Az 1930 években Mircea Eliade román vallástörténész
egyre nagyobb érdeklõdéssel fordult Dél-Európa
vallástörténete és népköltészete
felé. A 70-es évek végéig több jelentõs
tanulmányt is közölt (nagyrészük a „Zalmoxisztól
Dzsingisz kánig” címû kötetben jelent meg), amelyekben
ezzel az egységes kultúrkörrel foglalkozott.
Mircea Eliadét addig mint elismert hinduizmus-kutatót
tartotta számon a tudományos világ. Két okból
kezdett a balkáni térség kutatásával
foglalkozni. Elsõsorban azt akarta bebizonyítani, hogy a
balkáni népek identitástudatának kialakulására
a 19. századi román, bolgár és szerb történelemszemlélet
nem nyújt kielégítõ tudományos magyarázatot.
Véleménye szerint a hivatalos történetírók
érvelése nem eléggé meggyõzõ,
és sok nyitott kérdést hagy megválaszolatlanul.
Úgy érezte, hogy másféle, mélyebb forrásból
táplálkozó alternatív megoldást kell
találnia ezekre a kérdésekre. Ehhez az elsõdleges
célhoz szorosan kapcsolódik a második: Eliade ezen
a módon akarta igazolni feltevését, mely szerint a
folklór is felhasználható vallástörténeti
kutatások tudományos kiindulópontjául.
Dél-Európáról alkotott elgondolásai
igencsak eltérnek a hivatalos román állásfoglalástól,
amely a 20. század elsõ négy évtizede során
alakult ki a történelmi és nyelvtörténeti-néprajzi
kérdésekkel kapcsolatban. A tudományosan elismert
kutatók érdeklõdése elsõsorban a középkor
és az újkor kezdeti szakaszának a tanulmányozása
felé fordult. Eliade egészen más szellemi forrásokból
merített, õ a balkáni népköltészetbõl
indult ki, és merõben újszerû kérdésfelvetésekre
jutott. Az õ számára a balkáni térség
nem valamiféle „bizánci Commonwealth” vagy a török
világbirodalom egy része, nem csupán a Keletrómai
Birodalom romjain tovább élõ hatalmi és nacionalista
vetélkedések színtere, vagy az ortodox kereszténység
végvára. Az õ Balkánja egy olyan, alapvetõen
agrárnépesség lakta terület, ahol a paraszti
közösségek életmódja igen távoli,
történelem elõtti korok hagyományait õrzi.
A délkelet-európai civilizáció szerves
része a neolitikumban a mai Portugália területétõl
Dél-Eurázsián át egészen Indonéziáig
mindenütt virágzó, egymáshoz kapcsolódó
paraszti, népi kultúrák összefüggõ
láncának. Ezeket a kultúrákat egy, még
a neolitikumban végbement forradalmi változás hozta
létre, és az így kibontakozó szellemi élet
mind a mai napig magán hordozza ennek a hajdani eseménynek
a nyomait. Eliade szerint ezzel magyarázható, hogy Délkelet-Európa
miért nyitott mindig is szívesebben inkább a Közel-Kelet
és Dél-Ázsia, mint a Nyugat felé. Élete
alkonyán, 1981 augusztusában ezt írta barátjának,
Constantin Noica neves román filozófusnak: „Igen lényeges,
hogy megértsük mind az ázsiai kultúrák
kontinuitásának, szerves egységének, mind pedig
a népi kultúrák alkotóerejének fontosságát...
Ezen a téren Délkelet-Európának és Romániának
igen jelentõs szerep jutott. (. . .) A románság hangsúlyozottan
keleti jellegének okát nem a török hódoltságban,
az eltörökösödésben kell keresni. Ez a sajátosság
sokkal régebbi örökség: Romániában,
mint egyébként egész Délkelet-Európában
és Ázsiában, mind a legutóbbi idõkig
fennmaradt és tovább élt a neolitikumban virágzásnak
indult kreatív szellemiség.”
A 30-as években Eliade eddig kidolgozott elméleteit néhány
külsõ tényezõnek köszönhetõen
újabb bizonyítékokkal támaszthatta alá,
tovább pontosíthatta. Ekkor ismerkedett meg Vasile Parvan
munkásságával. Parvan (1882-1927) a tudományos
román archeológia megteremtõje. Egész tevékenysége,
de különösen történelmi-régészeti
munkásságának eredményeit összegzõ
nagy mûve, a „Getica” (1926) meghatározó szerepet játszott
a román értelmiség történelmi önismeretének
kialakításában. Ez ébresztette rá a
román közvéleményt a nemzeti múlt történelem
elõtti korszakainak a jelentõségére. A másik
döntõ hatás indiai tartózkodása alatt
(1928-1931) érte Eliadét. Ekkoriban folytak a harappai és
mohendzso-daroi ásatások. A feltárásoknak köszönhetõen
még alaposabban megismerhette a dél-ázsiai neolitikumot
és a preárja hindu kultúrát. Ezek a tanulmányok
vezették el az eurázsiai agrárcivilizációk
alapvetõ szellemi egységének a felismeréséhez,
és ez a gondolat vezérfonálként halad végig
egész késõbbi munkásságán.
A második világháború elõtti években
Eliade mindent elkövetett, hogy a román fõvárosban
tudományos intézet alakuljon a keleti világ tanulmányozására,
amely a továbbiakban aztán a Bukarestben már mûködõ
két Balkán-kutató intézettel összehangolva
folytatná a kutatásokat. Ez a terve azonban csak halála
után valósulhatott meg.
A eurázsiai agrárcivilizációk egysége
Délkelet-Európa a paraszti kultúrák földje,
a képzelõerõ és a népköltészetbõl
táplálkozó kollektív emlékezet kivételesen
gazdag birodalma. A népköltészet át- meg átszövi
a mindennapokat, mindenütt jelenlévõ, érezhetõ
hatása annyira természetes, hogy szinte úgy érezzük,
többé-kevésbé beletartozik mai valóságunkba.
De ez a benyomás ugyancsak félrevezetõ. Eliade arra
figyelmeztet, hogy a balkáni folklór pontosan jelzi a régió
nagyfokú kulturális konzervativizmusát. „Dácia
és az egész Balkán-félsziget tele van ellentmondásokkal.
Ez abból adódik, hogy ez a kultúrkör egyrészt
mélységesen hagyományõrzõ, amit az egészen
a 20. század elejéig fennmaradt sok õsi elem
is bizonyít, másrészt pedig a legkülönbözõbb
hatások találkozópontja is.” Eliade szerint egyébként
éppen ezzel a kulturális konzervativizmussal magyarázható,
hogy a Balkán-félsziget paraszti társadalmaiban a
kereszténység egy olyan jellegzetes népi formája
alakult ki, amelyben fellelhetõk a még a kereszténység,
sõt az indoeurópaiság kialakulása elõtti
vallási elemek is. Eliade elõször 1931-ben említi
ezt a kozmikus kereszténységet, amely szerinte egy „sajátos,
a délkelet-európai térségre jellemzõ
vallás”.
Az 1940-es években Eliade többször is hangoztatja
a romantika korának felfogásából kiindulva,
hogy a folklórban tulajdonképpen az õsi vallási
szimbólumok, mítoszok megkopott, megfakult elemei élnek
tovább. A népköltészeti alkotások megõrizték
számunkra a legelsõ, legõsibb világkép
töredékeit - ez maradt meg a mágikus összefüggésekbõl,
az archetípusok univerzumából. Amikor Eliade a „fantasztikum
rangfosztásáról, leromlásáról”
beszél, ezen egy, még napjainkban is érzékelhetõ
folyamatnak azt a szakaszát érti, amikor a szimbólumok,
a mítoszok és mítosztöredékek a népi
alkotásokban élnek tovább. A folklór eszerint
a hajdanvolt „archaikus ember” „gondolati univerzumát” átfogó,
szerves egységet alkotó ontológia elmosódott
emlékének a megõrzõje. Ezt a „gondolati univerzumot”
kell tanulmányozni ahhoz, hogy a folklórban fennmaradt, tovább
adott mítoszok, szimbólumok és rítusok eredeti
jelentését rekonstruálni lehessen. Ezeknek a nehezen
megfejthetõ jelentéseknek a szintjén lehetne felkutatni
és igazolni a délkelet-európai népköltészet
és a keleti vallások közötti rejtett összefüggéseket.
Az események, az adatok és személyiségek
sorrendjét szem elõtt tartó történelemszemlélet
dinamizmusa törvényszerûen az archaikus világfelfogás
széthullásához, az õsszimbólumok jelentésének
elhomályosulásához vezet. Míg a történetírás
a kultúra terjedésének útjait, hatásait,
a múlt fontos eseményeit, kimagasló személyiségeit
tanulmányozza, a vallástörténet feladata a vallások
és vallási jelenségek összehasonlítása,
jelentésük megfejtése. A vallástörténész
nem úgy látja, nem úgy érzékeli az idõt,
mint a történészek, õ a történelem
és a történés elõtti idõket, a
visszafordíthatatlan elõttit kutatja. A kettõ közötti
különbségrõl Eliade ezt írja „A sámánizmus”
címû könyve elõszavában: „a vallástörténet
nem szûkíthetõ le a vallások történetére,
historiográfiájára”. A folklór tehát
nem csupán Délkelet-Európa kulturális konzervativizmusának
a fokmérõje, hanem azt is jelzi, hogy milyen sajátos
kapcsolatban áll ez a térség a történelemmel.
Eliade szerint igen lényeges, hogy a Balkánon a kollektív
emlékezet sokkal szorosabban kötõdik a folklórhoz,
mint a történelemhez. A népköltészettel
összefonódó, az abból táplálkozó
emlékezet a maga sajátosságaival és szóbeliségével
átlényegíti az endogén, belsõ történelmi
emlékezet alkotóelemeit. Feloldja, elmossa a történelmi
tények és személyiségek egyszeriségét,
és ezeket a történelem határain túli,
a nemzet számára példamutató magasságokba
emeli. Ezért alakult ki olyan késõn, csak a 19. században,
a nemzeti történetíró-iskolák és
irányzatok megjelenése után, a tényekhez kötõdõ
történelmi emlékezet Délkelet-Európában.
A folklór nem történésekkel foglalkozik; a folklór
lehetõvé teszi, hogy az ember „átlépje a Történelem
határait”, írja Eliade egy 1937-es cikkében. Azt is
hozzátehette volna: az ember azért lép ki a történelem
szorításából, hogy beléphessen a vallástörténet
világába.
Hagyományõrzõ társadalmak kitéve
a történelem terrorjának
Délkelet-Európát nem lehet a történelembõl
kiindulva megismerni, és nem bölcs dolog Európa más
régióival összehasonlítani: ez csak félreértésekhez,
tévedésekhez vezethet, és ez az összehasonlítás
nagyon kedvezõtlen lenne a Balkán számára.
„A középkor õstörténete” (1937) címû
cikkében Mircea Eliade azt fejtegeti, hogy a modern történelemszemlélet
és az ehhez szorosan kapcsoló 19. századi historizmus
olyan országokban alakult ki, amelyek gazdag írott anyaggal
dokumentált, „dicsteljes” középkorra tekinthetnek vissza.
„Az individualizmus, a pozitivizmus, a szimbólumok félresöprése
természetszerû velejárói a historizmus századának;
ez pedig nemigen tudott mit kezdeni azoknak a nemzeteknek a történelmével,
amelyek nem büszkélkedhettek dicsõ középkorral,
azaz sem kimagasló személyiségeket, sem jelentõs
eseményeket vagy feljegyzéseket nem tudtak felmutatni, és
olyan mélyreható gazdasági-társadalmi átalakulások
sem mentek végbe náluk, amelyekre ragyogó elméleteket
lehetett volna építeni”. Ebben a helyzetben vannak a délkelet-európai
nemzetek. Hiába jött létre saját történelemírásuk,
ez Eliade szerint nem javított sokat az európai történelemfelfogásban
róluk kialakult szemléleten. Minden irónia nélkül
jegyzi meg, hogy a századforduló Európájában
„bármely afrikai vagy ausztráliai néptörzs néprajza,
szociológiája nagyobb érdeklõdést keltett,
mint Románia, Bulgária vagy Szerbia történelme.
. .”.
De amikor1937-ben Mircea Eliade ezeket írta, már akadt
némi oka a bizakodásra. Ugyanebben a cikkben írja,
hogy a historizmus, a történelmieskedõ szemlélet
kezd kiszorulni az európai kultúrából. Akárcsak
Carl Gustav Jung, Eliade is bízott benne, hogy a modern kor embere
visszatér az újra felfedetett mítoszokhoz és
szimbolikus gondolkodásmódhoz, a történelem elõtti
és õstörténeti kor örökségeihez.
„Néhány országban az érdeklõdés
kezd a történelemtõl az õstörténet
felé fordulni. (. . .) Egy õstörténeti ‘dokumentumnak’,
amely ezelõtt ötven évvel csak néhány
szakember figyelmét keltette volna fel, ma már általánosan
elismert szellemi, szimbolikus értéket tulajdonítanak.
A múlt már nem csak a történelem része,
a modern kor embere valaminek az eredetét, a kiindulópontját
látja benne. A dokumentum már csak másodlagos jelentõségû,
a jel, a szimbólum kerül a figyelem középpontjába”.
A délkelet-európai nemzetek számára nagyszerû
esélyt jelentene, ha felmutathatnák történelem
elõtti kulturális örökségük értékeit,
amelyek sehol Európában nem maradtak fent ilyen eredeti formában.
Éppen ezért a nemzeti történetírásnak
a mítoszok és szimbólumok értékeit kutató
tudományágakat kellene elõnyben részesítenie.
„Mindeddig túlzott jelentõséget tulajdonítottak
a történelemnek, most végre más tudományok
felé fordul az érdeklõdés. Az antropológia
és földrajz, a történelem elõtti kor és
õskor, valamint a folklór tanulmányozásával
foglalkozó kutatásokat kellene minél gyorsabban fejleszteni.
A ‘balkanológiai’ kutatások végsõ célja
pedig nem más, mint a félsziget õstörténetének
a feltárása”. Eliade délkelet-európai, historizmus-ellenes
identitástudata láthatólag mélyen nacionalizmus-ellenes
is.
A második világháború éveiben a
Balkán-félsziget és a történelem sajátos
viszonyával kapcsolatban új gondolat jelentkezik Eliade eszmevilágában.
A szovjetek gyorsan közelednek, és egyre nyilvánvalóbb,
hogy az egész térséget be akarják olvasztani
a birodalmukba. A tragikus helyzet a török hódoltság
korát idézi: a Balkán népeinek tûrniük
kell a történelem csapásait, megint nem irányíthatják
saját sorsukat. Ekkoriban jelenik meg naplójában a
„történelem terrorja” szókapcsolat. Ezzel a kifejezéssel
késõbb a számára a világhírt
meghozó, „Az örök visszatérés mítosza”
címû könyvében találkozunk, amikor arról
ír, hogy a hagyományõrzõ társadalmak
embere a világon mindenütt úgy érzi, ki van szolgáltatva
a történelem terrorjának, de van ereje sorsa elviseléséhez,
mert mélyen hisz az elsõ, az õsi idõk örök
visszatérésében. A mû alapgondolata, amelyet
Eliade bizonyára a balkáni népek történetébõl
merített, azt sugallja, hogy a térség hagyományõrzõ
társadalmának kultúrája nem csupán a
távolba veszõ, történelem elõtti idõk
nagy öröksége, ennél sokkal több: a történelem
terrorja, szörnyûségei elleni szakadatlan küzdelembõl
leszûrt tanulság, bölcsesség.
NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ELIADE, Mircea
A szent és a profán
Európa, 1996
Vallási hiedelmek és eszmék története
I-III.
Osiris, 1995-96
Az örök visszatérés mítosza
Európa, 1998
Román eszmetörténet
Századvég, 1994
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu