„A versek joggal
számítanak csodának,
hiszen egyébbõl sem állnak,
mint olyasmibõl, ami nincs”

TANDORI DEZSÕ: Itt születtem 58 éve, azóta is itt lakom. Itt valamikor egy ház állt, az a háborúban leégett. Tehát itt éltem végig a háborút. Itt jártam iskolába az Alagúton át a Petõfi gimnáziumba, és ott indult el írói pályám, úgy, hogy megnyertem egy bizonyos Petõfi Pályázat nevû versenyt. Nemes Nagy Ágnes volt az irodalomtanárom, így jó mesterekhez kerültem: Ottlik Géza, Mészöly Miklós és így tovább. Az írást prózával kezdtem, ez talán sokaknak meglepõ, hogy 8-9-10 éves koromban ugyanattól a sráctól lestem el ezt a vágyat, akitõl gombfocizni tanultam. Nem véletlen, hogy írtam is gombfoci könyvet, aztán - õ írt ilyen novellákat - én is akartam. Akkor a vers hamar elindult és úgy tûnik, hogy én költõ vagyok, de ez nem igaz, valami író féle… és fordítottam sokat részben megélhetésért, részben szenvedélybõl ma is még. Rajzolok, ezek azonban hát félig amatõr munkák - mondom én - félig ideogrammák, tehát képvers-szerûségek, de most már azért az önálló grafika is megkísért. Talán akkor innen el is kezdhetjük.
ORSÓS LÁSZLÓ JAKAB: Itt kezdjük. Ez egy nagy nulla. Nulla kilométer-kõ. Mit jelent a nulla szerinted?
TD: A nulla az egy szép fogalom, ami így rajzban megvalósul... madártojásra is hasonlít, én szoktam rajzolni ilyet, hogy a be nem zárt nulla az a madár vagy a tojás. Melyik volt elõször? Ez a nulla, vagy Sziszifosz görgeti... a sziszifoszi kõ. Ugye? Az is nulla. Ugye görgeted, görgeted. Vagy lerajzoltam például egyszer egész másképp, hosszú szára van. Hosszú alakzata és egy ilyen tojás van, és ez az örök láng ugye? Mindig a nulla lángja lobog velünk tulajdonképpen, ahogy Alíz Csodaországban mondja, hogy "nagyon kell rohannunk ahhoz, hogy ugyanott legyünk". Hát a nulla nekem az, hogy nagyon rohanunk, és ugyanott vagyunk.
O:  Akkor kezdjük, kezdjük a nulláról.
TD: Hát gyerekkoromban vagy ugye kamasz koromban voltak ilyen mániáim, hogy el kell költözni, nem lehet ugyanott lakni örökké, de már nem gondolok ilyet. Most már itt lesz, ez lesz.
O: Jársz máshol is valamerre? Szeretsz egyáltalán másfele…
TD: Nagyon szeretek. Én nagy mászkálós vagyok. Hát a régebbi idõben, akkor antikváriumok miatt, vagy amikor még ittam, akkor kocsmákat, vagy kajáltam: éttermeket is végiglátogattam, meg könyvtárakat. És akkor mindig nagyobb kerülõvel mentem, hogy járhassak. Ha külföldön vagyok,  nekem olyan London vagy Párizs, hát én Amerikában nem jártam, nem tudom ott milyen a gyaloglás, azt hiszem semmilyen, de olyan 30 kilométer alatt nekem nem esik jól. Ha leszaladok újságért, az egy olyan 6 kilométerre van, visszamegyek. Így. Nagyon szeretek járkálni.
O: Ehhez sok idõ is kell. Mikor kelsz?
TD: Korán. A madarakkal megszoktuk, hogy 4 órakor föl kell kelni, ha nyár van, mert elõ kell készítenem a kosztjukat. A kenyérnek a belét odadobom nekik, és akkor én egy mozgó etetõ vagyok tulajdonképpen a sétáim során, de Londonban ugyanígy, Párizsban ugyanígy.
O: Falfirkák. Ezek a képek olyanok, mint hogyha városi tárgyak lennének, nem, mint hogyha építészeti tárgyak lennének.
TD: Igen, igen. Ami eldõl, nem áll. Hát ez az én mondásom, gyerekek, ami eldõl, nem áll. És ott a sírkõ, nézzétek. Ez szuper. Hát, nem igaz! Óriási. Én itt vagyok a falon. Szoktuk mondani, eldõl egy kérdés nem? Vagy áll ez, áll ez a dolog? Áll ez, így igaz? Áll ez? És azt mondom, ami eldõl, az nem áll. Teljes abszurdum, szóval a görögöknél vagy hol voltak ezek a jó blõdlik, ezek a nagy önkioltó értelmek, vagy értelmetlenségek. De hát most mondd meg, nem igaz? Ami eldõl, nem áll. Jövök, itt nézem, itt a TéDé, ez a hullámzó, az meg a Hérakleitosz miatt van, minden változik, hullámzik, ez a nyíl meg, ez a kerék ugye az az volt, hogy Kant feltalálja a kereket - rajzoltam ilyet -, aztán mikor biciklitolvajnak kezdtem dolgozni, persze akkor a kerékbõl biciklikerék lett. Kant lelopja az égrõl az erkölcsi törvényt ugye, ezek ilyen viccek. Kant lelopja. Hát erkölcsi törvénybe nem tartozik, hogy falat szabad firkálni, de hát a mûvészet jegyében. És akkor így jó jósnak bizonyult, és azért van egyik vagy másik lent, mert jó jósnak bizonyult szokták mondani, két hosszú ó-val, én meg azt mondom Kant jojósnak bizonyult. Szóval ne nagyképûsködjünk, az a biztos, hogy jojó. Hogy jó-e, meg jósolt-e valamit, azt ki tudja, de maradjunk ennyiben.
 

A pont haladása az i-n
Az én csöndem
Névelõ növény
Mindenki káros az egészségre.

O: Lehet-e írni ezek után, ha valaki egy ilyen…
TD: Nézd, én ma gondolkoztam el azon, hogy milyen gyönyörû dolog, és micsoda mázli nekem, hogy az elsõ két kötetem két olyan lényeges dologba trafált bele, holott nem tudtam: a Hamlet-ba és a Rimbaud-ba. Mert az elsõnek a címe: „Töredék Hamletnek”, a második az lett volna, hogy „Arthur Rimbaud a sivatagban forgat”. Na, forgatunk. És akkor ez 1970-ben már meg volt nekem. Azóta 26 év telt el, íródott egy csomó fajta könyv, minden, mindenféle regény, verses-kötet egyéb, holott a Hamletnél is az abbamaradás, a Rimbaudnál végképp az abbahagyás volt a téma. És a versek is sokszor olyanok voltak, hogy ezután nincs tovább. De az ember élete bölcsebb, mint a nagy okossága vagy kis okossága, mert az irodalom abból az életanyagból, ami nekem adódott, abból megteremtette önmagát, és én rájöttem, hogy lehet újra formahû verset írni, lehet regényt írni, lehet novellát írni, rajzolni, gyerekkönyvet írni, a mûfordítás behozott egy csomó mindenfélét. És így annak ellenére, hogy ezek végleges produktumok, tényleg nincs utána szó, mégis folyton van szó. Ezt a dolgot az váltja meg - mondjuk ilyen nagyképûen –, hogy mások érdeklõdnek iránta. Tehát. Ha én olyat csinálok, ami iránt mások egy kicsit is érdeklõdnek, csak egy ember vagy három, akkor tökmindegy, hogy én mit gondolok, hogy ezt én megcsaltam most az esetlegesebb mûvekkel, a végszó után is dumáltam, bár azt mondtam, nem írok többet. Rimbaud is biztos írt volna többet, amikor már amputálták a lábát, és úgy hozták vissza Marseille-be, és meghalt egy hónap múlva. Biztos elkezdte volna két lábbal a pályát újra, na de semelyikünk se ilyen okos. Mindegyikünk belekerül a hülye helyzetbe, az amputációba, egyébbe, vagy jól mozgatja õt a bábos, vagy szerencséje van vagy nem. És itt van azért egy olyan dolog, hogy nem mondom azt, hogy ebbe én hiszek, de hittem valamikor, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy valamilyen világszellem vagy valami velem akarja. Tehát amire engem tartanak, amire én önzõ kutya vagyok ugye, a Petrol dog. És akkor ez is beletartozik, meg az is. Nem én szabom meg a kutya szolgálati szabályzatát, hanem mások. Amire használnak, akkor arra vagyok fölhasználva.
Amikor én abbahagytam az ivást 1993. március 16-án Párizsban, vagy az ivás abbahagyott engem - mondjuk így - akkor nekem hát a mai súlyomhoz képest volt 25 kiló túlsúlyom. Hát nem túlsúlyom, normál súlyom volt, 85 kiló. Most vagyok 59. Rég nem mérem ezt, nem számít. Teljesen mindegy. De a májam még talán jól mûködött, és levitte a zsírt, levitte a mindent, és nekem ez tetszett. Jobban lehet mozogni, könnyebb az ember. Nem külsõre tetszett, mert azt hagyjuk, de hogy jobb volt az élet, úgy lezserebb. Nem eszem fõtt tésztát, meg módjával, módjával. Sértésnek veszem, ha megkínálnak enni, de nem mutatom. Szóval már megint nincs szerencsém, megint enni kell. Nahát látnád a madarainkat bezzeg. Õk ugye, a madarak szervesen esznek, tehát pontosan annyit, amennyi a létfontosságukhoz kell. Tehát ott nincs ez a halandzsa, hogy keveset eszem vagy nem. Hát Szpéróék mindig pontosan annyit ettek és esznek, amennyit kell.
O: Szerinted szeretnek bennetek ezek a madarak?
TD: Nem tudom, hogy ez szeretet-e. De hát persze, hát például az Alíz nevû madaram ugye boldog, hogyha bedugom a kezem a kalitkába - õ sánta - 12 éve ül a kezembe, fészkelõdik, onnan kajál. Egész nap le se menne. Hát Szpéró is fölébredt, mi is: fölébredtünk, átrepült hozzám zúgva a másik szobába az ágyunkhoz ugye, és ott ült köztünk, feleségem, meg énköztem az ágyon. Nem akart kiengedni minket a szobából, nem akart elengedni, úgy, mint egy kutya. De gondold meg, a veréb azért, például a verébnek, ugyan ezt a széncinegérõl is elmondhatom, a zõdikérõl... Hát a zõdike is ugye, zongoráztam, ült a balkezemen, és hát én rosszul zongorázom, de játszom. Nagy Standard zongorán. Kimondottan a bossanova ritmust szerette, meg arra a kíséretre ült a kezemen. Most már nem tudok emiatt a sok gépelés, egyéb miatt … úgyhogy a szeretet szót ne így használd, de szeretnek velünk lenni. Társaknak tekintetek. Ez az, amit fel nem tudok fogni, hogy micsoda agymûködés, szóval mindenképpen kibillen azért a madár, hogy engem a társának tekint. Hát nem egy manusnak, hogy képzeli, hogy õ ekkora, én meg ekkora és társak vagyunk? Minden van a világon. Én ebbõl ezt szûröm le, minden van, nem?
O-ho-hó! Óriási. Óriási meglepetés. Hát ezért érdemes volt itt élni. Szóval óriási!
O: Ez a Te mûved, végülis látod. És azt írod benne, hogy Hol, Honnan, Hova? H O, H O, H O.
TD: A víz. Gauguin kérdése nem? Honnan jövünk, hová megyünk ugye? Innen jött nekem az ötlet, és hát szóval… Vannak a rajzverseim a vízrõl… ezek aztán változnak. Most is újabb variációk alakultak, de ezek elég régi ötleteim, és… hogy így viszontlássam… szóval hát szürrealista élmény, ez hihetetlen. Budapestrõl nem szabad elmenni, az a véleményem ezek után, ha ilyenek történnek.
O: Volt egy fogadalmad, hogy nem iszol kétezer napig.
TD: Hát ha megérem, megélem, még tovább is fog ez tartani, de közben megszakítottam. Ez úgy történt, hogy szívesen eltúloz mindent az én szervezetem, meg az eszem, meg az esztelenségem, valamit csinálok: nagyon csinálok. Talán az ivás is túl sok volt már egy idõben. És 1993-ban Párizsban egy nap váratlanul egy üveg Beaujolais vagy mi mellett ültem a Canale Saint Martin partján, mellettem az üveg, és nem ment az ivás, és attól fogva ez, éreztem, elmarad. Este még megpróbáltam meginni, de ki kellett önteni a mosdóba, és onnantól kezdve nem. Racionalista pali vagyok, és azt mondom: nem éri meg. Tehát azért én néztem azt is néha, hogy a dolgokban mi a bolt. Most, hogy ellenõriztem és nem kívánom. Talán így az igazi.
O: Szereted az embereket?
TD: Hm? Például nem állíthatom úgy, hogy azonnal összehaverolok, de ez még annak idején, amikor ilyen irodalmi brancsban voltam, még ez Nemes Nagy Ágnesék idején volt, tehát fiatal süvölvény, kölyök-kutya író, és azt hiszem, akkor mondták, hogy azt mondta a brancs egyik tagja, hogy: te barátkozz inkább a Mészöly Miklóssal, mert õ is olyan, mint a kutyák, hogy elmentek a kocsmába és összehaveroltok, mindenkivel gyorsan jóba vagytok. Ti vagytok úgy egymásnak valók. És tényleg Miklóssal sok éven át nem kocsmába, hanem a Városmajorba, meg szóval… nagy mesterem volt õ nekem, és ez így jól mûködött. És hát folyton emberek között vagyok ilyenkor, és a mûfordításánál folyton emberek között vagyok. Gondold meg, fordítottam vagy kétezer ívet, negyvenezer oldalt. Körbe lehetne rakni az egyenlítõt. Minden kilométerre jut egy Tandori oldal prózafordítás. Hány, és hány költõ. Ha nem szeretném õket, akkor nem tudtam volna átélni, azt mondtam volna, hogy uram, menjen maga a francba, nem? ugye? hogy nem, nem, ne zavarjon. De úgy látszik, én boldog voltam, hogy az õ hullámhosszára ráállhatok. Ha nem is direkt módon foglalkozom õvelük, de hát a madarak végülis ugyanolyan kapcsolatot hoztak, mint az emberi kapcsolatok. Mondottam neked, hogy kettõt egyszerre nem bírok. Tehát a sok munka, ahol emberek voltak a fordítandók, a sok madár élmény, a sok madár-idõ nem engedte azt, hogy az én, mondjuk az én maximalista igényemnek megfelelõen foglalkozhassam emberekkel. Egy bizonyos felszínes, felszíni társasági szint ó, majd összetelefonálunk - ez nekem kevés. Az irodalom, hogy nekem csinálnom kell, ez egy nagy áldás, mert ez egy parancs. Ez egy… enélkül nincs. És ez engem meg is véd. Na most ezért, hogy ez megvéd, ennek én tartozom is valamivel, hogy annak élek valamelyest. Trükkösen, de madarakon keresztül, mindenen keresztül annak élek.

„Némaság a hang helyett / De a némaság mi helyett?”
O: Mindent el tudsz mondani? Minden elmondható?
TD: Nem. Nem is tudom megmondani neked, hogy hány százaléka mondható el. Azt hittem, hogy a rajz menekvés az írás elõl, például hagyományos prózaírás elõl. Most, hogy megírtam az elsõ ilyen magam felfogása szerint hagyományos próza-novellámat, rájöttem, hogy ahogy a lovakat rajzoltam - amatõrként persze - a lovak alakja azonos a figuráim alakjával, a háttér pedig, ahogy a figurák elmondják a múltjukat. Tehát a rajzolás tulajdonképpen az írás gyakorlása volt.
O: Amikor rajzolsz, az ugyanolyan intenzív szakasz, ugyanolyan intenzív hullámhossz, amit mondtál az elõbb, mint ha mondjuk fordítasz, verset írsz?
TD: Ugyanolyan… ugyanaz. A rajzolás olyan, hogy közben például szólhat a rádió, vagy beszélhet valaki. A gond… tehát a… egy próza figurának a megcsinálása az azért aszkézist igényel és cellát, mert akkor nem lehet az, hogy közben van a postás, a nagynéném, az ószeres kiabál lent, hogy ne mondjak közelebbieket. De a rajzolásnál ez nincs, tehát valami elengedettség nagyon is van. Nekem megvan a vágyam, hogy mit akarok látni. Itt az… arra figyelek. Nem önmagamra, hanem a vágyképre. Amit látni szeretnék.
O: És eszedbe jut néha… és akkor nemcsak a rajzokra gondolok, hanem a versekre is, meg prózára is, hogy ezt egyáltalán, hogy értik-e az emberek?
TD: Az engem nem zavar, hogy az emberek nem értik, mert én azt nagyon jól megértem, hogy nem értik, és ezért nekem nagy csoda, ha egy embernek is tetszik ez, mint ahogy Írországban valakinek tetszett, vagy itt most valaki az imént megdicsérte a zsokéimat, hát ez mindent elsöprõ boldogság. Szóval nekem elég, ha egy embernek tetszik.
O: Mennyire fontos neked a saját életed? Mennyire?
TD: Ez egy ó! Hogy érted ezt? Szorítsd lejjebb a kérdést.
O: Mennyire értékes? Mennyire tartod értékesnek?
TD: Én most azt mondhatom neked, hogy újabban olyat érzek, hogy húzom, nyúzom az egészet. Hát akkor túl sok értéke nem lehet. Nem tudom, mit csináljak, tehát rágyújtsak, igyam egy pohár bort, vagy most az is, hogy ez a szent fogadalom, nem érdekes, megszegtem vagy felrúgtam, ugyanakkor nem is rúgtam fel, mert nem vágyok… egyem vagy ne egyem, akkor lemenjek az utcára vagy ne menjek, vásároljak egy újságot, ne vásároljak. Megyek akár külföldön is, egy utcasarkon vagyok, egyik lábamat beteszem az egyik utcába, a másikat a másikba. Elhatározom, hogy megfogadok egy-két lovat, közben a Hyde parkban ragadok, nézem a kacsákat ugye. Na most az lehet mondani, hogy egy ilyen ember életének mi értéke van? Tehát ez egy Csehov darabba való ügy. Szoktam mondani, hogy 24 órából ha egyedül vagyok itthon, egy órát nagyon nehéz megállni, hogy magányos legyek, de akkor már a többi 23 megy. De csak holnapig. Olyan ez, mint hogyha kedvenc zenédet hallgatod. Összeállítottam a legkedvesebb klipjeimbõl egy kazettát, csak úgy, zene kazettát, MC-t, és azt hallgatom. Attól már délután 4-re - ez a "Tandori legkedvesebb" ugye - émelyem van. Úgyhogy fogok csinálni egy "Tandori legkedvesebb II"-t. De hiába van émelyem 4-kor, tudom, hogy másnap reggel 4-kor újra el tudom kezdeni. Én nagyon hiszek a biologikumban. Nem hiszek, hanem tapasztalom magamon. Egyelõre meg tudok minden szempontból újulni, tehát még abból is, hogy utálom. Nem. Majd szeretem. Majd holnap. Szóval így megy a ciklikusság. Most hát egy ilyen életen mit tudnék szeretni vagy rajongással nézni? Nem szeretnék beteg lenni és kiszolgáltatott. Tudom, hogy én nem, azt hiszem nem volnék képes végezni önmagammal. Olyan furcsa ez, hogy De Stäel akkor lett öngyilkos, amely naptól fogva rólam tudvalevõ lett a Petõfi pályázat után '955 március 16-án, hogy íróféle lennék. Késõbb az italt akkor hagytam abba, az megmentette az életemet, most nem kell, hogy annyira mentse az életemet bármi, és a De Stäel ilyen védõszentem lett, meg a festményei tetszenek.
O: Közben azért kérdezek valami mást is tõled. Szerinted az ember akkor végez magával, amikor… amikor magából van elege? Mikor? Ezen lehet…
TD: Hát én nem tudom. Volt az a bizonyos egy órája a 24-bõl, amit nem bírt ki. Ez egy baleset volt szerintem, hogy öngyilkos lett. Egy órát kibírt volna, talán még ma is élne. Nyolcvan éves lenne.
O: Szerinted miért változott meg a figurád és miben?
TD: Van az a buta mondás, hogy egy életkoron túl mindenki felelõs az arcáért, ugye? Nem is olyan buta mondás, nem? Tehát talán azért ez jobban megfelel annak, amit én magamról tudok. Most én a sapkát is tulajdonképp azért szeretem, mert végsõkig stilizál. Tehát én csináltam magamról nagyon sok képet sapkában… véletlenül jöttem rá, vagy kaptam rá ennek az ízére, és most, hogy ezt a filmet nem annyira sapkásan csináljuk, azért nem kultiválom nagyon, de vannak esetek, amikor a verseimen, vagy van olyan filmem, amit végig sapkában csináltunk, és ott akkor pláne rettenetes dolgok tudnak kijönni, mert annyi, mintha az ember arca - nézel egy újságot, és meg tudod csinálni egy ilyen sapkában úgy, mintha csak egy olyan gumi valami maradna az arcából. Akkor valóban, hogyha nézel egy ilyen dolgot, akkor majdnem egészen … és én azt nagyon szeretem, ha olyan, és azt egy darabig szeretem, és utána megunom, szóval az se segít semmit. Az ilyen külsõbeni dolgok gondolom, hogy nem segítenek rajtad, mert az ember külseje attól függ, hogy mire használja. Most egy író a külsejét nem valami nagyon használja, és nem valami nagyon lényeges, hogy mit mondanak róla. Hát így vagy önmagaddal is.
Namost feltétlenül ott a kérdés, hogy fontos-e a világnak, hogy egy alak - én - 40 év alatt vagy 35 év alatt szervesen eljusson egy kiindulóponttól egy végkövetkeztetésig, vagy önmagának egy felfogásához egy emberi tartásig - fontos-e ez? Mert ha nem fontos, felejtsük el, mégis megtörtént, tehát az irodalom és a képzõmûvészet megjelenési formáit nem hibáztathatom a vállalkozásom gyarlóságáért vagy gyér sikeréért, mert ezek a formák, hogy rajzolni lehet, meg lehet jelenni, könyveim jelennek meg, ezek nekem mégiscsak lehetõséget adtak, hogy kedvem legyen csinálni ezt a dolgot, helyette ne csináljak valami mást, tényleg tönkre ne menjek, el ne veszejtsem magam. Tehát ha most parasztosan megint csak azt mondom egészen egyszerûen, ahogy Dosztojevszkij mondja, hogy ne felejtsük el, hogy minden ember nagyon egyszerû, még mi magunk is.
Tehát bármennyire kifogásolja az ember, hogy ilyen a könyvkiadás, vagy olyan, vagy a képzõmûvészet lehetõségei milyenek, vagy az emberek mire figyelnek még, talán nem szabad elfelejteni azt, hogy nagy áldás, ahogy ez az egész van. Mert mondom, a világra jött egy ilyen fickó, mint én, hamarosan kiderült, hogy a De Stäel öngyilkosságának a napjától fogva véletlenül nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel akar foglalkozni, ehhez végülis a lehetõségei megvoltak, most ezt én úgy mondom magamnak, ahogy például engem a szeretteim szoktak oktatni, hogy "gondolj erre". Én akkor el szoktam õket küldeni a fenébe, hogy ne oktassanak, de mivel mélységesen igazuk van, megint mint Cyrano: ha én érzem ezt, akkor teljes - hogy mondjam - hittel mondom, hogy ezek áldásos formák és lehetõségek voltak.
 

Égi királyság
földi lovagja:
végre mi vár rád,
kezdve ki adja.

Tûnni csak annyi:
újra-eredni;
járj, odahagyni
s visszaszerezni.

Ez voltam: vad veréb-szív,
de szelidíthetõ,
és ez- meg az egyéb is
s még Tandori Dezsõ.

Bibliográfia
TANDORI Dezsõ

Koppár Köldüs
Holnap, 1991

Vagy majdnem az?
Balassi, 1993

Töredék Hamletnek
Q.E.D., 1995

Evidenciatörténetek
Magvetõ, 1996

A Semmi Kéz
Magvetõ, 1996

Pályám emlékezete
Jövendõ, 1997

Miért ne élnél örökké
Liget, 1998

Fõmû
Liget, 1998

Kész és félkész történetek
A járóbeteg
Magvetõ, 1998

 „Egy fontos „kis” kérdés feltündököl”
Magyar Lettre Internationale, 15.

„Szikció - amaz Eisendléhez”
Magyar Lettre Internationale, 20.

„Versek”
Magyar Lettre Internationale, 22, 31.

„Itthon lenni? Nem elmenni?”
„Henri Michaux és foltvidéke”
Magyar Lettre Internationale, 33.

„Ósdi utazósdi”
Alföld, 1999. 2.
 
„Zöldernyõs verébváros: Lejárás: Berlin”
„Egy Alte Scmiede beszélgetés"
Magyar Lettre Internationale, 34

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu