Multikulturalizmus, transzkulturalizmus, kötõjeles eredetpárosítások – egy sor olyan megfogalmazás, amely egyre gyakrabban fordul elõ a (fõleg külföldi) szakirodalomban, amikor identitásról beszélnek. A téma a harmadik évezred fordulóján, az új transzeurópai struktúrák kialakulásának küszöbén egyre égetõbben idõszerû.

Ki vagyok én?
Egy kérdés, amivel mindannyian szembesülünk személyiségünk kiteljesedésének folyamatában. A 19. századi nemzetállamok kialakulása óta az elsõ és talán legáltalánosabb válasz az, hogy például francia vagyok. Mire alapozom én ezt? Talán arra, hogy nem tudok más nyelven válaszolni a kérdésre, mint franciául (merthogy az az anyanyelvem, így tehát a világ összes ügyes-bajos dolgát, de akár a metafizikus eszmefuttatásokat is csak ezen a nyelven keresztül tudom felfogni, rájuk reagálni.) Aztán még arra is, hogy tegyük fel, a Párizs melletti St Denis-ben, a francia királyok középkori temetkezési helyén, születtem. Szokás még hozzátenni, hogy a szüleim esetlegesen szintén franciák, és hogy aktuális lakóhelyem is Franciaországban található.
Nos, az igazság az, hogy ezekbe mind egytõl-egyig bele lehet kötni. Nem kell feltétlenül franciául tudnom, hogy Franciaország polgára lehessek, hiszen nem egy breton szántóvetõ vagy baszk hegyilakó sem képes (vagy hajlandó) franciául beszélni, hivatalosan mégis franciának minõsül. St Denis mai lakosságának túlnyomó többsége pedig észak-afrikai arab vagy fekete bevándorló, akiknek ott született gyermekei természetesen hivatalosan franciák, holott szüleik nem azok.
Hogy az állampolgári jog meghatározása milyen bonyolult kérdés, arra bizonyíték, hogy amikor a francia forradalom idején bevezetett citoyen megnevezést a népgyûlésben definiálni akarták, mármint, hogy ki is az, akire ez a titulus Franciaországban vonatkozik, egymás után lõtték ki a szokványos megjelöléseket, merthogy mindegyik kizárta volna az akkori események valamely lényeges tényezõjét (mint például azt az angol-amerikai Tom Paine-t is, aki pedig az Emberi Jogok Nyilatkozatának egyik inspirálója), és nem maradt más hátra, mint egyszerûen így definiálni: „az a citoyen, aki Franciaországban huzamosabban tartózkodik”.
Ez mind szép és jó, de mit mondjon a belga vallon, vagy a genfi hazafi, aki szintén franciául értekezik mindenkivel, de a hivatalos és történelmi Franciaország határain kívül él, és élt is mindenkor? Vajon több vonással kötõdik a genfi (vagy a vallon) a más nyelvû svájciakhoz (illetve belgákhoz), mint az azonos nyelvû franciákhoz?

Beolvasztás, mint ösztönös reakció
Annál nehezebb pontosan behatárolni az identitásnak ezt a (nemzeti) jellemzõjét, minél több kultúra/nyelv eredõjében jött létre az adott államalakulat, ahol élünk. A Kárpát-medence erre eklatáns példa, hiszen alig van olyan település, ahol ne lenne más nyelvû népesség is jelen. Arra is jó példa, hogy mennyire el tud torzulni ez a kérdés, mennyire válik politikailag manipulált tényezõvé, hiszen a térség minden államalakulata immár legalább egy évszázada választásra kötelezi polgárait: legyen a domináns nyelv és kultúra része, vagy vállalja a kisebbség politikailag sanyarú sorsát. A kényszú asszimilációra a környezõ országokat szoktuk példaként felhozni (nem alaptalanul), de elég felütni a budapesti telefonkönyvet, és a térség minden népességéhez tartozó nevek kerülnek elénk, amelyek gazdáinak túlnyomó többsége, a néveredet ellenére, magyarnak vallja magát. Odáig még nem jutottunk el, hogy valaki nyugodtan, hátsó gondolat, presztízsféltés vagy bármilyen diszkriminációtól való tartás nélkül kettõs (vagy több) kultúrához tartozónak vallhassa magát. Tehát, példának okáért, nem szlovák eredetû magyar, vagy szlovákiai magyar, hanem magyar és szlovák egyszerre, Szlovákiában is, Magyarországon is.

A másik tisztelete – minket gazdagít
Vannak ennek természetesen politikai gátjai (megfelelõ kisebbségtörvények és azok betartása), de a minden fél részérõl tapasztalható ellenállás alapvetõen az évszázados nemzetiségi propaganda révén mesterségesen szított ellenséges hozzáállásból fakad. Éppen ebben az összefüggésben különösen példaszerû az az irányzat, amely fõleg Kanada és Skandinávia példáját felmutatva, nem nemzetállamban gondolkozik, hanem a társadalmat arról leválasztva, a nemzeti identitás problémáját egy egyszerre több kultúrából építkezõ komplex viszonyrendszerként kezeli, amelynek érvényt kell szerezni a mindennapokban mind az egyén, mind az állam szintjén. Röviden megfogalmazva: a velünk együtt élõ mások kultúrájának tisztelete nem elvesz a társadalom kohéziójából, hanem inkább megerõsíti azt – az egyre több kiegyensúlyozott és boldog ember pedig egyre több összterméket produkál, hozzájárul tehát társadalmunk közös gazdagságához.
Ez fokozottan van így Kanadában, ahol immár 1972 óta, amikor alkotmányos alapelvvé nyilvánították, külön minisztérium foglalkozik azzal, hogy a multikulturalizmus eszményét minél szélesebb körben terjesszék, illetve a hozott rendeleteket betartsák. Eszerint nemcsak, hogy nem lehet senkit, semmilyen szempontból diszkriminálni bõre színe, vallása vagy származása miatt, de, és ez az igazán érdekes, joga van állami támogatásra, hogy hagyományos kultúráját, vallását önmaga, családja, és közössége számára méltó módon fenntarthassa.
Könnyû nekik, hallom az ellenvetést, hiszen Kanada tipikusan bevándorló ország, mindenki valahonnan máshonnan jött, nem lehet vita afelett, hogy kinek van elsõdleges joga a földhöz és ennek megfelelõen az államformáláshoz. Téveszme – többszörösen is. Ugyanis a kanadai államszervezõdés kezdete óta éles belviszály és megannyi kompromisszumos megegyezés övezte a gyarmatosítást megindító franciák és az õket meghódító angolok telepeseinek együttélését. Egészen odáig, hogy a hetvenes évek derekán a legnagyobb francia tömörülést adó Québec tartomány egyre nagyobb politikai és kulturális autonómiát kapott (vívott ki magának – attól függ, kinek a szemszögébõl nézzük), és elvileg akár el is szakadhatna Kanada többi részétõl, ha népszavazáson megfelelõ többséget kapna egy ilyen politikai terv (kis híja – kevesebb, mint egy százalék – volt 1996-ban, hogy ez be ne következzék). Mi kell a változáshoz: a többség akarata, tehát politikai megegyezés, konszenzus – és nem gerillaharc, polgárháború, fanatikus terrorizmus.
De emellett ott van a kanadai állam létrejötte elõtti õslakos népesség egyre hangsúlyozottabban elismert joga nemcsak saját önkormányzatához, de saját földjéhez is. Vancouver belvárosának egy jókora részét követeli, mint régi törzsi szenthelyet, a Salish indián nép – és a British Columbia-i bíróság meg is ítélte a kártérítés jogosságát. Idén április óta pedig felállították az ottawai szövetségi parlament által megszavazott Nunavutot, egy új autonóm tartományt, amely Kanada hatalmas északi hómezõit foglalja magában, és amely az eszkimók, vagy az õ nyelvükön, az inuitok õshazája. A „Mi Földünk” (az inuit eredeti fordítása) tartomány egyúttal inuit önkormányzat is, tehát a vezetõktõl az összes tartományi alkalmazottig saját soraikból származnak a köztisztségviselõk, és az inuit is hivatalos nyelv lett. Nincs olyan gyarmatosító utódállam a Földön, amelyik a meghódítottak földjét visszaadta volna, és ilyen mértékû egyenjogúságot adott volna a közös – szövetségi – állam irányításában is.

A kizárólagosság kiiktatása
Nos, mindez a multikulturalizmus eszménye alatt történik. Ezt lehet idealisztikusnak is felfogni, akár mint egy passziót, ami a gazdag országok sajátja, mint például a környezetvédelem, de minden ilyen bagatellizáló kísérlet zátonyra fut a könyörtelen számok bizonyságán. A kanadaiak nem pusztán lelkük magasztosságából építkezve hajlanak a multikulturalizmusra, hanem mert nemigen van más szociális választásuk: a két úgynevezett alapító nép – a francia és az angol – már egy jó ideje elvesztette többségét a lakosságban, arról nem is beszélve, hogy az egymással való rivalizálás egyetlen ellenszerének is a sokféleségre való koncentrálás bizonyul. Akármilyen paradox módon hangzik is, az ország kohéziója a sokféleség minél nagyobb vállalásán és tiszteletben tartásán múlik. Röviden megfogalmazva: a kanadai olyan, aki valahonnan máshonnan jött, és tiszteletben tartja a hozzá képest máshonnan jöttet.
Hanem nem áll itt meg az a vödör (the bucket doesn't stop here – ahogy az angol mondaná), ugyanis az igazán érdekes annak az elfogadása, hogy van, aki nem érzi magát sem indiainak (hiába nevelték szülei hithû hindiként), sem kizárólag kanadainak (hiába hokizik elsõosztályúan a híres-nevezetes kanadai télhez hozzászokva). Ez a helyzet pedig cseppet sem különleges, és egyre több embert érint: a hagyományosan bevándorló társadalmak – mint Észak-Amerika, Ausztrália – bármely városának bármely középiskolája bõségesen szolgálhat példákkal. Egyébként a század hatvanas éveitõl, ha kisebb mértékben is, de egyre jellemzõbbé vált a nyugat-európai ipari hatalmak „elszínezõdése” is: a megugrott termelés olcsó munkaerõigényét eleinte Európa peremérõl szervezett bevándorlással igyekeztek megoldani, majd az így fellazult – és ebben az értelemben is amerikanizálódott – nemzetállamok teret engedtek a másféle politikai-gazdasági jellegû bevándorlásnak. A kérdés csak az, hogy a bevándorlók beolvadnak-e, vagy megmaradnak saját kultúrájuknál (amit a világ Chinatownjaiban élõ kínaiakról szoktak mondani), vagy valamilyen módon ötvözik a különbözõ kulturális hatásokat – és ez utóbbival kezdõdik el a multikulturalizmus igazi értelmének a kibontása: hiszen immár az egyén választása az általa vállalt identitás, akár a „többfelé tartozás”, és nem az õt körülvevõ társadalmi norma nyomása.

Konferencia multikulturális életutakról
Nos, ezt a gondolatot igyekezett kibontani, körüljárni az idén májusban Brémában megrendezett nemzetközi kanadisztikai konferencia, amelynek címe: „Az európai és kanadai történelem újraértékelése a nemzeti öntudat, migráció és multikulturális életutak eredõjében”. A széles nemzetközi összefogással (tekintélyes német és kanadai állami támogatás mellett), a montreáli, yorki és brémai egyetemek oktatói-kutatói koordinálásában és a nyugat-európai kanadisztikai központok hálózatának égisze alatt megszervezett, a maga nemében páratlan konferencia a következõ két fõ célt tûzte maga elé:
 

1.  újra kell értelmezni az európai történelmet, mégpedig úgy, hogy a 19. században kialakult nemzetközpontú paradigma helyett a korábban is, ma is tipikusabb, és fõleg sokkal perspektivikusabb, kulturális interakción épülõ paradigma helyezõdjön elõtérbe;
2.  fel kell vázolni a 21. század többoldalú identitásainak, multikulturális politikai egységeinek elõrelátható opcióit. Ehhez a legjobb modell az, ahogy a kanadai történelmet átértelmezték: a harminc évvel ezelõtt még két – brit és francia – alapító nemzetbõl álló hivatalos kanadai éntudat mára egy multikulturális és többfajú programra épülõ önképpé vált.

Ez utóbbi cél egy aktuális és megoldatlan problémából indul ki: Nyugat-Európa vendégmunkás rétegének integrációs kudarcára már jóideje keresnek írt. A hatvanas években még haladónak tûnõ válasz végsõ soron a chicagói iskola immigrációval kapcsolatos felfogásán alapult: a diszlokalizált (eredeti helyükrõl végérvényesen elmozdított) bevándorlókat re-szocializálni kell (a befogadó nemzet testébe emelve integrálni). Ez természetesen nemcsak nyelv-, de kultúravesztést is maga után von. Kanadai tudósok ezzel szembehelyezkedve már a negyvenes években elõálltak többkultúrájú koncepciókkal, amelyek aztán a hetvenes évekre olyan interdiszciplináris megközelítésekké forrták ki magukat, amelyekben az identitás, etnikum, beilleszkedés és akkulturáció folyamata egymással összeegyeztetve és az eredeti kultúra épségben hagyásával (sõt újabban ápolásával) együtt alakul.
Ez a modell az, amelyhez a kanadai állam gatekeeper-jei (kapuõrei, az államhatalom letéteményesei, képviselõi, irányítói) már a 21. századra jellemzõ alapelvekkel igazítják tevékenységüket, és amelyet három alapkoncepció köré csoportosíthatunk: a sokféleség tisztelete; transzkulturális életutak elfogadása; mindenkor többirányú opciók lehetõsége (az „egyetlen megoldás”, „egyetlen út” gondolat kiküszöbölése).
Dirk Hoerder professzor, a brémai egyetem történész tanára, konferenciaszervezõ, bevezetõ elõadásában az identitásról azt mondja, hogy az „akkor merül fel, amikor az egyén szubjektuma találkozik történelmi és kulturális beállításokkal”, majd hozzáteszi, hogy az ilymódon „többféle identitásokból redukált, nyilvánosságnak szóló ’identitás’ magában foglalja a többkultúrájú egyén komplex értékeinek leegyszerûsítését egy általános képzõdményre, amely összhangban áll a redukálók csoport-érdekével és az általuk képviselt általánosan elfogadott társadalmi diskurzussal”. Azután még hozzáfûzi: „a 19. század óta tudósok és ideológusok egyaránt egyetlen koherens történetbe igyekeznek összefogni nemcsak a különbözõ nemek látásmódját, de a fiatalok és öregek világát, az egymással gazdasági harcban álló ellentétes osztályérdekeket és a nyelvileg elkülönülõ kulturális csoportokat.” Más szóval az identitás: véres (gazdaság)politika.
A háromnapos konferencia tíz ülését három nagyobb tömb – és egyúttal a múlt, jelen és jövõ – köré csoportosították. Az elsõ napon a sokszínûségbõl redukált nemzeti öntudatok (fõleg múlt századi) kifejlõdésével foglalkoztak különbözõ megközelítésekben. A másodikon a (20. század végi) globalizáció együtthatójaként jelentkezõ sokszínûségre ébredés jelenségét és az ahhoz kapcsolódó dilemmákat járták körül több diszciplinán keresztül. A zárónapi két ülésen pedig a sokszínûséget integrálni képes társadalmi és politikai rendszerek rugalmasságának 21. századi kérdéseit feszegették.

Vallási pluralizmus, mint összekötõ erõ
A történelmi visszatekintések között érdekes volt az Ottomán és a Habsburg birodalmak összehasonlítása, melybõl a török származású bochumi egyetemi tanár, Fikret Adanir azt a következtetést vonta le, hogy bár mindkét állam sok nép felett uralkodott, a Balkánon megvalósított vallási türelem, és az erre, azaz a felekezeti elkülönülésre, épülõ millet-rendszerû társadalom-szervezés nagyobb arányú önkormányzatot adott az egyes vallási kategóriák szerint szervezõdõ nemzeti kisebbségeknek, mint a Habsburg korona országaiban bárhol.
Erre a gondolatra rímel, már egy lehetséges jövõt idézve, a Tariq Modood és Veit Bader által is tárgyalt vallási képviselet egy multikulturális, multikonfesszionális államalakulaton belül. Modood mint a bristoli egyetem pakisztáni származású szociológia-filozófia tanára, természetesen az angliai muzulmánok helyzetét elemzi, azt igyekszik a multikulturalista felfogás alapján a (nemzet)állam testébe beépíteni. A muzulmánok számára azonban nemcsak vallási értékû az Iszlám, hanem kulturális meghatározottság, olyannyira, hogy a vallás közösségtámogató alapállása részben alá is ássa az angol jog- és államrendszer majdhogynem szélsõséges egyén-központúságát. A muzulmán ember elsõdlegesen egy vallási közösség tagja, majd csak azután lép fel egyéni érdekei érvényesítéséért – éppen fordított viszonyban az angol-amerikai állampolgársági meghatározással, amely a törvény elõtt mindenkit egyenlõnek ismer el, és mint ilyen, tulajdonképpen vak a csoportérdekkel szemben. Ez az ellentmondás csak tovább nõ egy multikulturalizmust valló államszervezet esetében, hiszen ha a muzulmán ember kultúrájának egyik meghatározója a csoporthoz tartozás, az õ érdekeit csak részben lehet tiszteletben tartani egy olyan államban, amely nem csoportérdekek szerint szervezõdik, és nem ismer el a csoport szószólóiként felszentelt képviselõket. Az áthidalásra Modood sem a liberális, sem a köztársasági, sem a szövetségi formákat nem javasolja. És azzal sem ért egyet, hogy adottnak és megváltoztathatatlannak kell tekinteni a manapság mindenfelé, így a társadalomtudományokban is, elhatalmasodott posztmodern életfelfogást, mely szerint a poszmodern emberre egy szétszórt, fragmentálódott és feltétlenül decentralizált (súlypont illetve központ-vesztette) én-állapot a jellemzõ. Amit jónak lát, az egy olyan pluralista államforma, amelyben az egyéni szabadság úgy van szavatolva, hogy közben ne kelljen elválnia a közösségétõl, és ezt úgy érné el, hogy az állam elismerné a vallási központokat, mint az adott közösség szószólóit. Röviden: demokráciával megspékelt kommunális, csoportokra épülõ államszervezetet lát a leginkább életképes multikulturális állameszménynek – egy demokratikus (az egyén jogait is védõ) millet-rendszert.
Veit Bader, az amszterdami egyetem német származású filozófia tanára, maga is az intézményesített vallási pluralizmus híveként, öt lehetséges formációt vázolt fel. Abból kiindulva, hogy a nyugati történelmi kultúrák közül egy sem mentes domináns vallási struktúráktól, és még az oly féltékenyen õrzött laikusság mögött is anglikán, katolikus vagy protestáns tömegek, befolyásos egyházi szervezetek állnak a Nyugat minden államában, szûklátókörûségnek tartja azt az elképzelést, hogy a vallást teljes mértékben ki lehetne szorítani a politikai közéletbõl. Annál akkor már jobb számolni vele, és beépíteni az állam alkotmányos rendszerébe. Rendszerében egy teljes skálát vizsgál, amely a domináns vallási intézményeknek az állammal való teljes egybefonódásától, a részleges egybefonódásán, a többvallású (pluralista) megosztott egybefonódásán át a teljes elhatárolódottságig terjed. Különféle aktuális államrendek kontextusában megvizsgálva végül is az állammal össze nem fonódott plurális vallási intézményrendszer mellett teszi le a voksot. Emellett azzal érvel, hogy a modern multikulturális államoknak így is, úgy is szembe kell nézni a vallási pluralizmussal, mint a többkultúrájúság egyik (talán éppen legfontosabb) tényezõjével, másrészt a hatalomba való korlátozott bevonással el lehet kerülni a vallási radikalizálódást, hiszen a plurális közeggel való együttmûködés feltételezi a toleranciát. Bader rendszerének tétje, saját megfogalmazásában, hogy „csak az intézményes vallási pluralizmus megvalósítása segíthet a vallási fundamentalizmus politikai kiküszöbölésében”.

Edzett és elszánt asszonyok
Némiképp különösnek tûnhet, de egyre inkább a multikulturalizmus zászlaja alá vonják a nõi emancipáció kérdéskomplexumát. A besorolás maga is feminista alapérveket bizonyít a domináns patriarkális világfelfogást illetõen, hiszen hogyan lehet a világ népességének potenciálisan több mint a felét érintõ kérdéseket „multikulturálisnak”, azaz valamiféle központi, domináns, többségi kultúrától eltérõnek tekinteni? Ezzel együtt a konferencián is külön ülést kaptak a „nemi- és osztályszerepek alapján történõ kizárás” témaköréhez kapcsolódó kutatások. A manitobai Adele Perry szórakoztató és informatív elõadást tartott arról, hogy British Columbia benépesítése során milyen szervezett módon folyt az „asszony-ellátás” – hiszen a telepesek túlnyomó többsége önálló, javarészt fiatal és középkorú, erõs és kalandor indíttatású férfiember volt. Annak érdekében, hogy ebbõl a rétegbõl az akkori viktoriánus értékrend szerint keresztényi ihletettségû, családközpontú, törvénytisztelõ állampolgárokat lehessen nevelni, a koloniális hatalom az óhazából importált dolgos, edzett, elszánt (és odahaza nincstelen) fiatalasszonyokat, akiknek az volt a feladatuk, hogy a szabadon kószáló férfielemeket megkössék, és tisztességes birodalomépítõ alattvalókat faragjanak belõlük. Az 1862-ben, 63-ban és 70-ben ténylegesen lebonyolított szervezett nõi bevándorlás bizonyítja, hogy milyen fontosságot tulajdonítottak ennek a témának. Természetesen, az akkori félelmek egyik sarkköve a helybéli lakosságba való önkéntelen beolvadás volt, hiszen a 19. század közepén még kétszer annyi õslakos indián élt a területen, mint fehér telepes, és a fehér asszonyok hiányában a ifjonti vér akár indián asszonyokkal is beérte. A projekt nem váltotta be a hozzá fûzõdõ reményeket, fõleg a munkásrétegbõl származó fiatalasszonyok vártnál lazább erkölcsi beállítottsága miatt, és a bevándorlást szervezõ hatóságok inkább egész családok letelepítésére összpontosítottak a továbbiakban. Ettõl függetlenül, szembeötlõ, hogy a projekt egész tartama alatt a nõi résztvevõket mindössze mint társuló elemeket tekintették, és a gyarmatosító társadalmat megteremtõ, felépítõ és kitevõ férfiemberek megkötésére mintegy csalinak szánták.
A nõknek a társadalom kohézióját elõsegítõ eszközként való felfogása elkísérte a kanadai fejlõdést a huszadik század második felébe, ahogy ezt Franca Iacovetta, a torontói egyetem kutatójának elõadása bizonyította. Iacovetta a hidegháború idõszakában Kanadába bevándorolt nõkkel szemben alkalmazott állampolgársági politikát vette nagyító alá, és megállapította, hogy kimutathatóan mûködött egy házastársi viszonyban tartásra törekvés (domestic containment policy). Korabeli lapok híradásaiból vett esettanulmányai valamint saját kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az elvárt családi normákat akár önkéntelenül áthágó nõk hátrányosabb elbírálásban részesültek állampolgári jogaik gyakorlása közben, mint a hasonló módon cselekvõ férfiak. Hivatkozik többek között egy ötvenhatos magyar párra, ahol a férfi erõszakos magatartása köztudott volt nemcsak a feleséggel, de a gyerekekkel szemben is. A bíróságok ennek ellenére éveken át a férfinak ítélték a gyerekek tartását, mert a sorozatos tettleges bántalmazást tovább nem tûrve a feleség elköltözött otthonról – amivel áthágott egy társadalmi szinten pártolt normát, függetlenül attól, hogy az adott körülmények között nem tehetett másként.

Fehér is lehet fehérebb
A multikulturalizmus mintaállamává válás elõtt azért még hosszú utat kellett Kanadának is megtennie. Vic Satzewich elõadása például azzal foglalkozott, hogy nem kellett feltétlenül színesbõrûnek lenni Kanadában, hogy diszkriminációval találkozzon a bevándorló. Elõadásának érdekessége éppen az, hogy a fehér bõrszín potenciáljának kulturálisan korlátozott voltát fedi fel, hiszen mint írja, hiába voltak az úgynevezett „perifériális európaiak” (kelet- és dél-európaiak) fehérek, az észak-európai és angol-szász kultúrkörön kívüliségük kirekesztettséghez vezetett. Megnyilatkozott ez a munkabérek szintjében, az általános ellátásokhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférésükben, tanulási és elõmeneteli lehetõségeikben, gyakorlatilag az élet minden területén. Ahogy asszimilálódtak nyelvileg, és kultúrájuk elhagyásával, úgy változott „fehérségük”, így például az írek és olaszok voltak az elsõk, akik sikeresen lépték át ezt a megkülönböztetõ korlátot. Satzewich, aki maga is ukrán származású, azt állítja, hogy például az ukrán bevándorlás ez ellen úgy védekezett, hogy igyekezett tömbtelepüléseket szervezni, amelynek segítségével megtarthatták a közös nyelv és kultúra fõbb (archaikus) vonásait a nagynyomású domináns angol-szász kultúra ellenében. Ugyanígy jártak el a zömében német nyelvû mennonita telepesek, akik szintén a préri tartományokban telepedtek meg. Mindkét esetben olyan fajilag fehér lakosságról beszélhetünk, akikre a „fehér” mint társadalmi elit-minõsítés nem volt alkalmazható.

Virágozzék száz virág
Érdekes módon a multikulturalizmusra ébredés is a saját kultúrát idegenhonban is fenntartani törekvõ, nem egészen „fehér” és egyáltalán nem angolszász népesség, mint például az ukránok, mennoniták, izlandiak, magyarok, olaszok és görögök önazonosságának megmutatásával és ennek irodalmi leképezésével indult meg. Tamara Palmer Seiler a multikulturalizmusnak a kanadai irodalomban történt térhódítását tárgyaló elõadásában hivatkozik az egyik elsõ ilyen kanadai mûre, John Marlyn A halál bordái alatt címû regényére, amely egy winnipegi magyar bevándorló sorsát meséli el az elsõ világháborút követõ években. Feltûnõ a könyvet átható kettõsség: a fõhõs, Sándor Hunyadi, már Kanadában született, és társadalmi elõrehaladása érdekében mindent megtesz, hogy beépülhessen az angolszász világba, többek között úgy is, hogy igyekszik nyilvánvaló kulturális jegyeit elhagyni – mégis, amikor, nem figyel oda, azon kapja magát, hogy az apfelstrudel és a goulash ismerõs ízei felett mereng (csak zárójelben: a híres magyar ételek németes jelölése külön elemzést igénylõ feladat, amelynek egyik – a szerzõ által vallott – oka egész egyszerûen az, hogy így szélesebb olvasóközönségben vezetnek a megfelelõ asszociációkra). E zsenge kezdetek után ma már el lehet mondani, hogy a kanadai irodalom velejéig multikulturalista, és most már alig van szerzõ, aki ne valamilyen etnikai vagy egyéb kisebbség képviselõje volna. Külön érdekessége a mai kanadai irodalomnak, hogy igen nagy arányban dél-kelet ázsiaiak (indiaiak – M. G. Vassanji, Rohinton Mistry; cejloniak – Michael Ondaatje, Shyam Selvadurai; japánok – Hiromi Goto, Joy Kogawa; kínaiak – Evelyn Lau, Sky Lee, stb.). Egy nemrégen megjelent antológia görög származású szerzõje szerint „nincs is másfajta kanadai irodalom, mint multikulturalista; hiszen az irodalmi közélet szereplõinek túlnyomó többsége nem angolszász vagy francia eredetû” (Smaro Kamboureli). Nagy vívmánynak számít, hogy nemcsak a különbözõ bevándorlók leszármazottai szólalnak meg irodalmi alkotásokkal, hanem az õslakos indián népesség is saját hangjára talált egy sor rendkívül tehetséges íróban (Thomas King), költõben (Lee Maracle), drámaíróban (Tomson Highway).

A gyarmatosított visszavág – az irodalomban
A multikulturalizmust csak egy kis lépés választja el a posztkolonializmustól, amely a nevébõl is adódóan a gyarmatosítás utáni helyzettel, a gyarmatosító és gyarmatosított kultúra kölcsönhatásával foglalkozik. Radhouan Ben Amara a szardíniai Cagliari egyetem tunéziai származású tanára olyan francia nyelvû szövegeket elemez, amelyet arab íróik kifejezetten nehezen érthetõnek, vagy akár érthetetlennek szánnak a franciaországi francia olvasóközönség számára. Elõadásában franciául író észak-afrikai szerzõk speciális írói eszköztárát vette szemügyre, akiknél az írás politikai, kulturális, sõt becsületi aktus: a franciák, mint gyarmatosítók által kisajátított, „orientalista” arab létük visszavételét hajtják végre ezek az írók egy hasonló folyamat keretében. Ennek során arab nyelvi gondolkodásukat egy attól idegen nyelv idomításával, saját belsõ szabályainak felforgatásával, különös metafora-társítások rögzítésével egy furcsa, idegen, nehezen vagy egyáltalán nem érthetõ francia közegbe ágyazva hoznak létre olyan alkotásokat, amelyeket igazán csak arab nyelvi ismeretekkel, gondolkozási sémákkal lehet megérteni. Ez egyfajta re-kolonizáció, amelyet a gyarmatosított hajt végre a gyarmatosító hátrahagyott nyelvi hagyatékán, magán a nyelven.

Epilógus helyett
A konferencia fõ tanulsága, hogy az öreg kontinens is egyre inkább felfigyel az egyének belsõ mozgására, a homogén kulturális blokkok tarthatatlanságára, a különbözõ kultúrák egymás mellett élésére, és egyre nagyobb jelentõséget szentel az olyan sorsoknak, amelyeknek megadatott a többoldalú kultúrák felölelése, és akik maguk is hidak emberek, régiók, kultúrák között. Az élenjáró kanadai modellt például véve a hagyományosan fejlettebb, kitekintõbb észak-európaiak (hollandok, svédek) már egyre inkább integrálják a multikulturalitást nemcsak belsõ állami intézményeikben, de alkotmányukat is ennek szellemében alakítják át.
Hova vezet mindez, mondjuk a közép-kelet-európai térség, és ezen belül Magyarország számára? Talán ahhoz, hogy most már, szinte egy évszázadnyi áldatlan történelem-kereke visszaforgatás helyett, szembenézzünk azzal a valósággal, amivel már akkor sem néztünk szembe: olyan világban élünk, ahol sokfajtájú, sok nyelvû, sok kulturájú emberek érintkeznek egymással, és ezeket nem figyelmen kívül hagyni, dominálni, vagy magunkhoz idomítani kell, hanem másságukat nemcsak elfogadni, de még tisztelni is. A sokféleség ugyanis kifejezetten érték, méghozzá az egyöntetûségnél lényegesen magasabbrendû érték.
A tisztelet pedig nem azt jelenti, hogy a másikat a maga hazájában, tõlünk távol, a hozzá hasonlók népes körében tisztelem, hanem mint mellettem, körülöttem, velem együtt élõ, dolgozó, tevékenykedõ embert – velem mindenben egyenrangú félt, mint „földimet”. Az Európai Unióba igyekvõ Kárpát-medence hamarosan rá fog jönni – rá kell jöjjön – a különbözõ fejlõdési rendellenességek kiküszöbölésének hosszú és gyötrelmes útja folyamán, hogy bizony mennyire „földijeik” vagyunk mi itt egymásnak, és hogy a sok közös hasonlóság mellett mennyire eltörpül a különbözõ nyelveken szólás…

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu