Lázálom
1935. november 28.
1
Elõbb meg kell borotválkoznom, szólt, nem akarok
szakállasan a kórházba menni, menjen, kérem,
hivassa a borbélyt, Manacés urat, a sarkon lakik.
Nincs rá idõ, Pessoa úr, válaszolt
a házmesterné, a taxi már lenn áll a kapuban,
megjöttek a barátai is, az elõtérben várják.
Nem baj, felelte, mindenre van idõ.
Átült a kis karosszékbe, ahol Manacés úr
borotválni szokta, és Sá-Carneiro verseket kezdett
olvasni.
Belépett Manacés úr, és jó estét
kívánt. Pessoa úr, mondta, azt hallottam nem érzi
jól magát, remélem, nincs komolyabb baja.
Törülközõt terített a nyakába,
és szappanozni kezdte.
Meséljen valamit, szólt Pessoa, maga annyi érdekes
történetet ismer, Manacés úr, és annyi
emberrel találkozik az üzletében, meséljen valamit.
Pessoa sötét öltönyt vett föl, nemrég
varratta, csokornyakkendõt kötött, föltette a szemüvegét.
Nem volt hideg, de kint esett. Ezért fölvette sárga
esõkabátját, magához vett egy tollat és
egy jegyzettömböt, és elindult lefelé a lépcsõn.
A lépcsõfordulón találkozott két
barátjával, Francisco Gouveiával és Armando
Teixeira Rebelo-val. Tekintetük aggódó volt, és
kezükben csöpögõ esernyõt tartottak. Veled
megyünk, mondták egyszerre. Pessoa szórakozottan mosolygott.
Éles fájdalom hasított a jobb oldalába, s emiatt
nem tudott szívélyes lenni. Két barátja a karját
nyújtotta, hogy lesegítsék a lépcsõn,
de nem fogadta el, és a korlátra támaszkodott. Az
elõcsarnokban meglátta a fõnökét, Moitinho
de Almeida urat, amint a taxisofõrrel társalgott. Én
is jövök, Pessoa úr, mondta sietve Moitinho de Almeida
úr, jobb, ha én is jövök, nem hagyhatom így
elmenni.
Ne fáradjon, Moitinho de Almeida úr, felelte Pessoa
halkan, itt van két barátom, akik elkísérnek,
ne fáradjon.
De Moitinho de Almeida úr határozottnak látszott,
kinyitotta az elsõ ajtót, Pessoa beszállt a taxisofõr
mellé, három kísérõje meg beült
hátulra.
Az autó ablakából hosszan nézte a Csillag-templom
kupoláját. Szép volt a bazilika, a barokk kupolájával
és a díszes homlokzatával. Elõtte, ott a parkban
adott sok évvel ezelõtt találkát Ophélia
Queiroznak, egyetlen nagy szerelmének. A Csillag-kert padján
váltottak félénk csókokat, és ígérték
meg ünnepélyesen, hogy örökké szeretni fogják
egymást.
De legyõzött az életem, és legyõzte
a szerelmemet is, suttogta Pessoa, bocsáss meg, Ophélia,
nekem írnom kellett, mást nem tehettem, csak írhattam,
de most már nincs tovább.
A taxi elhaladt a parlament elõtt, majd ráhajtott a Calçada
do Combro-ra. Lakott egyszer ezen a környéken, évekkel
ezelõtt, albérleti szobában. A tulajdonosnõ
Dona Maria das Virtudes volt, nagyon jól emlékszik rá,
hatalmas mellû, hatvan körüli asszony, sárgára
festett hajjal, minden este áthívta, igyon a cseresznyelikõrjébõl,
és vegyen részt a spiritiszta szeánszain. Kapcsolatba
lépett a megboldogult férjével, Pereira marsallal,
hosszas beszélgetéseket folytatott vele az afrikai háborúkról
és a paprika áráról. Aztán ittak egy
pohárka ginjinhát, ettek egy szem cseresznyét a rumtopfból,
és Pessoa így búcsúzott: jó éjszakát,
Dona Maria das Virtudes, és szép álmokat. Visszavonult
a szobájába. Azokon az estéken tûnt föl
Bernardo Soares, aki helyett megírta a Kétségek könyvét.
Hajnalban kelt, hogy lássa a fények lassú változását
Lisszabon fölött és le is jegyezte kis, bõrkötéses
füzetébe, melyet még anyja küldött neki Dél-Afrikából.
Mikor a Rua Luz Soriano-ra értek, megállította
õket egy rendõr. Erre nem lehet menni, mondta a rendõr,
nacionalista rendezvény van az úton, zenekar, meg mindenféle,
a város ma ünnepel.
Moitinho de Almeida úr kihajolt az ablakon. Moitinho de
Almeida doktor vagyok, szólt fölényesen, el kell jutnunk
a Sao Luís dos Franceses klinikához, beteget viszünk.
A rendõr levette a sapkáját és megvakarta
a fejét. Nézze, uram, mondta, van egy kerülõút,
egyirányú ugyan, de mindegy, tekintettel a körülményekre
behajthatnak, itt forduljanak jobbra, azután balra, és kiérnek
a Bairro Alto-ra. Pessoa elmosolyodott, mert felismerte õt. Coelho
Pacheco volt, egyik jeles heteronim költõtársa, aki
csak egyetlenegy alkalommal fakadt dalra, és komor, neogót
stílusú, látomásos verset írt. Mit keres
itt Coelho Pacheco rendõrnek öltözve? Talán a Mester
küldte, hogy mutassa neki a jó utat. Pessoa fölemelte
a kezét, és sokatmondóan intett neki. Coelho Pacheco
is valami titokzatos mozdulattal válaszolt, majd a taxi befordult
az elsõ utcán jobbra.
A kórház recepcióján bóbiskolt a
nõvér. Moitinho de Almeida úr beszélt vele,
kérte az ügyeletes orvost, sürgõs esetrõl
van szó, mondta.
Pessoa leült a fotelba, és álmodni kezdett.
Gyerekkorából látott részleteket és
hallotta Dionísia nagymama hangját, aki tébolydában
halt meg. Fernando, mondta a nagymama, te is olyan leszel, mint én,
mert a vér nem válik vízzé, én elkísérlek
egész életeden át, mert az élet õrület,
és te tudni fogod, hogyan kell élni az õrületben.
Jöjjön velem, szólt az orvos, és karon
fogva segítette. Egy fülkébe vezette, ahol kis ágy
és erõs fertõtlenítõszag volt. Vetkõzzön
le, utasította az orvos. Pessoa levetkõzött. Feküdjön
le, utasította az orvos. Pessoa lefeküdt. Az orvos vizsgálni
kezdte, tapogatta a testét. Ahogy a máj környékére
ért, Pessoa felnyögött. Mióta érzi rosszul
magát?, kérdezte az orvos. Délután óta,
felelte Pessoa. És milyen panaszai voltak?, kérdezte az orvos.
Nagy fájdalmaim, felelte Pessoa, és zöldet hánytam.
Az orvos hívta a nõvért, és mondta,
hogy helyezze el a beteget a négyes szobában. Azután
fogta a betegkönyvet, és ráírta a kórlapra:
„májelégtelenség”.
Pessoa elköszönt a barátaitól. Moitinho
de Almeida úr maradni akart, de Pessoa kedvesen elküldte. A
másik kettõt gyorsan megölelte. Hagyjatok, drága
barátaim, mondta, az éjjel és holnap talán
lesznek látogatóim, találkozzunk holnapután.
Kis, szerény szobája volt, vasággyal, fehér
szekrénnyel és kis asztallal. Pessoa bebújt az ágyba,
meggyújtotta a lámpát az éjjeli asztalkán,
fejét a párnára fektette, és a kezével
megtapogatta a jobb oldalát. Szerencsére a fájdalmai
csillapodtak, az ápolónõ hozott egy pohár vizet
és orvosságot, és így szólt: ne haragudjon,
de be kell adnom egy injekciót, az orvos utasítása.
Pessoa ópiumot kért, ehhez az altatóhoz még
Bernardo Soaresként szokott hozzá, mikor nem tudott aludni.
Az ápolónõ hozott, és Pessoa megitta. Catarinának
hívnak, mondta az ápolónõ, ha szüksége
van valamire, csöngessen és rögtön jövök.
2
Hány óra van?, kérdezte Pessoa.
Majdnem éjfél, felelte Álvaro de Campos, a legjobb
idõpont, hogy találkozzunk, ez a kísértetek
órája.
Miért jöttél?, kérdezte Pessoa.
Mert ha te elmész, van néhány dolog, amit meg
kell beszélnünk, felelte Álvaro de Campos, én
sem éllek túl, veled együtt távozom, s mielõtt
elsüllyednénk a sötétségben, van néhány
dolog, amit meg kell beszélnünk.
Pessoa fölemelkedett a párnáról, ivott
egy korty vizet, és azt kérdezte: mit forgatsz a fejedben?
Kedvesem, válaszolta Álvaro de Campos, örömmel
hallom, hogy nem szólítasz mérnök úrnak,
és nem magázol, hogy barátságosan bánsz
velem.
Persze, válaszolta Pessoa, beléptél az életembe,
a helyembe léptél, te vagy az, aki véget vetettél
az Ophéliával való kapcsolatomnak.
A te érdekedben tettem, válaszolta Álvaro de Campos,
az az emancipált kislány nem illett volna egy korodbeli férfihoz,
elhibázott házasság lett volna. És tudod, az
összes szerelmeslevél, amit írtál neki, nevetséges,
azt hiszem, minden szerelmeslevél nevetséges, megvédtelek
a nevetségességtõl, remélem, hálás
vagy nekem.
Szerettem õt, suttogta Pessoa.
Nevetséges szerelemmel, felelte Álvaro de Campos.
Igen, persze elképzelhetõ, válaszolta Pessoa,
és te?
Én?, szólt Campos. Én, én csak gúnyolódom,
írtam egy szonettet, amit sosem mutattam meg neked, olyan szerelemrõl
szól, mely zavarba hozna téged, mert egy fiatalembernek ajánlottam,
egy fiatalembernek, akit szerettem, és aki viszontszeretett Angliában,
úgyhogy, ezután a szonett után majd megszületik
a legenda a titkos szerelmeidrõl, örülni fognak a kritikusok.
Tényleg szerettél valakit?, suttogta Pessoa.
Tényleg szerettem valakit, válaszolta halkan Campos.
Akkor fölmentelek, mondta Pessoa, fölmentelek, azt
hittem, hogy te egyedül csak az elméletet szeretted életedben.
Nem, mondta Campos az ágyhoz lépve, az életet
is szerettem, és ha a futurista és tomboló ódáimban
nagyzoltam is, ha a nihilista verseimben tönkre is tettem mindent,
még saját magamat is, tudd meg, hogy én is szerettem
életemben, öntudatra ébresztõ gyötrelemmel.
Pessoa fölemelte a kezét, és valami titokzatos jelet
intett. Így szólt: feloldozlak, Álvaro, menj az örök
istenekkel, ha szerelmes voltál, ha csak egyetlenegyszer is szerelmes
voltál, fel vagy oldozva, mert emberi lény vagy, és
emberi mivoltod oldoz fel téged.
Rágyújthatok?, kérdezte Campos.
Pessoa megengedõen bólintott. Campos ezüst tárcát
húzott elõ a zsebébõl, kivett egy cigarettát,
hosszú elefántcsont szipkába dugta és rágyújtott.
Tudod, Fernando, szólt, visszavágyom azokba az idõkbe,
amikor még dekadens költõ voltam, amikor a keleti tengereken
utaztam az óceánjárón, ah, akkor tudnék
verseket írni a holdhoz, és hidd el, a hajóhídról,
mikor bál volt a fedélzeten, olyan díszletszerû
volt a hold, annyira az enyém volt. De akkoriban ostoba voltam,
gúnyolódtam az életen, nem tudtam élvezni azt
az életet, ami nekem adatott, így elszalasztottam az alkalmat,
és az élet elszállt.
És azután?, kérdezte Pessoa.
Azután kezdtem vágyni arra, hogy megfejtsem a valóságot,
mintha a valóságot meg lehetne fejteni, és jött
a kiábrándulás. És a kiábrándulással
a nihilizmus, aztán már nem hittem semmiben, saját
magamban sem. És most itt állok a betegágyadnál,
mint valami haszontalan, rongyos ruha, indulásra készen a
semmibe, és a szívem üres csöbör. Campos az
asztalhoz ment, és elnyomta a cigarettacsikket egy porcelántányérkában.
Jól van, kedves Fernando, mondta, el kellett mondanom neked ezeket
a dolgokat, most, hogy talán elhagyjuk egymást, mennem kell,
jönnek a többiek is meglátogatni, tudom, és nincs
már sok idõd, ég veled.
Campos vállára terítette a köpenyét,
jobb szemére fölrakta a monokliját, sietve búcsút
intett, kinyitotta az ajtót, megállt egy pillanatra, és
megismételte: ég veled, Fernando. És azután
azt súgta: talán nem is minden szerelmeslevél nevetséges.
És becsukta az ajtót.
3
Hány óra lehetett? Pessoa nem tudta. Éjszaka volt?
Vagy már fölkelt a nap? Bejött az áplolónõ,
és újabb injekciót adott. Pessoa már nem érzett
fájdalmat a jobb oldalán. Különös nyugalom
töltötte el, mintha köd szállt volna rá.
A többiek, gondolta, most jöhetnének a többiek.
Természetesen mindnyájuktól el akart búcsúzni
mielõtt eltávozik. De az egyik találkozás,
Caeiro Mesterrel, aggasztotta. Mert Caeiro Ribatejo-ból jött,
és olyan beteges volt. Hogy jöhetne Lisszabonba, talán
hintón? Igaz, hogy Caeiro már meghalt, de még élt,
örökké élni fog abban a fehérre meszelt
ribatejo-i házikóban, ahonnan kérlelhetetlen szemmel
nézte az évszakok múlását, a téli
esõket és a nyári forróságot.
Kopogást hallott az ajtón, és azt mondta: szabad.
Alberto Caeiro prémgalléros bársonykabátot
viselt. Vidéki ember volt, és ez látszott az öltözékén.
Ave, Maestro, szólt Pessoa, morituri te salutant. Caeiro megállt
az ágy végénél, és keresztbefonta a
karját. Drága Pessoám, szólt, azért
jöttem, hogy elmondjak magának valamit, megenged egy vallomást?
Természetesen, válaszolt Pessoa.
Szóval, mondta Caeiro, amikor éjszaka fölébresztette
magát egy ismeretlen Mester, aki a verseit diktálta, aki
a lelkébõl szólt, nos, tudja meg, hogy az a Mester
én voltam, én voltam, aki a Túlvilágról
kapcsolatba léptem magával.
Gondoltam, mondta Pessoa, szeretett Mesterem, gondoltam, hogy maga
az.
De bocsánatot kell kérnem, amiért annyi álmatlan
éjszakát szereztem magának, mondta Caeiro, éjszakákon
át nem aludt, csak írt, mintha önkívületben
lett volna, lelkiismeret furdalásom van, amiért annyi kellemetlenséget
okoztam önnek, amiért elfoglaltam a lelkét.
Így járult hozzá a mûveim létrehozásához,
felelte Pessoa, vezette a kezemet, igen, álmatlan éjszakákat
szerzett, de ezek az éjszakák termékenyek voltak,
éjszakák, melyeken megszületett az irodalmi munkásságom,
az én életmûvem éjszakai életmû.
Caeiro levette a kabátját, és az ágyvégre
helyezte. De nem csak ezt szerettem volna mondani, suttogta, szeretnék
még valamit megosztani magával, mielõtt a végtelen
távolságok elválasztanának minket, csak nem
tudom, hogyan kezdjem.
Mondja csak egyszerûen, szólt Pessoa, mintha valami közönséges
dologról lenne szó.
Nos, mondta Caeiro, én vagyok az apja. Elhallgatott, hátrasimította
ritkás, szõke haját, majd folytatta: én voltam
az, Joaquim de Seabra Pessoa, a valódi apja helyett, aki tüdõvészben
meghalt, mikor maga még kisgyerek volt. Szóval, én
átvettem a helyét.
Pessoa mosolygott. Tudtam, mondta, mindig is az apámnak tekintettem,
mindig az apám volt, az álmaimban is, nincs miért
szemrehányást tennie magának, Mester, higgye el, olyan
apám volt, aki mindent megadott nekem.
Pedig egyszerûen éltem, folytatta Caeiro, egyszerûen,
abban a vidéki házban a dédnagynénémmel,
folyton csak a múló idõrõl beszéltem,
az évszakokról, a nyájról.
Igen, helyeselt Pessoa, de én a maga szemével tudtam
látni, és a maga hangján tudtam szólni, a szeme
mutatta, mirõl írjak, a hangja tanított, mint Milarepáé
vagy Szókratészé a tanítványaikat.
Tanulatlan ember vagyok, mondta Caeiro, igen egyszerûen éltem,
megint csak ezt mondhatom, maga viszont mozgalmas életet élt,
fordította az európai avantgárd irodalmat, föltalálta
a szenzacionizmust és az interszekcionizmust, a fõváros
irodalmi kávéházaiba járt, míg én
esténként, vacsora után csak pasziánszozgattam
a petróleumlámpa fényénél, hogyan lehetséges,
hogy én lettem az apja és a Mestere?
Az élet megfejthetetlen, válaszolta Pessoa, ne kérdezz
és ne higgy, minden rejtélyes.
Jó, felelte Caeiro, de mégis tudni szeretném,
hogyan lehetséges, hogy én lettem az apja és a Mestere?
Pessoa fölemelkedett a párnáról. Nehezen
lélegzett, s a szoba hullámzott a szemei elõtt. Nézze,
kedves Caeiro, válaszolta, az az igazság, hogy nekem mindig
szükségem volt valakire, aki vezet és összetart,
nem tudom, érthetõ-e, különben az életem
szétforgácsolódott volna, hála magának,
találtam egy összetartó erõt, valójában
én választottam magát apámnak és Mesteremnek.
Hoztam valamit ajándékba, mondta Caeiro, néhány
prózában írt verssort, melyeket sosem fognak kiadni,
de most, hogy maga itthagy, felolvasom õket, a maga iránti
szeretetem tanúbizonyságai ezek. Caeiro kis lapot húzott
elõ a zsebébõl, közel emelte a szeméhez,
mert rövidlátó volt, és olvasni kezdte: Hosszú
éveken át mindig a holdat néztem, de tiszta tekintetem
fiamat és tanítványomat követte, hogy tekintetem
az õ tekintete lehessen, hogy ha már nekem hegy takar mindent,
õ láthassa ezt a néma és nagyszerû mindenséget.
Gyönyörû költemény, mondta Pessoa, köszönöm,
Caeiro Mester, magammal viszem a Túlvilágra.
Annyi verset írt helyettem, folytatta Alberto Caeiro, szerettem
volna én is így köszönteni, kifejezni a tiszteletemet,
mindig csodáltam magát.
Pessoa most behunyta a szemét. Mikor újból
kinyitotta, a szoba üres volt. Csöngetett az ápolónõért.
Milyen nap van ma?, kérdezte.
Ezerkilencszázharmincöt november huszonnyolcadika
van, éjszaka, válaszolta az ápolónõ,
szüksége van valamire?
Köszönöm nincs, felelte Pessoa, csak pihenni szeretnék.
1935. november 29.
1
Pessoa hallotta, hogy kopogtatnak az ajtaján és kiszólt:
szabad. Az ajtó kinyílt, de nem lépett be rajta senki.
Bemehetek?, kérdezte egy remegõ hang.
Tessék, mondta Pessoa, jöjjön.
Egy férfi jelent meg az ajtóban, majd finoman becsukta
maga mögött. Pessoa nem ismerte föl, s megkérdezte
tõle: bocsásson meg, ki maga?
Ricardo Reis vagyok, válaszolta a férfi beljebb
lépve a szobába, képzeletbeli Brazíliámból
jövök.
Sok éve nem találkoztunk, mondta Pessoa, túl
sok éve, nagyon megváltozott, ne haragudjon, de nem is ismertem
meg.
Ricardo Reis megfogta a széket, és az ágy
mellé tette. Bocsásson meg, leülök, mert hajóval
jöttem, tengeribeteg lettem, fölkavarodott mindenem, és
nem érzem valami jól magam.
De hová tûnt?, kérdezte Pessoa, Brazília
melyik zugába, hogy nem sikerült magával még
kapcsolatba se lépnem?
Ricardo Reis kifújta az orrát. Valamit el kell
mondanom magának, drága Pessoám, sosem voltam Brazíliában,
csak mindenkivel elhitettem, magával is, valójában
itt voltam, Portugáliában, elbújtam egy kis faluban.
Pessoa megpróbált fölkönyökölni
a párnán, miközben megkérdezte: hol volt?
Ricardo Reis halkan válaszolt, mintha Pessoán kívül
még valaki meghallhatná. Azeitão-ban, mormogta, Azeitão-ban
voltam.
Azeitão… Azeitão…, szólt Pessoa, mond valamit
ez a név, egy sajtra emlékeztet.
Persze, mondta büszkén Ricardo Reis, az azeitão-i
sajt, Vila Nogueirából, kis falu ez, Lisszabontól
pár kilométerre, rögtön a Tejo után, ahol
Alentejo tartomány kezdõdik. Ricardo Reis megint kifújta
az orrát és köhintett. Ott húztam meg magam,
folytatta, barátaim kis birtokán, az elmúlt éveket
végig abban a vidéki házban töltöttem, a
ház elõtt százéves eperfa áll, alatta
írtam minden pindaroszi ódámat és horatiusi
versemet.
És mibõl élt, kérdezte Pessoa, hol
dolgozott?
Egy orvos egyszerûen megél, válaszolt Ricardo
Reis, elég, ha orvos, én pedig a falu orvosa lettem, s egész
Serra da Arrabidából jöttek hozzám a páciensek.
Az igazi nevét használta?, kérdezte Pessoa.
Természetesen, vágta rá Ricardo Reis, kis
tábla lógott a kapun, felirattal: „Ricardo Reis, orvos”,
az egész falu ismerte a nevemet.
Pedig maga azt mondta, szólt Pessoa, hogy monarchista,
a köztársaság ellenzõje, s ezért vonul
számûzetésbe Brazíliába.
Ricardo Reis zavartan és félénken elmosolyodott.
Az csak nagyzolás volt, felelte, tudja, kényelmes volt, hogy
a szenzista, antikizáló poéta ne szeresse a köztársaságot
és a köztársaságiak közönségességét,
mindig egy Cézárra vágytam, nagy császárra,
mint Marcus Aurelius, aki értékelné a verseimet, a
köztársaságiak közt nem voltak mûvelt emberek,
csak beképzeltek, akik Auguste Comte-on kívül nem olvastak
senkit, hogyan is tudták volna értékelni Horatiust
és Pindaroszt?
Értem, sóhajtott Pessoa. Azután hosszan
hallgattak. A folyosóról lépések zaja hallatszott,
valaki elment a szoba elõtt, de nem lépett be, senki sem
zavarta õket.
Szóval?, kérdezte Pessoa.
Szóval ezt szerettem volna elmondani, válaszolta
Ricardo Reis, szerettem volna felfedni a titkomat. Tudja, ha Azeitão-ban
is, mindig állhatatosan éltem.
Bárhol lehet állhatatosan élni, felelte
Pessoa.
Virágkoszorút kötök, szólt Ricardo
Reis.
Mit akar ezzel mondani?, kérdezte Pessoa.
Azt, válaszolt Ricardo Reis, hogy minden versemben virágkoszorút
kötöttem Neaerának és Lídiának, s
most magának kötök az útra, majd viszontlátjuk
egymást, ha átjutottunk a jeges Styxen.
Elfogadom a képzeletbeli virágkoszorúját,
kedves Ricardo Reis barátom, éljen továbbra is a falujában,
és kérem, írja nélkülem is a pindaroszi
ódákat, örülök, hogy meghallgathattam a titkát,
de higgye el, mindig is tudtam.
Tényleg?, kérdezte csodálkozva Ricardo Reis.
Tényleg, felelte Pessoa, soha nem mentem el magához
Azeitão-ba, mert elvbol sosem hagytam el Lisszabont, mert elvbõl
sosem akartam utazni, de mindig tudtam, hogy itt lakik egy kõhajításnyira,
s egy barátom, aki szépséges dolgokat ír a
verseimrõl, meg is erõsítette.
Akkor el is búcsúzhatom, szólt.
Én is elköszönök, felelte Pessoa, s kérem,
hogy írja tovább a verseit, akkor is, ha én már
nem leszek.
De azok apokrif versek volnának, ellenkezett Ricardo Reis.
Mindegy, mondta Pessoa, az apokrif versek nem ártanak
a költészetnek, s az én életmûvem olyan
összetett, hogy apokrifek is megférnek benne, viszontlátásra,
kedves Ricardo Reis, találkozunk a fekete folyón túl,
mely az alvilágot övezi.
Pessoa a párnára hajtotta fejét és
elaludt. Nem tudta volna megmondani, hogy azonnal, vagy csak órák
múltán.
2
Pessoa fölébredt, meggyújtotta a kis asztalilámpát,
s a karóráját keresgélte az éjjeliszekrényen.
Az óra hármat mutatott, de nem járt. Pessoa rájött,
hogy egyáltalán nem tudja, mennyi lehet az idõ. Gondolta,
csönget, de nem tette, mert épp abban a pillanatban kopogtak
az ajtón.
Bejöhetek, Pessoa úr?, kérdezte valaki.
Pessoa kiszólt, hogy szabad, s belépett egy férfi.
Tálcát tartott a kezében, megállt az ajtóban,
de Pessoa szemüveg nélkül, a félhomályban
nem ismerte meg.
Kicsoda maga?, kérdezte Pessoa.
A barátja, Bernardo Soares vagyok, felelte a férfi,
megtudtam, hogy kórházban van, és bátorkodtam
eljönni, hogy meglátogassam.
Bernardo Soares az ágyhoz lépett, lerakta a tálcát
a szekrényre. Hoztam magának vacsorát, mondta, abból
a kisvendéglõbõl, ahol találkozni szoktunk,
gondoltam, hátha vágyik egy olyan vacsorára, amilyeneket
a régi szép idõkben ettünk, az étlapról
bátorkodtam én választani.
Igazság szerint nem vagyok nagyon éhes, válaszolta
Pessoa, de a maga kedvéért eszem valamit, mit hozott nekem?
Üljön föl, odateszem a tálcát, mondta
Bernardo Soares, hagyományos portugál ételeket, egyszerû
és nagyon finom dolgokat.
Pessoa fölült, nyakába kötötte a hófehér
kendõt, amit Bernardo Soares nyújtott neki, majd fölemelgette
a tányérokat rejtõ fémfedõket.
Ez itt caldo verde, mondta Bernardo Soares, a kedvenc levese,
biztos vagyok benne, hogy ízleni fog, ez pedig pacal portói
módra, azért hoztam, mert egyszer hidegen szolgálták
föl magának, mint a kihûlt szerelmet, s meg is írta
egy költeményben, de azt akartam, hogy kóstolja meg
melegen is, nézze, még gõzölög, most vették
le a tûzrõl.
Pessoa mosolygott. Májbajom van, szólt, talán
a pacal nem épp nekem való, de udvariasságból
megkóstolok egy picit, emlékszem, amikor hidegen hozták
ki, de tudja, kedves Soares, akkor én nem én voltam, ott
Álvaro de Campos volt a helyemben.
Pessoa megitta a levest, és megkóstolta a pacalt.
Finom, mondta, de kérem, Soares úr, egye meg inkább
maga, biztos vagyok benne, hogy ma nem is ebédelt.
Tényleg nem ebédeltem, felelte Bernardo Soares,
nem engedhetem meg magamnak azt a fényûzést, hogy két
ebédet fizessek ki, csak magának vettem, úgyhogy szívesen
megeszem.
Bernardo Soares maga elé vette a tálcát,
és jóízûen nekilátott a pacalnak. Azokra
az estéinkre emlékeztet, amikor együtt vacsoráztunk
a „Pessoa” vendéglõben, mondta, biztos azért választotta,
mert ugyanaz volt a neve, mint magának, pedig igazából
elég szerény kis étterem, ahova olyan emberek, mint
maga, sosem mennének.
Nem egészen, válaszolt Pessoa, szeretem a szerény
éttermeket, mindig szerényen éltem, de inkább
azt mondja meg, gondol-e még Szamarkandra?
Megtanultam kicsit üzbégül, mondta Bernardo
Soares, csak úgy szórakozásból, ha nem is mehetek
soha Szamarkandba, de azzal, hogy ismerem annak a vidéknek a nyelvét,
sokkal közelebb érzem magam a városhoz is, amelyrõl
egész életemben álmodtam.
És a fõnöke, Vasques úr?, kérdezte
Pessoa.
Oh, válaszolta Bernardo Soares, õ metafizika nélküli
ember, ahogyan maga mondaná, de igen kedves, rendes, még
egy villát is a rendelkezésemre bocsátott, egy hetet
pihentem ott.
Hol?, kérdezte Pessoa.
Cascaisban, felelte Bernardo Soares, a Guincho-ba vivõ
úton.
Cascais, mondta Pessoa, Cascais, micsoda szép hely, én
is töltöttem ott néhány napot, nem volt több,
mint két hét, most elõször mondom ezt el valakinek,
és örülök, hogy épp magának, a barátomnak,
kedves Soaresem, a cascaisi pszichiátriai klinikára utaztam,
ott ismertem meg António Morát, a panteista filozófust,
és meg kell mondjam, életem legnyugodtabb napjait töltöttem
abban a városkában, elõtte majdnem összecsaptak
a hullámok a fejem fölött, nem akartam mást, csak
meghalni, de ehelyett megismertem António Morát, s õ
bizalmat ébresztett bennem a Természet iránt.
António Mora?, kérdezte Bernardo Soares, errõl
sosem mesélt, szívesen hallanék róla.
Jól van, mondta Pessoa, António Mora õrült,
legalábbis hivatalosan õrült. De briliáns õrült,
sokat elmélkedett a pogányságról és
a kereszténységrõl. Képzelje el, olyan tunikában
jár, amilyet a régi rómaiak hordtak, fehér,
földig érõ tunikában, régimódi
saruban, és ritkán beszél, de velem beszélt.
És mit mondott?, kérdezte Bernardo Soares.
Sok mindent, válaszolta Pessoa, mindenekelõtt azt, hogy
az istenek visszatérnek, mert ez az elgondolás az egy lélekrõl
és egyedüli istenrõl múlandó, és
a történelem során rövid idõszakok múltán
el szokott tûnni. S ha az istenek visszatérnek, mi elveszítjük
az oszthatatlan lelkünket, és a lelkünk ismét sokféle
lehet, ahogyan azt a Természet rendeli.
Tudja, kedves Pessoa, szólt Bernardo Soares témát
váltva, a múlt évben nagyon szenvedtem az álmatlanságtól,
és minden reggel, hajnalban az ablakban álltam, figyeltem
a fények lassú változását a város
fölött, sok lisszaboni hajnalt leírtam, büszke vagyok
rájuk, nehéz fényhatásokról írni,
de azt hiszem, sikerült, festményeket alkottam szavakból.
Mint Hopkins?, kérdezte Pessoa.
Igen, felelte Bernardo Soares, de az ötletet Keats naplójából
vettem, meg ott van Ruskin egész Word-painting elmélete,
nem véletlenül volt épp õ Turner pártfogója,
szóval úgy használtam a szavakat, mintha ecsetek volnának,
s vászonra festenék velük, a palettám pedig a
lisszaboni hajnalok és naplementék voltak.
A naplementék Cascaisban is gyönyörûek, mondta
Pessoa.
Pont errõl akartam beszélni, folytatta Bernardo Soares,
Cascaisban láttam egyszer valami álomszépet, le is
írtam a Kétségek könyvében.
Mesélje el, kérte Pessoa.
Nos, mondta Bernardo Soares, úgy volt, hogy a fõnökömnek,
Vasques úrnak volt egy villája a tengerparton, a vállalata,
a Vasques & Módica biztosította neki, õ pedig
volt olyan nagylelkû, hogy átengedte nekem néhány
napra azt a villát, még oda is vitetett a sofõrjével,
egyedül laktam egy hétig a harmincszobás villában,
jaj, gyönyörû volt.
Tövirõl hegyire mesélje el, erõsködött
Pessoa.
Tiszta, napfényes reggelen indultunk, mesélte Bernardo
Soares, hideg, de nagyon szép nap volt. Magammal vittem Sebastião-t,
a sarki szénkereskedõ papagáját, maga ismeri
is, bármilyen szót ki tud mondani az a papagáj, még
egész mondatokat is, úgyhogy gondoltam, majd elszórakoztat.
A háznak csodaszép terasza van, az óceánra
néz, odaállítottam Sebastião állványát,
eloldoztam a láncát, szabadon engedtem. Napközben a
park fái között bujkált, naplementekor meg visszajött
az állványára, épp mikor én is a teraszon
voltam, festegettem a szavakkal, írás közben beszélgettem
Sebastião-val, megtanítottam néhány sorra a
maga verseibõl, a Trafik elsõ soraira, „nem vagyok semmi,
sose leszek semmi, nem is akarok lenni semmi” . Azonnal megjegyezte, és
így beszélgettünk, én a sziklák és
az óceán fölött lenyugvó napot írtam
le, közben szóltam: gyerünk, Sebastião. S õ
rákezdett a Trafik soraira, míg én a halvány
rózsaszínû fényt, a látóhatár
ibolyaszínû felhõit, festettem, amikor elérkezik
a vágyak órája.
Mulatságos, mondta Pessoa, én embereknek írtam
azokat a sorokat, s csak egy papagáj tudja elmondani õket.
Ne mondjon ilyet, ellenkezett Bernardo Soares, eljön a nap, amikor
minden emelkedett lelkû ember kívülrõl fogja tudni
majd a verseit, minden nyelven, meg aztán, tudja, Sebastião-nak
emberi lelke van, nem is papagáj, hanem jós, bizonyos vagyok,
hogy egy Pitia lelke lakozik benne, látja a jövõt, érzem.
És azután?, kérdezte Pessoa.
Aztán, hát azt tudom mondani, hogy gyönyörû
napok voltak. A villában magában nem volt valami könnyû,
mert nem volt fûtés, és csak petróleumlámpám
volt világítani, s esténként, különösen
esténként szomorú voltam. De összebarátkoztam
Don Pedro de Cascais úrral, nagyszerû ember, agglegény,
bankigazgató, olyan ember, akivel a legkülönbözõbb
témákról lehet beszélgetni, a legjobban a portugál
bikaviadalt kedveli, el is vitt egyre, eleinte tiltakoztam, mert nem szeretem
a vérfürdõt, de megváltozott a véleményem,
egyáltalán nem volt vérfürdõ, nem mészárolták
le a bikát, tudja, kedves Pessoa, a torreádor csak jelképesen
úgy csinált a kezével, miután már fölbõszítette
a bikát a táncával, és abban a pillanatban
bejön az arénába egy egész tehéncsorda,
a bika közéjük vegyül, elrohan velük, de azokat
az elegáns tizennyolcadik századi ruhákba öltözött
lovasokat is látnia kellene, a lovak felszerszámozását,
azt, ahogy forogtak a bika körül, szóval, feledhetetlen
elõadás volt. De nem akarom untatni.
Meséljen még, kérte Pessoa.
Jó, mondta Bernardo Soares, egyik este Don Pedro úr meghívott
vacsorára. Kocsival értem jött. Fekete Chevrolet-je
van, krómozott fémdíszekkel, olyan, amilyennel Álvaro
de Campos ment valamikor a sintrái úton, szeles éjszaka
volt, a parkban recsegtek-ropogtak a faágak, én az ünneplõruhámat
vettem föl, Don Pedro úron angolos szabású zakó
volt, Cascais legjobb vendéglõjébe viszem, mondta
nekem, a teraszáról rálátni az egész
környékre, úgyhogy utána le tudja majd írni
az egész tengeröblöt, a fényeket, a halászbárkákat.
Higgye el, kedves Pessoa, gyönyörû étterem volt,
soha életemben nem láttam ehhez foghatót, ahogy megérkeztünk,
fogadott bennünket a maître, eredeti francia pezsgõvel
és osztrigával kínált, tudja, kedves Pessoa,
én életemben nem ettem osztrigát, maga igen, tudja
milyen, ehetett Tavaresben meg Brasileira do Chiado-ban, nagyon finom,
mintha a tengert magát szürcsölné az ember, még
arra is gondoltam, külön az ízérõl és
a szagáról írok valamit, én, aki csak az életrõl
írok, aztán Don Pedro úr szólt a maître-nek:
hozzon nekünk lagosta suadát, verejtékezõ langusztát,
de franciául mondta, homard sué, penichei módra, és
képzelje, én rákot sem ettem soha életemben,
de Don Pedro úr elmondta a receptet, én pedig szeretném
továbbadni magának, hogyha majd jobban lesz, meg tudja kérni
a nõvérét, fõzze meg magának. Kell vaj,
három hagyma, paradicsom, kis fokhagyma, olaj, fehérbor,
kevés öreg aguardente pálinka, amit úgy szeret,
két pohár száraz portói, kis erõspaprika,
bors és szerecsendió. Elõször a langusztát
fõzzük meg, de csak finoman, gõz fölött. Aztán
hozzáadjuk a többit, amit elsoroltam, és betesszük
a sütõbe. Hogy miért hívják „verejtékezõ”
langusztának, azt nem tudom, talán mert igen ízletes
levet ereszt. A penichei halászok így készítik,
õk nagy ínyencek, és nem is ettem soha finomabb csemegét.
Azután Don Pedro úr finom portóit rendelt, és
kimentünk meginni a teraszra, alattunk a Cascaisi-öböl fényei,
jaj, kedves Pessoa, gyönyörû volt, Don Pedro úr
a sevillai utazásairól mesélt, én arról
az utazásról Szamarkandba, amirõl mindig álmodtam,
föl is ajánlottam, hogy kölcsönadom neki az üzbég
útikönyvem. Kedvesen mosolygott, és azt mondta: Szamarkand,
milyen szép gondolat, Bernardo Soares úr, de sosem fogom
elhagyni az Ibériai-félszigetet, elég nekem az a kevés,
amit spanyolul tudok, meg angolul kicsit, a londoni barátaim ha
meglátogatnak, és elviszem õket biliárdozni
Lisszabonba, a Casa do Alentejo-ba. Aztán mintegy varázsütésre
elaludtak a tengerparti sétányon a fények, az öbölben
csak itt-ott pislákolt fény, a halászbárkák
fényei, és Don Pedro úr így szólt: hazaviszem,
Bernardo Soares úr. Útközben a hajnalokról és
az alkonyokról beszéltem, nagyon jó volt a kedvem,
és arra gondoltam: írok végre egy jókedvû
fejezetet a rosszkedvû naplómba. Don Pedro úr nagyon
tapintatos volt, hagyta, hadd fecsegjek. A park elõtt szálltam
ki, a szél erõsen rázta a fákat, azt mondtam
neki: köszönöm, Don Pedro úr, életem egyik
legszebb estéje volt. Õ azt válaszolta: én
köszönöm magának, kedves Bernardo Soares úr,
hálás lennék, ha elsõk között én
olvashatnám a naplóját, és ne feledje, hogy
Fernando Pessoa nagy tisztelõje vagyok, mondja meg neki, õt
sose lehet látni, így nem tudom neki magam megmondani. Úgyhogy
most én mondom el, kedves Pessoa, tolmácsolom Don Pedro úr
üdvözletét és hódolatát.
Köszönöm, szólt Pessoa fáradt mosollyal.
Bernardo Soares megigazgatta a takarót a mellkasán. Pessoa
úr, szólt, attól tartok, kifárasztottam a fecsegésemmel,
bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam.
Egyáltalán nem, felelte panaszosan Pessoa, örültem,
hogy beszélgethettem magával, de azt hiszem, még valaki
meg fog látogatni, valaki, akit az utóbbi idõben kissé
elhanyagoltam, köszönöm, kedves Soares, a legjobbakat kívánom
a Kétségek könyvéhez.
1935. november 30.
1
Tekintélyes külsejû aggastyán volt a szobába
lépõ férfi, nagy fehér szakállal, és
szintén fehér, földig érõ római
tunikában.
Ave, testvérem, szólt az aggastyán, engedelmeddel
megjelennék az álmaidban.
Pessoa villanyt gyújtott az éjjeliszekrényen,
megnézte az öreget, fölismerte António Morát.
Intett neki, hogy jöjjön közelebb.
Mora fölemelte a kezét, és így szólt:
a Föníciai, ki tizenöt nappal ezelõtt halt meg,
a sirályok sivítását, s a tenger vad hullámzását
feledve hozott hírt sorsodról, ó nagy Fernando. Tudom,
hogy vár az Akherón vize, s azután az atomok õrült
körforgása, melyben minden megsemmisül, majd újraéled,
s te is, talán áprilisban nyíló virágként
térsz majd vissza valamelyik lisszaboni kertbe, vagy mint esõ,
mely Portugália tavaira, lagúnáira hull, én
pedig, miközben sétálok, hallgatom majd kopogásod
a szélben.
Pessoa fölkönyökölt. A jobb oldali fájdalma
elmúlt, most csak nagyon fáradtnak érezte magát.
És az Istenek visszatérte?, kérdezte.
Már majdnem elkészült a könyv, felelte António
Mora, de nem tudom, megjelenhet-e majd, senki nem meri megjelentetni egy
õrült könyvét.
Meséljen, szólt Pessoa, hogy megy a sora a cascaisi
pszichiátriai klinikán, olyan rövid ideig voltunk csak
együtt.
Tudja, mit állapítottak meg nálam, válaszolta
António Mora, paranoia, pszichoneurózissal társulva,
de szerencsére ott van Gama doktor, aki imád hallgatni engem,
nagyon szolgálatkész ember, õ is hisz az istenek visszatérésében,
s az õrültséget úgy tekinti, mint az emberek
által kitalált állapotot, mely arra jó, hogy
elkülönítsék a társadalom számára
kellemetlen egyéneket. Én pedig kellemetlen vagyok a katolikus
társadalomnak, az egyháznak, mert az istenek visszatértérõl
szónokolok, csak maga tudna segíteni nekem, oh, nagy Pessoa,
de már maga is készül átszelni az Akherónt,
s én egyedül maradok a bolondokházában, és
senki nem fogja majd kiadni az írásaimat.
Pessoa elmosolyodott, kényelmesen elhelyezkedett a párnán,
és bíztatóan intett. Kedves António Mora, szólt,
az összes írást, melyet ideadott nekem azon a napon,
mikor a cascaisi pszichiátriai klinikán találkoztunk,
megõriztem egy bõröndben. Tele van emberekkel ez a bõrönd,
már alig férnek el benne, mindenesetre a maga írása,
az Istenek visszatérte nem fog elveszni, egy nap megtalálják
az utódaink, sõt, mivel ma isteni tudás birtokában
vagyok, azt is meg tudom mondani, hogy egy nagy kritikus, érzékeny
és mûvelt ember fogja megtalálni, Coelho-nak hívják.
Mint Coelho Pacheco-t?, kérdezte António Mora.
Õ más lesz, felelte Pessoa, egészen más.
Õ nem verseket ír, hanem megszállott kutató,
ki tudja majd bogozni mindkettõnk kézírását,
értékes ember, megismertet minket a világgal.
Milyen világgal?, kérdezte António Mora.
A világgal, válaszolta Pessoa.
António Mora elõrelépett, kissé meghajolt.
És ön, kedves Pessoa, mit mesél nekem magáról,
hogy érezte magát a cascaisi pszichiátriai klinikán?
Csodálkozom, hogy nem láttam többé, talán
elkülönítették?
Pessoa sóhajtott. Nem is feküdtem be, mondta, be
kell valljam magának, nem is feküdtem be. Inkább egy
öbölre nyíló házban töltöttem
néhány hetet a Rua da Saudadén, egy hölgynél,
aki gondoskodott rólam, özvegyasszony, a két lányával
él, két elbûvölõ lánnyal, õ
fõzött nekem finom ebédet, vacsorát, el sem tudom
mondani, de mégis inkább elmondom, kedves António
Mora, képzelje el, ebédre mindig sült vagy rostonsült
hal volt, utána colaresi fehérbor, esténként
meg, hát este a vacsora az mindig igazi lakoma volt, sopa alentejana,
vagy caldo verde, aztán képzelje csak, sült tõkehal,
pescadinhas de rabo na boca és más csemegék, utána
pedig az öbölre nézõ szobámba tértem,
régen ez volt a szalon, de átalakították hálószobává,
kis kandallóval, meg minden, az estéket ott töltöttem
a teraszon, néztem a Cascaisi- és Estorili-öblöt,
hallgattam a rádiót, tánczenét vagy régi
coimbrái dalokat, és boldog voltam.
És hogy hívják ezt az asszonyt?, kérdezte
António Mora.
A neve nem fontos, felelte Pessoa.
Irigylem, szólt António Mora, igazán irígylem,
voltak boldog pillanatai, és mondja csak, sikerült meggyógyulnia?
Nézze, kezdte Pessoa, abban az idõben összecsaptak
a hullámok a fejem fölött, már nem tudtam, mit
tegyek, megbolondultam-e, beleugorjak-e a Tejo-ba, családi körre
volt szükségem, valakire, aki gondoskodik rólam, aki
szeretettel és kedvesen bánik velem, és abban a családban
megtaláltam az otthont, és mikor egyedül voltam, mert
néha egyedül maradtam a házban, akkor is ott volt a
kutya, szép, nagy, fekete kutya, Jó-nak hívták,
nagyon okos korcskutya, neki olvastam föl az ezoterikus verseimet,
az a kutya, ebben biztos vagyok, valamelyik ókori egyiptomi istenség
reinkarnációja volt, a mancsával kapart a padlón,
azzal adta meg a vers ütemét, s ezzel az állatias és
isteni skandálással együtt szavaltam én is a
verseimet, hogy szinte muzsikává változtak. Aztán
kiültem a teraszra, néztem az öblöt, néztem
a halászbárkákat, ahogy visszatértek estefelé,
hallgattam a halászokat, ahogy vidáman kiáltoztak
egymásnak, beszívtam a kátrány és a
halászhálók szagát, minden olyan szép
volt és régi, így gyógyítottam magam,
megfeledkeztem a halálról, és újra élni
kezdtem.
Én is megfeledkeztem a halálról, mondta
António Mora, mert olvastam a jóságos Lucreciust,
aki azt tanítja, hogy az élet ismét a Természet
Rendje szerint fog folyni, minden atom, melybõl fölépülünk,
ezek a végtelenül kicsi részek, melyek jelenleg a testünket
alkotják, visszatérnek majd az örök körforgásba,
víz, föld, termékeny virágok, növények
lesznek, s fény, mely látni enged, esõ, mely ránk
hull, szél, mely átjár, fehér hó, mely
télen ellep a köpenyével. Mindnyájan visszatérünk
ide a földre, oh nagy Pessoa, számtalan formában, ahogy
a Természet épp akarja, talán kutya lesz belõlünk,
akit Jó-nak hívnak, egy fûszál, vagy egy lisszaboni
teret csodáló fiatal angol lány bokája. De
korai még távozni, kérem, maradjon még kicsit
közöttünk egyszerûen Fernando Pessoaként.
Pessoa félig a párnára hajtotta a fejét,
és fáradtan elmosolyodott. Kedves António Mora, szólt,
Proserpina hívat a birodalmába, ideje indulnom, ideje itthagynom
ezt a káprázatot, amit az életünknek hívunk,
ha tudná, miket láttam a belsõ szemüvegemmel,
láttam Orion tartóoszlopait fönt, a végtelen
térben, földi lábaimmal gyalogoltam a Dél Keresztjén,
mint fényes üstökös szeltem át végtelen
éjszakákat, a képzelet csillagközi tereit, megéltem
a gyönyört és a félelmet, férfi voltam és
nõ, öregember és kislány, voltam a nyugati fõvárosok
bulvárjainak tömege, s a Kelet derûs Buddhája,
akinek irigyeljük a nyugalmát és a bölcsességét,
voltam önmagam és mások, mindenki, aki csak lehettem,
megismertem a becsületet és a becstelenséget, a lelkesedést
és az elesettséget, átúsztam folyókat
és átvágtam járhatatlan hegyeken, néztem
nyugodt nyájakat, s hullt fejemre esõ és napsugár,
voltam tüzelõ nõstény, voltam utcán játszó
macska, voltam nap és hold, és minden, mert az élet
nem elég. De most elég, kedves António Mora, az életemet
leélni annyit jelentett, mint leélni ezer életet,
fáradt vagyok, a gyertyám már leégett, adja
ide, kérem, a szemüvegem.
António Mora megigazította a tunikáját.
Prométheusz kitört belõle. Ó, kiáltotta,
halhatatlan éter, gyorsszárnyú szelek, források,
tenger számtalan hullámain kelõ kacaj, te mindeneknek
anyja, Föld, s te, mindentlátó Nap, tekintsetek reám,
nézzétek, milyen gyalázat gyötör engemet!
Pessoa sóhajtott. António Mora elvette az éjjeliszekrényrõl
a szemüveget, s Pessoa arcára illesztette. Pessoa tágra
nyitotta a szemét, kezei mozdulatlanná váltak a lepedõn.
Pontosan este fél kilenc volt.
A könyv szereplõi
Manacés úrnak
borbélyüzlete volt a Rua Coelho da Rocha sarkán,
ahol Pessoa 1920-tól 1935-ig lakott. 15 éven át borotválta
Pessoát.
Carlos Eugénio Moitinho de Almeida
(Lisszabon, 1885 – 1961) az egyik import-export cég tulajdonosa
volt, melynek Pessoa kereskedelmi leveleket írt és fordított.
A költõ jó barátja, mellette állt élete
legnehezebb pillanataiban.
Coelho Pacheco
Coelho Pacheco életérõl semmit nem tudunk. Csupán
egyetlen hosszú költeményét, az A másik
óceánon túl-t ismerjük, melyet Alberto Caeiro-nak
ajánlott. Homályos és látomásokkal teli
költemény, mint valami tudatáradat, mely a pszichés
automatizmus élményébe torkollik.
Fernando Pessoa
Fernando António Nogueira Pessoa 1888. június 13-án
született Lisszabonban, szülei Madalena Pinheiro Nogueira és
Joaquim de Seabra Pessoa, az egyik fõvárosi lap zenekritikusa.
Ötéves korában tuberkolózisban meghalt az apja.
Apai nagyanyja, Dionísia asszony súlyos elmebetegségben
szenvedett, és tébolydában halt meg.
1895-ben Dél-Afrikába költözött, Durbanbe,
mert édesanyja a dél-afrikai portugál konzulhoz ment
másodszor feleségül. Minden tanulmányát
angol nyelven folytatta. Visszatért Portugáliába,
hogy beiratkozzon az egyetemre, de végül nem tanult tovább.
Mindig Lisszabonban élt. 1914. március 8-án jelent
meg elsõ heteronim költõtársa, Alberto Caeiro.
Õt Ricardo Reis és Álvaro de Campos követték.
A heteronímák önmagán kívüliek voltak,
hangok, melyek benne szólaltak meg, de önálló
életük és életrajzuk volt. Õ indított
útjára minden portugál avantgárd irányzatot.
Mindig szerény panziókban vagy bérelt szobákban
élt. Egyetlen szerelme volt életében, Ophélia
Queiroz, annak az import-export cégnek a gépírónõje,
ahol õ is dolgozott. Szenvedélyes és rövid szerelem
volt. Életében csak folyóiratokban publikált.
Az egyetlen kötet, mely még életében jelent meg,
az Üzenet címû füzet volt, Portugália misztikus
története. 1935. november 30-án halt meg a lisszaboni
S. Luís dos Franceses kórházban, májbajban,
melyet talán a túlzott alkoholfogyasztás okozott.
Álvaro de Campos
Álvaro de Campos Tavirában született, Algarvében,
1890. október 15-én. Glasgow-ban szerzett hajómérnöki
diplomát. Lisszabonban élt, a szakmáját nem
gyakorolta. Nagy keleti utazást tett óceánjáró
hajón, errõl írta Opiárium címû
költeményét. Dekadens volt, futurista, haladó
szellemû, 1928-ban megírta az évszázad legszebb
költeményét, a Trafikot. Megismerte a férfiak
közti szerelmet, s csupán azért „toppant be” Pessoa
életébe, hogy elrontsa annak Ophéliával kötött
eljegyzését. Magas volt, oldalt elválasztott, sima
fekete hajú, monoklival, kifogástalan, kissé sznob,
a kor avantgárd mozgalmainak tipikus figurája, polgár
és polgárellenes, kifinomult és provokatív,
heves, ideges és gyötrõdõ. Lisszabonban halt
meg 1935. november 30-án, Pessoa halálának évében
és napján.
Alberto Caeiro
Alberto Caeiro da Silva, Fernando Pessoa és az összes heteronima
mestere 1889-ben született Lisszabonban, és vidéken
halt meg 1915-ben, tüdõbeteg volt, mint Pessoa apja is. Rövid
életét Ribatejo egy kis falujában töltötte,
idõs dédnagynénje házában, ahová
labilis egészsége miatt vonult vissza. Kevés említésre
méltó mozzanat van ennek a magányos, szemlélõdõ
férfinak az életrajzában, aki mindenféle feltûnéstõl
mentesen élt. Pessoa úgy festi le, mint sápadt, szõke,
kékszemû embert, középmagas termettel. Látszólag
elégikus, naiv verseket írt, valójában Caeiro
nem volt más, mint figyelõ szempár, az Európában
néhány évtized múlva elterjedõ fenomenológia
elõfutára.
Ricardo Reis
Ricardo Reis Portóban született 1887. szeptember 19-én,
jezsuita kollégiumban nevelkedett. Orvos volt, de nem tudjuk, hogy
szakmájából élt-e meg. A Portugál Köztársaság
újbóli kikiáltása után számûzetésbe
vonult Brazíliába, monarchista eszméi miatt. Szenzista
költõ volt, materialista és klasszikus. Érezni
Walter Pater hatását és a homályos és
elvont klasszicizmusét, mely sokakat ragadott magával a századvégi
angolszász természetbúvárok és tudósok
közül.
Bernardo Soares
Nem ismerjük a születési dátumát, s
nem tudjuk azt sem, mikor halt meg. Visszahúzódva élt.
„Segéd-számfejtõ” volt egy lisszaboni textiláru
import-export cégnél. Mindig Szamarkandról álmodozott.
Lírai, érzékfeletti naplójának a Kétségek
könyve címet adta. Pessoa egy „Pessoa” nevû kisvendéglõben
ismerte meg õt, s ott, az asztalnál, vacsora közben
mesélte el Bernardo Soares irodalmi terveit és az álmait.
António Mora
A cascaisi pszichiátriai klinikán hunyt el António
Mora filozófus, az Istenek visszatérte címû
könyv szerzõje, mely a portugál újpogányság
legjelentõsebb alkotása lehetett volna. Pessoa épp
Cascaisban, a pszichiátriai klinikán ismerte meg António
Morát. Magas volt, tiszteletet parancsoló, élénk
tekintetû, fehér szakállal. António Mora Aiszkhülosz
tragédiáját idézte Pessoának, Prométheusz
panaszának elsõ sorait. S ekkor történt,
hogy az idõs filozófus Pessoára bízta a kéziratait.
LUKÁCS ZSOLT FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu