem õszült meg. Sem pedig annak, hogy érzi, lassan ocsúdni kezd. Azért nem tud örülni, mert (ne szépítgessük) valami büdöset érez, és a lábszárain végig nedves hideget is. Azt mondták erre a régi magyarok, hogy "rakva a tarisznya"; ráadásul a baleset nem is egészen frissen történhetett, mert már kihûlt, ám a gyáva borbély most veszi csak észre.
 Ha ez a fejezet, amelynek vége felé járunk, nem afféle megíratlan fejezet volna, hanem kijelentõ módban elgondolt, komoly regénypillér, úgy nem restellnénk a fáradságot, és elkísérnénk Dietzet a Duna-partra mosdani. Aznap, 1686. július 21-én még nem olyan könnyû lejutni a Fehérvári-kapu környékérõl a Dunához, mint másfél hónappal vagy háromszáz évvel késõbb, mert a vár alatti partszakaszt, ahonnét másfél órával ezelõtt elindult az Abdurrahmán pasa háznépét menekítõ bárka, ekkor még tartják a törökök, a Gellérthegy szélét pedig folyamatosan lövik. Dietznek sokat kell gyalogolnia, mire a Felsõ-Vízivárosban, amelyet akkor még Szent Péter hóstátnak hívtak, megláthatta a folyam vizét. (Könnyû volt meglátnia, mert a hóstátból már csak a neve volt meg.)
 Dietz körülbelül ott pillantja meg a vizet, ahol jelenleg a Batthyány tér sarkán a Szent Anna plébániatemplom áll, ahol finoman összeszáradt öreg nénik és vizsgázó diáklányok térdepelnek a fogadalmi táblácskák alatt. Tesz néhány lépést a 11-es busz végállomása felé, aztán elmegy az Angelika cukrászda mellet, átvág a Bem rakpart aszfaltján és a villamossíneken, lebocsátkozik az akkor még agyagos partoldalon a vízhez, és nekiáll mosdani.
 Hitetlenkedve figyeli a fel nem hasított beleibõl újabb adagban távozó anyagot. Kis kemény darabkákat fedez fel benne, amilyeneket látott már nem is egyszer; s amint lemosogatja õket a Duna vizében, azt is látja, hogy azok csakugyan drágakövek: gyémánt, smaragd, rubint és topáz. Egész maréknyi kincs, ám Dietz most valamilyen okból ennek sem tud örülni.
 Ahogy vele együtt a víz fölé hajlunk, látjuk a víztükörben a seborvos hideg verejtéktõl csillogó arcát; ám a következõ pillanatban kénytelenek vagyunk elengedni az olvasó kezét, hogy a szemünkhöz kaphassunk, mert por ment a szemünkbe. Sûrû porfelhõt sodor felénk a szél, ahogy az gyakran elõfordul ebben a száraz idõben, ha lovasság vágtat, vagy ha csupán hajtók terelnek csordát a szélesre taposott országúton. (...)
 Október közepére jár az idõ. Derült, száraz, hûvös õszi nap van. Alig emlékszünk már Dietzre, a brandenburgi seborvosra, aki hetekig, hónapokig töpreng: vajon a halálfélelemnek melyik pillanatában nyelhette le azt a sok drágakövet, és honnan szerezte õket, amelyeket aztán a Duna-parton véletlenül talált meg?
 

Bibliográfia

MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992

A nagyratörõ
Jelenkor, 1994

A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995

Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997

Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999

Árnyas fõutca
Jelenkor, 1999

„Faust a mûfordító”
Magyar Lettre Internationale, 19

„Az elbeszélõ hova menekül?”
Magyar Lettre Internationale, 29

„Találkozás a Bolondok Tornyában”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Zoli és az emberi nagyság”
Magyar Lettre Internationale, 35

„Az emlékezet fogsága”
Magyar Lettre Internationale, 38
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu